Mickey webnaplója

K. és R Skóciában vannak. K. feltett egy képet a Fb.-ra. Mint írja, „egy másik világba vezető kapu”.
Jut eszembe: Ha az embernek kaputt, mindjárt talál egy máshová vezető kaput.
De nem erről akartam írni, hanem az elveszthetetlen és az elveszthető kulcsokról.
Elveszthetetlen kulcs a violinkulcs és a basszuskulcs. (A tenorkulcshoz soha életemben nem volt közöm, a másik kettőhöz igen.)
Ami érdekes lehet, hogy én hegedűsként mindig egy sorban olvastam a kottát, és mindig G-kulcsban.  A basszus szólamot énekelve viszont a basszus (F) kulcsban írt kottát csak úgy tudtam értelmezni, hogy ugyanaz, mint a violinkulcsos, csak két hanggal lejjebb van írva. Ha láttam, hogy egy kereszt az előjelzés, azaz G-dúrban írt kotta, akkor úgy olvastam, mintha E-dúr-ban állna. Nem tudom, érthető-e, amit írtam, mindenesetre sokat nem érdemes vele foglalkozni.
Amit a poszt-cím jelez, az az elveszthető kulcsokról szól. Ha a kulcs elveszett, akkor keresgethetem, mert volt kulcs, nincs kulcs: „slussz” kulcs.
Persze a slusszkulcs az autó indítókulcsa. Nos, a Mitsubishi Colt egyetlen kulccsal nyitja-zárja az ajtókat, és indítja a motort. Jaj, annak a sofőrnek, aki bennfelejti a slusszkulcsot az autóban. Csak miután bezárta az ajtókat, jut esszébe, hogy a slusszkulcsot is bezárta. Ilyen esetben vagy keres egy betörő szakembert, vagy megkeresi a pótkulcsot. Persze, ha az eredeti kulcs számát tudja, reszelnek neki újat. Nos, én egyszer Mosonmagyaróváron bezártam a kulcsot az autóba, és megtaláltam a pótkulcsot Dobogókőn. Egy teljes napom ment rá az oda-vissza utazásra.
Utóbb meg valahol elhagytam a pótkulcsot. Sikerült azonban a Master Mintnél lemásoltatni az eredetit. Már a megléte nyugtatólag hatott rám. Most, hogy roncstelepre kerül az öreg Colt, eltűnődök rajta, hogy szükségem volt-e a pótkulcsra egyáltalán?  
Válaszom: Igen.
Egyszer zártam rá a slusszkulcsra az ajtót. Majd zsebemből előkotorásztam a másikat, és visszaállt lelkem nyugodalma.
Most, hogy vége van az autónknak, leszedtem a kulcskarikáról a slusszkulcsot.
Kacattá vált.
Kidobhatóvá.
Igazán most lett slusszkulcs.
Tényleg, nem tudtok egy eladó autót? Nem baj, ha jó, csak olcsó legyen.    

A mai wordle magyarul játék ötbetűs szavának kitalálására beírtam a
BÁTOR szót. Mind az öt betű a megfejtendő szóhoz kell, csak a T és a B rossz helyen állt. Innen már gyerekjáték volt a megoldás TÁBOR. Hogy másodjára kitaláljam a keresett szót, másodszor fordul elő velem.
***
bíró: - Miért rabolta ki a bankot?
vádlott: - Ő kezdte.
Hogy így van, hogy így van.
Avagy nem a legjobban fizetett réteg a bankároké?
***
K. és R. Skóciát vették célba turisztikai céllal.
Álljon itt néhány jellegzetes skót-vicc. Nem a legpoénosabbak talán, mindenesetre tipikus skótviccek.
1. Az angol, az ír és a skót elhatározzák, hogy kerti pikniket rendeznek.
Én hozom az ételt- mondja az angol.
Én hozom az italt - mondja az ír.
Mire a skót: Én hozom az öcsémet.
2. Három skót testvér közül az egyik kimegy Amerikába szerencsét
próbálni. 5 év múlva hazalátogat.
Csodálkozva látja, hogy két testvérének földig ér a szakálla.
- Hát veletek mi történt? - kérdezi.
- Nem emlékszel, magaddal vitted a borotvát!
3. A skótok mennek haza a munkából.
Jack kivételével bemennek a kocsmába.
- Hát te miért nem jössz?- kérdezik tőle.
- Szívesen mennék, de nincs nálam pénz.
- Gyere be bátran, ki mondta, hogy innod is kell?
4. Az orvosnál. - Mondja, hogy lehet, hogy szálka ment a nyelvébe?
- Tudja, doktor úr, a whisky kiömlött a padlóra.
5. Csöngetnek a skótnál. A skót hátra kiált:
- Asszony, hozz egy vödör vizet, a városi uszodára gyűjtenek!
6. Hogyan oszlatja fel a skót rendőr a balesetnél összeverődött tömeget?
Elkezd gyűjteni az áldozat javára.
7. Skót iskolában kérdezi a tanító néni:
- Gyerekek, mi a különbség a villany és a villám között?
- A villámért nem kell fizetni.
8. A skót fényképet mutat az angolnak: ezek az ikreim.
- De hiszen a fotón csak egy gyerek van!
- A másikat nem fotóztuk le, mert ugyanígy néz ki.
9. Mennyiért visz ki a pályaudvarra?- kérdezi a skót a taxist.
- 100 font.
- És a csomagokat?
- Azokat ingyen viszem.
- Tudja mit, vigye a csomagokat, én gyalog megyek.
10. Skót gyerek az apjának:
- Apu, azt álmodtam, hogy adtál nekem 10 fontot.
- Jól van fiam, megtarthatod.
11. A skót családnál egy angol vendégeskedik.
Amikor elérkezik az ebédidő, a vendég búcsúzkodni kezd.
- Maradjon nyugodtan, marasztalja a vendéglátó, majd adok valami
olvasnivalót, amíg mi eszünk.
12. A skót gyerek az apjának:
- Papa adj pénz, meg akarom nézni a mutatványosoknál az óriáskígyót!
- Nem kapsz pénzt, fiam, itt egy nagyító, nézegesd a gilisztákat!
13. Saját lakásba költözik a skót fiatalember.
Mikor találkozik a barátjával, az megkérdezi tőle:
- Na, milyenek a szomszédjaid?
- Kicsit furák. Az egyik oldalon egy férfi lakik, aki állandóan a
falba veri a fejét, a másik oldalon egy nő lakik, aki folyton óbégatva
fetreng a földön.
- Én a helyedben nem mennék át hozzájuk.
- Nem is megyek. Egész nap otthon ülök és fújom a dudámat.
14. Egy angol sofőr elüt egy skót gyalogost. Bár a gyalogosnak csak
könnyebb sérülései vannak, a sofőr még ad neki 50 fontot.
A skótnak felragyog a szeme:
- Mondja, uram gyakran jár erre?
15. Az angol megkérdezi a skótot:
- Miért pont rúzst vettél a barátnődnek?
- Azért, mert ez az egyetlen ajándék, amit apránként visszakapok.
16. Meghal a skót felesége. A temetés után megkérdezi tőle a temető kertésze:
- Mit ültessünk a sírra?
A skót elgondolkodik:
- Krumplit!
17. A skót esernyőt vesz a feleségének.
- Jaj de jó, legalább a régi rossz esernyőmet eldobhatom.
- Eszedbe ne jusson, itthon még használhatod!
18. A skót pizzát rendel.
- Mennyi borravalót szokott kapni? - kérdezi a pizzafutárt.
- Nem tudom, egyetemista vagyok. A többiek azt mondták, hogy tíz
pennynél ne számítsak többre, mert a skótok nagyon fukarok.
- Micsoda? Itt van egy font. Egyébként mit tanul az egyetemen?
- Alkalmazott pszichológiát.
19. Az anglikán lelkész kimenti a skót fiát a folyóból.
Az apa hálálkodik:
- Köszönöm, hogy megmentette a fiam életét.
Mellesleg, hol a sapkája?
20. Egy skót vendéglős a következőket írta egy angol újságnak:
- Unom, hogy állandóan skót viccek vannak a lapjukban. Ha ez így megy
tovább, ezentúl nem kérem kölcsön az újságot a vendégeimtől.

1. Adva egy Új-mexikói város, Santa Fé. Ott is egy szerzetesrend. A nővérek tapasztalják, hogy a könyvtáruk emeletére nem terveztek lépcsőházat, de igazán hely sincs arra, hogy elhelyezzék valahogyan. Mi mást tehettek, hosszasan imádkoztak, hogy ha lehet, valahogyan segítségükre jöjjön egy hozzáértő valaki. 
Mit tesz Isten, kopog egy idegen férfi.
Azt mondja, hogy érti ezt a mesterséget. Hoz magával eszközöket, faanyagot és nekiáll egy csigalépcső legyártásához. Mire a nővérek reggel felocsúdnak, a mester már eltávozott. Be nem mutatkozott, a lépcsősor annak ellenére áll, hogy nincs a szokott módon alátámasztva. Az alkalmazott faféle teljesen ismeretlen, a lépcsősor cakk-pakk egy éjszaka elkészült. Arra gondoltak, hogy Szent József készítette el személyesen.
Máig csodájára járnak.
Képe ismert, híre bejárta a világot.
2. Adva Budapest, tél, erős havazás. Nincs mese, nappal dolgoztunk, a lelkigyakorlat péntek este a Mosoni-szigeten, Püskiben indul. Weibl Lipót tartja. A gond csak az, hogy öreg Wartburgom öt fővel túl lassan döcög az egyes sztrádán. Valami nagyon nincs vele rendben. Este kilenc is lehet, mire Győrt elérjük. Persze nincs az a szerviz, ami ilyenkor nyitva tartana. Elgurulunk a benzinkútig, hátha kapunk valamiféle tanácsot.
S lőn.
Szóltak telefonon egy fiatalembernek, aki melós ruhában hamarosan meg is érkezett. Rövid keresgélés után megtalálta a hibát. Az egyik henger nem működött. Nem is tehette, mert az elektrolitkondenzátora kimúlt. Otthagyott bennünket f fickó, majd hamarosan újra felbukkant egy másik elko-val. Beszerelte a rossz helyére. A félórás munkáért, a szakértelméért nem fogadott el semmit, a kondenzátorért 400 ft-ot. Munkája nyomán a Wartburg megtáltosodott, mi újjáéledtünk, és immár az autótól elvárható jó tempóban folytattuk utunkat.
További szerencsénkre E. korábban járt már Püskiben, és tudta, hogy a sűrű hóesésben hol kell jobbra kanyarodva az erdei útra térni. (Hol volt még akkor a GPS!)
Így hát épségben megérkeztünk.    
Szeretettel gondolok vissza angyalunkra, aki nem sárga angyal volt, hanem szürke, de angyalként segített ki alkalmi nyomorunkból. Kétségtelenül az ő beavatkozása volt a lelkigyakorlat egyik tanulsága, hozadéka. Megjelenését olybá vettük, hogy valamiképpen az Isten küldötte volt munkásruhában. 
Képem nincs róla, híre megrekedt ebben a posztban.  

A FB-on olvasom, hogy „a képernyő hályog a szemeden, de a fotózás is pótcselekvés: a rácsodálkozás pótcselekvése”. Hát ez a fajta bejegyzés meglehetősen circus vitiosus jellegű. Értem én az igazát, de hát van abban valami komikus, hogy éppen önmaga felületén jelenti ki mindezt. Kb. olyan ez a szöveg, mint ama másik: „Hülye, aki olvassa.”
Hogy az élethez mi elég, és mi nem, arra szintén a FB-on találtam anyagot.
Egyfelől rámutat a cikk egy brazíliai őserdőben máig a legprimitívebb módon élő törzsre, mely évezredek óta gyümölcsök gyűjtögetésével meg halászattal foglalkozik. Fogalmilag csak két számot ismernek. Egy és kettő. Ami azon felül van, az néhány vagy sok. A dolog azért meglepő, mert ezek szerint nem tudják kifejezni, hogy hány ujjuk van (sok). Néhányuknak persze meglehet, hogy csak egy, kettő vagy kevés (pl. vadászszerencsétlenség folytán).
Másfelől ugyanezen cikk foglalkozik azzal, hogy e törzzsel szemben Ázsiában (Indiában) találtak olyan kiégetett cserepet a Krisztus előtti korból, amelyik a sinust és cosinust próbálta meghatározni, továbbá naptárt kísérelt meg szerkeszteni. Kell vagy sem az élethez a matematika.
(Ma reggel hetven év kihagyás után magamban végigmondtam az egyszeregyet. Jó érzés volt ezt a sok szabályosságot tudatosítani. Más nincs így vele?
Ami meg a fotózást illeti, az élmények megosztásának csaknem egyetlen eszköze. Nem tesz kárt abban, amit leképez (pl. nem szakítja le a virágot azzal, hogy megörökíti), viszont megosztja esztétikai élményét másokkal. Persze átfordulhat ez önmutogatásba, hiúságba.
De hát ugyanilyen erővel kifogásolható volna az írói tevékenység: Ne mesélje el senki az élményét, fantáziaszüleményét, hagyja, hogy mindenki maga élje meg saját tapasztalatait.
(Szoktam mondani, hogy jó olvasni, mert megismertet a világgal, de ki is zárja a megismerést, mert nem pótolja az életet. Amíg olvasok, kimaradok a való életből.)
Hogy mi jó, és mi rossz, nem is olyan könnyű meghatározni.
Egyes vélemények szerint a könyvillusztrálás kifejezetten rossz, mert nem hagy terepet az olvasó fantáziájának. Helyette kitalálja, hogy az egyes hősök hogyan néznek ki.
Szerintem másoknak meg segít, hogy egyáltalán fogalmuk legyen róla, hogy is nézhettek ki a figurák.
A törzsek népek különbözősége arra utal, hogy kell is, meg nem is a civilizációk bonyolultsága.  
Az élet nem fekete.
Igen?
Nem is fehér.
Nem?      

Kotlok a számítógép előtt, témára vadászok.
Jut eszembe az érettségizők vicce:
- Tanár úr kérem, tudom a tételt, csak nem tudom elkezdeni. Segítene? 
A tanár: - A…
Hogy egy ilyen segítség csakugyan elindít-e egy agymenést, vagy se, nem tudom. Nekem ez ugrott be tegnap, amikor L.-nek magyar szavakat angolul kellett visszaadni.
Sok téma tolakodik elő belőlem, mert a már megoldott konfliktusok helyett újak támadnak.
Ha egyáltalán újak.
Ami elmúlt, az a gk.-tároló adóhátraléka.
Ami megmaradt:
Feldolgozásra vár, hogy elhunyt egy jó barátunk, akiről oly sok szépet, igazat mondtak, akit olyan sokan szerettek, mert ő is olyan sokakat vett körül szeretetével.
Megmaradt az öreg autónk további sorsának bizonytalansága. Egy hónapja próbálnak életet csiholni bele. Mégis lehet, hogy el kell dobni. De mindezt máig nem tudom.
Kínálkozik egy jó állapotban lévő autó helyette. De hogy az én jó állapotom meddig terjed, arról még nincs hír. Vezethetek-e még két évet? Ki tudja. Az egyik orvos ilyen, a másik olyan.
Az igen és a nem határán mozgok, mintegy borotvaélen táncolva.
Ha kiesek a sofőrségből, kell-e valakinek második kocsiként egy működő régi?
Mennyi pénzt érdemes egy öreg kocsiba befektetni?    
Csupa olyan kérdés, amely válaszra vár.
***
Tegnap humorra érzékeny D. unoka jót nevetett azon, amikor azt találtam mondani neki: „A két füled közé szorult a fejed.” Érti a poénokat és szereti is őket.
Befejeztem Karinthy kötetét. Ez az író nem csupán humoros, hanem néha elragadja fantáziája, de nemritkán naturalista is – sőt. Sikerült meglepnie a következő sorokkal. Idézem: egy költő rájött, hogy „egy megfelelő fiatal leány bélrendszere felső nyílásának (száj) saját bélrendszerünk felső nyílásával (száj) való érintése kellemes érzetek felkeltésére alkalmas lehet bizonyos körülmények között.”
Azért ami sok, az sok.      

Karinthy legjobbja szerintem
(kivonatoltam)
„Hetvennyolc esztendős koromban …elmentem a Margit-hídra és egy szép fejest ugrottam, …két és fél napig maradtam a víz alatt…
Szent Péter … életem filmjét csavarta föl   …  a közönség jól röhögött, hogy olyan furcsán kalimpázok… elszakadt a film… hátulról visszafelé kell leforgatni az egészet. …
Lábbal fölfelé kibuktam a Dunából és felugrottam a Margithídra… hazamentem… háttal fölmentem a harmadik emeletre, bezártam az ajtót, mire az kinyílt, végig hátráltam az előszobán és visszaültem a díványra... Visszahátráltam a szobába és emészteni kezdtem.
Csakhamar készen volt az ebéd, az inasom hátrafelé behozta a piszkos tányérokat, én visszaültem a székre és a gyomromból a már elkészült jóféle túróstésztát villával és késsel szépen beleraktam a tányérba. Összeragasztottam a hússzeleteket, ami nagyon jó volt. Miután a levest is kikanalaztam a szájamból, felálltam és megnéztem az órámat. Félegy volt, tizenkettőre a hivatalban kellett lennem, gyorsan kihátráltam a szobából. A szájamba dugott cigarettavég mindig nagyobb lett, végre rágyújtottam és beletettem a zsebembe… Tíz év múlva feketedni kezdett a hajam és a fogaim lassan belehulltak a szájamba. A nyugdíjamat megvonták tőlem, kezdődött a munka és én megint odaültem a hivatalba, róhattam a betűket, míg az utolsó sortól az elsőig el nem készültem. Főnökeim nagy jóindulattal voltak irántam, de aztán már nem ismertek olyan jól és huszonöt évi becsületes munka után fölvettek háromszáz forint fizetéssel, teljes lakdíjjal. Itt álltam tehát, hátrafelé, a legnagyobb nyomorban, hivatal nélkül, feleségemmel együtt, aki egyre szebb lett és egyre jobban szeretett…
végre megismerkedtünk és én bemutatkoztam. Azontúl nem láttam többé. Megkaptam doktori oklevelem …szerettem tanulni s így mindig kevesebbet tudtam. Fiatalságommal azonban kissé odaéltem (első életemben ugyanis visszaéltem vele) s így csakhamar minden erőmet visszanyertem. Tizennyolcéves voltam, bajuszom szépen visszafejlődött,… belenőttem ruháimba és szorgalmasan felejtettem. … selypíteni kezdtem, majd elfelejtettem beszélni s mikor már elég kicsi voltam, négykézláb másztam vissza a bölcsőbe, hogy szoptatós dajkámat ellássam tejjel. Hogy ezután mi történt, nem tudom, csak egy sötét helyiségre emlékszem még, ahova engem valaki erőszakkal betuszkolt.”
Ahogy ezt leírta, az utolérhetetlen. Nemhiába jelentette ki róla Kosztolányi, hogy „ez a marha volt közöttünk az egyetlen zseni”.

Karinthy sok mindent megálmodott, többek között a tévét. Van mégis, amit nem álmodott meg, legalábbis én még nem találkoztam vele írásaiban. Ez pedig a robotkarmester. A robotdirigens.
Tudvalevő, hogy az autógyárak robotikái úgy öltöttek testet, hogy feltérképezték a legtehetségesebb szegecselők, hegesztők, stb. mozdulatait, és a mobil mechanikákba ezeket másolták be, mégpedig a legpontosabban. Így jutottak el a legoptimálisabb modellekhez. Immár csak alkalmazni kellett őket. A robotok nem igénylik a fűtést, a jó levegőt, a munkaközi szünetet, de a világítást se. Képesek hidegben, melegben, sötétben, kis helyen elhelyezkedve dolgozni a fáradtság legapróbb jeleinek felmutatása nélkül. Hasznosságuk megkérdőjelezhetetlen.
Arra gondoltam, hogy a módszerrel lekövethető volna az élenjáró dirigensek leképezése. Méghozzá a legsűrűbben játszott klasszikusok műveinek az eldirigálásával. Sőt a betanító karmesterek dirigálását is lemásoltatnám. Megrendelésre házhoz szállíttatnám a kért mesterek robotját, amelyekbe be volna táplálva vagy ezerféle zenemű. Elbírná már a mai memória.  
Mellékelnék a hirdetéshez árjegyzéket is:
drótvázas robotkarmester fapálcával             …€
u. az aranypálcával                                             …€
térbeli robotfigura némán vezénylő                …€
  ”           ”     grimaszolva             ”                      …€
  ”           ”     betanító karmester, beszélő        …€
 ”           ”                              ”      tapsot fogadó  …€
robot-Karajan                                                       …€
robot-Bernstein                                                   …€
robot-Böhm                                                         …€
robot-Ferencsik                                                   …€
robot-Oberfrank                                                 …€
robot-Klemperer                                                 …€
robot-Furtwängler                                              …€
robot-Széll                                                           …€
robot-Doráti                                                        …€
robot-Toscanini                                                  …€
etc.
Találmányom hasznaiból a szokásos 1%-.ot kérem.
Aztán felébredek.
***
Véget ért egy nyomorult etap. 
Elmaradt kocsitároló után fizetendő adómat sikerült egy összegben letudni. 
Volt, aki 500 000 büntetésről beszélt. Kiderült, hogy szó nincs róla, csupán alig tizedét kellett lerónom.
A megtakarításból telik másra.
Pl. az engesztelő kápolna téglajegyére.

Nullával nem lehet osztani.
Ez egy számtani alapállítás, amelynek szép bizonyítását, levezetését tanultuk a középiskolában.
Tehát nullával nem osztunk.
De a számálóban állhat nulla. Ebben az esetben a tört értéke mindig nulla.
A nulla kitevőjű hatványok értéke pedig automatikusan egy.
Eme szerény bevezetés után már el is jutottunk a nihilistákhoz, akik a semmit tupírozzák.
Gyerekkoromban elég rendesen megvezettek.
Arra gondolok, hogy hány és hány „tudományos” megfogalmazású művet olvastam, mert szerettem volna kihámozni belőlük valamiféle értelmes és használható következtetést, de erőfeszítéseim ellenére sem találtam rájuk. Nem is találhattam, mert nem tartalmaztak ilyet.
Csak úgy odasercinttettek a narratívák, a konnotációk, a diskurzusok és még ki tudja mennyi nagyképű üresség… Felejthetők voltak mind.
Amikor a modern festészetet, szobrászatot tanulmányoztam, keresve bennük a valamiféle szépséget, gondolatot, többnyire ugyanígy jártam.
Meresztgethettem a szememet, kényszeríthettem elmémet az odafigyelésre, mígnem rájöttem, hogy az értelmetlenség nem értelmezhető.
Nem minden művészet, amit annak mondanak.
A Szőke Szakáll-féle bohózatban a „vonósnégyes” által produkált kakofónia nem zene.
De a modernnek titulált építészet is besorol a nihilisták közé kubista jellegű, semmit mondó épületeik favorizálásával.
Avagy meg tudja-e valaki mondani, hogy melyik országban, melyik városban jár, ha találkozik egy üvegezett kockaépülettel, hengerrel vagy éppenséggel gúlával.
Na és a belsőépítészet a maga minimalizmusával…
De a tébolyult izmusok, a genderizmus és társai, az igazságszolgáltatás hitványságai szintén a nihilizmust lihegik.
Ki kell ebből kecmeregni a tartalmak, az értékek irányában.
Nem állítom, hogy ez egyszerű valami, de szorozhatom a nullát akárhánnyal, az eredmény mindig csak nulla lesz.
Ezért ideje tápászkodni.  
   

Ma valamiért a jezsuita szerkesztőségben lehúzott másfél évtizedre emlékeztem vissza. Két okból is. Egyfelől mint ahogy a rendőrök ismerik a legtöbb rendőrviccet, a jezsuiták is mosolyogtak a róluk szóló vicceken.
- A Jézus Társasága már Betlehemben jelen volt. A kisded körül álltak a szamarak, a birkák, az ökrök, és talán marhák is.
- Van, amit még az Úristen sem tud: mennyi pénzük van a ferenceseknek, hány apácarend van a világon, és mit forgatnak a fejükben a jezsuiták.
- A ferences és a jezsuita vitatkozik, hogy melyikük rendje a nagyobb és dicsőségesebb. Sehogy sem tudnak megegyezni, ezért kitalálják, hogy ráírják egy papírra a kérdést, és arra kérik Istent, írja meg reggelre a választ. Másnap meg is érkezik a felelet: „Fiaim! Hagyjátok abba ezt a buta vitát! Természetesen mindkettőtök rendje egyformán közel áll hozzám, hiszen egyházamat sokszínűnek teremtettem. Szeretettel: Isten SJ.”
- Egy bencés, ferences, egy domonkos és egy jezsuita mondják együtt az esti zsolozsmát, amikor a szobában kialszik a lámpa. A bencés folytatja az imát, ő ugyanis fejből tudja a szöveget. A domonkos prédikálni kezd a sötétség és a világosság misztériumáról. „Elmélkedjünk. Mi mindent köszönhetünk Fény nővérünknek” – mondja a ferences. Aztán ismét világosság lesz. A jezsuita kicserélte a biztosítékot.
- Három szerzetes eltéved az erdőben. Találnak egy kunyhót, benne asztal, rajta egy lágytojás és só. Megegyeznek, hogy azé a tojás, aki a legtalálóbb bibliai idézetet mondja. A ferences feltöri, és így szól: – Effata, azaz nyílj meg! A bencés megsózza, és így szól: – Vedd a bölcsesség sóját! A jezsuita megeszi, és teli szájjal így szól: ­– Menj be urad örömébe!
***
Másfelől: olvasom Karinthy nótaszövegferdítéseit:
Tudat alatt fészkel a kecske (a gyengébbek kedvéért: eresz alatt fészkel a fecske)
…és még:
Röntgenezik a gyomromnak belsejét (a gyengébbek kedvéért: zsindelyezik a kaszárnya tetejét)
ráadás: Elöl ül a mazochista, ki a gőzöst, ki a gőzöst igazítja (elöl ül a masiniszta…)
Én is próbálkozom ilyesmivel:
Népdaltémám: A horgosi csárda:
Lenn a kolhoz konyha megterítve
Oda jár a Pepi bá, a Feri bá, a Mari néni minden délben.
Szabó Feri assisi, névnapja van őneki
de csak néki.
A rigmusokhoz nem is kell nóta:
András Imre kocsijának az ajtaját bécsuki.
Úti célja ezúttal is, miként mindig: Bécs, UKI.  (UKI=magyar egyházszociológiai intézet)
és így tovább, és így tovább…

A Biblia foglalkozik a nemzetekkel. Hiszen a bábeli zűrzavar a nyelvek mentén elkülönülő nemzeteket teremtette meg. Az ószövetség választott népével szemben állnak a többi (pogány) népek, nemzetek. Izajás esetlegeseknek mondja őket: Ma vannak, holnapra esetleg eltűnnek?  Azt mondja: „A népek olyanok előtte, mint egy vízcsepp a vödörben, annyit érnek, mint egy porszem a mérlegserpenyőn. (Iz 40,15)
Az újszövetség nem foglalkozik különösképpen a nemzetekkel, de az emberiséggel igen. A végítéletről szóló példabeszédben így értelmezhető a „mind a nemzetek”.
„Amikor eljön dicsőségében az Emberfia és vele minden angyal, helyet foglal fönséges trónján. Elébe gyűlnek mind a nemzetek, ő pedig különválasztja őket egymástól…” (Mt 25,32) Hát igen, akkor már csak a szentség számít hovatartozástól függetlenül.
Mégis úgy gondolom, hogy a nemzetek, népek Istentől akart valóság. Az ember szereti környezetét. Hatóköre nem terjed messzire. Azokkal könnyebb neki szót értenie, akiknek a nyelve, kultúrája, szokásai, stb. azonosak (család, törzs, elérhető közösség, azonos nyelvet beszélők népe).  
Egyszer – azután hogy beléptünk az EU-ba – március idusáról kellett cikket írnom. Érdekes volt a feladat. Akkor ugyan még nem volt nyilvánvaló – legalábbis számunkra nem – hogy az EU-nak birodalmi törekvései lesznek. Nyugodtak voltunk a szuverenitásunk ügyét illetően. Nem is merült fel olyan gondolat, amely kikezdeni akarta volna. Talán emiatt is fura volt ránézni 1848-ra, amikor is a függetlenségünk kivívásáért folyt a harc.
Azóta kiélesedett a kérdés: népek szuverenitása vagy elvegyülése egy arctalan fogyasztókból álló masszában. A küzdelem máig nem csitul. A politikusok (pártok) két táborra oszlottak. Szuverén országban gondolkodókra és azokra, akik – feladnák szuverenitásunkat. (Megvették őket kilóra.)
Petőfi a maga korában a meghunyászkodókat megbélyegzi, elítéli a Nemzeti dalban:
/ Sehonnai bitang ember, ki most ha kell, halni nem mer. / Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete. ”/
Tehát hazaárulók, akik nem merik – akár az életük árán is – védeni a hazát.
Ma a helyzet teljesen megváltozott. A hazaárulást nyugodtan vállalhatják, akik erre hajlandók. Ma Petőfi a tényeket tapasztalva átírná az idézett sorokat:
„Sehonnai bitang ember, ki most ha mer, halni nem kell.” Aki a hazája ellen mer fordulni, annak sem kell büntetéstől tartania. Nem kell meghalnia se képletesen, se ténylegesen.    
Még fülembe cseng a „Tudjuk, merjük, tesszük” szlogen.
És még régebbről: „Magyar magyart rontja. Kár. Bár több esze volna már.”
Uram, meddig még?