Mickey webnaplója

Közöm van a hársfához. Először a dallamát ismertem meg még hegedűs kisdiák koromban. Schubert Lindenbaum c. darabjárt minden hangszert tanuló ismeri, gyakorolja, megtanulja. Nem nehéz technikailag, dallama fülbemászó.
Schubert, aki rövidre szabott életében több mint 600 dalt komponált, a mendemonda szerint rácsodálkozott olykor, ha bizonygatták neki: te írtad ezt a nótát. Nem okvetlenül emlékezett rá.  
A hatszázat nem véltlenül írtam. Alighanem Guinness-rekord a maga nemében.
Tudomásom szerint a Beatles-slágerek száma se éri el ezt a mennyiséget.
Ráadásul Schubert egyedül írta valamennyit.
A hársfa persze leginkább egy nagyra nőtt növényfaj.
Sok lehet belőlük Berlinben a Lindenallén, de még több ugyancsak ott a Lindenbergen.   
Itthon is bőven előfordul. Pl. fasort alkotott Zuglóban a Gervay utcában. Koranyáron, amikor virágozni kezdett, mámorító illatáradat fogadta az ott sétálókat.
Mindez azért tör fel bennem, mert a házunk rétre néző erkélyétől húsz méterre áll egy szépséges és sudármagas, formás hársfa. Éppen napjainkban virágzik.
Romló fülem nem érzékeli a zsongást, amit a virágokon tobzódó apró szárnyasok véghez visznek. Ám nem romló orrom érzékeli a hárs semmi mással össze nem téveszthető illatát. A déli szél behozza a lakásba is, átjár bennünket az illatár. Ingyen perfűm!
És akkor még nem szóltam arról, hogy szabad teret birtokolva milyen tempóban nőtt föl az orrunk előtt ez a szépséges növény. Arányos és kiterjedt a lombkoronája, talán utóbbinak köszönhető, hogy ilyen tömény fenséges illatot ont magából.
A nyárkánonból néhány sor biztosan érvényesül mostanság nálunk.
Napsugárban úszik minden, száll az illatár. Nyár van, nyár! Röpke lepke szál virágra, zümmög száz bogár.
Hogy milyen lepke, nem tudom, de rajzásuk lehet a kinézetre nagyobb testű molylepkére emlékeztető fajnak, mert korareggelenként sok mutatkozik belőlük. Sokkal több, mint a fehéren libegő káposztalepkékből.
Aki végigolvasta a posztot, igazat fog adni nekem: Itt az uborkaszezon.
 
  

A közel-keleti háború kiterjedése a próféciák szerint: „Irán megtámadja Izraelt / vagy válaszol egy izraeli támadásra… Irán lesz a szikra, amely meggyújtja a világháborús konfliktust. Fegyvereket és támogatást kap más muzulmán országoktól, sőt, Kínától és Oroszországtól is – a háttérben ezek a hatalmak már készülődnek. Amerika belép Izrael oldalán, és ez új szintre emeli a konfliktust. A próféciák szerint az Egyesült Államok katonai beavatkozása szinte azonnal kiváltja Oroszország és Kína válaszát.”
… Eddig a jóslatok.
Bár tévednének.
A nap híre: az UsA tönkrezúzta Irán három atomlétesítményét.
Már ez is sok a jóból.
A próféciák kezdenek beteljesedni.
Isten óvjon az emberi gonoszságtól és mentse meg a Földet, ha lehet minél kevesebb szenvedés árán. Évezredek óta nem tanult az emberiség a szamárságaiból.
Shakespeare a Rómeó és Júlia vége felé mondatja a főnemessel: „Mindig csak szenvedünk.”
De nem csak abban a korban.
Ma is, ha lehet még sokkal intenzívebben.
Micsoda jövőt vázolnak fel a politikusok és hadurak a nagyszámú ifjúság elé!
Isten óvja az embert saját fajtájától.
Imához!

Valaki tévesen fogalmazott, azt írta, hogy a nyári napforduló után hosszabbodnak a nappalok. Ez egy kövér tévedés. Éppen hogy mától kezdve rövidülnek a nappalok egészen december 21-ig. Ma viszont a leghosszabb a nappal. A nap 4,46’-kor kelt és 20,44’-kor fog lenyugodni. Szűk 16 óráig tart a nappal.
Van mit kihasználni.
Hajnalban kidobott az ágy. Kiültem egy kávéval az erkélyünkre.
Egy minap hallott előadás foglalkoztatott. Azt hallottam, hogy egy pap megkérdezte az AI-t, hogy van-e Isten? Kb. azt a választ kapta, hogy Isten léte nem bizonyítható, de nem is cáfolható. A bonyolult komponensek finomhangolása a világmindenségben amellett szólnak, hogy kell lennie egy teremtő és fenntartó valakinek, mert ennyi véletlen nem képzelhető el, hiszen a szisztéma működik. A kérdező pap meglepődött ezen a megfogalmazáson, és örömmel fogadta.  
Engem meg derűs hajnal fogadott. Az erkélyen ültömben egy dalt szólalt meg bennem. Szövege ez:
Ott lélegzel a fákban, ott mosolyogsz a virágban,
ott vagy a szélben, a frissben, ó, boldog, boldog Isten!

Szép sorsomat te szőtted, jó leborulni előtted,
Te vagy az útnak a vége, szent Mélység, áldott Béke!
Valahogy így lehet.
***
Feleségem már kapott köszönetet azért valakitől, hogy házastársát megszülte egykor és felnevelte neki.
Nemde illő és méltó Jézus Krisztust is megköszönni az Istennek, hogy emberi alakot vett fel a Fiú. Megköszönni Máriának és Józsefnek, hogy szerették, gondját viselték és felnevelték a Megváltót. Legyenek mind áldottak érte!
Köszönjük nekik!   

Ma is már hajnalban ébredtem. Ha holnap is korán felébredek, akkor kiülök az erkélyre, hogy élvezzem a leghosszabb nappalt indulásától napszálltáig.
Egyelőre nincs kánikula. És a nyári nap sugárzása holnaptól kezdve meg mindennap csökken.
Minden kánikula nélkül végződő nap egy-egy nap nyereséget jelent, mert az ember tűrőképességét nem próbálja meg. Persze a zimankó se jobb.
Mindkét szélsőség árt a mezőgazdaságnak: veszélyezteti a termést.
Az elfagyott gyümölcsrügy felveri az árakat. Kevesebb élelmiszer jut az emberek asztalára.
Az égető szárazság megaszalja a gyümölcsöket. Hasonló következmények okozója.
Az éhínségtől pedig óvja meg az Isten az emberiséget.
Nem akarok a gazdasági témáknál leragadni, csak még megjegyzem, hogy a Föld valamennyi javát ingyen adta az ember rendelkezésére a Teremtő.
Hová lett az ingyenesség?
Az egész világ „tartozik” a pénzmágnásoknak. A javak kiszipolyozása bűn, az emberiség ellen, visszaélés a tűrőképességével.
Nem tudom, meddig lehet ezt így folytatni.
***
Tegnap rátévedtem két könnyűzenei válogatásra a youtube-on.
Az egyik valakinek a válogatása: demo az általa leginkább kedvelt 50 Beatles-számból. Egy-kettő kivételével valamennyit felismertem.   
A másik is érdekes volt.
Szintén demo a hatvanas évek menő slágereiből.
Mivel ekkorra esett szalagos magnónk beszerzése, és a korabeli slágerek átvétele magnószalagra, nagyon sokat ismertem ezek közül is.
Örömet szerzett a nóták felidézése.

Lapozom blogom, tallózok a posztok között, kigyűjtést végzek. Sajnos nem teljeskörű az analízis, de így is számos érdekességre bukkanok. Pl. a családi algoritmus él még. Legkisebb unokám tán még nincs a felsoroltak között: MK a 1244 sz. unoka. Én apám második gyereke vagyok, s kikövetkeztethető, hogy a mi gyerekünk negyedik gyerekéről beszélek.
Bele-beleolvasgatván a posztok tömkelegébe, számos „gyerekszájat” rögzítettem egykor.
Leírásuk nélkül feledésbe mentek volna.
Pl. L., amikor még nem ismerte az elváló igekötőket: elkaplak, elkapj, megfogj!
Bl. Á.-t Zezének hívta, bezzeg D. ugyanőt Kükünek.
Hintázáskor azt játszottam, hogy közeledéskor kiáltottam: Menj innen, távolodása után meg: gyere ide!
És a lengő hinta következetesen engedelmeskedett. L. unoka erre utalva mondta: Nagypapa, gyere, „menjinnenezzünk”. Micsoda nyelvi lelemény.
Ugyanő: veszekedjünk a labdáért = focizzunk, és még:
a gitárhangolót a fára kell „csipiszteni”.  
D. szerint a lámpa „fafu”, a virsli „cicrcli” volt.
MK. alig beszélt valamit, amikor már a Boci boci tarkát énekelte. Kicsit módosított hangokkal:
Tati tati taata. Jól állt neki.
És még folytathatnám.
Miközben a versszerű képződményeimet söpörtem össze, jutottam arra, hogy párhuzamosan egy kötetnyi jó viccet is kigyűjthettem volna. Ám nem tettem, csupán el-elmosolyodtam rajtuk, amikor rájuk bukkantam.
Külön öröm meghallgatni a youtube-on azokat a zeneszámokat, amelyekre a posztokban hívom fel az olvasó figyelmét. Szeretem-muzsikák ezek.
De hát nem szabad telhetetlennek lenni.
Türelmem véges, munkám befejezhetetlen, de szívesen bajlódok vele.
Szememet elég rendesen igénybe veszi a sok apróbetűs lejegyzés.

Olvasom Hanna Skandar könyvét, a Szent Charbel üzenete címűt. A libanoni maronita szerzetesről, remetéről, Charbel Makhloufról keveset hallottunk, még ha nem is teljesen ismeretlen előttünk. Charbel 1828-ban született Észak-Libanonban. A faluban, ahol élt, elég hamar szentként kezdték titulálni s nem véletlenül. A jámbor fiatal a maïfoui kolostorban lépett a szerzetesek közé. A Libanoni Maronita Rend tagja lett. 1859-ben pappá szentelik. Ezt követően remeteként élt huszonhárom éven át. 1898. dec. 24-n szenteste hunyt el. (a szent teste szenteste távozott a mennybe.) 1977-ben VI. Pál szentté avatja.
Nem mindennapos életet élt. Gyakran virrasztott. A szikár férfi derűt, belső békét mutatott. Kitartóan végezte a szőlőben munkáját. Kövekre térdelve mondta a zsolozsmát. Sose viselt új ruhát. A kopott foltos habitust örökölte meg rendtársaitól. Koldusszegényen élt. Ágya egy kecskeszőrrel borított szalmazsák volt teletömve tölgyfalevéllel és fakéreggel, letakarva egy nemezdarabbal. Párnája egy szövettel bevont farönk volt. Ezen aludt télen-nyáron takaró nélkül. Naponta egyszer étkezett. leginkább salátát, olajbogyót, krumplihéjat. Napjában fél órát gyalogolt az annayai forráshoz, hogy megtöltse társai kulacsát. Ő maga beérte a remeteség kútjának a vizével. Igen szerény ember volt.
Agyvérzés vitte el végül.
Eltemették.
A kripta körül éjszaka különös fény volt látható.
Felnyitották a sírját.
Teste épségben maradt.
Bőre rózsaszín és rugalmas, arca nyugodt és mosolygós, mintha csak aludna. Kezéből olajszerű valami folyt. Ezt összegyűjtötték. Ennek az anyagnak köszönhetik ezrek gyógyulásukat megtérésüket. Az annayai kolostor feljegyzéseiben eddig több mint 13 000 csodás gyógyulást dokumentáltak. Természetesen az olajszerű anyag csak eszköze volt a gyógyulásnak. Szent Charbel közbenjárására történtek ezek a pozitív változások: megtérések gyógyulások. De sose maga a szent gyógyít, hanem az Isten.
***
Egykor hároméves unokánk, L. már érzékeli, hogy a világ nem egészen gömbölyű. A feszület töviskoszorús Jézusára nézve megérdeklődte szüleitől, hogy mi történt itt. Aztán nekünk is elmesélte: „Bántó bácsik Jézuskára szúrósat raktak, és az bibiket csinált rá.” (A bántó bácsi az ő szakkifejezése: a. m. gonosz, rossz ember)

Bejelentkeztem az AI-re, és megkérdeztem tőle, hogy mekkora az emmausz.blog.hu szókincse?
Kapásból válaszolta, hogy nem tudja, de a wikipédia összehasonlító szókincs cikkére hívta fel a figyelmemet.
Nem idézhetem meg az összes adatot már csak terjedelmi okokból sem.
De talán szükségtelen is.
Néhány érdekesség azonban hadd következzék itt, ha már a saját szókincsemet nem ismerhettem meg.
Katona József Bánk bánja 2882 szót variál.
Arany János Toldi: 3059 szótő
Agatha Christie: 15 regénye alapján 3762-5576 szó
A Zrínyi M. összes: 6882-7824 közé tehető szókincse
Arany János 16 000 szótőt használ
Vörösmarty  12 000   ”
Babits            11 000   ” 
Ady                10 400   ”
Petőfi               9 600   ”
József Attila    8 200 szótőt.
Jöjjön még néhány érdekes adat:
Kb. 1 millió élő angol szó lehet
       2 millió lexéma* a magyarban
        7 200 000 a magyar Web korpusz szókincs mérete.
*A lexéma lehet tőszó, azaz egyetlen lexikai elemből álló, egyetlen lexikai morféma, például él, tavasz, hat, vagy több elemből álló, azaz képzett, igekötős vagy összetett szó: legelész, elnémul, pásztorlegény stb.
 

Ma nincsnek különleges híreim.
Ma befejeztem az ablakok tisztítását.
Ahol kellett, porszívóztam is.
A szemetet gyűjtöttem össze s távolítottam el a lakásból, továbbá
folytattam a verseim kiemelését az évek során keletkezett posztokból.
Aki rendeszeresen olvasta a blogomat, annak nem jelentenek újdonságot, hiszen közszemlére tétettek mind keletkezésük sorrendjében.
Valamiképpen vonzódok az ismert zenészek életéről szóló könyvek olvasásához. Utóbb olvastam Duke Ellington életéről szóló testes kötetet, mostanában meg a jó torkú énekes, Elvis Presley meglehetősen zajos magánéletéről, szintén kimerítően hosszú kötetben.
Kifogyván eme leírásokból visszatértem H. Böll regényéhez: Egy bohóc nézetei.
Érdekes megfigyelésem, hogy csaknem mindegy, kiről, miről ír Böll. Stílusának állandósága az, ami vagy leköti az embert, vagy sem. Ugyanezt érzem Kertész Imre írásaiban, sőt Örkény Istvánéban is. Ha dobozolnak írásában, ha „aranyos Hornyák úr”-ról ír, mindig ugyanazzal a fanyar humorral és groteszkkel találkozom, amelyet magam is próbálok, és ami oly közel áll hozzám, világlátásomhoz.
Megváltoztam vagy csak elgyávultam volna?
Nem tudom.
Az orvosnő kérésére naponta egy alkalommal megmérem a vérnyomásomat.
Hogy mi teszi, még nem jöttem rá, mindenesetre a késődélelőtt végrehajtott mérések rendre 150 alatti értékek. Ez valamennyire biztató. Még megmaradhatok egy darabig, ha ezen múlik a létem. Tartok tőle, hogy ez nem igaz.
Szép kort megértem eddig – így értékelem sorsomat. Valakivel beszélgetvén azt találtam mondani: lassan belenövünk abba a korba, amikor az ember így összegez: „Itt felejtett a jó Isten a földön”.  
Weöressel mondom „Közeleg amaz idő, amikor az ember a szemétől nem lát, a fülétől nem hall, a lábától nem jár, a kezétől nem fog. Ekkor végleg befelé kell fordulni. Belül sétálni, befelé figyelni. Csak a belső táj ne legyen barátságtalan.”
És csakugyan.
Hadd ismételjem meg: Csak a belső táj ne legyen barátságtalan.

Ma nem vittem magammal a hallókészüléket a népes vendégségbe.  
Ugyanaz volt az előnye, mint a hátránya.
Halkabban érkezett hozzám az általános hangicsálás, de ugyanúgy nehezen értettem azokat a mondatokat, amelyek nélkülözték a tiszta artikulációt.
Ma egyre kevesebb a mikrofonképes ember, bár az is lehet, hogy csak én gondolom így.
Az egyszeri halkan felolvasó ember azzal védekezett, hogy minek eressze ki a hangját, hiszen csak kevesen vagyunk jelen. (Ugyanő akkor is halkan beszélt, amikor sokan lettünk.)
Kicsit erre hajaz egy kórházi élményem is. Történt pedig, hogy a szomszéd ágyon nyűglődő sorstársamat megkérdeztem: érzi-e ismételten az erős fokhagymaszagot. Ő bevallotta, hogy itt a kórházban naponta négy-öt gerezd fokhagymát is elrágcsál. Erre akkor szokott rá, folytatta, amikortól kezdve nem járt társaságban.
Betegtársait nem tekintette társaságnak. Nyugodt szívvel gerjesztette a bűzt a kórteremben.
***
Ma apák napja van. Amerikában biztosan jegyzik a napot, mert onnan jött az értesítés. Amennyire vissza tudok emlékezni, sose volt apák napja az én időmben. Legalábbis nem tudtam róla. De ha történetesen tudtam volna róla, az sem tudott volna izgalomba hozni. Apának lenni alapvető állapota a férfiaknak. Tiszteletre méltó, de megünnepelni talán túlzás. Az emberi méltóság része és kész.
Megünneplése szomorúságra ad okot azoknak, akik önhibájukon kívül nem lehettek apák.
***
A kiruccanásaink egyik hozadéka, hogy esélyt ad a fotózásra. Nem állítom, hogy új témák kerülnek mindig a lencse elé, de törekvésem a szépet megmutatni, ha láttam már korábban, ha nem.
A látott anyagból kell főznöm.
Ez engem nem zavar.
Remélem, másokat se.    

Vegyes érzésekkel viseltetem közel húsz év alatt megírt több mint hétezer posztomat „lapozgatva”.
Arra nincs lelki erőm, hogy darabra elolvassam őket.
Mégis, akaratlanul is megakad a szemem némelyik bejegyzésen.
Mert egyes unokáimról szólnak,
mert közöm volt felnövekedésükhöz,
mert utólag is örülök annak, hogy megörökítettem megannyi gyerekszájat, megannyi történést, amelyeknek a felére sem emlékeztem már.
Kerek születésnapi évfordulók alkalmával is van mihez nyúlni, mert számos kedves emléket őrzök lemenőimről.
Mazsolázhatok belőlük kedvükre és kedvemre.
Persze nem ezért fogtam a posztok átfésüléséhez.
Hanem, hogy kiemeljem belőlük a versgyanús elemeket.
Ez igen fáradságos és főleg szemrontó.
Az eredménye is esetleges.
Vagy megélnek a versek, vagy sem.
Az egyharmadának átfésülése alapján mondhatom, hogy kötetnyi rigmus rejtőzik a posztokban.
Még tizenkét év anyagát kell feldolgoznom.
Ha nem lennék nyugdíjas, nem vállalkoznék erre a sziszifuszi munkára.
De hát sok tennivaló nincs itthon.
„Nyugodtan élhet, dolgoznak a gépek” – mondja a régi reklám.
És ez így is van.
Nekem csak a porszívó szívófejét kell a padlóra irányítani, és végigvonszolni a ketyerét a lakáson.
A szívás nem az én feladatom.
Vagy igen?