Mickey webnaplója

Nagyon gyorsan telik az idő. Velünk lakó unokánk tegnap született, de 25-én máris egy éves lesz. Már több fog tulajdonosa, mint én. Étkezéskor közénk szeret ülni, azt szeretné enni, amit mi, mert nagyon jól tudja, hogy lényegét tekintve velünk egyenrangú ember. 
Nos, az emberke kinégykézlábazik a szobából nagyanyjához az étkezőbe, és felmászik az ölébe. Ő is kér természetesen. Hogy mit? Amit a nagyi eszik. Történetesen hasábburgonyát. Megpróbál egy nagyobbacskát letépni fogaival a hasábról. Rágja-rágja, s tudja csuda, milyen indíttatástól fogva nyelni kezdi. Ám a falat ezúttal kifog rajta, alig tudja lenyelni. Aggódásunk mindössze tán egy másodpercig tart, amíg légzési problémáit le nem küzdi.
Hátbizonyjános – mondaná az író –, mindenkivel előfordult, aki Isten kegyelméből megérte a felnőttkort, hogy olykor „fennakadási problémái” keletkeztek. Én pl. gyermekkoromban néhányszor akaratlanul lenyeltem cukorkákat. Ja, hogy Te is! Akkor előjön Benned is az a fajta érzés, ami eladdig kíséri a nyeldekelőt, amíg a cukorka le nem érkezik a bendőjébe.
De tudok ennél cifrábbat is.
Egyik attraktív kinézetű kolleginám mesélte el magáról azt, ami már jócskán felnőtt korában esett meg vele. Karácsony lévén halászlét készített, s rántott halat is. Előbb nekilátott a sűrű levesnek. Utána meg a pontyszeleteket eszegette, mígnem egy nagyobb szálka elakadt a torkán. Se té, se tova nem mozdult a halcsont, hiába próbálkozott kenyérrel. Olyannyira keresztben állt a szálka, hogy minden nyelési kísérletre csak még inkább beleszúródott a torkába. Mi mást tehetett, kocsiba vágta magát, és uzsgyi, az orvosi ügyeletre, mielőtt még komolyabb baja történnék. Szenteste lévén két fiatal orvos unatkozott a rendelőben. Látván, hogy mi a baj, felfektették az asztalra, fejét hátrahúzták, belenyúltak csipesszel a gigájába és megszabadították a betolakodott szálkától.
Hogy így túlesett a nehezén, hazahajtott, és hozzálátott, hogy a halszeletet immár befejezze. Hát nem tudott végezni a halevéssel, mert alig hihető módon megint keresztbefordult egy nagyobb szálka a torkában. Nem is akarta elhinni. Hiszen korábban soha az életben egyetlenegyszer sem fordult elő vele még csak hasonló se.
Bármennyire röstellte magát, újra be a kocsiba, újra irány az ügylet, újra elmondta a két dokinak, hogy ugyanaz a baleset érte, mint fél órával korábban. Azok a hasukat fogták a nevetéstől. Alig akarták elhinni, hogy ilyen előfordulhat. A kollegina már rutinosan feküdt az asztalra, nyak hátra, fej lóg, száj nagyra, csipesz kotorászik, szálka ki, ő meg alig tudja megköszönni a gyors beavatkozást, annyira elmegy közben a hangja.
Azt hiszem, hazaérve a maradék halszeletet kidobta.  
Története pedig arra az Örkény-egypercesre emlékeztet, amelyben a részeg kicsengeti a vicit, „aranyos Hornyák urat”, hogy engedné-e be. Majd felmegy az emeleti lakásába, áthalad rajta, kilép egy mélyet szippantani az erkélyre, melynek a rácsa a tatarozás miatt éppen hiányzik, lezuhan egy hókupacba, majd elindul a házkapuhoz, és kicsengeti a vicit, „aranyos Hornyák urat”, hogy engedné-e be.
Nem folytatom.

Valakinek valamilyen információra volt szüksége, éspedig olyasvalamire, ami nem terem minden fán. Hová forduljon az ember fia segítségért, ha nem mindjárt a google-hoz, hogy jól feltett kérdésemre azonnal reagáljon magyarul, s ha nem, franciául, s ha nem, angolul, s ha nem, hát németül.
Ám előfordul, hogy a google is – szégyenszemre – csak hímel-hámol, lesüti a szemét, keresi a szót, s olykor nem találja.
Hányszor fordult elő az is, hogy a szinonima szótárához fordultam, és csak pislogott. Az alapszót se értette, nemhogy hasonló jelentésűekkel bombázott volna.
Ilyenkor marad még a kézikönyvek sokasága itthon.
Marad még saját folyóiratunk is, melynek minden számát digitalizáltuk, s kereső is segít a kutakodásban. A folyóiratok gyengéje, hogy nagy időszakokat ívelnek át, és óhatatlanul kopik a cikkekben foglaltak aktualitása. Arra alkalmasak, hogy egy-egy kor hangsúlyos kérdéseit taglalva az érdeklődők ilyen irányú igényeit kielégítsék.
Ez a lexikonokra is igaz. Mondok egy példát. Ha egy település lélekszámát megadja az éveken át készülő nagylexikon, semmit se ér ez a közlése, ha nincs melléírva, hogy melyik dátumra igaz. Azóta gyárat telepíthettek a település mellé (nem jellemző), lebonthatták a meglévő létesítményeket, és emigrálás indult onnan (jellemző, sajnos). És máris használhatatlan a korábbi közlés.
Ám ha bedugultak ezek a források, marad még a kapcsolati tőke, mint jól használható eszköz. Én egy sakkfeladványon órákig tökölhetek. Ha egy nagymester az ismerősöm, seperc alatt a megadja a jó megoldást. És ugyanez igaz mindenféle területre. Jó időben, hozzáértő segítségét érdemes kérni, és oldódik a gordiuszi csomó.
Amit eddig elmondtam, elméletileg igaz. A gyakorlatban a személyes kérdezéssel alig él a magamfajta pasi. Nem kérdez, hanem megpróbál rájönni erre is, arra is.
A leggyakoribb, hogy elakad valahol autójával. Addig-addig vacakol, amíg rá nem talál a helyes útra. Lerövidíthetné szenvedéseit percekre, csökkenthetné üzemanyagra feleslegesen kiadott költségeit, pillanatok alatt célba érhetne, de nem és nem. A férfi nem kérdez, hanem rájön a megoldásra. Úgy érzi, neki kell egymagának megoldani mindenféle feladatot. Különben még azt hihetnék, hogy nem tud mindent.
Hát nem tud…

A nap számos szépséget és számos gyűlölséget hozott. [A gép zölddel aláhúzta a nap számost. Nem hallgatok rá: Nem igaz az, hogy a napszámos szépséget és számos gyűlölséget hozott. Az az igaz, amit én írtam. A nap számos…]
Kezdem a gyűlölséggel. A FIFA zárt kapuk mögé rendelte a román-magyar selejtező meccset. Nem ismerem a háttérben meghúzódó érdekeket, s megvallom, nem is érdekelnek. Ami érdekel, az a gerjesztett felzúdulás és gyűlölethullám, amit egy FB-bejegyzésben olvastam. Próbáltam írni arról, hogy a gyűlölet és heves indulatok, az ellenségeskedés totális zsákutca. Rettenetesen sajnálom, hogy újra és újra elszabadulnak az indulatok, és még mindig olyan közönségesen. Bár akadt néhány támogató vélemény is, úgy érzem, ebből az utcából jó kimenekülni, mert nincs értelme a vagdalkozásban való részvételnek. Írva vagyon: „Aki kardot ragad, kard által vész el.”
A társalgás minimális feltétele a higgadt, udvarias hangvétel. Ez pedig, úgy látszik, a XXI. sz. elején sem megy, a cyber-térben sem.
Kellemesebb sokkal, hogy fehérbe öltözött a táj, s mégsem kellett megfagynunk. Készítettem néhány lenyomatot a havazásról. Elolvastam egy fotóskönyvet a könyvtár és fiam jóvoltából, aki hazahozta. Kedvemre van, hogy csaknem egyéves unokánkkal töltöm napjaim egy részét.
Szeretem a családomat. Egyelőre viszonylagos egészségben élve telnek napjaim. Tudok örülni a jóságnak, a békének, a transzcendensnek, az égi és földi viszonyoknak, hogy belátom, meddig terjed életterem. Nem is kívánok többet ennél, olykor ennyit se. Teszem, amit erőim még lehetővé tesznek, és nem kísérletezem azzal, hogy oroszlánkörmeimet megmutassam, és a lehetetlennel birkózzam. Tegnap befejeztem Sárközy Molnár F.-ről írt könyvét, melyben minden elismerése ellenére kicsit lerántja felmenője viselt dolgairól a leplet. Ó, hány zseni bizonyította a piarista Jelenits István igazát: A kiválókkal éppen olyan nehéz, mint a haszontalanokkal.
A hatalmas tehetséggel megáldott emberek olykor teljesen kibírhatatlanok, nehezen vagy sehogyan se illeszkednek bele a kisközösségekbe. Házasságuk zilált, nem találnak megértésre, többnyire nem is szolgáltatnak rá okot, hogy megértsék őket. Azt hiszem Czeizel Endrétől olvastam ilyesmiket.
Persze tisztelet a kivételeknek.

1995 májusában hívtak be a jezsuiták beszélgetésre, hogy alkalmaznának a szerkesztőségben. Ám azt is hozzátették, hogy csak október elejétől szabad a pálya. Az egy ilyen év volt. Májusban várni kezdtem, hogy mikor lesz már október?
Lett.
Rögtön két főnököm is támadt. Nagyjából 15 évvel idősebbek nálam mindketten. Egyikük megkért, hogy készítsem elő a Kathpresseket a könyvkötő munkájához, azaz egy bicskával vájjam ki belőlük a klamnikat és rendezzem dátum szerint a példányokat. Másikuk pedig arra, hogy az éppen készülő rendtörténeti könyv kéziratait simogassam, magyarítsam, lektoráljam, stilizáljam, rendezzem kiadásra alkalmassá az önreflexív anyagokat. Ez a könyv azután Üldözött jezsuiták vallomásai címen jelent meg 5000 pld.-ban (ma már nem kapható) az Anima-Una-sorozat nyolcadik köteteként.
No, az utóbbi munkát jobban szerettem, még ha olyan kegyetlen életsorsokat kellett is megismernem, mint amilyen némelyik hazánkban maradt jezsuitának jutott osztályrészül a Rákosi- és a Kádár-éra alatt.
Nagy örömömre jó tíz év elteltével hazánkba érkezett egy vallon jezsuita szerzetes, Thierry Monfils s.j. személyében, aki már hazájában (Belgium) magyarul kezdett tanulni az egyetemen. Mikor összehozott vele jó sorsom, már megérttette magát magyarul a magyarokkal. Kérdeztem tőle, hogy miért éppen a magyar nyelvet választotta magának. Azt a különös választ adta rá: „Barátságból”.
Nos, P. Monfils SJ elhatározta, hogy átülteti a fenti témájú és című kötet szövegét franciára, hogy első kézből értesüljön a nagyvilág arról, milyen sorsot szánt az egyháznak anno a kommunista rendszer. Igen megörültem P. Monfils felajánlásának, s némiképp aggódtam: Képes lesz-e megbirkózni ezzel a kásaheggyel.  
Örömmel jelentem: elkészült a mű, vagy ahogy az amerikaiak mondják mindenre: „megcsinálta”. Olvasom a jezsuiták honlapján, hogy  „2012 őszén jelent meg a vallon jezsuiták Lessius kiadójánál az 1995-ben Budapesten kiadott »Üldözött jezsuiták vallomásai« c. kötet francia fordítása néhány bővítéssel, új jegyzetekkel: »Jésuites Hongrois sous le pouvoir communiste«. Témoignages recueillis par Ferenc Szabó S.J. Traduits du hongrois par Thierry Monfils s.j.  Postface de Rudolf Rezsőházy. Avec un comlément: Les procès politiques contre les jésuites, par Gábor Bánkuti.”
Eddig a hír.
Mivel Franciaországba szakadt rokonaim vannak (Éva és családja) nem volna baj, ha megismernék ők is a magyar valóság meglehetősen kevéssé ismert szeletét, hogy képben legyenek, anyjuk milyen miliőből érkezett.
Kértem hát egy példányt, s kaptam is rá ígéretet, ma pedig megsürgettem, mert szeptember óta nem érkezett meg lakcímemre az idegen nyelvű kötet, mely bizonyos vonatkozásban láttatóbb az eredetinél. Ők ugyanis a vallomások elszenvedőinek a portréját is csatolták a kötethez.

1. Adódott, hogy egy farmer telke-háza pontosan az finn-orosz határra esett. A térképészek fixálni akarták a két országot elválasztó határvonalat. Felkeresték hát a farmert, s elmondták jövetelük okát. Megérdeklődték tehát, hogy házát orosz vagy finn területre rajzolják-e be. A farmer így reagált: 
– Nézzék, én érzelmileg mindig is az oroszokhoz húztam, de már nem bírom a kemény orosz teleket. Legyen inkább a házam-telkem Finnországban.  
2. Képzeljétek, megvan a finn-ugor-magyar szétválás oka is. Egy finn vicc szerint a finnek és a magyarok együtt vándoroltak az Uraltól nyugat felé, mígnem az út kettéágazott. Az útelágazásban két tábla volt kirakva, megnyilazva:
- Északra vivő út: baromi hideg, szar idő, sötétség, ehetetlen kaja, teljes depresszió.
- Délre vivő út: napsütés, meleg, zamatos gyümölcsök, jó borok, kedélyesség.
Akik tudtak olvasni, azok lettek a magyarok."

Kedves orosz szakos bloggerek! Élvezkedhettek, merthogy a Moszfilm igen sok filmjét feltette a youtube-ra. Pl. Szállnak a darvak. Én biztos megnézem az Derszu Uzalát.  
https://www.youtube.com/user/mosfilm?feature=watch
Csakugyan hozzáférhetőek. És csakugyan megnéztem a Derszut.
Olyasmi volt, amilyennek elképzeltem. De a könyv valahogyan láttatóbbnak tűnt, mint ami megvalósult a filmen.
Így szokott ez lenni. Nem véletlen, hogy a könyvek mellett voksolnak az emberi természetet jól ismerő szaktudósok.
Évek óta keresi valaki az Örs a hegyekben c. partizánfilmet. Az is köztük van, de hát oroszul. Talán angolul is. Abba is belenéztem: Amikor a sebesült katona rákiált a lovára, hogy Orlik [a. m. sas], vágtass, akkor Orlik elporzik a rákötözött ellenséggel. Közben az ellenség társa le akarja lőni a katonát, de csak megsebzi, mire amaz katonatársai megérkeznek. Az ellenségnek nincs ideje duplázásra, mert lelövik, még meghúzná ez a ravasz a ravaszt. Arra nem emlékszem, hogy bármelyik fél töltött volna. [A valaki blogjában ezt olvasom (jan.8.): két karosszékben megnéztük az Örs a hegyekben szovjet filmet, oroszul. Nagyon jó volt.]
Az orosz filmművészetnek megvannak az ékkövei. Érdemes hát turkálni a kínálatban. Emlékezetem szerint 500 film szerepel a webhelyen. 
Ma az ország állapotáról polemizáló kommenteket olvasgattam. Egyetlen észrevételem, hogy ki-ki saját szocializáltságának megfelelően szólt hozzá. Mivel az én szocializáltságom bőven kiderül posztjaimból, eltekintettem tőle, hogy belebonyolódjak egy véget érhetetlen diskurzusba.
Inkább a Jóságos irgalmába ajánlok mindenkit. Tán ez ellen nem tiltakozik senki, pláne, ha nem is tud róla.

Tegnap önmérsékletre volt szükségem, hogy meg ne bántsak senkit, akikkel este találkoztunk. Vita alakult ki: A lényege: baj van a papokkal. Rendben van. Baj van velük. De.
Miért éppen a papokkal, miért nem a biciklistákkal? – hogy a Bolondok hajója c. film egyik epizódját idézzem. Miért éppen papokkal, miért nem az asztalosokkal, a lakatosokkal, a mélyszegénységben élőkkel vagy éppen a kufár bankárokkal? Magamban rendeztem a dolgot. Ilyenek jutottak eszembe: – – csacsi öreg medvék (Micimackó),
– Idéztem Duke Ellington hosszú-hosszú könyvét, mely kötetben valamennyi zenésztársának pozitív vonásait emeli ki, száz oldalakon keresztül, anélkül hogy rosszat szólna róluk, akik éppoly esendő emberek lehettek, mint mi magunk.
– Bevillant Marcell atya meggondolása: „Nekem nincs véleményem. Szeretetem van.”     
– Nem utolsósorban, de idézhetem a Mestert: Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek!”
– Valaki úgy fogalmazott, hogy nem az ember dolga az ítélkezés; az Isten tartotta fenn magának az ítélkezés jogát igazságossága és irgalmassága szerint.
– Én Tomka F.-vel azt gondolom: Vita helyett vigyük az Úr elé a kérdést, világosítsa meg a vitázókat, és az jobb lesz, mintha mi bölcsködnénk.
– És még egy, ami már ott is felmerült bennem: A különbözőségünknek próbáljunk örülni. Mi lenne, ha mind egyformák volnánk temperamentumban, gondolkozásmódban.
Ennyit erről.
Az este egyéb vonatkozásaiban a szokásos mederben folyt le.
Ma Vízkereszt, január 6-a van. Valamiért azt gondoltuk, hogy második vasárnapja a hónapnak, tehát mise után agapé. De nem láttuk a ráutaló előkészületeket. „Uram, ne hagyd, hogy megszégyenüljünk”. Azonnal érkezett a logikus megoldás: Még csak első vasárnapja van az évnek. Van tehát egy hét „laufunk”, hogy ki is készítse elő a találkozót. Vízkereszt van (valaha a vízszentelés ünnepe), a háromkirályok napja. Papunk beszédében pápánk könyvére (Krisztus gyermeksége) utalt: a három napkeleti bölcs története teológiai kép, a mondanivalóját figyeljük. Zárómondatát különösen is: „Más úton tértek vissza hazájukba.” Mi meg a lakásunkba. A találkozás után meg kell változnia utunknak. Szép gondolat.
Mint a kedvenc népénekem mondja: „Föl, föl, már ébredj, szívem… Már mindig jól és szentül élj!”

Tegnap önmérsékletre volt szükségem, hogy meg ne bántsak senkit, akikkel este találkoztunk. Vita alakult ki: A lényege: baj van a papokkal. Rendben van. Baj van velük. De.
Miért éppen a papokkal, miért nem a biciklistákkal? – hogy a Bolondok hajója c. film egyik epizódját idézzem. Miért éppen papokkal, miért nem az asztalosokkal, a lakatosokkal, a mélyszegénységben élőkkel vagy éppen a kufár bankárokkal? Magamban rendeztem a dolgot. Ilyenek jutottak eszembe: – – csacsi öreg medvék (Micimackó),
– Idéztem Duke Ellington hosszú-hosszú könyvét, mely kötetben valamennyi zenésztársának pozitív vonásait emeli ki, száz oldalakon keresztül, anélkül hogy rosszat szólna róluk, akik éppoly esendő emberek lehettek, mint mi magunk.
– Bevillant Marcell atya meggondolása: „Nekem nincs véleményem. Szeretetem van.”     
– Nem utolsósorban, de idézhetem a Mestert: Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek!”
– Valaki úgy fogalmazott, hogy nem az ember dolga az ítélkezés; az Isten tartotta fenn magának az ítélkezés jogát igazságossága és irgalmassága szerint.
– Én Tomka F.-vel azt gondolom: Vita helyett vigyük az Úr elé a kérdést, világosítsa meg a vitázókat, és az jobb lesz, mintha mi bölcsködnénk.
– És még egy, ami már ott is felmerült bennem: A különbözőségünknek próbáljunk örülni. Mi lenne, ha mind egyformák volnánk temperamentumban, gondolkozásmódban.
Ennyit erről.
Az este egyéb vonatkozásaiban a szokásos mederben folyt le.
Ma Vízkereszt, január 6-a van. Valamiért azt gondoltuk, hogy második vasárnapja a hónapnak, tehát mise után agapé. De nem láttuk a ráutaló előkészületeket. „Uram, ne hagyd, hogy megszégyenüljünk”. Azonnal érkezett a logikus megoldás: Még csak első vasárnapja van az évnek. Van tehát egy hét „laufunk”, hogy ki is készítse elő a találkozót. Vízkereszt van (valaha a vízszentelés ünnepe), a háromkirályok napja. Papunk beszédében pápánk könyvére (Krisztus gyermeksége) utalt: a három napkeleti bölcs története teológiai kép, a mondanivalóját figyeljük. Zárómondatát különösen is: „Más úton tértek vissza hazájukba.” Mi meg a lakásunkba. A találkozás után meg kell változnia utunknak. Szép gondolat.
Mint a kedvenc népénekem mondja: „Föl, föl, már ébredj, szívem… Már mindig jól és szentül élj!”

Igazából megint Duke és az Isten lehetne a címe ennek a posztnak, amely tovább ismerteti a világhírű dzsessz-muzsikus istenhez fűződő viszonyát, aki ha nem komponált (maga se tudta, de ezernél több művet alkotott), akkor utazott vagy zongorázott, vagy beszédet mondott, vagy találkozott ismerős és ismeretlen emberekkel, vagy stúdióban munkálkodott egy felvételen, vagy rendezett, vagy vezényelt. Igazából ezekben forgolódott. Ez volt az ő élettere. Most, hogy végére értem hatalmas, dzsessztörténeti alapműnek is megfelelő, jó és barátságos stílusban megírt könyvének, a végén rögzített dialógusból kiemelt részekkel igazolom istenhitét. Ez a párbeszéd engemet egyébként leginkább arra a kérdés-felelet játékra emlékeztet, amelyben Dienes Valéria vall életéről Vitányi Iván mikrofonja előtt, s amely megvágva került tévéadásba, de amely teljes szövegét lehozta annak idején a Vigilia. Nos, lássuk, mit tartalmaznak a kérdések és a válaszok:
kérdés: Mondana valamit a legjobbik énjéről?
válasz: Legjobbik énem egyházi zenét ír és játszik, és gondoskodik arról, hogy őszinte legyek magamhoz. Legjobbik énem imádkozik mások egészségéért és életéért – és a többiek bocsánatáért.
k.: Ön szerint mennyire rossz a helyzetünk, és mik a legfőbb problémáink?
v.: A gyerekek és a felnőttek agymosása. Amerikában a legkomiszabb világviszonylatban, és mindig azok követik el, akik tele vannak komplexusokkal.
k.: Mit jelent önnek Isten?
v.: Isten? Egy az Isten – csak ennyit.
k.: Hisz Istenben?
v.: Hiszek. Azért adok annyi egyházi hangversenyt.
k.: Mi az ön szemében a szeretet?
v.: A szeretet leírhatatlan és feltétel nélküli. Ezerfélét mondhatnék, ami nem, de egyet sem, ami igen. Vagy megvan az emberben, vagy nincs; nincsen rá bizonyíték.
k.: Mi a legjobb szokása?
v.: Az ima.
k.: Mi fontosabb szeretni vagy kedvelni?
v.: A szeretet magasabb rendű és feltétel nélküli. Kedvelni kellemes, de korlátozott érzés.
k.: Mit nevez tökéletes napnak.
v.: Amelyik rám virrad.
k.: Ha be lenne zárva egymagában, milyen könyveket kívánna?
v.: Csak a Bibliát, mert abban benne van a többi.
k.: képzelte-e magát új testet öltött királyi szellemnek?
v.: Kiskoromban anyám azt mondta, áldás van rajtam és elhittem. Királyi vérből születni – vagy új testbe költözni – nem hasonlítható ahhoz, ha áldás van az emberen. A királyi vér embertől ered, az áldás Istentől.
k.: Úgy véli, a legtöbb embernél magasabb rendű érzékenységgel van megáldva?
v.: Néhányan olyan hajlammal születtek, amit nincs alkalmuk használni, mert anyagi megfontolások eltérítették őket. Maguk is meglepődnének, ha rájönnének, mennyire érdemes a természetes hajlamokat követni. Az ember inkább legyen első a maga módján, mint második a másén. A mennyben alkalma lesz mindenkinek mindaddig ismeretlen milliónyi hajlamával élni.
k.: Tartós sikerének mi a titka?
v.: Isten kegyelme.
k.: Mi a spirituálé?
v.: Az ima és az áhítat dala.
k.: Kicsoda ön?
v.: Muzsikus vagyok, az amerikai Federation of Labor tagja, aki reméli, hogy egyszer még viszi valamire művészi téren.
k.: Nem túlzottan szerény?
v.: Ismerné csak az álmaimat.
k.: Mit érez, amikor a színpadon leül a zongorához?
v.: Hogy a frász kitör! Kell az a kis lámpaláz, feldobja az embert.
k.: Istenen kívül ki élteti?
v.: Rajta kívül senki. Hogy boldogulna az ember Isten nélkül?

Egyre ritkább a konkrét felkérés cikkek írására. A legutolsó anyagomat megmutatom. Mivel a felkéréskor el kellett mennem, csak este jutottam hozzá, s volt rá egy fél órám, hogy elküldjem a kész anyagot. Ezelőtt 21 évvel már ugyanennek a főszerkesztőnek említettem, hogy nem hagy időt meggondolni, mit is kellene írnom. Mire azt felelte: Írj csak, nem kell meggondolnod semmit. Hát nem gondoltam meg semmit, csak írtam. Ez lett belőle.
Úrjövet
Paradoxonok sorozata.
János így kezdi evangéliumát: Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. 
Jöhet-e az Ige, aki már kezdetben volt?
A zsoltáros szavai: „Fiam vagy te, a mai napon nemzettelek téged” (2,7). Az Újszövetség szó szerint Krisztus istenfiúságára vonatkoztatja ezt a kijelentést.
Jöhet-e, akit korunkhoz képest már igen régen felkent az Atya.
Őbenne áll fenn a Mindenség – jelenti ki róla Szt. Pál.
Jöhet-e az, akié az egész teremtés.
Elgondolkoztató kérdések ezek.
A Fiú Istenként az időn kívül áll, ezért nem vonatkozik rá a dolgok egymásutánját meghatározó idő. Ám Krisztus istenember. Ilyenként igazán beteljesedhetett érkezése által az idő.
Istenhez fűződő kapcsolatunkra úgy tekinthetünk, mint akik vasúton utaznak. Az állomáson áll az egyik vonat, benne Isten. A másikban mi emberek. Ha csendben elmozdul az egyik szerelvény, néha elbizonytalanodunk. Vajon mi mozgunk-e vagy a másik? Isten a minket örök jelenében hazaváró Valaki. Hozzá képest mi mozgunk. A kérdés, hogy közeledünk-e hozzá, vagy távolodunk tőle? Tegyük fel magukban adventben a kérdést.
A közeledésre jó esélyt ad az Úrjövet, az Advent. Elcsendesedve rájöhetünk, hogy mennyire vár bennünket az, akit karácsonyra várunk.
Mert Ő, mint említettem, kezdettől jelen van. (Isten úgy szerette a világot, hogy közénk küldte Fiát, aki anyától született – Máriától.)
Ő tehát jelen van – nekünk.
A kérdés, hogy mi jelen vagyunk-e neki. 
A kérdés, hogy felkészülünk-e méltóképpen a fogadására. 
Az idő sürget.
A legenda szerint Szent Jeromosnak megjelent a Kisjézus. Jeromos megragadta az alkalmat, hogy megkérdezze tőle: Mit adjak Neked, Uram? Mire a Kisjézus csak ennyit felelt: Jeromos, add nekem a bűneidet!
A Karácsonyi Gyermek kérése mindnyájunkhoz szól. Az ő tisztaságához közeledni nagy alázattal és megtisztult lélekkel lehetséges.
Ne felejtsük hát: Ő vár, és nekünk kell közelednünk hozzá.  
Tegyük meg a szükséges lépéseket, hogy közeledésünk eredményes,  a Vele való találkozás beteljesülése lehessen.
***
Megnyitva a 2013.1 album Fotóim linkben