Mickey webnaplója

Kihívások pergőtüzében élünk. Ki lesz az első? A kérdés nemcsak a Rain man c. film miatt ismerős. Mindennapjainkat át- és átszövik a versenyek, versengések, megmérettetések, lobbizások a sikeres szereplések érdekében.
Ácsi! Mondom én.
Nem érdekel, hogy A vagy B csapat lett a győztes, nem érdekel, hogy mennyit nyert a Honfoglalás c. vetélkedő győztese, nem érdekel, hogy ki nyerte meg a Virtuózokat, s az sem, hogy ki lett a Röpülj, páva győztese, vagy a Felszállott a páváé. 
Nem vagyok hajlandó szavazni arra se, hogy ki legyen az év embere, ki legyen prima primissima…
Még sok hasonlót tudnék sorolni, amivel a közmédia világszerte arra akar rávenni, hogy legyünk az elsők, legyünk a legprofibbak, versenyezzünk és győzzük le a nálunk gyengébbeket. Végül is ez történik, amennyiben igazságos megmérettetésben mi győzünk.
A létért való küzdelem korszakában ennek jelentősége lehet, a kérdés, hogy korunkban értelmes-e a létért küzdeni? Érdemes-e egymást és saját magunkat gyötörni még nagyobb teljesítményekkel. Az élsport mutatja, hogy egy határon túl a teljesítmény fokozása ajzó szerek nélkül nem megy. Magyarán elérkeztünk az emberi teljesítmények felső határához. És egyre több ilyen terület akad.   
Szeretnék átlépni ezen a globális kergetődzésen.
Egyszer Szinetár Miklós rendező emlegette, hogy az amerikai rajzfilmek arról szólnak, hogy „a hátsó kergeti az elsőt”. Nagyon igaza volt, és nemcsak az amerikai rajzfilmek sajátja ez.
Sándor György parodizálja: „Egyenlő pálya, egyenlő esélyek: Fiacskám, neked három lábad van?”
Azt hiszem, Albee Nem félünk a farkastól c. drámájában hangzik el a hajszolt élet fricskája: „Előre, majd még előbbre, így jutunk a legelőre.”
N.B.: Kodály is tiltakozott a kórusversenyek miatt. Úgy vélte, hogy a kórustalálkozók célja az, hogy a résztvevők kölcsönösen megfürödjenek az elhangzó produkciókban. Ki képes objektíven megállapítani, hogy a sok jó kórus között ki a legjobb.
Utoljára a kiírt fotópályázatok kísértettek meg engem. Kié a legjobb kép? Szerintem nincs legjobb kép, csak képek vannak. Többé-kevésbé hatnak a szépérzékünkre, vagy meghökkentenek. Elég, ha gyönyörködünk bennük. Ha elkap a gépszíj, nehéz megállni. Még jobb akarok lenni, még több elismerést bezsebelni. Ezt látom a FB.-on.
Naponta találkozom ilyesmivel: A nap képe, a legtöbb lájkot kapott kép. Már-már kezd zavarni. A képek a maguk módján szépek és kész.
Ezt a versenyzési kényszert látom unokáinkban is. Ki lesz az első, ki ügyesebb, ki kapta a nagyobbat…
Ezért aztán igyekszem megreformálni a versenyesélyeket az abesszin makaó mintájára. Most az nyer, aki később ér fel az emeletre. Most az az első, aki a második, most az győz, akit nagypapának hívnak. 
Most nem érdekel, hogy ki az első, hogy ki győz, hogy ki mászik magasabbra az uborkafán.
Írva van: „Mid van, amit nem kaptál?”
Akkor meg... 
Sokkal fontosabb, hogy harmóniában legyek (legyünk) önmagammal (önmagunkkal), és örüljünk az életnek a maga jelenvalóságban.

A sok hülye polgárpukkasztó reklám régi hagyományokon nyugszik. „Nem tesz semmit, gyapjúkalap.” – szólt a régi idők szellemessége.
- Jogosítvány nélkül hajt a Szent János keserűvíz.
Majd ilyenek jöttek:
- …mert hülye azért nem vagyok.
- Egyen teát.
- A következő héten leveszem – szólt a női fehérnemű reklám.
Egy héttel később:
- Majd bolond lennék levenni.
- Ugye tegnap emlegettem:
- Dec. 16-án jónak lenni jó. (Miért? Addig nem?) És egy másik:
- Naponta Vészhelyzet az M3-on.
Sofőrök! Figyelmesen vezessetek Gyöngyös, Miskolc felé: Naponta Vészhelyzet az M3-on!
Ja, hogy a tévében? Nem kellene megszüntetni a vészhelyzetet, ha már egyszer felismerték?
***
És most fordítsuk komolyra a szót.
Laci atya nem a reklámszakmában dolgozik, és azt mondja, írja, amit megélt, amiről meggyőződött. Ma pl. ezt olvasom nála: „Minél gyakrabban találunk időt, helyet, csendet, hogy bevonódhassunk a Szentháromság jelenlétébe, annál nagyobb lesz a bizonyosságunk, hogy szeretve vagyunk, és ekkor mindig »ragyogunk«!” 
A ragyogás pedig – mi tagadás – ránk fér ebben a frontoktól ölelt országban, és ebben a békétlen világban.

Segítsetek, segítsetek, egy órája egy Abba-sláger szól a fülemben: I do, I do, I do, I do, I do… Maga a szám nem rossz, sőt. Olyan hangvételű, mint egy Billy Waughn-feldolgozás. Csak mégis jó volna tőle szabadulni, mert van más is a világon, mint 
I do, I do, I do, I do, I do...
Napok óta visszhangzik a tévéreklám: „December 16-án jónak lenni jó.” Nem vonom kétségbe, csak hogy van egy mellékzöngéje. Ha 16-án jónak lenni jó, mi van a többi napon? Akkor nem jó jónak lenni? A többi napokon rossznak lenni jó? Talán nem is véletlen a megfogalmazás. Egyfajta polgárpukkasztás.
I do, I do, I do, I do, I do...
A FülesBagoly olasz módra megfejtőinek írom, hogy a decemberi számában hozott Anagramma rejtvényt megfejtettem. Az a megfejtése, hogy megfejthetetlen. Hoz 30. kitöltendő sort és mellette 38 meghatározást. Az általa remélt vicc poén nem tud kialakulni. Tudom, hogy így van, mert hátra lapoztam. Az ott megadott csattanóhoz a rejtvényt meg kellene toldani négy sorral, ami viszont bajos, mert a lapszél kevés hozzá.
Így jár az, aki 295 ft-ot ad egy lektorálatlan füzetért.
I do, I do, I do, I do, I do...
Egyébként a viccei sem világra szólók. Az egyik:
Diák: - S én csüngtem ajkán, szótlanul, mint madár a fán…    
Tanár: - A gyümölcs meg elrepült…
Egy másik:
- Miért sírsz, Tomika?
- Mert a tesómnak szünnapja van az iskolában.
- És neked miért nincs?
- Mert még nem járok suliba…
Ezeken mosolyogjon valaki, ha tud. 
Mentsetek meg!!!
I do, I do, I do, I do, I do

Az egyházi évnek két visszafogottabb időszaka van, a húsvétot megelőző nagyböjt, és a karácsonyt megelőző advent. Ezekben az időszakokban hangtompítóval, szordinóval kellene élnünk. Nem mondom, hogy lábujjhegyen járva, de majdnem. Nem ezt tapasztalom itt a városban. És nem is az az oka, hogy még nem esett le a hó.
A regnumi közösségben volt egy rigmus, amit halkan kezdtünk, majd crescendóval néhány ismétlés után fortisszimóban üvöltöttük a természet (lágy?) ölén (azután megcsináltuk az elcsöndesedve is). Így szólt:
csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja,
csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja,
CSAK CSENDBEN, CSAK HALKAN, HOGY SENKI MEG NE HALLJA,
CSAK CSENDBEN, CSAK HALKAN, HOGY SENKI MEG NE HALLJA,  
CSAK CSENDBEN, CSAK HALKAN, HOGY SENKI MEG NE HALLJA,  
csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja,    
csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja…
Hát igen. Talán a közeli faluban nem hallották meg, mert csak csendben…
Ez jutott eszembe a fogyasztói társadalmi környezetben élvén, ahol nincs csend.
Soha.
Na jó, talán üzletzárástól nyitásig, talán hajnali félháromkor. Különben reklám, reklám hátán, játék játék hátán, vevő vevő hátán, kacat kacat hátán. És NINCS CSEND. Majd bolondok lennének kihagyni az eredményes versengés lehetőségét a nagyobb hozam és profit reményében („olyan hülye azért nem vagyok”) a kereskedők. Nincs tehát csend sem a tévében (reklámok), se a plazákban, sem az interneten, se a FB-on, se a drótpostán.  
Visszaemlékezem gimnazista koromra. Negyedikesek voltunk már, a művészettörténeti órák alatt nemritkán képeket vetítettek a besötétített előadóban. Ezt azonnal kihasználta a diáksereg, és élénk karattyolásba kezdett. Megunta a tanárunk (Darvasnak hívták?), hogy nem hallja a saját hangját sem: Egyszer csak megjelent a feje a vetítő éles fényében, és elkiáltotta magát: CSEND LEGYEN!
És lőn.
A légyzümmögést is meg lehetett volna hallani, úgy meghökkentette a társaságot a szokatlan jelenés.
Ki kellene találni egy hasonlóan sokkoló valamit, hogy megálljt parancsoljon a korunkbeli értelmetlen nyüzsgésnek.
Nincs még itt az ideje annak, hogy az angyalok megfújják a harsonát s énekeljék:
Gloria in excelsis Deo!
Még nincs.
Most csend legyen!

Mondják, hogy a rendőrök ismerik a legtöbb rendőrviccet.
Feltételezem, hogy a jezsuiták ismerik a legtöbb jezsuita viccet (mert róluk szólnak és találónak látják, vagy mert éppenséggel nem láttatják a lényeget). Mivel jó néhány róluk szóló viccet feltettek a jezsuiták barátai FB-oldalra, kettőt megidézek belőlük. Nem mert magam jezsuita volnék, de mert a közöttük ledolgozott tizenöt év során megismertem a rendet.  Szerintem ezek a legtalálóbbak.
Ha láttál egy ferencest – láttad az összes ferencest.
Ha láttál egy piaristát – láttad az összes piaristát.
Ha láttál egy jezsuitát – láttál egy jezsuitát.
***
A ferences és a jezsuita vitatkozik, hogy melyikük rendje a nagyobb és dicsőségesebb. Sehogy sem tudnak megegyezni, ezért kitalálják, hogy ráírják egy papírra a kérdést, és arra kérik Istent, írja meg reggelre a választ. Másnap meg is érkezik a felelet: „Fiaim! Hagyjátok abba ezt a buta vitát! Természetesen mindkettőtök rendje egyformán közel áll hozzám, hiszen egyházamat sokszínűnek teremtettem. Szeretettel: Isten SJ.”
***
Most a saját állapotomról. A kezelésekből kezdek kilábalni. Kézfejem-lábfejem teljesen kiszáradt. Lábadozom. Sírok. Szemem könnybe lábad. Próbálom kezemmel elmaszatolgatni, mert különben menthetetlenül végigcsorog az arcomon.
Tegnap meséli Levente unoka, hogy az osztályban eljátszotta barátaival azt, amit mi annak idején.
- Haver, fogjunk kezet. (Nyújtja a jobb kezét.)
- Hohó, a bányászok bal kézzel fognak kezet. (Nyújtja a bal kezét.)
- De mi nem vagyunk bányászok. (és most nyújtom a jobb kezemet.)
***
A fügefa és a liliomfa tavaszi rügyekkel várják a havazást. Tartok tőle, hogy ráfáznak.
***
Egyszer a héten roráte van, legalábbis hajnali mise 6 órakor. Sch. J. mondja, heti egy alkalommal megtehetjük, hogy egy-két órával korábban kelünk. Arra gondoltam, ha én egy két órával korábban kelek, mint mostanság szoktam, nem is érdemes lefeküdnöm arra a két órácskára, ami fennmarad.

Amikor még nem érdekelt, hogy hány kilométert biciklizünk, egy-egy nyáron letekertünk Bp-ről Paksra. Kb. 126 km. Megérkezésünk után azonnal kényelembe helyeztük magunkat (gondolom feküdtünk, mert ülni valamiért egyáltalán nem volt kedvünk), meghallgattuk Keith Jarrett Kölni koncertjét és otthonosságérzet lengett körül minket, kerített hatalmába. Olyasvalami, hogy valamit sikerült teljesíteni, és most kész, most vége, most meg vagyunk elégedve az eredménnyel, és minden rendben van.
Azt hiszem, hogy egyszer már írtam Beethoven VI. szimfóniájáról is. Speciel akkor, amikor egy nyáron hazaérkeztünk autóval a Balatonról. Érdekes megnyugvást adnak egyes zenék. Nos, hazatérve azonnal bekapcsoltam a Pastoralet és végighallgattam. Ez kellett ahhoz, hogy „megérkezzem”. Ez a zene teljesen kikapcsolt.
De ha már Pastorale… Szolfézsórán zongorán tanárunk eljátszott egy zenei periódust a szimfóniából, amelyet néhány meghallgatás közben le kellett kottáznunk. Mire befejeztem a kottázást, teljesen belém hatolt ez a gyönyörű önálló dallam. Otthon megpróbáltam lejátszani zongorán, majd az általam elképzelt kísérettel együtt. Emlékeim szerint így kezdődött vonzalmam az amatőr zongorázás iránt. Soha nem tanított zongorázni senki. Ma sem enyém a kétsoros kotta olvasása. Amit játszom, annak köze nincs a kottához.         
És még Pastorale. A Kútvölgyiben megszólítok egy orvost. Ugye, szereti Beethovent? Azt mondja: igen. Mire én. Gondoltam, merthogy a mobiljának a csengőhangja a szimfónia kezdő hangjaiból szervesül.
És még egyszer a Pastorale kezdőhangjai. Azon tűnődtem, hogy az alaphanghoz képesti nagy tercről rugaszkodik el a dallamív, mégpedig úgy, mintha nem kezdődne, hanem valami folytatódna.
Érdekes módon képszerűen is megjelent bennem ez a kezdés. Azokra a filmjelenetekre hajaz, mint amikor a filmsztár nem nyitja ki a kocsi ajtaját, hanem a már mozgó járműbe oldalról beugrik az ülésre. Hipp-hopp, én máris itt vagyok, a kocsiban benn vagyok. Nincs beszállás, beröppenés van, és azonnali robogás van.
A szimfóniába sincs beszállás, röptében sodor magával a zene, mintha nem volna kezdete, hanem folyamatos jelene volna csak. Megjegyzem a zenemű vége is ilyesmi. Egyszer csak megszűnik a hangadás, és kész.     
***
Most ocsúdom. Már az év utolsó hónapját kezdjük.

Volt egyszer egy Slavko Barbarić atya. Volt, mert a Krizsevácon (Medjugorje hegye) infarktus érte és elhunyt. (R. I. P.) A mostani olvasmányomból kiemelek egy általa előadott beszédrészletet.
„Hogy mitől veszítjük el a békénket? – kérdezi –, pl. attól, hogy ha a másiknak csak egyetlen oldalát nézzük, amelyet nem kedvelünk. Figyelmen kívül hagyva a személy egészét. Így a kritika beférkőzik a szívünkbe. Az illető személy többi tulajdonsága feledésbe merül, egyedül csak a minket zavaró tényezőre összpontosítunk, és ez elvakít bennünket még akkor is, ha ez a hiba, rossz szokás vagy bűn valós probléma. Így szem elől tévesztjük életének a szépségét, mindazt, amit a múltban tett, adott vagy elszenvedett. Korlátolt és helytelen látásmódba lépünk be akkor, ha ezek az apró részletek ejtenek foglyul minket. Így nem tudunk érte hálát adni, és nem lesz béke bennünk. Ha valaki eljön hozzátok és megdicséritek, kifejezitek iránta érzett hálátokat minden erőfeszítéséért és tettéért, akkor nehéz lesz jelentéktelennek tűnő dolgokért továbbra is neheztelnie rátok.”
Mintha csak Ferenc pápát hallanám, aki óva int a pletykától, amikor is valakiről távollétében csak a negatívumokat terjesztjük. Amit mondunk, az igaz lehet, de egyoldalú és rosszindulatú. Ha állításunk nem igaz, akkor még rosszabb a helyzet, és rágalmazás a neve. A jó pápa is óva int e kettő szörnyűségtől. Pedig oly általánosságban elterjedt mindennapjainkban.
Az első baj vele az, hogy egyoldalú a pletyka. Ha egy író egyoldalúan ábrázolja könyve szereplőit, akkor ponyvát ír, és nem lesz soha klasszikus mű belőle. Ilyesféle ponyvát terjesztünk, amikor valakinek csak a hibáit emlegetjük. Ez az egyoldalúság önmagában is rossz, de a pletykának és a rágalmazásnak van még egy súlyosbító mozzanata. Nevezetesen az, hogy az illető távollétében történik lejáratása, így nem tud ellene védekezni. Teljesen ki van szolgáltatva rosszmájúságunknak.
Kerüljük hát, amennyire csak tőlünk telik.
Hányszor gondoltam arra, amikor egy társaság máson köszörülte a nyelvét, hogy legközelebb a távollétemben és is sorra kerülhetek. Erről szól az alábbi poén:
Négy kolléga igyekszik kiküldetésre. Egy vasúti kupéban ülnek, beszélgetnek. Egyikük feláll, mert WC-re kell mennie. A többi három azonnal elmondja az összes, rá nézve hátrányos történetet. Ám idő múltán kimegy a második is pisilni. Azonnal nekiesnek, és elpletykálják, amit róla tudnak. Telik-múlik az idő, és kimegy a harmadik. Vele is ez történik… Majd amikor a negyedik is visszaérkezik, a társaság teljes némaságba burkolódzik. Nem véletlenül.
***
Udvardi püspök egy beszédrészletét is ide hozom. Tegnap hallgattam a tévé egyik adásában. Azt mondja, hogy az ember és az Isten kapcsolata ugyanolyan, mint a kisgyerek és szülője kapcsolata, amikor bújócskát játszanak. – Keress meg! – kiáltja a gyerek, és a szülőnek meg kell találnia. Feltehető a kérdés: vajon ki keres kit? A gyerek a szülőt, vagy megfordítva? Isten vágyva vágyik ránk találni. De vajon nyitottak vagyunk-e, hogy ez megtörténhessen?
***
Egy vicc a FülesBagolyból, ami nem is az. Így szól:
Vannak emberek, akiket csak azzal lehet szórakoztatni, hogy hallgatjuk őket.                        

Néhány jó viccet találtam egy Képmás-cikkben Chuck Norrisról. Elkezdtem őket kimásolni. Olyanok, mint az erőszakos kismalac-viccek, csak az erőre vannak kihegyezve. Számuk olyan hatalmas, hogy még Chuck Norris se tudja, hogy hány viccet generált alakja. Belőlük szemezgetek egy csokorra valót.  
1. Mielőtt a zsákos ember lefekszik aludni, a biztonság kedvéért benéz az ágy alá, hogy nincs-e ott Chuck Norris.
2. Amikor fekvőtámaszokat csinál, Chuck Norris nem magát nyomja ki, hanem a Földet nyomja le.
3. SOKAN HORDANAK SUPERMAN-ES PIZSAMÁT. SUPERMAN CHUCK NORRIS-OS PIZSAMÁT HORD.
4. Amikor Chuck Norris beugrik a tengerbe, nem lesz vizes, mert a tenger lesz Chuck Norrisos.
5. CHUCK NORRIS ELSZÁMOLT A VÉGTELENIG. KÉTSZER.
6. CHUCK NORRIS NEM HORD ÓRÁT. Ő DÖNTI EL, HOGY MENNYI AZ IDŐ.
7. OLYAN NINCS, HOGY LEHETETLEN, CSAK CHUCK NORRISNAK NINCSEN KEDVE HOZZÁ.
8. Mikor Bell feltalálta a telefont, már volt két nem fogadott hívása Chuck Norristól!
9. Chuck Norris már kétszer meghalt, csak a halál nem mert eljönni érte!
10. Ha valaki hazamegy, akkor benéz az ágy alá, hogy nincs-e ott a Láncfűrészes Gyilkos! Ha a Láncfűrészes Gyilkos hazamegy, akkor benéz az ágy alá, hogy nincs-e ott Chuck Norris! 
11. Néhány fiú bele tudja pisilni a nevét a hóba. Chuck Norris a betonba is!
12. Chuck Norris egyszer olyan gyorsan kelt fel, hogy látta magát aludni.
13. Chuck Norris lenyugtatta a mérgesgombát, felidegesítette Békéscsabát és ha úgy akarja, Vastag Csaba vékony lesz.
14. ‎- Apa, ha valaki hapcizik, akkor azt mondjuk, hogy egészségedre?
- Igen, fiam.
- És ha valaki kiröhögi Chuck Norrist??
- Akkor azt, hogy Isten nyugosztalja.
15. Az ókorban Chuck Norris azért nem lehetett gladiátor, mert az oroszlánok nem egyeztek bele.
16. Táguló világegyetemben élünk. Minden Chuck Norris elől menekül.
17. Chuck Norris osztható nullával. (Persze, és Chuck Norris párhuzamosai annyiszor találkoznak a végtelenben, ahányszor csak akarnak. Gy.M.) 
18. Chuck Norris 20 perc alatt nézi végig a „60 perc" című tévéműsort.
19. Chuck Norrisnak van 7 dobermannja, 5 pitbullja és 3 farkaskutyája. A házára mégis az van kiírva: Vigyázat! Chuck Norris!
20. Chuck Norris látótávolsága 200 km. Csukott szemmel.
21. Chuck Norris egy forgóajtót is be tud vágni maga mögött.
Vége-hossza nincs a Chuck Norris-vicceknek, de a posztnak igen.
Most.

Szócikk a M. Katolikus Lexikonból:
„kegyhely: templom vagy más szent hely, ahová egy csoda vagy történelmi vonatkozás miatt hívők sokasága zarándokol a helyi ordinárius jóváhagyásával. – A kegyhelyeken bőségesebben kínálják fel a hívőknek az üdvösség eszközeit, Isten igéjének buzgó hirdetésével, a liturgikus élet megfelelő előmozdításával, főleg az Eucharisztia és a bűnbánat szentsége útján, valamint a népi vallásosság jóváhagyott formáinak ápolásával.”
Egy kegyhely születése nem minden nehézség nélkül történik meg. Számos bíráló kitétel feszül neki, s igyekszik bizonyítani, hogy pusztán emberi kitaláció az egész. A helyzetet bonyolítja, hogy aki katolikus, az semmi esetre sem lourdes-i katolikus, és nem is fatimai katolikus, hanem római vagy görögkatolikus. Hogy egy kegyhely hitelességét hiszi vagy sem, nem tartozik a hittételek közé.
Így tehát az újabb kegyhelyek létrejötte is ellentmondásokkal övezett. Olvastam már a medjugorjei kegyhely valódiságát firtató és kétségbe vonó fejtegetéseket, itt most álljon egy olyan, amely mellette szól. Az általam olvasott könyv egyik lábjegyzete tartalmazza:
»A Medjugorje elleni támadásokon jobb, ha csak mosolygunk. Egyik olvasónk szavai sokat segíthetnek ebben. „Mivel nincs olyan okozat, aminek ne lenne oka, két lehetőséget feltételezhetünk: vagy az a helyzet, hogy egy megszervezett hazugság ezreket vezetett gyónásra (ami nagyon komoly teológiai és metafizikai kérdéseket vetne fel), vagy pedig a gyónásoknak ismeretlen, isteni oka van, és csupán véletlen egybeesés folytán történnek napjainkig is azon a helyen, ahol a szemfényvesztés történik.” Ahogy Alphonse Allais humorista mondta: „Shakespeare sohasem létezett. A műveket, amelyeket neki tulajdonítanak, egy csaló írta, akinek a neve szintén Shakespeare volt.”«      

A tegnap elkezdett könyvből szemezgetek:
- Leír egy ausztráliai történetet, amelynek a hőse Medjugorjéban meggyógyul vakságából.
- Egy másik pár férfi tagja javíthatatlan alkoholista. Felesége a kegyhelyre akar menni, a férfinak alkut ajánl: „Ameddig én a templomban leszek, te addig a kocsmában lehetsz.” Így már gilt. A kocsmából kijőve a pasi egy papba botlik, aki valahogyan helyre rakja: kigyógyítja alkoholizmusából.
- Egy öngyilkosjelölt megtér és felhagy átkozott tervével.
- Egy házaspárnak nem lehet gyermeke: Azt a javaslatot kapják, hogy örökbe fogadhatják a gyermek Jézust, aki arra vágyik, hogy minden otthonban jelen lehessen. Mária ajándéka valóságos ajándék, és amit ad, azt nem veszi vissza.    
Ez utóbbi azért érdemel figyelmet, mert maga a kötet egésze a gyermek Jézust állítja a középpontba, akinek ugye karácsonykor ünnepeljük a születésnapját. Lehet, hogy még visszatérek a könyv egyes epizódjaira, kitételeire, mivel hogy közeledik a karácsony. (Emmanuel Maillard: A rejtőzködő m.-i Gyermek.)
***
Az éved a Facebookon. Valamennyire meglepett, hogy hányan osztották meg azt a képsorozatot, amelyet a FB készített róluk 2018 során. Ez a gesztus se új. Bennem A szép amerikai c. francia filmvígjáték egyik jelenetét idézi fel. A főszereplő fickó beszorul valamiért a fehér Cadillac csomagtartójába. Este a kedvese egy idős szerelőre talál, s kéri, nyitná ki a csomagtartót. A lány közben duruzsol a bent rekedtnek: Drágám!!! Az idős szerelő magára érti a hízelgő hangot, és alulról megvilágítja borostás arcát a magával hozott elemlámpával. Komikus, ahogy a lámpa fényében rávigyorog a lányra.  
Minap írtam arról, hogy aki egy sokadalomról készült fotót nézeget, automatikusan magát keresi rajta, ha tudja, hogy szerepel a képen. Hát ez ismétlődik Az éved a Facebookon képsorozatával is. A FB részéről telitalálat a behízelgő válogatás. Lám, nagyon sokan megosztják a magukról készült összeállítást.
Hasonló ez még ahhoz a Loire-menti kastélyhoz, amelynek termeit tükörkiállításra alakították ki. Hatalmas az érdeklődés iránta. A látogatók el vannak bűvölve a látványtól. Minden tükörben saját magukat látják.
Sőt Petrolay Margit meséje is erre hajaz: A világszép kecskebéka főhőse így morfondíroz: Milyen szép is vagyok: Szép lapos a fejem, két gurgula a szemem, és a szájam majdhogy körül nem éri a fejemet, karmos lábaimmal ugrok, mint a bolha, szép hangomért irigyel a fülemüle…