Mickey webnaplója

Pejoratív: Én két pofont kaptam csupán, míg őt tízszer vertem kupán.
Pozitív: Ne azt nézd, hogy mit kaphatsz, hanem, hogy mit adhatsz.
Kétélű és elgondolkoztató: Jobb adni, mint kapni. Biztos?
Evangéliumi: Mid van, amit nem kaptál? A kérdés jogos és költői. Sose volt testünket mindnyájan apánktól és anyánktól kaptuk, lelkünket Isten lelkedzette belénk. Pucéran jöttünk a világra.
Tehát amink van, azt mindet kaptuk, annál fogva, hogy születésünkkor a puszta életünkön kívül semmink sem volt. Ezeknek a tükrében visszakérdezek: Tényleg jobb adni, mint kapni?
Nemek szerint: Kölcsönös önátadást feltételez az érett felnőttek világában, mégis, a férfiak szoktak adni, a nők be/elfogadni. A férj hozza a valamit, és kap érte valakit. A mosolyát, a szeretetét, az örömét.
Sokaknak bajuk van az elfogadással.  El kell gondolkozniuk rajta: Mid van, amit nem kaptál? Ha tehát semmink sincs, akkor vagy nem is lesz soha semmink, vagy megtanulunk mástól elfogadni bármit, megtanuljuk egymást is el- és befogadni.
Másoknak meg az adással van bajuk. Mit adhatnék neki? Mindene megvan. Tele a lakása a szükséges és szükségtelen kacatokkal. Eze is, aza is van, mert ha nem volna meg neki valamije, aminek a szükségét érzi, azonnal megszerezné. Tehát akármit akarnék venni, elkéstem.  Mert vagy van neki, vagy nincs reá szüksége. Ez a legnehezebb. A dúsgazdagnak még valamit adni.
Így karácsony táján meghatározó módon előjön az adás-kapás témája.
Szeretném most kikerülni a fogyasztói társadalom reklám-űzte vásárlási túlzásait.
Szeretnék a lényegre koncentrálni. Ilyentájt arra emlékezünk, Akit az irgalmas Istentől kaptunk, hogy felemelje fejünket, hogy helyreállítsa megbillent emberi méltóságunkat, hogy teljessé tegye életünket, megnyissa az örök élet horizontját, hogy bizalommal és reménnyel nézhessünk a végtelen kiteljesedés lehetősége elé.    
Kaphattunk-e ennél többet, értékesebbet, szebbet, nagyobbat, szerethetőbbet?
Nem. Százszor is nem.
Azért jött a Mester, hogy életével és halálával megmutassa ez embernek való és egyetlen járható utat. Mert egyedül Ő az út, a többi csak zsákutca.
Mi tagadás, kéri viszontszeretetünket mint kisded, s ugyanezt kéri mint Messiás.
Mindenkiét, mert ennyire rokonszenvez velünk.

Furcsán indult a nap. Húzom fel a nadrágomat, amikor észreveszem, hogy a nadrágtartó egyik gumija a lábaim közé tekeredett. Klipsz ki, nadrág marad, általvetem a hátamon, klipsz a helyére, és már jó is. Inget cserélek. Minden ingcserekor a Domb c. film jelenetére emlékezem, amikor a felügyelő reggel ropogósra keményített, vasalt ingébe bújik. A fülemben visszhangzik még ma is annak az ingnek a „zörgése”. Én is megropogtatom széltében az inget, hogy elférjek benne. Megvan. Próbálom a gallérját eligazítani, mert furcsa a fekvése. Hát miért is ne, hiszen kifordítva vettem fel. Nem emlékszem rá, hogy valaha életemben ilyen előfordult volna velem. Mindegy, egy rántással kesztyűujjszerűen visszaforgatom a textilt.    
Lemegyek a kocsit kiszabadítani a hó fogságából. Estig havazott, majd ónos eső ragasztotta rá a havat a kasztnira. Belenyúlok a jegyes masszába. a Felszín alatt puha a hó. Pillanatok alatt letessékelem a földre. Akik szorgalmasan eltakarították a havat kocsijukról az este, most megfeszített erővel vésik a szélvédőre tapadt jeget. Néha célszerűbb lazán kezelni a dolgokat, sok fölösleges munkamozzanattól lehet így megszabadulni.
Mise után bemegyünk a boltba két tejfölért. Kijövünk két tejföllel tíz császárzsemlével, egy rozscipóval, egy gyömbérrel, fél ki-ló-citrommal.
A kasszánál keskeny plüss tornazsák összehúzható madzaggal. Rajta felirat: Kellemes Ünnepeket! Tücsi azt mondja: borzacskó. Rávágom: borzasztó. Részint, mert gyerekkoromban néha a borzasztó helyett idétlenkedve borzacskót mondtunk, részint, mert mi a fenének egy borospalackot plüss-zacskóba dugni. Még ha csavaros végű üreges botot kínálnának, mint a Vád tanújában láttam, ahol a beteg ügyvéd (Charles Laughton) titokban kortyolgatta belőle a whiskyt… Abban legalább volt fantázia, sőt humor.
Mindegy. Itthon ketten készülődünk az ünnepre. Tücsi sok ötlettel, tele aktivitással. Magam régóta nem kívánok második dudás lenni a csárdában. Elvégzem csendben, ami fontos, amire a feleség kér, pl. mindjárt porszívózok, aztán átadom magamat az automatizmusoknak.
Mire gondolok?
Magunk rendbetétele, tiszta ruha (ropogós).
Délben mákos guba, este halászlé, harangocska, megemlékezés Jézus születéséről. Eddig énekeltünk minden évben. Ma még nem tudom, mit hoz az este. Elég rekedtek vagyunk mindketten. Vélhetően este fogadjuk a hívásokat telefonon, emailben, Facebookon. S válaszolgatunk szorgalmasan. Ejtőzősre terveztük az ünnepet. Idősödve célszerű erőt gyűjteni a nagycsaládos alkalmak zajosságára. Tücsi holnap 4 kiló savanyúkáposztát kever fűszerekkel és 4 kiló hússal. Legalább húsz éve az ő reszortje. Régóta készítgeti ajándékait is a rokonságnak.
A másik családi összejövetel egy nappal később lesz. Mi italfélét, fényképező gépet, meg az unokát visszük magunkkal. QQ-nak megígértem, hogy megkapja öreg mákdarálónkat, mert vett egy újat, mely pocsék rossz. Egyéb ajándékozásról nem tudok. (Bár mi is áthágjuk olykor a meg nem ajándékozási szerződésünket. )
Idén igyekszem fegyelmezetten tartani magam korábbi megállapodásunkhoz. Remélem, a többiek is így tesznek, és egymásnak fogunk örülni, nem a kacatoknak.
Még néhány fotót felteszek albumomba, s aztán csak a karácsonyi előkészületekre figyelek.

Sokan leírták már a világ kettős irányultságát. 
A Mester a konkoly és a búza hasonlatával élt, türelemre intve a kettőt szétválasztani akarókat.
Pál a rossz és a jó sajátmagában folyó küzdelméről számol be.
Szent Ágoston megkülönböztette a civitas Dei-t a civitas terrenától.
Loyolai Szent Ignác a gonosz és Jézus zászlajáról beszél, buzdítva, hogy utóbbi zászlaja alá álljunk.
Most Hamvas Béla idevágó gondolataiból szemezgetek. 
Ő „apparátus”-nak nevezi a gonoszságot, mely nagyon jelen van a világban, s mely nem ember műve. Létrontó hatalom, mely személytelenségbe burkolódzik, inkább történés a rosszra hajló emberekkel. Világa „fordítottja annak, mint amire az ember sóvárog, mégis itt van, szuggesztív káprázatában, a lényeges valóságot elborítva és elnyelve, és varázslatában feloldva. Feltétlenül csoda [az antikrisztus csodája Gy. M.], mert az ember intakt életet akar élni, és ténylegesen létrontásban él, ami természetes úton nem magyarázható. Ez a rossz csoda. Csak ezen belül támadhat ilyen gondolat, hogy létért való küzdelem. A valóság viszont a létért való gondoskodás. Ez a normális.” A vele való kiengesztelődés tilos, mondja Hamvas. Én úgy gondolom, hogy a lepaktálás tilos. Goethe után:  a mefisztói alku tilos. És itt nagyon ébernek kell lenni, mert erős a szirének hangja.
Hamvastól idézem tovább: „Jézus soha senkit sem szólított meg dialektikusan, és soha nem beszélt tárgyi kérdésekről, és nem vitatkozott, és nem bizonyított, hanem mindig az ember lényét érintette meg. [Kinyilatkoztatott, vagy mint Máté hangoztatja a hegyi beszéd leírása végén, Jézus erővel beszélt. »úgy tanított, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint a farizeusok és írástudók« . Gy. M.]
Megint Hamvas: „A létrontásnak nincsenek sanszai. Az apparátus csak egyet tehet: az emberiséget elpusztítja. De bármi történik is, az emberszeretet kötelező. Azáltal, hogy az ember enged vagy az elől elzárkózik, ítél önmaga fölött.”
Sándor György könyvéből veszem a részleteket, s nem mindig világos, hogy mikor írja saját gondolatait, mikor idéz, és ha igen, kitől.
Pl. úgy saccolom, az itt következők Gyökössy Endrétől származnak. Különbség van a mennyország és a mennyek országa között. Az előző dimenzió, ahova tartunk, az utóbbi az Isten országa. Nem hely, hanem helyzet. Isten országa Jézus lénye, halála után az Isten Szentlkelke – bennünk. A mi lábunkon jár, a mi kezünkkel cselekszik Isten élő lelke. Az Isten uralma, az Isten országa itt van mibennünk.
Mi vagyunk a só, mely az ételben eloszolva fejti ki hatását,
mi vagyunk a kovász, mely egyenletesen a tésztába keverve élteti, keleszti, teszi alkalmad eledellé.
Mi vagyunk a mustármag, mely minőségi erő. A kicsi magban hihetetlen erő van, s a Szentföldön csakugyan faméretűvé nő.
Itt be is fejezhetném az idézgetést és gondolatébresztést  a humoralista könyvéből. Ám a végéről idézek még egy mondatot, mely valószínűleg SGy saját gondolata. A hátsó borító utolsó mondata így hangzik:
„A világ tele van áfonyaillattal, amivel szemben a KGB, a MOSZAD és a CIA is tehetetlen… ”
A világban folyamatos a jó és a gonosz harca.
A Kossuth adón reggel hallgattam Perjés Klára interjúját a miniszterelnökkel, aki Malrauxot idézi talán, amikor saját magára és a politikusokra is vonatkoztatva kijelenti: A XXI. század vagy vallásos lesz, vagy nem lesz.
Elgondolkoztató vélemények ezek, s ha úgy tetszik szellemi munícióképpen is szolgálhatnak, erőt adva, hogy eldöntsük, kinek a zászlaja alá állunk, merthogy tertium non datur.

A fogalom, már megvan, ma ötlöttem ki. Most már csak tartalommal kell megtölteni. Első megközelítésben ( Ez az első megközelítés kb. a múlt sz. 60-as éveiben bújt elő valahonnan, mígnem közhellyé lett.) a blog logikájának megfelelő írást, attitűdöt, hozzáállást, megfogalmazást, formai megoldásokat stb. értek rajta. Tovább meg nem gondolkozom, mert ennyi bőven elég, minek komplikálni a dolgokat.
Inkább arról írok, hogy tüsszögve és harákolva, hörögve és köhögve, orrot fújva és berekedve a legszükségesebb dolgokat elvégeztük Tücsivel. Vásároltunk s én megijedtem. Ketten vagyunk itthon, s kb. 30 000 pénztől szabadultunk meg. Vannak visszatérő szükségleteink, nagyobb időre elosztva a költségeket, vannak az ünnephez kötött költekezések, vannak feltehetően fölösleges kiadásaink. Jószerével úgy vagyok vele, mint az amerikai reklámszakember, aki azt mondta (szintén a 60-as években): Évi reklámkiadásunk 1 mó dollár. Bizton állíthatom, hogy a fele kidobott pénz. Csak azt nem tudom, hogy melyik fele. Visszafordítom szavait a mi szituációnkra:
Veszünk, mert talán fogyóban van otthon.
Veszünk, mert hazajönnek a fiatalok és szükségük lesz rá.
Veszünk, mert a zsizsik tönkretette otthoni készleteinket. 
Veszünk, mert szükségesek az ünnepekre.
Veszünk, mert holnapután mákos gubát eszünk.
Veszünk, mert elment az eszünk.
Veszünk, mert hátha kell.
Veszünk, mert úgy gondoljuk, hogy valaki örülni fog neki.
Veszünk, mert veszünk.
A veszünk igére írt rövid rögtönzéseim után hadd álljon itt az is, hogy nemcsak veszünk, hanem észre is veszünk – szép dolgokat. Pl. a parkolóban az autóból kiszállva elgyönyörködtünk – egyelőre ingyen – a dérlepte táj pénzben kifejezhetetlen szépségében. Rövid idő elteltével utánaeredtem, hogy lencsevégre kapjam a környék mai látványát. Mondják, holnap meleg front érvényesül, mely szétzúzza a mai zúzmarát, így a képeknek ma kellett elkészülniük. Nem lett túl sok, mert a gép akkui „fáztak” vagy spontán lemerültek. Mégis, ami kész lett, hűségesen megmutatja azt, amit láttatni szándékoztam. Egyet fel is tettem a facebook-oldalamra. Senki sem lájkolta eddig az aquincumi fenségesen deres jegenyesort a Távfűtő Művek ködbe burkolódzó kéményével. Pedig Monet-nak bizonyára tetszene. Oka lehet még az is, hogy ma az egész ország hasonlókat konstatált: Mit nézzen rajta?
Igen.
Deres már a határ, és így van ez rendjén.
Ezek után meg se mutatom a szépen színezett műanyagmozdonyt, melyet gyorsan lefotóztam, mielőtt darabokra megy a „használattól” (mondom: műanyag mozdony).   
Pláne nem mutatom meg azt az absztrakt tartalommal bíró fotómat, mely más üzenetet hordoz számomra, mint egy átlagbürokrata számára. (Szintén színes műanyag.) Egy Tixo-állvány (másnak, Scotch-, megint másoknak Cellux-tépő szerkezet). Nekem ez egy balról jobbra előre hajló (görnyedő) alak ívét mutatja, akinek nem ragasztószalag koronázza a tetejét, hanem glória a fejét. Nem használati eszköz többé, hanem térdeplő bibliai lányalak, aki a Magnificatot leheli a térbe. Persze csak nekem, és csak sematikusan.
Mégis.
Muszáj azt mondanom, hogy balról jobbra ível a „háta”. Próbáltam megfordítani, nem ment. Mária a jövőbe (azaz balról jobbra) nézett. Ha megfordítom, lélektanilag tönkreteszem az ábrázolást, szó sincs itt múltba merengésről. Az ő jövőjéről és a világ jövőjéről folyik a szó az elképzelt angyal között és őközte. Ezért muszáj balról jobbra tekintenie. A szorgalmas kutatók megtalálják a belinkelt 2012.3 albumban.
Még egy jó hír: A könyvmegállóban ma újra szép számban találtam olvasható szépirodalmat.

Mindenkinek, aki olvassa blogomat, és azoknak, akik még sose kukkantottak bele, korábban írt képversemmel kívánom az Úr érkezését.

O
hit–remény–szeretet
szeretlek,  remélem, elhiszed
remélem, hitem nem szeretetlen
hiszek a szeretetben, reménykedem
reménykedem: hiszem,  hogy szeretsz
szeretném remélni, hogy hitem elégséges
szeretem, hogy  hihetem:  reményem alapos
mert szeretsz. hiszem ezt, ez végső reményem is
hiszem,  hogy reményem alapja: viszontszeretetem
reménysugaram szeretetsugaraddal a hitben találkozik
ha viszont szeretlek, remélhetem:  hitem nem hiábavaló
ne add, hogy hitetlen - reménytelen   =   szeretetlen legyek
hiszen  azt  akarod,  hogy  higgyek,   reméljek szeretetedben
Te  vagy,  akinek hiszek,   Benned  remélek,   Téged  szeretlek
a nem remélt reményt  hoztad el,  adtad  a benned hívőknek,  mert szeretsz
Szeretsz, s én viszontszeretlek; remélem: megtértem, sikerül megérnem hitem megérését
szeretlek. remélem: eképpen élek, hiszem, hogy Hozzád tartozom, ahol egyedül már csak a
a szeretet a szeretet a szeretet a szeretet a szeretet a szeretet a szeretet a szeretet a szeretet a
szeretet 
Mick

Már máskor is említettem: Nem tudok betelni Gárdonyi Géza egyszavas mondatától, mert a több száz oldalon részletezett történelmi regény minden előzménye ott sűrűsödik és ott torpan meg. Odatolul a mondat elé, bele a szóba. Erről a sűrítésről többször értekezik Pilinszky: „ha egy író leírja azt, hogy »fa«, pontosan látja, illetve érzékeli azt a fát, amit leír, természetesen csak így, hogy »fa«,  … akkor az a fa a papíron megjelenik. Ha nem érzékeli, akkor nem (…). ha előtte nem hatol be abba a fába, amiről leírja azt, hogy »fa«, akkor meghal a papíron az az egy szó. Ha belehatolt, akkor nagy ereje van.”
Pontosan ez teszi grandiózussá Gárdonyi »Elmentek« mondatszavát is. Mögé tornyosul minden előző cselekmény, érzelem, vágy, hősiesség és árulás, szenvedés és küzdelem. Emberek élete, sokuk halála is.
Elmentek.
Ma a fiatalok. Most csak öt napra, költözésük után sok napra. A mondatszó mögé tornyosul esetükben együttlakásunk minden szépsége, imája és aggódása, várakozása és beteljesülése, vidámsága és optimizmusa, empátiája és viselkedése, gondolatgazdagsága és a közös séták felüdülése. Betegségek és ünnepek. Minden, ami a több mint egy év alatt összejött. Érzem Pilinszky igazát.
Elment. Csak így egyes számban. Mármint a hangom …, hogy torokgyulladásom elmúlta után visszajöjjön. Nem érzek mögötte semmiféle feltoluló eseménysort. Próbáltam kivédeni: nem sikerült. Mire mások meggyógyulnak, én akkor adom meg magamat. Most is le fogom rázni magamról, mint egy tolakodó mérges kígyót.
Még néhány óra, és elmegy a világvége őrület is. Úgy vélem, nagyobb hasznot söpörtek be rajta egyesek, mint az ezredforduló spekulánsai, akik azt híresztelték, hogy a számítógépek meg fognak bolondulni (egyáltalán nem bolondultak meg). Ezért akkor programokat kínáltak jó pénzért, most pedig erős, és kicsicsázott bunkereket. Mit gondolhat az az ember, aki bevonul egy ilyenbe. Egy általános kataklizma esetén az ő bunkerje zavartalan életet biztosít számára? Tegyük fel, hogy egyben maradna a sziklába vájt erődítmény. És külön keringene valamiféle pályán.  Mit tenne a benne kuksoló? Álmodna kalászt hozó búzamezőkről? Éltető és szomjoltó folyadékokról?
Végül elhagy bennünket az advent is, a hajnali misékkel, hogy átadja a helyét az eljövendőnek. Mától hosszabbodnak a nappalok, mától új reménységünk támad, még közelebb kerülünk ahhoz, akinek a lába nyomában szeretnénk lépkedni, akinek a társaságában szeretnénk maradni most és mindörökre.   
Minden más csak részletkérdés.

Kiragadott részlet XVI. Benedek pápának a Béke világnapjára (január 1.) írt Boldogok a békeszerzők című összeállításából. [A dokumentum öt oldal terjedelmű.]
„…meg kell tanítani az embereknek, hogy szeressék egymást és a békére törekedjenek, ne puszta toleranciával, hanem jó szándékkal forduljanak egymás felé. Az alapvető buzdítás lényege:
»nemet mondani a bosszúra,
elismerni hibáinkat,
elfogadni a bocsánatkérést és végül
megbocsátani«, hogy a tévedéseket és a sértéseket el lehessen ismerni az igazságban,
és együtt lehessen haladni a kiengesztelődés irányába.
Ehhez az kell, hogy elterjedjen a megbocsátás pedagógiája. A rosszat ugyanis a jóval lehet legyőzni, és az igazságosságot úgy leljük meg, ha követjük az Atyaistent, aki szereti minden gyermekét…”
Maga a felhívás megfogalmazásában hasonló töménységű.
Valójában nehéz megragadni, miért is ezt a részletet választottam, hogy megosszam Veletek.
Alighanem azért, mert itt fogalmazza meg a választ arra a kérdésre, amit már Keresztelő Szent Jánostól is megtudakoltak, akik hajlandók voltak magukba szállni. Kérdésük így hangzott:
Mit tegyünk?
A pápa szerint kevés a mások eltűrése, elviselése, önmagában kevés a tolerancia. A jó szándékú közeledés bizalmat feltételez. Nélküle elképzelhetetlen ez a gesztus. A reváns ellen foglal állást.
Az őszinte és tisztességes önbírálatra buzdít, mely bocsánatkéréssel szokott párosulni.
Ezt a gesztust pozitív módon illik viszonozni, és hetvenszer hétszer is megbocsátani. Ha ez a magatartásmód hiányzik, elmarad a közeledés, elmarad a szeretet kísérlete.
A rossz jóval való legyőzése másképpen maga az irgalmasság, a mérhetetlen nagylelkűség. Az irgalom viszont az Atya szeretetének a csúcsa. Jaj volna mindünknek, ha igazságosan ítélne és nem irgalmasan.
Gyerekkoromban magát pedagógusnak tartó illető emlegette sűrűn: Aki nem teljesíti kéréseimet, annak az Isten irgalmazzon, mert én nem.
Akkor lesz itt jó világ, amikor nemcsak az Isten irgalmaz, hanem mi is egymásnak. (Bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.)
Bár megértenénk, hogy Isten nekünk is úgy bocsát meg, miképpen mi másoknak. Az ő megbocsátása feltételezi a miénket.  
Tudom, hogy ez szörnyű nehéz, de nincs harmadik lehetőség.
A pápa is tudja.
Joggal ítéli úgy, hogy ez egy nagyon hosszú folyamat.

Urban legends néven fut egy facebook-anyag. Megtörtént vagy annak vélt eseteket sorol a kitalálója, és még, akik művelik. Volnának ötleteim ilyenekre. pl. a H. Böll által is feldolgozott halász és turista téma, aki napozhatna akár, ha elég sok pénzt gyűjtene össze, vagy akkor, ha az okvetetlenkedő turista nem vetne árnyékot rá napozás közben.
Ilyen az itt következő is. Bejárta a világot. Feldolgozta többek között Anthony de Mello is. Álljon itt az ő változata.
„A tanítvány már alig tudta türtőztetni magát, hogy el ne mondja a pletykát, amit a piacon hallott:
– Várj egy percig – intette a Mester. – Igaz az, amit el akarsz mondani nekünk?
– Nem gondolnám.
– Hasznos?
– Nem, egyáltalán nem az.
– Szórakoztató?
– Nem.
– Hát akkor minek hallgatnánk meg?”
Kvéker változata igen hasonló. Ott ugyan beszédünk fegyelmezése kap hangsúlyt: Csak az igaz, hasznos és jóságos dolgokat adjuk tovább.
Ősi változata pedig Szókratészre megy vissza, akit megcsal a felesége. Pletykálkodó barátját a fentihez hasonló keresztkérdésekkel állítja le, s a poén arról szól, hogy emiatt sose tudta meg Szókratész, hogy a legjobb barátjával csakugyan megcsalja a felesége.
A filológusok most kötözködhetnének, hogy van ennek korábbi sumér változata is, sőt Noé előttit is feljegyeztek.
Meglehet.
Magam nem tudok ilyen mélységig kutakodni.
Biztonsággal csak azt állíthatom, hogy Ádámig nem megy vissza a történet, mert neki csak felesége volt, felebarátja nem.
* * *
Álljon itt még Hamvas Bélának egy gondolata:
„Van Gogh őrült volt (és Csontváry és Gogol és Nietzsche), de én az európaiak között az őrülteket rokonszenvesebbnek tartom. A józanoknak mindig azon jár az eszük, hogyan vegyék ki a másik zsebéből a pénzt, vagy a másik kezéből a kancsukát.”

1.Tücsi derékfájdalmai alábbhagytak. Mivel minden komolyabbat kizártak az orvosok, maradt a huzatban üldögélés okozta meghűlés, mely azóta lassacskán szűnőben, hogy átadja helyét a torokfájással kísért náthának. Ráutaló magatartása bizonyítja, hogy karácsony előtt nem dönthet le senkit a lábáról semmiféle betegség azok közül, akiknek az ajándékozók rohamát állniuk kell. Így van ez vele is. tegnap még a metróig vittem kocsival, ma már csak a HÉV-megállóig.
2. A kocsiból kiszállva útba ejtettem a könyvmegállót, mely mára inkább folyóirat-megállóvá deformálódott. Egy polcnyi belletrisztika sorjázott, abból is csak egyre emlékszem a meglehetősen lepusztult állományból: Nagy Lajos Kiskunhalom c. szociográfiájára, melyet emlékezetem szerint Apostagról formázott. No, hát elég lapos tagok sorakoztak a polcon. találkoztam elkallódott keményborítóval, és kemény borítás nélküli könyvekkel. Ééééés…
És sok folyóirattal. Irodalmi (Holmi stb.) és politikai (Beszélő) bőven álltak a nagyérdemű rendelkezésére. Ez lehet, hogy a könyvmegálló túlélését is jelenti. Aki szereti az irodalmat, az talál a literátus folyóiratokban, eladás céljából ellopni őket csaknem felesleges. El nem képzelem azt az antikváriumot, amelyik irodalmi lapokat venne. Érzésem szerint ama jóslatom vált be, miszerint a jövedelem nélküli kukázók, hajléktalanok, iszósok stb. időről időre nyakon csípik a valamirevaló köteteket és eladják az ócskapiacon. Ma még érthető módon ez a helyzet. De én már tegnap óta bizakodom, hogy meg fog változni előbb-utóbb a helyzet, és a könyvmegálló a túlélők közé fog soroltatni. (Navigare necesse est – írtam korábban.) ennek megfelelően a történtek ellenére viszegetek könyveket bele, ha ugyan el nem lopják a lebetonozott szekrényt is a szekrénytelenek.
Viszek még karácsonyig is akár, hiszen ha nincstelen jut általa pénzhez, az is fontos (előbb életben kell maradni, az olvasás csak azután jön), vagy ha könyvtelen jut általa könyvhöz, az is pozitív valami.
3. Ma négy helyen vehettem volna zsemlét.  
– Akciós áron a BCA-ban császárzsemlét, 15 Ft/db áron. Nem vettem.
– Bomba áron az Il fornóban. Tudjátok, ma a bomba 50%-kal többe kerül, 15 Ft. Nem vettem.
– A MATCH-ban rendszeresen drága a zsemle. Oda be se mentem, noha … lehet, hogy ma ott olcsóbban vásároltam volna.
– Gyanús, hogy a Lipóti pékség levette a zsemleárat a bolt homlokzatáról, mégis oda mentem be. Csakugyan: a bombaár lekerült a falról (15 Ft), s nem a szél tépte le. Ma már taposóakna-áron mérték a zsemlét – darabonként 25Ft-ért. 100 Ft-ot a koldusnak is adok, adtam a Lipótinak is.
De hát hogy is mehettem volna be az Il Fornóba, amikor Molnár Ferencet olvastam a múlt héten, aki azt írja…
Ööö… nem tudom, mit írt, mert Tücsi magával vitte a könyvemet munkahelyére, mert egy vicces jelenetet előadnak belőle (milyen vicces munkahely az övéké). Mindenesetre olyasvalamit írt Molnár, hogy a kávéház úrhatnámjainak nem illik ellenőrizni, pláne megemlíteni, hogy egy üveg pezsgővel többet számolt a pincér (és a dátumot is hozzáadta a számlához – teszem hozzá). Fizetni kell, és távozni balek módon. Ezt tettem a Lipótiban:
Fizettem, és távoztam balek módon.

Van egy közös blogunk, melybe életünk egy-egy darabját írjuk.
Most éppen 1954-ről.
Hét anyag készült el.
Bármelyik helyett idézhető volna Makovecz beszédrészlete.
„...Hallgatnunk kellett a kitelepítésekről, a parasztság felszámolásáról.
Hallgatnunk kellett azokról, akik a szovjet gyarmati rendszert működtették,
hallgatnunk kellett a gulágról, Recskről, Kistarcsáról, a Gyűjtőről, az Andrássy út 60-ról, a Fő utcáról [pl. a Gyorskocsi utcáról és még sok helyről pl. a Hortobágyról. Gy.M.], és hallgatnunk kell  a meggazdagodott elitről, a »jogutódokról«, hallgatnunk kell 1956-ról is.”  
Hát akkor hallgatunk.
Vigasztalást dr. Frankl adhat, aki a logoterápia megteremtője, megélője és professzora, aki megérte és túlélte a koncentrációs táborokat. Sokat idézhetnék tőle és érdemes is volna, de itt legyen elég, ha ennyi áll:  
„Mit tehetünk, ha a páciens megkérdezi, hogy mi az ő életének az értelme? Kétlem, hogy általános megfogalmazás lenne rá. Ugyanis az élet értelme emberenként változik, napról napra és óráról órára változik. Ezért az életnek nem általánosságban van értelme, hanem az egyén életének egy adott pillanatában jelentkező speciális értelme számít. Ezt a kérdést általánosságban megfogalmazni ahhoz hasonlítana, mintha egy sakkbajnoknak a következő kérdést tennénk fel:
– Mondja meg, kedves Mester, hogy mi a legjobb lépés a világon?
Egyszerűen nincs önmagában vett legjobb (vagy akárcsak jó) lépés, kiszakítva a játék adott helyzetéből, és elvonatkoztatva az ellenfél adott személyiségétől.
Ugyanez érvényes az emberi létre is.”
Ugyanez érvényes 1954-re, és ugyanez érvényes ma is.
Hic et nunc. Itt és most.
Nincs szabály, hogy így, nincs szabály, hogy úgy, de van személyes lehetőségünk (és felelősségünk) azonnali és hosszabb távra szóló döntéseink meghozataláról cselekvéseink egymásutánjáról.
Van ennél erőteljesebb attribútuma belső szabadságunknak?
Azt hiszem, nincs.