Amikor én kis srác voltam, tett-vett a drótos, a szemetes, a jeges, a szódás, a szép szenes ember, a boltos, a trafikos, a hentes, a szabó, a tanító, az utcaseprő, a masírozó katona, az út közepén álló rendőr, a postás, a kalauz és a villamosvezető, a faesztergályos, az üvegfúvó és a gyepmester.
Amikor pedig fiam volt kis srác, gyermekkönyvei közül kiemelkedő figyelmet kapott részéről egy képeskönyv, melyben bonyolult ábrák mutattak egy városképet, ahol mindenki tett-vett.  A könyvnek Tesz-Vesz város (The Busy World) volt a címe, és Richard Scarry írta. Messze meghaladta iránta való érdeklődése a Rémusz bácsi meséit, és vetélkedett az Ifjúsági Biblia érdekességével is. Utóbbit többször elmeséltette velünk végig, az előző képeit pedig százszor apróra nézegette. Szerette szemével követni a kanyargó csöveket, az épületeken dolgozó mestereket, a gépeket, a darukat, az autókat stb. Elmeséltette, hogy ki, mit csinál. Valahogyan összeállt benne a városi civilizációról egyfajta kép. Ki tudja, tán ide vezethető vissza, hogy utóbb szociológus lett. Nem véletlen tehát, hogy felcsillant a szemem, amikor a könyvmegállóban felfedeztem Scarry könyvét. Azonnal hazahoztam, mert a régit fiunk már rég „szétnézegette”.
Mindenesetre a közelmúlt és a jelen a tevés-vevés jegyében telik el. Hol ő, hol Elvira sürgölődik vásárolt lakásuk felújítása érdekében.  De ami még érdekesebb a dologban, talán az, hogy Levente is belekényszerül az eseménysorozaton való részvételbe.
Nem mondhatni, hogy unatkozik. Leköti őt a különféle mesterek és apja-anyja tevékenysége. Mégpedig szokatlan tevékenysége. A múlt héten bútorok kerültek a lakásba és befejeződött a festés-villanyszerelés. Majd elvégezték munkájukat az asztalosok a konyha felújításán, a mosogatógép helyrerángatásán. Tegnap a parkettás dolgozott, ma a vízszerelők munkálkodnak. Mind egy-egy újabb szeletét mutatja meg a felújítás kapcsán végzett szakmunkáknak. A kisember pedig szent áhítattal nézi, hogy hányféle eszközzel, mennyi fajta műveletet végeznek el a bácsik és saját szülei.
Most Levente a kissrác, aki élesben látja a tesz-vesz munkafázisokat. És valahol tán el is raktározza a benyomásokat a munkáról.
Közöttük téblábolva tán átérzi, amit egyelőre nem tud artikulálni: „Akkor még bámultam a felnőtteket, azt hittem jó lesz, majd ha egyszer én is nagy leszek.” 

Hajnalban keltem, és kikukkantottam. Éjjel kb. tíz centi hó esett. Kérdeztem Tücsit, kitalál-e a megállóhoz, vagy kivigyem. Egyedül indult útnak. 
Megírtam a kommentárt az Echo lapnak. Közben bekaptam néhány kutyakekszet. (Ez az a háztartási keksz, melyet unokahúgom cipel magával kóbor kutyák támadásának kivédésére. Ha „összefognak ellene”, közéjük vet néhány kekszet.  Amíg a kekszet zabálják, ő egérutat nyer.)
Felajánlottam Micának, hogy átviszem őt kocsival felújítandó lakásukba, mert porszívót is kell cipelni. Elfogadta.
Lementem hát, hogy kiássam a hó alól a kocsit. Levakartam a havat és a jeget az összes üvegről.
Útközben vettem császárzsemlét, mert azt szereti csipegetni a kicsike (Levente). Mise után játszottam is vele, amikor kívánta. Segítettem a körethez való feltétek legyártásában, majd négyesben megebédeltünk. Ebéd után Elvi sietett át az új lakásba, mert megérkezett a parkettcsiszoló ember. Én meg pesztráltam Levikét, aki kb. két óra hosszat aludt. A közelében telepedtem le, s elmondtam a Wojtyla pápa által szerkesztett olvasót. Az első két tizedet a családomért, a harmadikat egy regnumi párért, a negyediket egy papért, az ötödiket az erőszakot elszenvedettekért. Máskor másokért mondom: betegekért, szükséget szenvedőkért, akik nem ismerték fel az igazi Szeretet, a gazdagokért, hogy felhagyjanak a szegények kifosztásával, stb. Három órakor szoktam az irgalmasság rózsafüzérét elmondani azért, hogy a világ felismerje: Isten mindenkit szeret. (Most Ferenc pápát idéztem.) Ezzel az olvasóval macera van. Valamiért 15 és 16 óra között kevés nyugodt percet találok, pedig nem túl hosszú ez a Kowalska-féle olvasó.
 Amint megjött Elvira, kaptam magam, s lekocogtam a patikába, mert az esti bogyókból egy már hiányzott volna. Közben 16.30 lett. Vacsoráztam, esti gyógyszereimet bekaptam. Számos fotót készítettem Leventéről. Egy videót is, mert elindult a szentem-lelkem. Harsány hangon kacarászik, és rója a köröket a szoba és a közlekedő között. Egyelőre úgy lépeget, mint a matrózok a fedélzeten erős hullámzás idején. A kép attól stílszerű, hogy ma matrózgalléros kék fehér csíkos ing volt rajta. Levi lement a mamával egyet sétálni a havas utcára. Összetalálkoztak hazafelé igyekvő feleségemmel. Észrevettem a balkonról, hogy a réten hancúroznak hármasban. Újabb képsorozatot lőttem rájuk zoommal.
Most abbahagyom a poszt-írást, mert fel kell tennem az albumba az új felvételeket. Nem szeretek sok képet összevárni.      
Remélem, sikerült igazolnom: ma nem csináltam semmit, s máris este van.

I. stáció: Pilátus halálra ítéli Jézust

Az ember az olyan kiélezett helyzetben, mint Jézus volt Pilátus előtt, feltehetően megpróbálja végiggondolni, milyen taktika segíthetné abban, hogy az ellene felhozott vádak ellenére életben maradjon és megszabaduljon az elmarasztaló, fenyegető ítélettől. Így lehetett ez, pl. az egyház elleni koncepciós perek idején is. Az ember ebben az egzisztenciális válságban kétféle módon viselkedik. Vagy, miként a ragadozó, szembeszáll támadójával, és megküzd az életéért, az igazságáért, vagy pedig éppen ellenkezőleg, megadja magát sorsának, vállalva akár a mártír sorsot is. Jézus nem így tesz. Hallatlan bátran – szinte hidegvérrel – válaszol Pilátusnak. Semmi hatalmad nem volna fölöttem… – mondja. Ő már nem küzd az életéért, miközben fiatal férfi lelke feltehetően hallatlan életvággyal vívja saját csatáját belül a Fiúval, aki teljes engedelmességgel aláveti magát az Atya akaratának. Ha Jézus az életéért küzdene, nem szólna vissza a helytartónak. Úgy tűnik, felülemelkedett életösztönén is. Nem védekezik, igazán nem is támad. Szeretetből tanít. Tanít még itt is, ahová nem kísérik övéi, akiktől korábban már kérdezte egy alkalommal: Ti is el akartok hagyni? Itt megtörténik. Az angyaltól megerősített Jézus teljesen egyedül találja magát az ellenséges közegben. Ellensége Pilátus, kint a főpapok, az ezres tömeg. Pilátus pedig hezitálás és némi vonakodás után a legkegyetlenebb kínhalálra ítéli azt az embert, akiben pedig igazából semmi vétket nem talált.        

II. stáció: Jézus vállára veszi a keresztet

Azt hiszem, szó szerint ez történt. A vesztőhelyen, a golgotán már előkészítve álltak a kereszt függőleges cölöpei. Talán még csak egy-egy gödör szélén. A halálraítélteknek a vízszintes harántgerendát, a patibulumot tették a vállára. Ez alatt a nehéz rönk alatt próbált meg egyensúlyozni, s haladni utolsó útján az elítélt. Jézust korábban halálra gyötörték. Kimerült lehetett a kialvatlanság miatt, az állandó éberség miatt, és amiatt is, hogy tudta, nagy gyötrelem ez a helyzet anyja számára is. És ez még csak szellemi szenvedése. Amikor a több tízkilós súlyt a vállára helyezik, túl van a nyilvános megszégyenítésen, gúnyolódáson, a töviskoszorú kínjai szüntelenül gyötrik, az elszenvedett ostorozás nyomán teste egyetlen nagy FÁJDALOM, bőre száz sebből vérzik, a sebeket pedig a melegben sós verejtéke csípi kegyetlenül. Hallatlan nagy alázattal viseli embertelen szenvedését. Nem tudunk arról, hogy panaszszó hagyta volna el ajkát.

III. stáció: Jézus először esik el a kereszttel.

Hogy mit érez keresztútján, még csak elképzeljük. Hallatlanul erős és folyamatos szenvedést. De nem tudjuk, hogy kereszthordozása közben mit gondol. Képes-e egyáltalán gondolni valamire ebben az állapotban. Talán egyetlen valóságként él benne annak a megélése, hogy az Atya akaratának engedelmeskedik, és hogy ezt az emberiség valamennyi vétkéért szenvedi el szeretetből, de ugyanolyan véres valósággal, mint a fekete bárány, amely a választott nép vétkeiért áldoztatott fel. Mindenesetre a gyötrelmek olyan mértékben felerősödnek benne, hogy képtelen talpon maradni. Megtántorodik és elzuhan a patibulummal. Hol az emberi méltóság már, hol a tisztelet, mely olykor a tömegek részéről övezte? Arca a porban, teste a porban, a fa tovább töri amúgy is megtört testét. Ő az a bárány, aki nem szólal meg nyírói előtt. Némán szenved, hagyja, hogy a tömeg megvetően tekintsen rá, néma marad a katonák durva nógatása során is. Egyedül nagyon mélyről jövő pillantása, teljesen tiszta és ártatlan és ugyanakkor átható tekintete az, mely megbabonázza a kivégzőosztag keretlegényeit is. Úgy gondolom, hogy egy határon túl képtelenek fokozni durvaságukat, mert közönséges voltukat ellensúlyozza Krisztus tekintete. Jézus tehát feláll a harántgerendával és imbolygó léptekkel továbbhalad a tömeg szorongatásában.         

IV. stáció: Jézus szent anyjával találkozik

Nem tudom miért, úgy él bennem ez a találkozás, mint a tekintetek találkozása. Az ártatlan bárány már előbb leírt átható, minden szenvedést, minden önajándékozó szeretetet kifejező mély tekintete. Mária hasonló együttérző, megerősítő, elfogadó tekintete. Mária szívét tőr járja át – prófétálja évtizedekkel korábban Simeon. Nehéz szavakkal felidézni a találkozás súlyát. Mária ismeri Fiát. Szívszorító érzés lehetett mindazoknak, akik ismerték az ártatlan bárányt, de hányszor inkább megtöri a lelkét annak, aki egyszülött édes fia sorsának kegyetlen beteljesedését nézi végig tehetetlenül, aki a végtelen tisztaságot porban fetrengve látja, halálra szántnak látja, megvetettnek látja. Ekkora kontrasztnál nem létezik nagyobb, mint amely Jézus életének szentsége és a vele való bánásmód között feszül. Innen az az irtóztató szenvedés, amely átjárja Mária és Jézus egész emberségét. Ki tudja megmondani, melyik fájdalom nagyobb: a tehetetlenségé vagy a fizikai fájdalom? A megaláztatással való szembesülés később is sokaknak okozott kínokat. Hány embert gyötörtek meg azzal az idők során, hogy szemük láttára erőszakoskodtak hozzátartozójukkal, vagy éppen kínozták meg őket előttük. Ilyesvalami játszódhatott le az Istenszülőben és Szent Fiában. Mindketten fenékig kiitták a kelyhet, a szenvedés kelyhét, a szenvedésben, mely teljesen átjárta őket, teljesen egyek voltak: anya és fia.    

V. stáció: Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet hordozni

Ha keresztúti elmélkedéshez jelentkezésemet kérik, szinte mindig az ötödik stációt kérem. Nem azért, mert az fájdalommentesebb a többinél, hanem azért, mert magamat mindig is valamiképpen a Cireneinek ismertem. A római törvény ismert. A római katona bárkit kényszeríthetett, hogy elmenjen vele bizonyos távolságra vagy cipelje helyette terhét. Nem várták el, hogy ennek bárki is örüljön, de pardont nem ismertek. Így járt Cirenei Simon is. Igazából jellegtelen figura. Először úgy látszik, rossz időben rossz helyen járt. Nincs szerencsém – gondolhatta, de a parancs nem tűr ellenkezést. A harántgerendát át kell vennie Jézustól, mert a meggyötört ember már nem volna képes pihenés nélkül a golgotáig cipelni terhét. Cirenei tehát – noha maga is elfáradhatott földműves munkájától – vállára veszi átmenetileg Jézus terhét és elindul vele. Nem tudom, előtte ment-e, mellette vagy mögötte. De vitte Jézus keresztjét. Azt sem tudom, ismerte-e Jézus paraboláját a két testvérről, akik közül az egyik visszamorgott atyjának, aki arra kérte, menjen ki a szőlőbe dolgozni, hogy ő ugyan nem megy, de meggondolta magát, és végül mégis kiment. Ilyesvalaki lehetett ez az erős ember. Az is eszembe jut – Jézus mondta –: az én igám édes, az én terhem könnyű. Vajon erre is vonatkozott? Nem tudjuk, de vonatkozhatott. Feltehető továbbá, hogy cirenei hallott korábban a Mesterről, talán hallgatta is tanítását. Mindenesetre – ha parancsra is, de  –  vitte egy darabon Krisztus keresztjét, és mindenki úgy véli – én is –, hogy hatalmas kegyelmeket kaphatott azon az útszakaszon az, aki könnyített Jézus terhén, és munkájával szusszanásnyi lélegzetvételhez juttatta a szörnyen meggyötört Jézust. Cirenei és én azért vagyunk rokon lelkek, mert mindketten fatalisták vagyunk. Úgy véljük, a feladat majd megtalál bennünket, s nem ácsingózunk pluszmunkákért. Ám ha valamit ránk bíznak, megpróbáljuk tőlünk telhetően, a legjobb tudásunk szerint elvégezni. Ellenkezés nélkül, a tapsok, a magunk előtt való kürtöltetés nélkül, mert azt azért tudni véljük, hogy Isten a rejtekben végzett kötelességteljesítést jobban kedveli, és értékeli, ellentétben azokkal, akiket a bezsebelhető elismerés hajt (ezzel megkapva érte jutalmukat).

Most visszatérve a keresztúthoz, Jézus tudja, érti, hogy nem szeretetből kapott segítséget, hanem azért, hogy idő előtt meg ne haljon, hiszen Pilátus parancsa ez, keresztre kell feszíteni. Jézus tehát nem halhat meg útközben. Szíve nem állhat le, el nem vérezhet, össze nem eshet, mindenképpen el kell mennie a golgotáig, hogy ott teljesedjék be a sorsa.                      

VI. stáció: Veronika kendőt nyújt Jézusnak

Az első, ami tényszerű: Veronika kendője nem szerepel a Bibliában. Ám maga a névmagyarázat érdekes. A Veronika latin-görög szó magyarul „igaz képmás” jelentésű: vera icon. Lehet, hogy Veronika ennek ellenére létezett, lehet, hogy létezett valaki, de nem Veronikának hívták. Teljesen hihető, hogy akadt a tömegben egy bátor valaki, aki mintegy kiállt Jézus mellett. Segítségére sietett, s saját kendőjével megtörölte a „szenvedő szolga” vértől ázó arcát. Valóban bátornak kellett lennie, mert ezzel a tettével teljes szolidaritásáról biztosította azt, akit halálra ítélt az elnyomó hatalom. Bátor volt azért is, mert Jézustól katonák tartották távol a tömeget, és alig hiszem, hogy néhány másodpercnél több ideje maradt arra, hogy odaugorjon az őrök kijátszásával, és gyors mozdulatokkal megtörölje a legszebb és legmeggyötörtebb arcot. A hagyomány szerint Jézus arcvonásai tűntek fel azon a kendőn, melynek gazdája a halálba menőnek vigasztalására volt útközben. Miközben nincs biztos tudásunk arra nézve, hogy megtörtént-e valóban Veronika gesztusa, nagyon reméljük, hogy csakugyan megtörtént, mert szeretnénk azt hinni, hogy tényleg akadt egy jótét lélek, aki megszánta a Mestert, a szeretetből kínhalált vállaló Jézust, ebben az ellehetetlenített helyzetben.

VII. stáció: Jézus másodszor esik el a kereszttel

Jeruzsálemben az Antónia-vártól a golgotáig mintegy másfél kilométer a távolság. A hagyomány úgy tartja, hogy Mária Szent Fia halálát követően gyakran végigjárta a „keresztutat”, hogy felidézze a részleteket. A via dolorosa (a fájdalmak útja) mentén hamar képeken kezdték ábrázolni a helyhez köthető eseményeket. Nos, mikor egy jelentős részét megtette Jézus a vesztőhely felé vezető úton, ereje fogytán újra elesett. Talán ott, ahol az eseményre emlékező táblakép áll. Hol van már a cirenei, akit csak bizonyos távolság megtételére kényszeríthettek. Most persze jöhetne egy újabb erőteljes földmunkás, hogy segítsen felállni az elesettnek és továbbvigye a keresztgerendát. Ám a katonák máshogyan gondolkoznak. Úgy kalkulálják, elég, ha kellőképpen erőszakosak áldozatukkal. Újabb ütlegekkel kikényszeríthetik Jézus talpra állását, továbbhaladását. Nincs most már semmiféle segítség. A kis „kényszerpihenő” után a szenvedések férfija minden erejét összeszedve továbbvonszolja kivégzésének eszközét, a keresztfát.     

VIII. stáció: Jézus vigasztalja a siránkozó asszonyokat

Tudjuk az evangéliumokból, hogy Jézusnak nagyon sok nő segített, és hallgatóságában is nagyon sokan képviselték a női nemet. Hogyne tették volna. Ahogyan Ő a nők méltóságáról beszélt, abban az időben és azon a vidéken szokatlan volt és fölemelő. A maga nemében egyedülálló. Nagyon is érthető hát, hogy a jeruzsálemi asszonyok csakugyan jelen voltak a tömegben, és az is, hogy szószólójuk halálra készülődése láttán sírdogáltak, sajnálták őt, és sajnálták magukat. Jézus viszont próféta is. Ránézve a nőkre felrémlik előtte a jövő képe, mégpedig a meglehetősen horrorisztikus jövőé. Látja, amit amazok nem. Jeruzsálem teljes pusztulását. Megesik szíve a vele együttérzőkön, és próbálja figyelmeztetni őket a kegyetlen jövőre. Ne engem sirassatok, hanem fiaitokat, lányaitokat, akik majd elszenvedik a teljes megsemmisülést, a város lerombolását, pusztulását. Vajon mit értettek meg belőle a nők? Vajon miért buggyan elő a csaknem elaléló Jézusból ez az empátia, ez a prófécia, ez az együttérzés? Vajon látta-e a világháborúkat, s látta-e azokat a veszedelmeket, melyeket mi még nem látunk, mert még nem következtek be, de még a jövőben – legalábbis részben – megtapasztalhatunk. Igen. Jézus átélte ezeket, s szenvedett tőlük. Tudatosan adta életét a világért, nem mások vették el tőle. Mindent odaadott, hogy nekünk életünk legyen.          

IX. stáció: Jézus harmadszor esik el a kereszt súlya alatt.

Talán már a golgota tövénél jár a menet. Még néhány lépés hiányzik, de Jézus nem bírja tovább. Zihálva küzd levegőért, szíve sebesen kalapál, a kimerültségtől összeesik a kereszt súlya alatt. Még egyszer meggyötri a szögletes farönk amúgy is összetört testét. De nem hagyják pihenni, még csak az hiányzik. Jézus úgy érezheti, hogy közel áll a fizikai megsemmisüléshez. Az emberiség korábban elkövetett bűnei, a jelen gonoszsága és a világ végéig tartó időszak valamennyi bántását magára vette, hogy egyszer s mindenkorra megengesztelje értünk az Atyát. Újra a porban hever, körülötte a tavasz zsongása, hogy szeretett élni, hogy szeretne még élni. De … „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd, Atyám” – fut végig tudatán. Most már igazán óriási erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy még egyszer felegyenesedjen. A katonákat semmi nem hatja meg. Csak semmi szánalom, addig gyötrik, míg az utolsó méterek megtételére rá nem bírják.   

X. stáció: Jézust megfosztják ruháitól

Ismerek olyan embert, aki, mióta betörtek a lakásába, el akar onnan költözni. Olvastam: egy fiatal nőt megerőszakolt valaki Indiában. A nő benzinnel leöntötte és meggyújtotta magát.

Minden embernek személyes tere, aurája van. Ez az intim tér az ember sajátja. Ide behatolni csak két módon lehet, szeretettel vagy erőszakkal.

A Golgotán a katonák erőszakkal törtek Jézus terébe. Megfosztják ruháitól, majd keresztre feszítik Jézust. Ruháit négyfelé osztották, minden katonának egy részt, de – így írja János evangélista – köntösét nem. A köntös varratlan volt, felülről egy darabban szőve. Kisorsolták. Így teljesedett az Írás, a 22. zsoltár verse: Elosztották maguk közt ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek.

 A Felkent, a Krisztus most ruhái nélkül teljes kiszolgáltatottságban áll a tömeg előtt. Teljes megalázottságban, erőszak által felfedve a súlyos sebeket, melyek az erőszakból keletkeztek.

Ecce homo! Izajás látomása talán erről a percről szól: Ő a fájdalmak férfija. Sokan megborzadtak tőle, hisz olyan torz volt, nem emberi a külseje. Megvetett volt, és utolsó az emberek között. Megkínozták, és ő alázatos volt, nem nyitotta ki száját; mint a juh, mely nyírói előtt elnémul.

Kétféleképpen viszonyulhatunk az Igaz Bárányt ért erőszakhoz és minden erőszakhoz. Bűnösen mint okozók, vagy szeretettel mint a velük együttszenvedők, Jézushoz közel állók.

Nemde egész életünkben a szeretet és a bűn között lavírozunk?

Megvallom, voltam már erőszakos az életben. Jézus keresztjének a tövén megbánom valamennyi tolakodásomat, valamennyi zsarnokoskodásomat, olyan viselkedésemet, amellyel másra akartam erőltetni akaratomat, elképzeléseimet, vagy mellyel bármilyen módon fölébe akartam kerekedni bárkinek. Kérem Isten bocsánatát valamennyi basáskodásom miatt.

Ám amikor együttérző voltam, amikor empátiával közeledtem társaimhoz, akkor Isten képmását mutattam meg. Ezekért a magam igazáról lemondó percekért, eseményekért hálával adózom a háromságos egy Istennek.

Most járjon át bennünket a résztvevő szeretet, s álljunk Krisztus mellé, aki teljesen kiszolgáltatta magát értünk emberekért, a mi üdvösségünkért. Együtt csendben imádkozzunk azért, hogy ebben a szituációban is közösségben maradjunk a szenvedővel.

XI. stáció: Jézust a keresztre szegezik

Ez a legdurvább. Jézust ráfektetik a keresztfára. A mi Urunk szent testét kötelekkel megfeszítik, majd ha egyáltalán még lehet fokozni a szadizmust, az élő karokba nagy szögeket vernek. Valószínűleg a csuklót tövénél, ahol idegpályák futnak. Ha valami szörnyű fájdalom, hát ez az; de a hóhérmunka folytatódik. Ugyanúgy hosszú szöget vernek a feltehetően egymás elé helyezett lábfejek harántboltozatába, majd beleverik az immár összeácsolt keresztfába a szögeket. Ha valaki nem hinné el, ami történt, itt az ideje, hogy megdöbbenjen. Ugyanis évszázadokkal korábban már megjövendölte a próféta: „átszegezték kezemet és lábamat, megszámlálták minden csontomat.” Nem tudunk eléggé részvéttel lenni Jézus iránt, csak azt dadogjuk, hogy ez borzalmas, ez valóban borzalmas. Mert most felhúzzák a kereszteket – Jézusét és a latrokét – függőlegesre, és a kiásott gödörbe állítják. Újabb fokozata a szenvedésnek. 

XII. stáció: Jézus meghal a kereszten

Ez a szenvedés már az utolsó stádium. Megfeszülnek a karizmok, szét akar szakadni a test, meg akar pattanni a tüdő, fulladás és szívelégtelenség fenyegeti a szenvedőt, és nincs enyhülés a szenvedésben. Csak fokozódás. Tehetetlenül függ a test, totális kiszolgáltatottságban. Már csak az ajkak mozgása mutatja, él még Jézus. Imádkozik, ellenségeiért, övéiért. Végrendelkezik is. Csak egy-egy mondatban. Ő a te fiad, ő a te anyád. Még két sóhajtás, Istenem, Istenem, miért hagytál el engem! – sóhajtja a zsoltár szavait, s egy utolsó sóhaja: Beteljesedett. Nem mindennapi égi jelenségek kísérték ezeket az eseményeket. Mert most a természet nem zsong, hanem megnyílnak a sírok, halottak támadnak életre, az ószövetség jelképe a templom kárpitja végighasad, földrengés rázza a vidéket, és a nap elsötétül. Az egyik római katona odalépett Jézushoz, és úgy látta, hogy meghalt. Lándzsájával beleszúrt a mellkasába, hogy megbizonyosodjon róla. Jézus oldalából víz és vér folyt ki bizonyítva a halál beálltát. Halálával is azt igazolta Jézus, amit egész életével: Úgy szerette (szereti) Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz benne örökké éljen. Halála olyannyira megrendítő volt, hogy János apostol megemlíti: a szolgálatban lévő százados a döbbenettől így kiált fel: Ez valóban az Isten Fia volt!

XIII. stáció: Jézus testét leveszik a keresztről és fájdalmas anyja ölébe fektetik

Miután a másik kettő lábszárcsontját megtörték, amazok is meghaltak. Sebtében levették őket a keresztről, mert az előkészület napja volt. Jézust is levették a keresztről. Ott állt a szeretett tanítvány és Jézus édesanyja, Mária, akit az együttszenvedés miatt mater dolorosa-nak, a fájdalmak anyjának neveznek. Mária magához öleli immár halott Fiát. Öleli, csókolja a már nem szenvedő testet. A világ legszebb legintimebb szoborábrázolás éppen ezt a pillanatot örökíti meg. Michelangelo Pietájáról beszélek. Többször láttam a Szent Péter-bazilikában. Mindenkit megfog páratlan bensőségessége. De van a szobrásznak még egy Pietája. Utóbbi a szinte még álló helyzetben lévő holttest találkozása a levétel pillanatában az édesanyával. Végtelen egyszerűségében megdöbbentő hatású az a szobor.

Mária tehát elsiratja már felnőtt és halott gyermekét, megadja neki azt a tisztességet, melyben megakadályozták a poroszlók, akik mintegy kordont vontak Jézus köré.  Mindmáig az a XIV. században keletkezett szöveg fejezi ki leghűségesebben Mária fájdalmát, melyet Stabat Mater dolorosa néven ismerünk, és amelyet Kodály Zoltán 17 éves korában megzenésített. Ez a többszólamú kórus méltó párja a szövegnek. Hitelesíti azt. Sík Sándor fordításából idézek: Áll a gyötrött Istenanya, kín az arcát könnybe vonja, úgy siratja szent Fiát. Gyász a lelkét meggyötörte, kín és bánat összetörte, tőrnek éle járta át. … Látta édes egyszülöttét, halálos nagy elepedtét, hogy halálra vált. … 20 versszakon át tart ez a siratóének.

XIV. Stáció: Jézus holttestét sírba teszik

Krisztus kínszenvedését és halálát felolvassuk virágvasárnapon, megénekeljük mi is a passióban nagypénteken. És amikor eljön sírba tétele, nem tudom megmagyarázni, miért, akkor nyugszom meg. Mindenki a saját vérmérséklete és elmélyülése mértékében szenvedi meg a keresztutat Jézussal együtt. Azután véget ér a kín, az ördögi kör bezárult, Jézus már nem szenved, az időszabta keretekhez képest tisztességes módon eltemetik egy addig még nem használt sírba téve Őt, Arimateai József sziklasírjába. Mi pedig hálás lélekkel fordulunk hozzá megköszönve mindent odaadó szeretetét, az értünk elszenvedett brutalitást, megaláztatást, megkínzatást, egész pokoljárását. Ott adorálunk a szentsír tövében, zsoltározunk, mint egykor tették a tanítványok Máriával a cenákulum termében. És már alig tudjuk visszafogni kitörésre kész magunkat, hogy énekelhessük: Amint megmondta vala, feltámadott, all… de nem. Most még csend van, ünnepélyes, nehéz csend. A megbékélés csendje. A feláldoztatás után maradt űr csendje. Imádjuk Istent, mert lemosta bűneinket. Amen.    

CODA

XV. stáció Jézus feltámad a halálból

Húsvét előtt sok rendkívüli jelenség történt: az Isten fiát két lator között keresztre feszítették, a föld elsötétült, a templom kárpitja kettéhasadt, földrengés rázta meg a környéket, a sírokból halottak jöttek elő. A tanítványok csüggedten veszik tudomásul, hogy mindennek vége.

Húsvét szombatja elmúlt, kezdődnek a munkás hétköznapok. Hajnal van. Még alig pirkad, Mária Magdolna már úton van, hogy befejezze Jézus testének bebalzsamozását. Vele tart Jakab anyja és Salome. A Nap felkel. Ekkor újabb földrengés rázza meg a környéket. A kő elhengeríttetett. Az őrök szanaszét futottak rémületükben. A sírnál egy vagy két angyal vakítóan fehér, villámlóan sugárzó ruhában körülbelül e szavakkal fordult a nőkhöz, akik nem találják a testet: „Mért keresitek az élőt a holtak között? Ne féljetek! Jusson eszetekbe, mit mondott: az Emberfiát keresztre feszítik, de harmadnapra föltámad. Jézus nincs itt, föltámadt, s előttetek megy Galileába, ahol viszontláthatjátok Őt.” A nők bemennek a sírbarlangba, s meggyőződnek a tényekről. Mária Magdolna ott sírdogál, s a kertészt véli a Feltámadottban felfedezni. Csak amikor Jézus megszólítja, ocsúdik fel, s annyit mond: Rabboni. Jézus megerősíti őket a galileai viszontlátás felől. Jézussal mindenesetre találkoztak, s mikor felismerik, átkarolják a lábát. A nők hazafutnak, s félelmükben senkinek sem szólnak, vagy ha igen, a tanítványok üres beszédnek tartják szavukat. És mégis. Ketten – Péter és János – odafutnak a sírhoz. János megelőzi Pétert, de Péter az, aki bemegy a sírboltba, s aki kinnmarad, megjegyzi róla: látta és hitt. Azután hazamennek.

Aki a feltámadás idején még Saul, később Pálként nagyon súlyos mondatokat fogalmaz meg: ha Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a hitünk, mert akkor még mindig bűneinkben vagyunk, s szánalomra méltóbbak vagyunk minden embernél. Ám Krisztus föltámadt, s benne mindnyájan életre kelünk. (1Kor 15) E valóságnak az örömét így fejezi ki Sík Sándor: / A halál és élet harcra szállt. / Meghalván az Élet a halálon úr lett. / S kérdezi Pál Izajás nyomán: /A győzelem elnyelte a halált, / Halál, hol a te győzelmed? / Halál, hol a te fullánkod?/

Húsvét hajnalán a derengés üdvhozó. Megrendül a föld, csendes párbeszédek hangzanak el, utána viszont ihletett csend következik. Talán a hír elképesztő horderejű volta csendesítette el a végső kegyeletet adni készülő nőket, a megzavarodott tanítványokat?

Mikor Krisztus meggyógyítja a vakonszületettet, hozzátartozói nem ismerték föl. Mikor Jézus föltámadt, Mária Magdolna a kertésznek véli. Csak hangjáról ismeri fel a Jó Pásztort.   Magam sem gondoltam sokáig, hogy Jézus nem e világra támadt föl, hanem végképp győzedelmeskedve a halálon – megdicsőült testben. Ez a test nem a régi. Bár eszik övéivel, és kitapinthatók szenvedése jegyei, a sebei, ez a test áttűnik a zárt ajtón. Nincs többé alávetve a fizika törvényeinek. Metafizikus test. A halált eltipró test. A felismerhetetlenségig elváltozott, miközben ugyanaz maradt. Ma élő szentek arcán is megcsillan a szeretetnek ez az ikonja, mely túlmutatva önmagán, a Szeretet hordozójaként, a végtelen Istenre mutat.

Valójában új horizont nyílt előttünk, emberek előtt: az üdvösség távlata. Mint a madár repülhetnénk, mert a kalitkaajtó nyitva. A tanítványok ébredezése pünkösdig tart. Pedig az örömnek kellene szétvetnie őket, ugyanúgy minket is; meg kellene szólalni a fanfároknak, egy teljes zenekarnak szólnia kellene, úgy mint a IX. szimfónia örömódájának a bevezetése szól. Meg kellene ütni a dobokat, mint a kongói Luba-mise credo tételében, ahol szoprán asszonykórus éteri magasságban énekeli teli torokból: et resurrexit tertia die, secundum scripturas. A képzőművészeknek érthető okok miatt nem sikerül a feltámadottat ragyogó szépségében ábrázolni, de megtehetjük mi, ha ráhangolódunk, és szívünket megnyitva jelenléte csendes örömében ünnepeljük Őt. Ezt az érzést csakugyan nem adhatják vissza a képzőművészek. 

Bizonyára kitűnő mai feldolgozások is léteznek, melyek Krisztus keresztútját és feltámadását követik az evangelisták leírása nyomán. Nekem ezek közül csak a Krzysztof Penderecki-féle Lukács-passió ismerős. Impulzív mű, amelyben a mester szokatlan hangzásokkal, hangfürtökkel dolgozik, s van min el-elmélkedni hallatán. Egyéb modernekhez nem volt szerencsém. Preklasszikusokhoz annál inkább. Bach passióit sose énekeltem, de a János és a Máté passiót egyforma átérzéssel hallgatom. Mi a feleségemmel együtt Schütz: Máté-passióját énekeltük, mármint a négyszólamú kórusbetéteket. Gyönyörű és barokkosan hosszú kórusmű (kb. szűk óra időtartamú a recitativókkal együtt). Mivel számos feldolgozásban hallható a youtube-on, nem kísérletezem vele, hogy kitegyem linkbe. Bárki se perc alatt belehallgathat. Különösen is megkapó a bevezető és a záró kórus mélységes zeneisége, ünnepélyessége, komoly hangvétele – pontosabban az önmagában is hiteles, ám a tiszta hangzások által fokozottan hiteles szöveg. 
A jezsuita költő, Faludi Ferenc sorai olyan megrendítő hatásúak, mint a nagykórusra írt fenti passiók. Faludi így ír: „Nincsen abban irgalom, mélyen buzgó fájdalom, aki téged meg nem szán, ó, Jézus, a keresztfán.”  
Lehet, hogy az előzőek nem ébresztenek érzelmeket benned. Egy profán hasonlattal is megvilágosíthatom, mit szeretnék kifejezni: engem hasonlóképpen megihletett – meghatott – Básti Lajos előadásában a Toldi.
Virágvasárnap van ma, amikor is az egyház általában néhány szereplővel olvasatja fel a passiót. Hányszor voltam részese! Általában Jézus szövegét kaptam feladatul. Én, aki bőven túl voltam a krisztusi koron (Ma már kétszeresen).  Akikkel együtt olvastunk, már nem mind élnek. Legalább hárman meghaltak. Ők már odaátról kapcsolódnak bele az itteni megemlékezésekbe, ha ugyan ezt teszik. Nem lehet tudni.
Amit Faustyna Kowalska jóvoltából tudni lehet, az az, hogy Jézus egyáltalán nem örült az őt ünneplő tömeggel együtt jeruzsálemi bevonulása alkalmával. Benne munkált a kikerülhetetlen vég szemlélése, tudatosulása: az elítéltetése, ellehetetlenítése, megcsúfolása mindannak, aki ő, és halálra gyötörtetése. Erőt gyűjtött a vérrel verejtékezéshez, melyhez adódott megostorozása, s tovább hatványozta szenvedéseit a tövises koronával való megkínzása, kereszthordozása, lemeztelenítése és a szégyenfán történő halálra gyötörtetése. Persze ebben az őt elpusztító szituációban is az Atyaisten iránti teljes bizalommal engedelmeskedett, hogy megmentsen mindenkit. Ez az ő nagy titka, ajándéka.
A keresztutat sokan és sokféleképpen feldolgozták.
Én is megtettem.
Megeshet, hogy egyik nagyheti poszt helyett közzéteszem.       

Lelketlen és lelkes

Mitsubishi – Gy. Miklós
1. évjárat 1997 – születési idő 1946
2. Made in Japan – Budapest, nyócker
3. Súlya: 920 kg – 3,60 kg
4. Bőre színe metálezüst – fehér
5. Alvázszám, motorszám – szig. szám, személyi szám
6. Neve: Colt – Miklós
7. forgalomba állítva – megkeresztelve
8. első tulajdonos neve: XY – Isten
9. második tulajdonos neve: GyM – szüleim
10. Vizsgáztatva kétévenként – kivizsgálás kétévenként
11. Kontroll (részleges) indítás alkalmával – havi vérvétel alkalmával
12. Összeütközés más kocsival egy ízben – házasságkötés nőmmel egy ízben
13. Olajcsere 15 000 km-nként – anyagcsere folyamatos
14. Csúcssebesség 160 km/óra – csúcssebesség 30 km/h, lanyhulóban
15. Gumicsere két évszakonként – ruhatárcsere öt évenként
16. Fényezés: egy ízben – kenőcsök mindennap
17. Fogyasztás: sztrádán 5,2l – sztrádán max. egy szem negró
18. Üzemanyag: benzin – tea, kávé, tömény (töméntelen)
19. Szélvédő: karcos – szélvédő: köménymag, esetleg széntabletta
20. Ajtó: három darab – ajtónk: mindenki előtt nyitva
21. Befogadóképesség 5 fő –vendégkapacitásunk kb. 20 fő
22. kipufogó: időnként javításra szorul – kipufogóm, no comment
23. kasztni: felújított – bőröm javításra szorul
24. Antenna: kiváló – antennám az eget lesi
25. Rádió minden URH csatornára – vevőkészülékem olykor süket
26. Hangerő szabályozható – hangerőm indulataim függvénye
27. Kárpit komfortos – az én kárpitom körbepárnáz
28. futóművek kifogástalanok – lábaim ízületei csikorognak
29. csapágyak tökéletesek – forgóim enyhén szólva szenzibilisek
30. differenciálmű, mint a schaffhauseni óra – differenciálással próbálkozom
31. téli gumik állapota jó – téli félcipőm cúgos
32. csomagtartó: 330 l – saját „koffer”-om inkább nagy, mint kicsi
33. tank: 50 l-es – az én tartályom max. 2 literre van beállítva
34. légszűrők cserélve – orrom szelel és 30 éve nem dohányzom
35. lámpák jobbra húznak – nem bandzsítok, csak néha viccből
36. műszerek: kijeleznek – a rám kapcsolt műszerek is (egyelőre)
37. gyorsulás: a motornak megfelelő – gyorsulgatás a szívemnek megfelelő
38. fékpofák: működőképesek – farpofák ülésre alkalmasak
39. várható élettartam: amíg élek, kitart – az enyém? Csak a jó Isten tudja.
40. gyújtás: elektromos – az enyém a Lélek indítása szerinti.
41. teleszkópok kifogástalanok – rugalmasságom már nem a régi
42. cégembléma: három gyémánt – az enyém a kereszt

Egy általam sokszor használt, sokszor megélt fogalom. És most nem pénzkeresésről beszélek. 
Hanem arról, amiről a nigériai Gabriel Okara ír A hang c. kisregényében: főhőse keresi AZT.
Egészen biztos, hogy magam is igen sokat kerestem.
Gondolok itt az antikváriumokban, könyvesboltokban eltöltött órákra, amikor és ahol kerestem azt. Kerestem az állandó választékhoz olykor hozzácsapódó kiváló és ritkaságszámba menő valamit: azt.
Keres(t)em a rádióadókon azt: az igaz hangot, az őszinte beszédet, az értékek felmutatását.  
Kerestem és keresem napjában X-szer azt: Azt a katalizátort, mely valamerre megindít, valamire inspirál, valamit előhoz belőlem, valamire késztet.  
Publikációk. Keresem azt. Azt az igazságot, jó hírt, valamit, amivel egyet tudok érteni, vagy ami megerősít a jóban, kiegészíti érdeklődésemet, többé tesz.
Zene: Keresem a hangot. Olykor megtalálom a klasszikusokban, olykor a modernekben is. Olyanok ezek a mai zenék, mint egy-egy sose volt aroma. Valaki valamit összerakott, és az a valami embernek való.
Keresem azt a képzőművészetben. Nem az izmusokban, hanem a művészi remekekben található – meg nem álmodható mégis láthatóan felmutatott – valamit, amely megérintette Isten köpenyét (hogy V. Deskét idézzem).
Keresem azt naponta a perikópákban: a végtelent, a megmentőt, a gondviselőt, a szentet, az erőset, a halhatatlant, a megfoghatatlant és felfoghatatlant.
Utóbbi keresést így fejezi ki Szent Ágoston: „Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna.” Milyen igaz.
A Mester megmondta, mit keressünk: „Ti keressétek elsősorban az Isten országát és igazságát, és ezeket (szükséges étel, ital stb.) mind megkapjátok hozzá.”
Ezért olvasom a Bibliát, ezért hallgatom meg a homíliát, veszem az Eucharisztiát, ezért teszem ki magamat a művészetek hatásának, ezért nyitom ki X-szer naponta a számítógépet, ezért keresem a kapcsolatokat virtuálisan és élesben, ezért tekintek szeretettel a gyerekek szemébe, ezért fotózom a természetet és legszívesebben festeném is, ha szikrányi tehetségem volna hozzá.
 Ámbátor…   
A keresés akkor igazi – azt hiszem –, ha önfeledt. 

– A Tinta Kiadó kétféle játékot kínál, a nyelvi totót és az akasztófa játékot. Az előző attól furcsa, hogy csupa ritkán használt idegen kifejezés magyar megfelelőjére kérdez rá. S jó megfejtések esetén azon örömködik, hogy aki ennyire ismeri az idegen terminusokat, az jó eséllyel képes elkerülni őket, hiszen ismeri magyar megfelelőiket. Ha így van, kissé öngól ízű a dolog, mert játszva arra tanít, hogy miféle érdekes idegen szavak találhatók, melyeknek magyar megfelelőik is vannak.
– Az akasztófás játékot gyermekkoromban is műveltük.   
Egy kevés vonallal összetákolt akasztófára került rá egy figura. Annak a felakasztása történt, aki hibás betűket sorolt egy olyan vonalrendszerre írandóként, melyek betűként egy-egy mondást tartalmaztak. (Gyerekkoromban filmcímeket kellett kitalálni, és az rázósabbnak bizonyult.) tehát ahány vízszintes vonal, annyi betűből áll a megfejtendő cím, mondat, bármi.
Adódik, hogy a rövid és ritkán előforduló betűkből álló mondásra nehezebb rájönni, mint a hosszúakra, hiszen a szöveg összes azonos betűjét be kell egyszerre jelölni helyes találat esetén. Mondok egy példát. A kitalálandó filmcím _  _ _ . Ez elég nehéz, hát még, ha a ritka p betű áll középen. (APA)
– Szeretem a kvízpart lényegesen többféle nyelvi játékát. Nem sorolom fel őket. Akinek szabadideje van, és szeretné agyának tornásztatásával eltölteni, számos jól összerakott nyelvi (és sok egyéb) kvízjátékot talál itt. Még német és angol nyelven megfogalmazottakat is.  
– Időnként lemérem, hogy hogyan állok a helyesírással. Erre igen alkalmas a  
szerkeszt.hu  weboldal Teszt „játék”-a: http://szerkeszt.hu/teszt.php. Száz szó helyesírását kell megtippelni. Azonnal mutatja az eredményt, pirossal jelöli a helytelen válaszokat s mellette aláhúzva a jót.
Ennyit kedvcsinálóként, és jó szórakozást!
Onnan veszem a következő poénos mondatokat is zárásképpen: „Egy anlgaii etegyem ktuasátai szenirt nem szímát melyin serenrodbn vnanak a bteűk egy szbóan, az etegyeln ftonos dloog, hogy az eslő és az ultosó bteűk a hölyeükn lneegyek. A tböbi bteű lheet tljees össze-vabisszásagn, mgiés porbléma nlkéül oalvsahtó a szveög. Eennk oka, hogy nem ovalusnk el mniedn eyegs bteűt, cask a szót eszgébéen. ”
Réted mriől szló a szvegő? :)

„Jár a baba, jár, mint a kismadár, édesanyja karosszéke nincs is messze már!”
Igen. Ez pont így történt. Ma Levente nekilódult az előszobának, neki a szobának, tipegett új házicipőcskéjében karosszéktől frizsiderig, papától mamáig és vissza. Kedvét lelte új tudományában: némi apai biztatásra elindult játékai után. Mindezt immár néhány rövid videóval dokumentáltuk is.
Ma jó napja volt neki, lementünk a Dunára, és a mederből még hiányzó kavicsokat beledobálta Levente. Én csak néhányat kacsáztatás céljából. Nem azért, de kiváló kövekkel próbálkoztam és csak négy felugrásig jutottam. Hiába már ezek a kövek se a régiek, a vízről nem is beszélve. Találtam aztán egy éles paladarabot. ez sokáig ugrabugrált a vízen táncolva, de csak én láttam. Így nem hiteles a 8-10 megpattanás.
* * *
Egy taizéi nóta jellegzi húsvétra készülő magamat. Olyan a dallama, mint egy rádió hívójel. (Több taizéi dallamból kiváló hívójel lehetne.) Mindenesetre ennek az éneknek ez a szövege: „A lelkem csak az Úrnál csendesül el, az Úrnál béke vár, csak az Úrnál lelhet nyugodalmat lelkem, nála béke vár.” Hihetetlen húzása van ennek a szövegnek. Igazából, mint a legtöbb taizéi ének, ez is zsoltár. A 62. zsoltár, melyben ez áll többek között: „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet. Csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom. Istennél van segítségem és dicsőségem, erős sziklám és oltalmam az Isten. Bízzatok benne mindenkor, ti népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk!” Gyönyörű patinás szöveg.
Szelá!   

Nem ígérem meg, hogy Ferenc pápa mindennapjait fokozott figyelemmel kísérem, és ezután az ő személyes hírharangja leszek. Ám anélkül, hogy prófétálnék a jövő munkáiról, ma mégis csak vele foglalkozom posztomban.  Azért, mert fontos dolgokat mondott a pápa a Sixtus-kápolnában 3. 14-én a bíborosoknak.   Vastagon kiemelem azt, ami a bíborosokat megfoghatta, hiszen engem is megfogott. Álljon akkor itt a teljes homília:
Haladni, építeni, megvallani – hangsúlyozta Ferenc pápa, majd gondolatokat fűzött e három kifejezéshez.
„Haladni:  »Jákob háza, gyertek, járjunk az Úr világosságában!« (Iz 2,5) – olvasható Izajás könyvében. Ez az első dolog, amelyet Isten Ábrahámnak mondott: haladj jelenlétemben és légy feddhetetlen. Életünk egy folyamatos előrehaladás, amikor megállunk, valami nincs rendben. Fontos, hogy mindig az Úr jelenlétében, világosságában haladjunk és próbáljunk meg feddhetetlenül élni úgy, ahogyan Isten kérte Ábrahámtól.
Építeni: Az egyházat építeni. Kövekről van itt szó, amelyeknek szilárdságuk van, ugyanakkor élő kövek, amelyek a Szentlélek által lettek megszentelve. Az egyházat Jézus Krisztusra kell építeni. Életünk másik jelentős mozgása tehát az építés. A harmadik a megvallás: annyit haladhatunk és építhetünk, amennyit csak akarunk, de ha nem valljuk meg Jézus Krisztust, akkor nem lesz működőképes tevékenységünk. Egy civil segélyszervvé válunk, de nem leszünk egyház, vagyis az Úr jegyese – magyarázta Ferenc pápa. Amikor nem haladunk előre, akkor egyhelyben állunk, amikor nem építünk élő kövekre, mi történik? Az, ami a gyermekekkel a tengerparton homokvárépítés közben, minden összeomlik. Amikor nem valljuk meg Jézus Krisztust, akkor az történik, amit Léon Bloy, francia gondolkodó is megfogalmazott: »Aki nem imádkozik az Úrhoz, a sátánhoz imádkozik«. Amikor nem valljuk meg Jézus Krisztust, akkor az ördög világiasságát támogatjuk. 
Haladni, építeni és megvallani … nem könnyű megvalósítani. Az előrehaladásba, építésbe és hitvallásba olykor nem helyénvaló mozdulat kerül. Olyan mozdulatok ezek, amelyek hátrafelé húznak bennünket. Az evangéliumi részletben egy érdekes helyzetre figyelhetünk fel. Péter, aki megvallotta Jézus Krisztust, ezt mondja: Te vagy Krisztus, az élő Isten fia. Követlek téged. Nem esik szó azonban a keresztről. Amikor kereszt nélkül haladunk előre, anélkül építkezünk és egy kereszt nélküli Krisztust vallunk, nem vagyunk az Úr tanítványai, evilágiak vagyunk, püspökök, papok, bíborosok, pápák, de nem az Úr tanítványai.  Azt szeretném – mondta végül Ferenc pápa –, hogy e kegyelmekkel teli napok után legyen elég bátorságunk ahhoz, hogy az Úr jelenlétében haladjunk előre, az Ő keresztjével együtt. Építsük az egyházat Krisztus vérére, aki a kereszten kiontotta értünk. Valljuk meg az egyetlen dicsőséget: a keresztre feszített Krisztust. Így fog tudni az egyház előre haladni. Mindenkinek azt kívánom, hogy a Szentlélek a Szűz Anya imáin keresztül adja meg nekünk a kegyelmet, hogy tudjunk együtt haladni, építeni a keresztre feszített Jézus Krisztussal, és valljuk meg Őt!” 

Valami van, de nem az igazi
Baj van a kréta körül.
Valami bűzlik Dániában, etc.
Átálltam egy új blogger-lehetőségre.
Megoldandó problémáim:
1. Kevesen tudnak róla.
2. Túl aprók a poszt betűi.
3. A betűszínem az Ön kedvenc színe, amennyiben az Ön kedvenc színe a barna. (Az enyém nem igazán.)
4. Lányom reklamál, hogy hol vannak a bejegyzések.
5. Valakinek a kommentelés nem sikerül, noha korlátozás nélküli lehetőséget jelöltem.
6. A régi webhelyem elutasítja, hogy néhány sorban felhívjam olvasóim figyelmét a kényszerű változtatásra.
7. Hilfe! Help me! Au secours! pomogítye!
Addig is míg nagyobb olvasógárda nem veszi körül virtuális napilapomat, Nektek, akik megértettétek szerverüldözött mivoltom eredendő keserveit, elmesélem a Rákosi-éra viccét (3-5 év sitt kijárt érte) a fentiekre asszociálva.
Józsi bácsi tszcs-tag. Kiszáll a Kossuth Rádió a faluba, és rábeszélik Józsi bácsit, hogy mondja el ország-világ előtt, mennyire hasznos volt a szövetkezetbe belépni mindnyájuknak.
Józsi bácsi kötélnek áll. Megkérdi a riportertől:
– Aztán hajja az egész falu, amit most mondok?
– Hallja, Józsi bácsi.
– Aztán hajja az egész ország, amit most mondok?
– Hallja, Józsi bácsi.
– Aztán hajja egész Európa, amit most mondok?
– Hallja, Józsi bácsi.
– Aztán hajja az egész Amerika, amit most mondok?
– Hallja, Józsi bácsi.
– Aztán hajja  Eisenhower elnök is,  amit most mondok?
– Hallja, Józsi bácsi.
Ekkor Józsi bácsi elordítja magát:
– Segítsééééééééééééééég!