Mickey webnaplója

A Belső utakon c. beszédgyűjtemény írott változatát olvasom. Tudott újat mondani:
Pál Feri írja:
- Azt mesélte egy idős jezsuita (szerintem Nemes Ödön):
Már40 éve Japánban éltem, amikor megkaptam a diagnózist: hogy rákos vagyok. Bent feküdve a kórházban egyszer csak feleszméltem: A rák nem egy probléma, hanem egy titok. A rák egy titok, amire rácsodálkozom: Ha jönni akarsz, akkor gyere! A szemléletváltás következtében néhány hónapon belül teljesen meggyógyultam.
és még:
- A házaspároknak illik közös céljaiknak lenniük. Egy feleség e kérdésre így sóhajtott fel: Szerintem mi évek óta egyetlen közös célt sem fogalmaztunk meg.
Elgondolkoztató.
Popper Péter írja:
- Szent Ágoston mondta: tudom a jót, és mégis a rosszat cselekszem.
Hát lehet, hogy ő is mondta, de Szent Pál már sokkal korábban megtette előtte.
Ami viszont nagyon elgondolkoztató megfogalmazás:
- Két viselkedési problémát lehet begyakorolni:   Az egyik a karitatív, segítő, gondoskodó, a másik a moralizáló attitűd.
„Mondok egy példát. Hazamenve a férj így szól feleségéhez: Képzeld elhagytam a kocsikulcsot, nem tudtam vele hazajönni.
A moralizáló feleség azt mondja erre: Mert olyan rendetlen vagy, hogy az rettenetes, itthon is mindent szanaszét hagysz, nem csoda, hogy elvesztetted a kocsikulcsot is.
A segítő attitűdű feleség pedig így szól: Szegény drágám, nyugodj meg, van itthon pótkulcs.
- Egy olyan párnál, ahol az egyik felvet egy problémát, a másik pedig moralizálni kezd, mikor lesz azonos szintű a kommunikáció?
Semmikor.
Ezek a beszélgetések csak párhuzamos monológok lesznek…
Ha nem hangolódnak egymásra kommunikatív szinten, az a kapcsolatot előbb vagy utóbb meg fogja ölni, formálissá teszi, megszűnik a közös élményvilág.”
Hát milyen igaz, milyen igaz. Deske egy alkalommal kitért erre.
Ami tilos a házasságban: mert te mindig…, mert te soha…

Üresen áll a kelenföldi diákkollégium.
A hatvanas években készülhetett, mert főiskolás koromban az épülő tízegynéhány-emeletes kolesből egyik szombaton társadalmi munkában a sittet  lapátoltuk ki  az ablakokon.
Nem kaptam szilikózist, de elég nagy volt a por.
Ma meg üresen áll az épületkolosszus.
Lelakták?
Probléma van a statikájával?
Nem tudom.
***
Érdekes, megöregedve felvesszük elődeink szokását?
Lehet.
Csak az a baj vele esetemben, hogy az utolsó 30 évemet modell nélkül élem.
Bár az is igaz, hogy a szerkesztői munkám idején a hazatelepült jezsuiták átlagban kb. 15 évvel idősebbek voltak nálam, és mintegy elém élték sorsukat, egészségi állapotuk változásait.
Az idők folyamán aztán szép sorjában távoztak az élők közül.
Tőlük állapotuk megfigyelését hasznosíthattam a magam életében, elfoglaltságukat nem.
Másra voltak edzve, másra voltak kiképezve.
Ma a legértelmesebb elfoglaltságom egy-egy jó könyv elolvasása, megemésztése.
Magam nem szívesen fogyasztom a tévésorozatokat.
Nincs egy olvasásra ajánlott jó könyvetek?

Volnának új fotóim, de csak páros napokon sikerül őket feltöltenem, páratlanokon nem, és ma 29. van, páratlan nap.
Mindegy.
Nem baj ez igazán.
Ma újra emailt küldtem a szakorvosi rendelőnek, mert ígéretük ellenére sem vették fel már egy hete velem a kapcsolatot vérhígítóm engedélyeztetésének meghosszabbítása ügyében.
Hú, de bonyolult.
Nem baj ez igazán. Van még egy hónapra való munícióm.
Az a baj inkább, hogy elmúltam 78, és utolérnek a kopások.
A kopások következtében tízen felüli számú gyógyszert kell szednem.
Egyelőre tudom, melyikből mikor mennyit készítsek ki, vegyek be.
Kicsit unom már a menetrendszerű ismételgetéseket, szortírozásokat, bajlódást a bliszteres csomagolásból való kirobbantást.
De nem baj ez igazán.
Egyáltalán semmi baj sincs.
Ha mégis, inkább az a baj, hogy gyorsan elolvasom a jó könyveket, aztán csak nézegetek, hogy miért nincs egy újabb jó könyv a közelemben.   
Persze igazán ez se baj.
Volna értelmes elfoglaltságom.
Pl. meg kellene pucolni az ablakokat.
Ma ugyan nem kerül rá a sor.
Sebaj.

Szombaton tizenketten voltunk együtt, miután a temetőből hazakocsiztam, ahol nyolcan motoztunk a sírok között. Nagy lett a csend azok után, hogy a temető fölött alacsonyan szálló repülőgépek zaja immár nem hallatszik, no meg a párbeszédek és a gyerekzsivaj is megszűnt. Készítettem néhány fotót, de még nincsenek feldolgozva.
Mint előző alkalommal, most is vettem egy szál orchideát egy szülinaposnak, de lényegesen könnyebb volt a választás. Abból az egyből, ami ki volt téve a boltban, a legszebbet választottam. Egyebekben tényleg szép.
***
Még tart a meleg.
Reggel saruban jártam az utcán.
***
Leszokom a tévézésről?
Mindenesetre egyre inkább unom
a folyton ismételt, szájba rágott híreket,
a mindenszarista szalag híreket,
az összes nyomoroncot, akik eljátsszák, a patikák reklámozott vackaira szorulnak, mert mindjárt összecsuklanak, tüsszögnek, nyilall a derekuk stb.
a vég nélküli sorozatokat.  
Inkább olvasok, ameddig tehetem,
inkább az eget bámulom az erkélyről, amíg engedi a jó idő,
inkább rejtvényt fejtek, ameddig fog az agyam.
Apropó szózatjátékok.
Ma az egyik ötbetűs megfejtése a MURCI szó lett.
Rámentem a másikra is, az egyszerűség kedvéért megismételtem a murci szót. Majdnem meg is oldottam vele a játékot. A megoldás ugyanis: MURIS.
Hát nem muris?
***
Gyerekkorom visszatérő figyelmeztetése, hogy a hátsó udvarból menjünk el játszani, mert ALSZIK A POTYÓ.
Ez annyira belém ivódott, hogy már mind a hazai, mind a francia unokák ismerik, és mosolyogva suttogják: Csitt, mert alszik a Potyó!
Jobb, mint a mesebeli figyelmeztetés: Alszik a Kacor király, illetve hogy az oroszlán úr aludni készül.
Most nem ez járja, hanem az ALSZIK A POTYÓ!

Orrom előtt vált a természet. A költöző madarak távoztak, a többi madár keresi a túlélés lehetőségét.
A bogarak valóságos invázióba kezdtek.
Az őszi szép időben felkerekedtek, hogy megtalálják téli szálláshelyüket. Nem is volna baj, ha a falrepedésekbe, a deszkák közti résekbe húznák meg magukat. De nem ennyire egyszerű a dolog. Valahol rést találnak a zárt ablakon, vagy minden ajtónyitáskor özönlenek be? Nem tudom. Amit tudok, hogy legalább egy tucat katicát kitessékeltem a szobából. Legtöbbjük a napos ablaküvegen próbált szerencsét.  Egy papírlappal üldöztem őket, és útjukra bocsátottam azzal, hogy kint tágasabb.
Nem akarok bogarat kerülgetni a lakásban. Milyen már, ha egy büdösbogár éjjel repkedni kezd a hálószobában.
***
Nemde hasonló nyüzsgés tapasztalható a földgolyón?
„Forr a világ bús tengere…”
Emberek kelnek útra, mert nincs mit enniük.
Tömegek mozdulnak meg, mert nincs tisztességes vizük, vagy éppen semmilyen vizük nincs.
Embercsoportok vándorolnak, mert hazájukban üldöztetést szenvednek.
Nagy sokaság indul szerencsét próbálni, mert nincs munkája, nincs jövedelme.
Keresik a túlélés lehetőségét. 
Keresik az emberhez méltó életet.
Tömegek kelnek útra a propaganda hatására.
Saját kultúrájukat (civilizációjukat) akarván dominánssá tenni a befogadó országban.
Örvénylenek az emberek, káoszban kavarnak bandák, zavarosban halásznak igensokan.
A befogadók pedig kezdenek rájönni, hogy a nem odavalókat ki kell valahogyan paterolni.

- Ha valaha is bizonyítható lenne Isten, akkor az már nem lehetne Isten.
- Isten saját képére teremtette az embert. Ez a „saját képére” azonos a szakralitással, ami minden embert összekapcsol egymással, mégpedig a legmagasabb teológiai rendben: az Isten gyermeke fogalmában… Szinte bizonyos, hogy nem fogjuk fel ezt a titkot.
- „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá”… Nem kapcsolódnak hozzá feltételek. Az isteni gesztus nem igényelt tőlünk semmit, ami méltóvá tehetne rá. Az emberi sorsban ez az egyetlen lélegzetelállító valami ... Nem áll szabadságunkban kiszakítani magunkból, mert nem áll szabadságunkban nem-emberré lenni.
- A világ legfenségesebb eseménye egyetlen mondatban megfogalmazható:
„Et incarnatus est de Spirito Sancto ex Maria virgine, et homo factus est.” (és megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától, és emberré lett.)
- A vallási jelképeket mellőzték… Valójában az állam jelszavakkal fogalmazta meg a társdadalom számára az illendő, a követendő eszmét… Ezeket az eszméket úgy tüntették fel, mintha a társdalomban gyökereznének, pedig valójában az állam által politikai megfontolásból kreált jelszavak voltak.
- Az intézményesített szekularizáció mögött álló állami tekintély lefokozta, megvetésre ítélte a vallást, annak előírásait, felszabadítottnak hirdette az embert minden addigi, az istenhitben gyökerező morális parancs alól. Ekkor ledőltek a társadalmat addig irányító korlátok…
- A törvény előtt lehetünk egyformák, de a legelemibb jogok sem következnek ebből: hacsak úgy nem, hogy szabadon éhen halhatnak akár tömegek, vagy szabadon meghalhatnak hajléktalanul.
- Terjed a nihilizmus, mely a fiatalságot a kötődésektől való félelemhez vezeti (házasság, család, gyermekáldás stb.)
- Lehet egyenlőséget tenni a különféle vallások között, de nem lehet föléjük emelni a vallástalanságot.
- A lét a tökéletesség felé irányul, a szép tehát a létezés tökéletességében találja meg önmaga definícióját.

1. Rácz Aladár: Álmomban azt gondoltam, hogy ott legyek, ahol akarok… „Nini, itt van a Torbágyi úti cimbalmos…” [fogadják a zeneszerzők]
- Érdeklődni akarok, hogy kell a sokfajta Couperin-díszítést játszani? Mert minden kiadásban másképpen van írva…
Azt mondja erre Couperin:
- Hát én hallottam, hogy hogy játszod a Juhásztanyát. Azt is tudom, hogy írta azt le a felesége könyvébe J. S. Bach. Ahogy azonban te játszod, úgy nincs meg egyik könyvben sem. Úgy hiszem, ahányszor eljátszod, mindig változtatsz valamit rajta!
Azt kérdeztem:
- Miért nem írta úgy, ahogy én játszom?
Azt felelte Couperin:
- Ahogy én leírtam, még úgy sem tudták azt eljátszani. Ahogy pedig te játszod, az teljes képtelenség lett volna.
Scarlatti is nagyon helyeselt, sőt J. S. Bach is csak annyit mondott, hogy hegedűn nem lehetett azokat az akkordokat játszani, amit én cimbalmon szoktam. Játsszak csak úgy, ahogy akarok. Eddig az álom.”
                                                     (in: Kroó György: Rácz Aladár)
N.B. Szilas Imre saját miséit orgonaszólamát anélkül hogy a kórust elbizonytalanította volna, szinte sose játszotta kétszer ugyanúgy. Improvizációs készsége felülírta a maga által lekottázott matériát. Játszott, és mindig mást játszott. Egyik variáció szebb volt, mint a másik. Igazamat hangfelvételek igazolják. (Megjegyzem, Mozart is nagy kedvvel variálta témáit.)  
***
2. Helyszín: Barbizon. Corot mester kijelöli tanítványainak a lefestendő motívumot, miközben hangsúlyozza az elvet, hogy igyekezzenek pontosan visszaadni a természetet. A munka befejezésekor mindegyikük a mester állványa köré gyülekezik, és látva a képet, így szólnak a Corothoz: „Mester, ön azt mondta, hogy azt fessük, amit látunk, és ön ugyanakkor nimfákat festett!” A válasz a kifejezés lényegét fogalmazta meg: „Sajnálom önöket, fiatal barátaim, hogy önök nem látták a nimfákat!”
(in: Dávid K.: A szép teológiája)
NB. A művész látásmódjáról szól az idézet. Fantáziájának gazdagságáról. Megpróbálja teljessé tenni az esetleges látványt.
***
3. „Egy remekmű villámvillanás-időre megmutatja Isten köpenye szegélyét.”
NB. Váli Dezső által csiszolt tömör megfogalmazása megfogalmazása az ihletett remekműről. 

Gondolatok Dávid Katalin könyvéből (A szép teológiája)
- Isten megalkotta a világosságot. Hiányt (sötétséget) nem teremtett.
- Anyag nélkül csak Isten van, és semmi más.  Az anyag tette lehetővé, hogy a tiszta formából, az isteni létből részesedjünk.
- Az anyag bennünk nem a szükséges rossz, hanem része a Teremtő által akart embernek…
- A világnak nincs olyan része, amely ne hordozná ezt az Istentől kapott szépséget.
- Az avantgardot felváltotta a posztmodern…
- Az avantgardot képtelennek tartók hozták létre a posztmodernt… még csak nem is a tanítványok, hanem egy marxista filozófiai irányzat…
- A posztmodern nem tűr el semmi dominánst maga körül.
- Kerül minden konklúziót, játékszernek tekint minden nagyszerű eszmét, ki akarva mutatni, hogy nincs jelentőségük a kultúrában…
- Nem kötelezi el magát semmi felé, és ez a relativizmus rákényszeríti a kultúrát egy mindent elvető nihilizmusra…
- Keveri a nemeset a sekélyessel, megbotránkoztatásának már nincsen célja…     - Antiklerikális. Programja a vallás megsértése, a jelképek detronizálása…
- A posztmodern új definíciókat dolgoz ki, s ezeknek érvényt kíván szerezni a politikában.
- Felrúgja a játékszabályokat
- Ott érvényesülnek elvei, ahol a közéletet döntően a politika és nem a személyes morál határozza meg.
- Azt vallja, hogy „minden egész széttörött”, de tekintsük a széttört darabokat úgy, mintha mindegyik önmagában egész volna. Nincsenek kötelezettségeink senki és semmi iránt.
No comment – mondhatnám, de azért hozzáteszem, hogy a woke-jelenség – láthatjuk hogy – mekkora lépéseket tesz a nihilizmus világméretű elterjesztésére.
Minden porcikánkkal tiltakoznunk kellene és kell is ellene, és ez még nem is lesz elég.

A kórház szinte állandóan tűzben volt, mégis sikerült elegendő vért beszereznünk. A szabadságharcos fiúk egy-egy harci szünetben bejöttek, hogy a kivérzetteknek saját vérükkel biztosítsák az életet. A kórház ellátásáról nem kellett ezekben a napokban gondoskodni: a környező falvak önként annyi élelmet szállítottak hozzánk, hogy egy hétig libasültet ettünk. Megható volt odaadásuk, hiszen orosz tankok tüzelése közben kellett mindezt Pestre hozniok. Azt mondták, megéri nekik, ha egyszer szabad lesz az ország.
A harc második napján két huszonhárom éves egyetemista súlyos sérülésekkel feküdt a műtőasztalon. Az egyik papot kért. A kórház körül akkor dúlt a leghevesebb harc. Telefonáltam a közeli plébániára; az idősebb papok lehetetlennek tartották a kórház megközelítését, de volt ott egy fiatal káplán, aki tíz percen belül ott volt az Úr Jézussal. Hogyan jött át a tűzvonalon, azt ő maga sem tudta. Mindkét hőst ellátta; mindkettő röviddel azután megható halállal búcsúzott el az élettől. Még aznap bejött a kórházba háztól-házig bujkálva P. Mizer, aki ettől kezdve egész decemberig ott lakott az én ügyeletes szobámban, és szinte hivatalos kórházi lelkésznek minősült. Rengeteg dolga volt. Szinte szünet nélkül gyóntatott, áldoztatott, keresztelt, esketett és nagyon sokat temetett is. Nekünk pedig minden nap volt szentmisénk: hol a műtőben, hol pedig a pincében. Az első ünnepélyes nagymisét november 1-én, Mindenszentek ünnepének estéjén, a kórház szinte valamennyi dolgozójának jelenlétében mondta a kultúrteremben, örömtől és szabadságtól csillogó szemek áradatában. Amikor pedig egy lélegzetvételnyi szabad ideje volt, azt a fiúk között töltötte. Segített a legpiszkosabb munkákban is, hisz ebben az időben minden segítség elkelt a kórházakban. A fiúk, a sebesültek nagyon megszerették, nemcsak a személyt, hanem a papot, az Egyház gondoskodó szeretetét is általa. November 4-én a szentmisét ismét ágyútűzben tartottuk. A túlerő elkezdte véres harcát a maroknyi hősi sereg ellen. Nagyon aktuális volt az aznapi perikopa; nagyon elkelt az Úr Jézus biztatása a csüggedőknek: Mit féltek kicsinyhitűek?
– A vész oda fajult, hogy a sebesülteket le kellett szállítani a pincébe, és ott kellett operálni is. A sebesültek ezután még nagyobb számban érkeztek, és még súlyosabbak, mert az oroszok ezúttal már dum-dum lövedékeket is használtak.
Jó egyheti tusa után győzött az önkény, de a remény még nem halt ki a szívekből. „Aki ma kétségbeesik, az nem magyar!” – volt a jelszó. Megalakultak a forradalmi tanácsok mindenfelé, és egy szabadabb légkör szelét lehetett érezni, noha ott ültek a nyakunkon a páncélosok. A kórházban engem is beválasztottak a forradalmi tanácsba, amelynek feladata volt a régi vezetők helyett továbbvinni a kórház ügyeit, és a múlt hibáit kiküszöbölve új életet kezdeni. Rövidesen azonban ennek is vége szakadt. A kormány betiltotta a forradalmi tanácsokat, és lassan minden kezdett visszasüllyedni a régi mederbe.

Október 23-án éppen szabadnapos voltam, de a kollégám megkért, hogy helyettesítsem, mert neki mint vezető pártfunkcionáriusnak ott kellett lennie a Petőfi-kör aznapi gyűlésén, ahol a terv szerint az orvos-szakszervezet embertelen vezetőit akarták kizárni a további tevékenységből. Délben már a medikusok és a többi egyetemisták pirosló arccal és piros-fehér-zöld zászlókkal, széles sorokban vonultak föl a Bem tér felé, és kórházunk párttitkára, akivel aznap éppen együtt ebédeltem, remegő hangon kérdezte, hogy mi van a városban. Megnyugtattuk, hogy akinek tiszta a lelkiismerete, annak nincs mitől félnie. Délután már a villamosok is leálltak, mert lehetetlen volt közlekedni a nagy embertömeg miatt. A gyárakból, hivatalokból kijövő emberek ezúttal mentek nem haza, hanem mind a Duna-partra, a Bem térre és a Petőfi térre tartottak. Éppen egy sürgős esetet operáltunk, amikor hírül hozták, milyen szörnyű és oktalan beszédet mondott Gerő a rádióban. Este háromnegyed tízkor megjött a kollégám, és beszámolt nemcsak a Petőfi-köri viharos gyűlésről, hanem a város hangulatáról is. Mivel a váltás megérkezett, átöltöztem, és éppen hazafelé indultam. Kiléptem a kórház kapuján, egy teherautó éppen akkor állt meg, s két egyetemista sietős mozdulatokkal leemelte a kocsiról S. Elemér tizennyolc éves csepeli munkást, akit a Rádiónál az ávósok hasba lőttek. Kezembe adták a halottsápadt fiút, s már rohantak is tovább, mivel – mondták – még igen sok sebesült van. Ezzel elkezdődött számunkra a kimerítő, sokszor fájdalmas, de nagyon lelkesítő, szakadatlan munka. E pillanattól kezdve exodusom napjáig csupán három-négy alkalommal tudtam pár órára elhagyni a kórházat a sok elfoglaltság miatt.
Alig értünk be a műtőbe az első sebesülttel, már újabb autók érkeztek, és hozták egyre-másra a fiúkat, tüdő-, has-, kar-, láblövéssel. Néhány óra leforgása alatt már halottjaink is voltak, olyanok is, akiknek még a nevüket sem tudtuk, hiszen munkaruhájukban nem hordtak igazolványt. Az éjszaka sötétjében a gépfegyver- és puskaropogás egyre erősödött, embertömegek harsogták: „Ruszki, mars ki!”; „Vesszen Gerő!”, amelynek félelmetes hatását csak az tudja megérteni, aki tizenkét évig terrorban élt. A sebesültek egyre szaporodtak, szinte kivétel nélkül tizenöt–huszonöt év közötti külvárosi munkások, egyetemisták, akadt közöttük lány is. És ez így ment négy napon keresztül, megállás nélkül, éjjel-nappal. Közben jöttek a könnyebb sérültek is; akinek csak egy-egy ujját roncsolta szét a golyó, kezelés után rögtön fogta fegyverét és ment tovább. És itt mindegyikükről hőskölteményt lehetne mondani.