Mickey webnaplója

Pápista lettem, hisz annak születtem.
XII. Piusztól kezdve ismertem meg a sorra trónra kerülőket.
Meg nem erősített hírek szerint Hochhut a KGB megbízásából írta meg a pápaellenes színdarabját, A Helytartó címen. A darab lényege, hogy a pápa nem állt ki az üldözött népek megmentése érdekében. Ehhez képest csak Castel Gandolfóban 12 000 embert fogadtak be és menekítettek meg az üldöztetés elől. Nem is ér sokkal több szót a téma.
Öregemberként XXIII. János életét meghaladó vállalkozásba kezdett. Belső (Felsőbb) indíttatásra összehívta a zsinatot, a II. Vaticanumot.
Utódja VI. Pál fejezte be hatalmas munkát végezve népes csapatával. Ugyanő mentette fel Mindszenty bíborost s a belső száműzetésből kiemeltette külső száműzetésbe. VI. Pál életét közelebbről nem ismertem, de mondják, hogy szent életű ember volt, akinek boldoggá avatása lehetséges.
Utána a legkülönösebb valakiből lett pápa. A. Luciani bíborosból, aki szellemesen két elődje nevének ötvözéséből alkotta meg pápai nevét. I. János Pál. Rejtélyes és korai távozta, csupán egy hónapot adott neki pápaként való cselekvésre.
Az ő utóda II. János Pál, Karol Wojtyla. Nem kell bemutatnom. A KGB el akarta tétetni láb alól a rendszerük fennmaradására veszélyes elemet. A merénylet nem sikerült. Szokatlanul hosszú ideig kormányozta kritikus helyzetben a Krisztus alapította közösséget.
Három vaskos kötetben jelentették meg eszmefuttatásait, enciklikáit, leveleit, stb. Boldoggá avatta őt utódja. Tudni lehet, hogy Joseph Ratzinger annak a szellemi műhelynek volt az egyik vezetője, akik ezeknek az örökbecsű iratoknak a létrejöttében tevékenyen részt vettek.
Kézenfekvő volt tehát, hogy Ratzingert választották meg Wojtyla utódjául.
XXIII. János, VI. Pál, I. és II. János Pál és XVI. Benedek. A maguk módján milyen nagy formátumú emberek mind!
És akkor megjelenik a színen egy szerzetes, aki tömegközlekedést használ, aki maga főzi ebédjét, aki nem kíván minden szertartáshoz újabb ruhákba bújni, aki saját cipőjét szeretné viselni, aki ki akarja fizetni szállítása költéségét. Aki le akarja szállítani a Vatikán kiadásait. Aki szegény egyházat kíván megvalósítani, miként Krisztus is szegény volt. A Ferenc nevet választja, s mégsem a dél-amerikai államok védőszentje Ferencet, mint ahogy találgattuk, hanem Assisi Szent Ferencét, aki Isten szegénykéje volt. Aki teljesen eszköztelenül lépett Krisztus nyomdokába. Aki alázatosan elzarándokolt Rómába, hogy a pompás Vatikánban felkeresse a pápát, hogy engedélyezze a szegénységet felvállaló rendet. Assisi kezdeményezése, ha úgy tetszik alulról jött, s a pápa engedélye segítette kibontakozását. Most mintha megfordult volna a helyzet. A kezdeményező a katolikus egyház feje, egymilliárd kétszázmillió katolikus feje (Kína lakosságával azonos ez a létszám), akinek pápa lévén 20 000 jezsuita rendtársa és bizonyos értelemben beosztottja van, mert ez a rend a mindenkori pápának engedelmességet fogadva mintegy rendelkezésére áll. Ám a feladat hatalmas. Le kell szegényíteni az egyházat, hogy Krisztushoz hasonlítson. A meggazdagodás csaknem magától ment. A leszegényítést meg kell csinálni! Hogy mit jelent ez? Magyarország a világ 28. leggazdagabb országa. Az általunk elfoglalt ökológiai lábnyom 2004-ben 3,7 hektár, a világ átlaga 1,8. A világ zöme hallatlan szegénységben él. A minoritás pedig dúskál, és eddig az életnívó ollója erősödő mértékben nyíló félben van. Ezt a pusztító tendenciát kívánja megállítani, visszafordítani hittel, imával, szeretettel Krisztus földi helytartója. Teljes mellszélességgel mellette állok.
Megválasztása óta, ha lehet, még inkább pápista lettem.  

Mottó: „Csak a humor és a nyomor el ne hagyjon!”  (Varga Joakim)
Nem kezdem el ezt a posztot, hanem folytatom, mert úgy érzem, sűrűsödő folyamatokban állunk benne.
Mik ezek?
Lemondott a pápa. Jézus társaságából való, szegénységi fogadalmat tett szerzetes az utódja. Ráadásul olyan valaki, aki nemcsak puritán, hanem rendelkezésére áll az a húszezer jezsuita, akik a mindenkori pápának is engedelmességet fogadnak. Most tehát ezt a tömeget a saját embereinek tekintheti kétszeresen is. Hajrá, Ferenc pápa! Hajrá, jezsuiták!
Tegnap említettem, hogy 12 000 főt szabadítottak ki az utakon a hófúvásban rekedt autókból a különféle mentőegységek, néhány százan maradtak késő délutánra. Ha nem szabadították ki azóta őket, leolvadt kocsijukról a hó, mert ma már nyolc fok van, a hófúvásoknak vége, a porhó összelappadt, szublimált, elolvadt, felszárította a vad szél, mindenesetre süt a nap.
Komment. Az enyém így szól: Több szülés előtt álló asszonnyal útnak indulni a hóvihar miatti riadó ellenére, felelőtlenség. A BM szerint a mentéssel meg lehetünk elégedve, a polgárok fegyelmezettségével aligha. GyF kommentje: OV az út szélén hagyta a népet, s nem ezt ígérte. No comment.
Ma meglódult a fiatalok költözési tempója, amennyiben átkerült egy kinyitható asztal a már kifestett lakásba, át a háromajtós szekrény, a könyvespolcok, etc. Hogyne került volna át, Marci ideállít egy nagy Ford tranzittal, kedves tőle, hogy segít Micának hórukkolni és a víz- és villanyszerelésben.
Hajrá Mica, hajrá Marci!  
Itthon folyik a selejtezés, az elmozdított bútorok pormacskáinak összevadászása. Általános porszívózás. Picit én is részt vettem a lecuccolásban.
Elvi odaát nyitogatja az ajtót, és sétáltatja Levit.
Elindult tehát a költözés, és egyre komolyabb méreteket ölt. Ma villanyt szerelnek és megnézik a vizesblokkok állapotát is. Talán lesz csaptelepcsere stb.
Ugyancsak tegnapi hír, hogy öcsénk érkezik Amerikából szűk két hétre. Hajrá!
De még előtte, körülnézünk Lábdihegyen, ahová meghívásunk van, hogy előkészítsük a „klán” nyaralását. Hajrá kül- és belföldön élő lemenőink velünk együtt! Hajrá rokonok!
A nyaralást pedig a tervek szerint Kati és Robi polgári esküvője előzné meg, amit szűk család körben kívánnak emlékezetessé tenni (későbbre tervezik az egyházit, melyet viszont a barátaikkal szeretnének  megünnepelni). Hajrá Kati, hajrá Robi!
Nincs hát idő unatkozni, csüggedni, betegeskedni, orrot lógatni. Inkább arra van szükség, hogy a mikro- és makrovilág felé nyissunk, és tehetségünk szerint támogassuk mindkét irányt megerősítve a hatókörünkben élőket értékeink felmutatásával.
Csak győzzük erővel. Hajrá mi!    

P. Forrai Tamás jezsuita tartományfőnök jóvoltából tarka kép alakulhat ki az emberben az új, puritán, mérsékelt és konzervatív értékeket felmutató olasz származású argentin pápáról. Engem itt és most mégis egy kifejezése, az „inkulturálás”, a nemzetek kultúrájába való belegyökereztetés jelentősége ragadott meg. A vele készült interjúban kifejti a tartományfőnök, hogy az inkulturálás ránk is vonatkozik. 
Biz ez nagyon is így van. 
Kis ország vagyunk, nagyon sajátos és különös nyelvvel, ősi kultúrával, melynek lenyomatai a még élő népszokásokban és a nyelvben, népdalokban egyaránt tetten érhetők. A képzett szakemberek törődésével, odafigyelésével számos olyan változtatást hozhatnánk a magyar teológiába, magyar vallási gyakorlatokba, liturgikus nyelvi fordulatokba, melyeket egy értékelő szak zsűri alkalmanként tárgyalna, hogy a szükséges módosítások ügyében döntést hozzon. 
Még mielőtt valami hatalmas változtatásrendszerre gondolna valaki, mely fenekestül felforgatná megszokott valóságunkat, két egyszerű példával világítom meg, mikre gondolhatunk. 
1. Senkinek se okozna lelki törést, ha a „Könyörögjünk!” felszólítást a miséken felváltaná az „Imádkozzunk!” szófordulat. Egyszerűen azért, mert könyörögni a nagy bűnösnek kell irgalomért, és ezáltal szűkebb értelmű szó, mint az „Imádkozzunk”. Másfelől – ha valaki megfigyeli a felszólítást követő szövegek tartalmát – valójában és általában nem könyörgést, hanem valamiféle kérést fogalmaznak meg ezek az imaszövegek a jóságos Istennek címezve. Tehát rövid imádságok.
2. In illo tempore tükörfordítása: „Abban az időben”. Ez igaz, de a magyar ezt másképpen mondja. Egyszer, egy alkalommal… Gondoljunk a népmesékre, az anekdotákra, történetekre. Legtöbbjük így kezdődik: Egy alkalommal Mátyás király; Egyszer volt egy szegény ember; Egyszer egy királyfi, mit gondolt magában… Nem sorolom a példákat tovább. Most fordítsuk meg a mesekezdést: Abban az időben Mátyás király, Abban az időben élt egy szegény ember, Abban az időben egy királyfi, mit gondolt magában. Nem megy. Érezzük, hogy itt valamit keresztülpréseltünk, ami alig marad a megértés határán belül, ahelyett hogy magától értetődő, szokott formájú kezdést kínálna.
A perikópák között is csúcs a következő: Abban az időben Jézus továbbment. Nem tudjuk meg a mondatból, hogy mikor volt az az idő, és hol volt korábban, ahonnan továbbment. 
Mennyivel inkább megfelelne az inkulturált mivoltnak, mennyivel magyarabban szólna egy ilyen perikópa kezdés: „Egy alkalommal Jézus szombaton a vetések között járt. Tanítványai megéheztek, tépdesni kezdték a kalászokat és eszegették.” 
Ma ez így hangzik: „Abban az időben Jézus szombaton vetések között járt. Tanítványai megéheztek, tépdesni kezdték a kalászokat és eszegették.”
Hát nem és nem. Idegen a fülünknek, miközben nem tesz a történethez semmit, csak elvesz belőle, és az idegen szófordulat miatt hitelrontó. 
S ha belegondolunk, csaknem naponta így kezdődnek az evangéliumi szakaszok… 
Lehetne másképpen is. Szerintem elkelne a változtatás.
* * *
Deskénél olvasom: 17h. hírek: 12 ezer embert mentettek eddig ki az utakról. És még vannak, ahogy mondják, háromszázan. Kívánom nekik az épségben való hazatérést. És azt, hogy máskor legyenek körültekintőbbek, mert az időjárás mostanában kiszámíthatatlanabb , mint az időjárás.

Kedves feleim az Úrban!
2006. február 13-án született meg első blogbejegyzésem Ajtófélfa címmel. Azon a napon, amikor egynapos jogosítványa birtokában fiam elkérte a kocsimat, hadd menjen át vele a barátjához. Elment, majd épségben  hazahozta magát és a Coltot. Ekkor indult blogsorozatom éppen az ő biztatására. Azóta eltelt hét év, és elkészült az emmausz.freeblog.hu webnapló 2743 posztja. Azt hiszem, kevesen mondhatják el, hogy több naplóbejegyzést készítettek az idők során, mint ahány nap eltelt a két dátum között. Nagyon alapos indoka volt annak, ha nem írtam. Még a kórházban is folytattam a blogozást, melyet szeretteim vittek a gépbe. Nem mondhatja senki, hogy nem voltam hűséges a napi adagiumok, kis trakták közlésében.
Az utóbbi időkig zavartalanul jelentek meg posztjaim a freeblog.hu weboldalon. De csak az utóbbi időkig. Az utóbbi időkben viszont fennakadások mutatkoztak. Először a napi írások után kirakott fotóim miatt támadt helyproblémám, majd egy időszak teljes állománya tönkrement szerverhiba miatt. (A kommentek többé sose kerültek elő.)  Ha valaki ránéz a freeblog.hu-ra, majd napokkal később újra ránéz, ugyanazokat a fotókat találja a címlapon. Én már hónapok óta látom, hogy nem működik a képszerkesztés. Olyan ez a lap, mintha lélegeztetőgépen volna. A motor járatja, de ha elakad a gépezet, nincs, aki lelket leheljen bele. Olyan ez a lap, mint az elárvult egészségügy. A kórházak fennállnak, és működnek, ahogy tehetik, de az orvosok egy része a jobb anyagiak reményében itt hagyta munkahelyét, itt a betegeket, itt az infrastruktúrát, csak az itt felszedett tudásanyagot vitte máshova sok marék rizsért.
Senki sem vádolhat tehát hűtlenséggel, hiszen lapukkant kinézete ellenére maradtam a freeblog oldalon ... eddig.
Mivel azonban napok óta elutasítja a korábbi posztjaimba korrekció miatt szándékolt belépésemet, egy mély lélegzetvétel, egy mély sóhaj után elhatároztam, hogy megszakítom a kapcsolatot a tárhelyemmel, és másutt próbálok szerencsét. Majd kiderül, hogy a blog.hu és én tetszünk-e egymásnak. 
Ott hagytam abba az előző helyen blogom szövögetését, hogy új pápánk van. Két bejegyzésem született ez ügyben. Mindkettőben I. Ferencként írtam a nevét – fölöslegesen, merthogy a Ferenc név eleve arra utal, hogy még nem volt ilyen nevű pápa. Csakúgy, mint a nagy háborúnak, világháborúnak nevezett valami is sorszám nélküli volt a második vh. kitöretéséig. (Igen, nem kitört, hanem kitörték.) Nos, a freeblog nem engedte, hogy a javítás szándékával belenyúljak megírt posztjaimba. Azt viszont eltűrte, hogy kommentet írjak utolsó bejegyzésemhez, melyet ki fogok egészíteni új webhelyem megjelölését feltüntetve. Hátha valaki ennek alapján ér utol.
Nos, 2006 óta fiam kitűnően vezet, megjárta Tolnát és Baranyát. Magam pedig kitartóan blogolok. Ameddig ujjaim egyáltalán képesek végrehajtani agyam utasításait, addig szeretném folytatni. Ha lehet, zavartalan körülmények között. Hogy meddig, annak egyedül Isten a tudója.

A próféciák általában csak hozzávetőleg következnek be, hiszen nem könnyű megidézni a jövendőt. Mindenesetre 2001. április 19-én írtam meg ezt a kis történetet, mintegy vágyálmomat, melynek címe egyszerűen:

MESE
„Hetvenhetedik János-Pál pápa apró termetű ember volt. Igazi aszkéta, ugyanakkor meleg szívű lelkipásztor volt. Bocsánat, főpásztor, noha utóbbit valószínűleg elhárította volna magától. Ő csodálkozott legjobban, hogy ráesett a bíborosok választása a megüresedett pápai székkel kapcsolatban.
Történt pedig, hogy mindjárt megválasztását követően érdeklődtek nála ama ügyben, hogy milyen rend szerint foglalja el helyét a Vatikánban. Kezdték volna ismertetni a hivatalok tisztségviselőit, a rendszert, mely szerint a Vatikán működött, a svájci gárdától az miniszterekig.
Hetvenhetedik János-Pál csak hallgatta egy darabig a tisztviselői kar előterjesztését, majd csendesen megjegyezte, hogy van egy másfélszobás lakása az Angyalvár környékén, s ezután is ott kíván lakni. Mint Jézus Krisztusnak, neki sincs szüksége titkárságra, sem bármiféle ügyintézőre. Akinek szüksége van rá, lakáscímén megtalálja. Szívesen fogadja azokat, akiknek ügye rá tartozik, mindenki más jobb, ha békén hagyja, hiszen így is rengeteg intéznivalója akad. Szeretne ezenkívül egy kis elmélyülésre szánt idővel is rendelkezni, mert így szokta meg.
A Vatikánt pedig üzemeltesse egy erre a célra szakosodott kft., idegenforgalmi látványosságnak és jól jövedelmező vállalkozásnak továbbra is megfelel. Ezzel becsukta maga mögött az ajtót, mert igen elfáradt a beiktatási ceremónia alatt.”

és a VALÓSÁG.
Ma Ferenc néven pápává választották a Buenos Aires-i illetőségű bíboros érseket, Jorge Mario Bergolio jezsuitát.
Ezt olvasom róla: „…küzd a társadalmi igazságtalanságok ellen, határozottan kiáll a szegények mellett, ami különösen népszerűvé tette a válságok sújtotta Argentínában. … Az evilági dolgokat elutasítja, érsekként sem volt autója, inkább a tömegközlekedést használta, nem volt hajlandó beköltözni a fényűző főpapi rezidenciába, s állítólag még ételeit is maga készíti. Személye hidat képez a harmadik világhoz: olasz származású argentin, aki Németországban tanult, jezsuitaként pedig egy nemzetek fölötti regionális közösség tagja… mind a konzervatív, mind a mérsékeltek tisztelik intelligenciáját, szerénységét és lelkipásztori munkáját.”

Annyian foglalkoznak a facebookon a pápaválasztással, hogy csoda. Nem kevesen áhítják, hogy Erdő Péter legyen Péter utóda. Az ő megnyugtatásukra fogalmaztam tegnap: 
Szerintem Erdő Péter lesz a pápa.
Vagy más valaki.
(Magyar pápa még sose volt, de Pápa igen, van is. Ott szolgáltam 25 hónapot a városszéli laktanyában.)
Hát igen. Lehet, hogy az ország imidzsének jót tenne az, ami még sosem fordult elő, hogy magyar emberből legyen pápa. Lehet, hogy a Gondviselő szándékainak is ez felel meg. Ebben az esetben ő lesz a pápa. De ha utóbbi másképpen kíván gondoskodni a világ sorsának alakulásáról, akkor mást fog választatni. A bíborosok csak egy isteni parancsnak engedelmeskednek. Még akkor is, ha nem akarják. Ezzel persze a világért sem kívánom kisebbíteni szerepüket, csupán arra utalok, hogy tevékenységük csakugyan szerep, melyet be kell tölteniük, azért kreálták őket az előző pápák.
Tegnap elég sötét füst szállt fel a kéményből este hét után. Noha felhős volt az ég, noha esett az eső, noha sötét este volt, mégsem lehetett világos színűnek értékelni az első forduló füstjét.
Érdeklődéssel és a bölcs döntés iránti reménnyel és bizalommal várom a folytatást. Akárkit válasszanak is meg, valamiért az lesz a legjobb, ő lesz leginkább a világ hasznára. Még akkor is, ha a látszhat ellene szól.
Már helyet is hagyok a befutó nevének. Pótlólag beírom, hogy ha még ma pápává választják. Íme, az esti szavazás eredményeképpen: Ferenc néven megválasztatott Jorge Mario Bergoglio (1936), tehát 77 éves Buenos Aires (Argentína) érseke. Ott is született. 1958 óta a jezsuita rend tagja. 1969-ben pappá, majd 1992-ben püspökké szentelték. 1998-ban lett Buenos Aires érseke. 2005 és 2011 között az Argentin Püspöki Konferencia elnöke. Közismerten szerény ember. Bíboros érsekként egy kis lakásban él. 2003 óta bíboros.

A közelmúltban a blogok tömegesen írtak róla, hogy elhunyt a Republic együttes énekese, aki Cipő becenévre hallgatott. 48 évesen ment el. RIP.
Nem ismerem, hogy miért kapta ezt a becenevet. Jól énekelt.
Ám a dolog pikantériája, hogy korábban élt (zsíl, bíl, mondja az orosz) egy pap dalszerző is, Cipó (alias Benkó Tibor), aki 2010-ben, 60 éves korában hunyt el. Szintén RIP. Kivételesen ismerem ragadványneve okát: Korpulens alkatára utalt a Cipó elnevezés.
Az általam ismert szerzeménye egy Weöres Sándor-vers (motto: Egy apokrif János-evangéliumból) adaptációja. Cipó dallamot írt hozzá, a szöveg pedig így szólt az ő átigazításában:
Oldani, Uram, s oldódni vágyom,
Üdvözíteni, és üdvözülni vágyom,
Alkotni, Uram, s alakulni vágyom,
Alkotni, Uram, s alakulni vágyom.
Ékesíteni, és ékeskedni vágyom,
Dalolni, Uram, és dallá lenni vágyom,
Követeddé lenni és Érted tenni vágyom,
Követeddé lenni és Érted tenni vágyom.
Lámpád vagyok, ha látsz engem,
Ajtód vagyok, ha zörgetsz bennem,
Ki látod, mit teszek, hallgass el engem,
Ki látod, mit teszek, hallgass el engem.
Élt és elhunyt hát két zenész. Mindketten hamar elmentek, mindkettőnek volt beceneve és ezek alakilag félelmetesen hasonlítottak egymáshoz. Cipő és Cipó.
Most egy történetben egyesítem a két nevet.
Fiatal felnőttként sok barátunk volt. Történt pedig, hogy egyikük a szomszédunkban lakott családostul. Elég gyakran találkoztunk velük. Néhány éves csörfös lányecskájuk akkoriban éppen az „ö” hang helyes kiejtésével kínlódott.
Egyszer arról panaszkodott, hogy nem akarják megérteni, hogy ő már képes helyesen beszélni. Rámutatott cipőjére és azt mondta: Én tudom, hogy ez nem cipó, hanem cipooo, és jól megnyomta az utolsó hangot, melyet belül nyilván ő-hangnak érzékelt.
Utóbb pedig már Óbudán történt, hogy átjött hozzánk a szomszédban lakó Zoli öccse, és szinte ugyanezt játszotta el. „Én már tudom, hogy a Zojit hogyan kell mondani. Nem Zoji, hanem Zoji” – mondta igen határozott hangon, a j-hangnak nyomatékot adva.
Persze, hogy persze. Nehéz nyelv is a magyar. A gyereknek azért, mert azért, a külföldinek egész másért. Egy hat éve bp-en élő élő francia egyszer magyar szöveget olvasott: benne szerepelt egy érdekesen ejtett szó: víjamosz.
Az a nemzet, amely a Cadillac-et Kadíjaknak ejti, a villamossal sem fog kivételt tenni.

Akinek van rá ideje, várja a híreket. A jó híreket. Jó híreket az internetről, blogger társaitól, beérkező e-mailjeitől, aki a twitter barátja, az az érkező üzenetektől.
El ne felejtsem: Várja barátaitól a facebookon.
Napjában százszor megnézi, érkezett-e valami újabb hozzászólás, komment vagy arra válasz a neten?
Kik miről írnak?
Érdemes-e, kell-e, jó-e, hasznos-e hozzászólni?
Kinek hasznos, nekem, mert kiírom magamból, ami a bögyömben van, annak, akit megcéloztam véleményemmel, a többi olvasónak, akik az alkalmi polémiát követik?
Akinek van rá ideje, várja a híreket: a rádióból, a televízióból. Naponta egyszer, naponta többször, kétóránként. Ki-ki gusztusa szerint.
Akinek van rá ideje, várja a postást is. Hátha ma hoz valami fontosat, épületeset, előremutató tartalmú levelet. (Hányszor szórtam el poénomat, megmorogva üres postaszekrényünket: „Már megint sehol semmi. Késik a Nobel-díjam”.)
Híreket és információkat szerezhet mobiljáról is (már az, akinek van ilyenje), s a szépirodalomtól a tényirodalomig, a szakirodalmon át a tudományos leírásokig.  
Többé-kevésbé mindez, amit eddig leírtam, efemer.
Tegnap érdekes volt, ma már nem.
Tegnap lelkesített, ma már nem.
Tegnap reményt keltett, ma már nem.
Tegnap éltetett, ma már nem.
Tegnap örültem neki, ma már új örömökre vágyom.
Óhatatlanul ötlik fel bennem az a mélyen elülő gondolat, hogy az örök jó hír az Evangélium. Az pedig „a könyv”-ben található, a Bibliában.
Egyáltalán nem akarom félresöpörni az előzőekben felsorolt tájékozódási lehetőségeket, csak rádöbbenni arra, hogy a könnyű teher, az édes iga, az út, és igazság és élet, a tökéletes modell lenyomata egy könyvbe sűrítve folyamatosan a rendelkezésemre áll. Rajtam múlik, hogy miből mekkora gyakorisággal merítek. A hírközlő eszközökből, az irodalomból, a postai küldeményekből, stb. vagy az Újtestamentumból. Rajtam múlik. Az a modell válik énemmé, melynek a forrásait veszem igénybe.
Holnap összeül a konklávé, hogy pápát válasszon. Némi érdeklődéssel, de hallatlan nyugalommal várom a fehér füst felszállását. Ha igaz, hogy a világon minden, de mindenben Krisztus akarata valósul meg (Őáltala, Ővele és Őbenne áll fenn minden), akkor nincs okom se találgatni, se szurkolni, hogy ki által teljesíti be a Földdel kapcsolatos terveit.
Ha az első forduló eredményt hoz, Krisztus akarata teljesül.
Ha a sokadik forduló után száll fel a fehér füst, Krisztus akarata teljesül.
Ha Erdő Pétert pápává választják, Krisztus akarata teljesül.
Ha általam ismeretlen személyt: ugyancsak Krisztus akarata teljesül.

Akinek van rá ideje, várja a híreket. A jó híreket. Jó híreket az internetről, blogger társaitól, beérkező e-mailjeitől, aki a twitter barátja, az az érkező üzenetektől.
El ne felejtsem: Várja barátaitól a facebookon.
Napjában százszor megnézi, érkezett-e valami újabb hozzászólás, komment vagy arra válasz a neten?
Kik miről írnak?
Érdemes-e, kell-e, jó-e, hasznos-e hozzászólni?
Kinek hasznos, nekem, mert kiírom magamból, ami a bögyömben van, annak, akit megcéloztam véleményemmel, a többi olvasónak, akik az alkalmi polémiát követik?
Akinek van rá ideje, várja a híreket: a rádióból, a televízióból. Naponta egyszer, naponta többször, kétóránként. Ki-ki gusztusa szerint.
Akinek van rá ideje, várja a postást is. Hátha ma hoz valami fontosat, épületeset, előremutató tartalmú levelet. (Hányszor szórtam el poénomat, megmorogva üres postaszekrényünket: „Már megint sehol semmi. Késik a Nobel-díjam”.)
Híreket és információkat szerezhet mobiljáról is (már az, akinek van ilyenje), s a szépirodalomtól a tényirodalomig, a szakirodalmon át a tudományos leírásokig.  
Többé-kevésbé mindez, amit eddig leírtam, efemer.
Tegnap érdekes volt, ma már nem.
Tegnap lelkesített, ma már nem.
Tegnap reményt keltett, ma már nem.
Tegnap éltetett, ma már nem.
Tegnap örültem neki, ma már új örömökre vágyom.
Óhatatlanul ötlik fel bennem az a mélyen elülő gondolat, hogy az örök jó hír az Evangélium. Az pedig „a könyv”-ben található, a Bibliában.
Egyáltalán nem akarom félresöpörni az előzőekben felsorolt tájékozódási lehetőségeket, csak rádöbbenni arra, hogy a könnyű teher, az édes iga, az út, és igazság és élet, a tökéletes modell lenyomata egy könyvbe sűrítve folyamatosan a rendelkezésemre áll. Rajtam múlik, hogy miből mekkora gyakorisággal merítek. A hírközlő eszközökből, az irodalomból, a postai küldeményekből, stb. vagy az Újtestamentumból. Rajtam múlik. Az a modell válik énemmé, melynek a forrásait veszem igénybe.
Holnap összeül a konklávé, hogy pápát válasszon. Némi érdeklődéssel, de hallatlan nyugalommal várom a fehér füst felszállását. Ha igaz, hogy a világon minden, de mindenben Krisztus akarata valósul meg (Őáltala, Ővele és Őbenne áll fenn minden), akkor nincs okom se találgatni, se szurkolni, hogy ki által teljesíti be a Földdel kapcsolatos terveit.
Ha az első forduló eredményt hoz, Krisztus akarata teljesül.
Ha a sokadik forduló után száll fel a fehér füst, Krisztus akarata teljesül.
Ha Erdő Pétert pápává választják, Krisztus akarata teljesül.
Ha általam ismeretlen személyt: ugyancsak Krisztus akarata teljesül.