Mickey webnaplója

Makovecz Imre meghalt.
Makovecz Imre jobblétre szenderült.
Makovecz Imre él. Csak nem látjuk.
Makovecz Imre köztünk van.
Műveiben, melyekről azt mondják: Bármit tervezett, templom lett belőle. És ez többé-kevésbé így is van.
Közöttünk van, de nemcsak a műveiben.
Szelleme itt bolyong megörökített elhangzott előadásai nyomán.
Szelleme úgy hat ránk elkészült alkotásaiban, miként Lechner Ödöné, Kós Károlyé vagy a szintén organikus építészetet folytató Csete Györgyé.
De itt van nyertes és kivitelezetlen templom-tervében is.
Ma megcsodáltam, az ORSZÁGÉPÍTŐ c. folyóirat 2005/1. számában. http://www.orszagepito.hu/szamok/teljes/2005-1.pdf
A Felső-Krisztina templom-tervre a legtömörebben megfogalmazva – grandiózus.
Külső megjelenésében biztosan, a részleteket tekintve nem állíthatom, mert számomra – bevallom – túlságosan is bonyolult első megközelítésre.
Az épülettervről tudni kell, hogy a XII. kerületi önkormányzat kérésére készült, s a bíráló bizottság (Lovas Pál, elnök, Bolberitz Henrik, Kerényi József, Melocco Miklós, Pazár Béla, Reimholz Péter, Dr. Vizi E. Szilveszter, Nagy Ervin, Papházi András) I. díjban részesítette.
Az említett Országépítő c. szakfolyóirat 2005/1. száma elektronikus változatban hozzáférhető bárki számára az interneten. Engem az ott közölt számos tervrajz elbűvölt. Azt gondolom, hogy impozánsabb, mint Gaudí barcelonai temploma, ha szabad egyáltalán ilyen összehasonlításhoz folyamodni. Ha nem szabad, akkor legalább kijelenthető, hogy megjelenésében vetekedik, egy sorban említhető amazzal.
Az ördög – tudom – mindig a részletekben van. Arról lehet vitatkozni, hogy mi van a kárhozottakkal. Egyikünk se képes feldolgozni létük szörnyű mivoltát, és sorsuk változtathatatlanságát. (Makovecz megmintázza őket a templomban az üdvözültekkel együtt.) Talán ez okozott fejtörést az egyháznak.
Talán az, hogy a Hegyvidéken kevés hívő él ahhoz, hogy megtöltse a hatalmas templomot. Talán pénzszűke, vagy az előzőek részben vagy együttvéve lehetetlenítik el a kivitelezést.
Nem hiszem, hogy a pénz előteremtése lehetetlen volna egy világhírű építőművész alkotásának előmozdítására. Gyengébb alkotások is kapnak mecénásokat, vagy ahogy ma mondják szponzorokat. Ha egyes elemei zavaróak volnának, kompromisszumokat kellene kötni a kivitelezőknek az építtetőkkel. Volt már erre példa pl. a makói Hagymaház esetében.
Ha kevés helyben a hívő, nem kell ahhoz különösebb prófétáló tehetség, hogy elképzeljük: hívők és építészek zarándokhelyévé lenne hamarosan a világ legszebb temploma.
Bár Makovecznek ez a hagyatéka jelen formájában is egyedülálló.
Egyedülálló, mert mint valamennyi munkája, ez is az ember méltóságának az formába öntése. A látott templom terve méltó istendicsőítés, méltó az emberhez, mert megjeleníti az emberi méltóságot (az élő Istennek a képmásai vagyunk).
Hiszem, hogy hamar eljön a kivitelezés ideje.
Eljön addig, míg tanítványai képesek az ő szellemében megvalósítani ezt az égbe szökő gyönyörűséget ad maiorem Dei gloriam.    
(Nem értek a számmisztikához, de ez a 2222. poszt.)

A kezembe került egy könyv, egy vaskos kötet, melyet alakja folytán „téglá”-nak hívok. Ez egy húsz éves ciklus 1973–1995) magán-kinyilatkoztatásait tartalmazza, melyet Stefano Gobbi, a M-s papi mozg. szervezője kapott Máriától.
Tárgyánál fogva hiszi, aki hiszi, illetve nem hiszi, aki nem hiszi. Egynémelyik érdekes kitételét idemásolom:
M.: „…nem érted, fiam, hogy az együgyűséget választottam, hogy zavarba ejtsem a bölcsességet és a gyengeséget, hogy legyőzzem az erőszakot?”  Vö. „Hálát adok neked Atyám, mennynek és földnek ura, hogy elrejtetted ezt a bölcsek és okosok elől és a kicsinyeknek jelentetted ki…” (Lg 9)
M.: „A világ sok helyén adott üzeneteimmel és jelenéseimmel.. azt szeretném veletek megértetni, hogyhogy az óra súlyos…”  Tényleg sok helyütt. Pl. LaSalette, Lourdes, Fatima, Medugorje, stb. „…ismételt jelenéseimet nem veszik tudomásul!”
M.: „Ebben a világban (amely rosszabbá vált, mint a vízözön idején volt) a bűn és a hűtlenség rossz útján járva a pusztulás veszélye fenyegeti földi életeteket, és az, hogy mindörökre elvesztek.” (Balkáni Iraki, afrikai stb. háborúk)
M.: „A vörös sárkány az az ateista marxizmus, amely már meghódította az egész világot, és arra csábította az emberiséget, hogy Isten nélküli új civilizációt építsen fel. … A fekete vadállat a szabadkőművesség, amely beszivárgott az egyházba, megtámadja, megsebzi és megkíséreli alattomos taktikával lerombolni azt.” (Vö. Jel 12. f. a Napba öltözött asszony és a vörös sárkány, a fekete vadállat harca.) 
1985-ben: „A marxista ateizmus és a szabadkőművesség vezetik az egyesült sereget, hogy az egész emberiséget istentagadásra és Isten elleni lázadásra vigyék… ez az ütközet főleg lelki síkon folytatódik.” 
M.: „Többet lehet elérni egy napi összeszedett imával, mint évekig tartó folytonos vitatkozással.”
M.: a világ végéről: Ne hagyjátok, hogy félrevezessenek azok, akik éveket és napokat jelölnek meg, mintegy határidőt szabva Fiam, Jézus Szíve végtelen irgalmasságának.” Stb, stb.
Ugye egyetértetek: Nem kell idemásolnom mind az ezer lapot.

Elkezdtem egy a blogspot,com-ra tett tájnyelvi blog összeállítását, de szembetalálkoztam egy csomó nekem új rejtvénnyel, melyeket nincs türelmem megoldani. Így fiam segítségét kértem, hogy a freeblogra tegye át az elkészült anyagokat. A beszabályozás megtörtént. Mától kezdve tehát él a www.dialektus.freeblog.hu. Erre rákattintva megjelenik bevezető  szösszenetem, melyben kifejtem, hogy miért szeretném a nyelvjárásokat népszerűsíteni. Persze azért, mert vannak, és azért is, mert gazdagítják, termékenyítik, felüdítik nyelvünket, nyelvünk használatán keresztül lelkünket, egész emberségünket.
Tehát felejtse el mindenki a dialogusok.blogspot webhelyet, és ha kedve támad, keresse meg az újat a freeblogon azért, mert szívesen olvas ilyesfajta anyagokat, vagy azért, hogy pozitív tartalmú új anyagaival bombázzon engem.
Lectori salutem!

Konsztantyin Pausztovszkij: Messzi bolyongás. Gondolat 1974. Útikönyvek sorozat.
Kezembe került Pausztovszkij fenti című útikönyve, és ha már így történt, elolvastam. Pausztovszkij elég ismert név ahhoz, hogy ezt tegyem.  
Érdekelt, hogy hogyan ír egy irodalmár birodalmáról, a Szovjetunióról, és hogyan külföldi látogatásairól.
Nagy meglepetések nem értek.
Az orosz vidékeket kedvesen ábrázolja, az ott élőket alkotó, dolgos embereknek, akik értelmes életet élnek. Szó sincs itt éhezésről, szó sincs itt padlássöprésről. Kellemes tájak, nehezen megközelíthető terepek, érdekes élmények gyűjteménye sorakozik a kötetben. Még véletlenül sem emlegeti, hogy hányszor állították meg igazoltatni útjai közben, vagy ha nem, mi ennek az oka. Az állami rendszámú Pobedával járja be a balti államokat, akkor még szovjet tagköztársaságokat. A bekebelezett lettek, litvánok, észtek szintén nagyon meg vannak elégedve sorsukkal. Mi mást is tehetnének?
Érdekesebbek külföldi utazásainak az emlékei. Azok közül is azok, amelyek a kapitalista Nyugaton érték. A szovjet írót – de nem is –, a szovjet embert  megkülönböztetett figyelemmel fogadják Nyugaton Párizsban, Londonban, Rómában egyaránt. Mivel nyugati útja 1956 őszén esett, és később jegyezte le anyagait, nagyjából 1957 és 1959 között, érdeklődéssel vártam, miként nyilatkozik a magyar forradalomról. Válaszom lakonikus:
Sehogyan se.
Egy mondatban elintézi a korabeli politikai feszültségeket. A Földközi-tengeren hajókázik Itáliából Franciaországba. Erről az útjáról jegyzi meg, hogy nagy forgalom volt a Földközi-tengeren: Számos, különféle nációhoz tartozó (hadi)hajó vonult Szuez felé. Ez az állapot a Gibraltári-szorost elhagyva megszűnt. Szinte kihalt Atlanti-óceánon haladtak Le Havre felé. És kész.
Könyvében  a béke bajnokaként emlegeti a Szovjetuniót. Az egyházzal nem így tesz. Nyomasztónak találja a templomokat, a Notre Dame-ot levegőtlennek, a szerzeteseket álszentnek, az apácákat úgyszintén. Szerinte a római Szent Péter-bazilikát építői nem az Isten, hanem saját nagyságuk dicsőségére emelték.
A német acélmágnást, Kruppot ördöginek mutatja, Hitlert szörnyűségesnek, ám saját politikusairól valahogyan elfeledkezik.  
Olaszországban egy matrjoska babával ajándékoz meg egy kislányt. Oldalakra menő tirádákat zeng arról, hogy a lerongyolódott  parasztlányka mennyire magán kívül volt a hatalmas ajándék miatti örömtől.
Mikor megtudták az olaszok, hogy orosz, kitörő örömmel fogadták. Gondolom nem azok, akik emléktáblát állítottak a magyar forradalomnak. De a franciák se tudták leplezni azon örömüket, hogy egy igazi orosszal futnak össze. Gondolom, J. Cocteau és A. Camus nem volt közöttük. Pausztovszkijnak nyilván elkerülte az is a figyelmét, hogy magyar menekültek ezrei érkeztek az általa látogatott országokba.
Vagy ha nem kerülte el, hát kényszerűségből hallgatott róla. Ha mindezekről is megemlékezik, nagyon sokáig kéziratban maradt volna könyve. Ám megjelent. Ld. összegyűjtött művei 8. kötet (Szobirányije szocsinyényij v voszmi tomah, [hogy ne kelljen a cirill betűkkel bajlódnom]).
Persze az egészről én is csak most írom „fülszövegemet”. 1974-ben ez teljesen lehetetlen lett volna, miként az is, hogy világútlevelet kapjon Pausztovszkij, ha nem ír elég „vonalasan”.

A pálya széléről kiabálom be a magamét.
Tehetem, mert a pályán nyelvészek (én nem vagyok az) küzdenek, mégpedig csapatokra osztva. Meccsük sokkal érdekesebb a labdarúgásnál, mert nem két csapat küzd egymás ellen, hanem  jóval több. Elég arra gondolni, hogy a létező magyar nyelvtan szerkezeti felosztása nem az egyetlen lehetséges, mindenesetre elég komplikált rendszer, melyet a kisdiákok nehezen emésztenek meg. Nagyon sajnálom, hogy kiselejteztem folyóiratokat. Vagy az Új Horizontban vagy a NAPÚT egyik tematikus számában találtam egész komplex magyar nyelvtani rendszereket, melyek eltértek a hivatalos nyelvtantól. Máshogy strukturálták a nyelvet, és más lényeges ismérvek mentén haladva építették fel a nyelvszerkezet vázát. Engem meggyőztek arról, hogy lehetne más logika mentén is összerakni nyelvünket.
Utóbb felmerült a Czuczor-Fogarasi szótár kapcsán: ha elfogadnánk, hogy a magyar gyöknyelv, akkor élvezet volna a nyelvtan: közös akarattal hoznák össze a gyerekek az egy bokorhoz tartozó szavakat. Más kérdés, hogy a más nyelvekkel való összehasonlítás lehetősége szűkülne, és ez aligha segítené  pl. az idegen nyelvtanulást, merthogy eléggé magányos sziget vagyunk az európai nyelvek tengerében. (Mindenesetre a gyöknyelv mint kategória okkal bővíti a pályán küzdők számát.)
Nyelvünk egyik sokat emlegetett jellemzője, hogy igen sok benne a hangutánzó szó, ez utal arra, hogy ősi elemeket, etimonokat használunk évezredek óta. Ehhez járul még, hogy cselekvésekben gondolkodunk – sok képet felhasználva –, szemben a legtöbb nyugati nyelvvel, melyek inkább fogalmakban gondolkoznak. A Nyugat azt mondja: Tied a dicsőség, mi ezt: Megdicsérlek, esetleg: Dicsérlek téged.
Bevallom, azért is gondoltam rá, hogy a nyelvünkről „bölcsködjek” – ahogy Erdélyben mondanák –, mert kommenteket olvasgatva azt találtam, hogy van, aki kétségbe vonja a nyelv fejlődését, csupán változásokat ismer el.
Nem vitatkozom vele, csak elmondom, amit az emberi cselekvésekről általában gondolok.
Ha a művészi tevékenységeket tekintem, a festészet (rajz) az alig artikulált vonalaktól és foltoktól utat járt be az absztrakt képek világáig. Nem mondom, hogy sűrűbb lett mondanivalója, de az egyszerűtől a bonyolult felé haladt.
Gondolhatok a zenére is. A munkadaltól indulva eljutott a polifóniáig, majd a Strauss zenészdinasztia hatására kezdett különválni a könnyűzene és a komolyzene. A komolyzene eljutott a dodekafonhoz, el a zörejekhez, a konkrét zenéhez, az elektronikus hangzásokig, az abszolút absztraktig. De a könnyű műfajok is ezt az utat járták végig. A slágertől eljutottak az undergroundig, a jazz a cakewalktól, ragtime-tól az avantgard jazzig.
A tudomány is utat jár be. Newton, Galilei, Kopernikusz, Einstein, Heisenberg mutatják az irányt, mely a végtelent célozza meg. Kétségtelenül egyre bonyolultabb a korábbiakhoz képest.  
Tehát tényként vélem azt, hogy az egyszerűtől a bonyolult felé haladnak az emberek kifejezőeszközeikben.
Ezekhez tartozónak gondolom a nyelvet is. Ha ez a változássorozat irány nélküli volna, nem volna fejlődésnek tekinthető. Még absztrakt felé haladása is csak azt mutatja, hogy vektor jellegű. Iránya van. Ha akarom, ez egy valahonnan valahova vezető út, és ha tökéletesebbnek mondom a mai nyelvet, mint őseink kevéssé artikulált gesztusait, hangicsálását, akkor nevezhetem fejlődésnek is, még ha csak hosszú távon is.
Egy-egy ember többnyire csupán változásokat él meg, a fejlődést aligha érzékeli.

A neten szörfölgetve ráakadtam az edelleute weboldalra, ahol hosszasan sorolják a történelmi családok neveit. Megtaláltam közöttük saját nevünket, melyet ezek szerint korábban Gyoregyevic-nek írták, merthogy a névsorban ez áll: Gyorgyevic alias Kozonics. Ez pedig minden kétséget kizáróan az öreg Gyorgyovich neve volt. Legalábbis 1580-ban.
Egy másik névelemző honlapon ezt a szöveget találtam: „Hogy valamely családnév etnikumjelölő szerepe milyen sokféleképpen működhetett, annak érdekes példáját nyújtja egy, a 19. század végén született tolnai kortesnóta:
„Nem magyar az, aki -ics, -vics, / Nem kell nekünk a Simoncsits, / Éljen Benyovszky” (idézi IGNOTUS 1898/1978: 210.)
Na hiszen…
A dolog érdekessége, hogy így leírva a név inkább horvátnak tűnik, mert a szerbek a -ity írásmódú végződést kultiválták.
Hát ki tudja?
…
Meglehet, hogy egyedül Tordon Ákos, akit egyszer Tücsivel felkerestünk.
Ákos rám nézett, és azt mondta, hogy tipikus dalmata fejem van. Kizárt, hogy más népcsoport tagja volnék.
Így hát egy szakértői véleménnyel megpatkolva kijelenthetem: Mi Gyorgyovichok dalmát eredetűek vagyunk.
Egy éve fiunk joggal elmondhatta volna a Grätzer-féle SICC-gyűjtemény értékes sziporkáját:
Emeleten lakó dalmát
most tartja a lakodalmát.

1. Marx: Karl Marx, aki A tőkét (Das Kapital) írta.
2. Marx: Reinhard Marx, aki bíboros, München és Freising érseke, aki A tőke c. könyvében kiegyensúlyozott értékelést ad az 1. sz. Marx könyvében foglaltakról, és eközben nyitott szemmel kutatja-elemzi-értékeli a mai világgazdasági folyamatokat. (Sok tekintetben egyetért névrokonával.)
3. Marx: Dr. Marx Gyula, Nagykanizsáról, aki R. Marx könyvét magyarra fordította.
Miután röviden bemutattam a triumvirátus tagjait, elmondom, hogy két apropóból szólok a könyvről. Egyrészt azért, mert húgom telefonban nem értette, mit értek karvaly tőkén. Rosszul emlékeztem a terminusra, mert mint kiderült – keselyű tőke a szabatos kifejezés. Másrészt egy ismételten érkezett email miatt, mely megpróbálja lerántani a leplet a pénzmágnások maroknyi, de annál önteltebb seregéről.
Most nem teszek mást, mint megidézem a könyv három bekezdését s kommentár helyett javasolom mindenkinek, hogy olvassa el a Szent István Társulatnál 2009-ben megjelent érdekfeszítő, igaz tartalmú és olvasmányos könyvet. Jöjjenek hát az idézetek:
1. „…míg a nemzetközi államközösség azon töri a fejét, hogyan lehetne megoldani a fejlődő országok adósságproblémáit, a tisztességtelen spekulánsok ezekkel az adósságokkal való üzletelésre szakosodtak. Ezek a különleges befektetési alapok méltán érdemelték ki a »keselyű alap« (vulture funds) nevet. Ha egy ország tartósan fizetési nehézségekbe bonyolódik, a »keselyűk« magas kamatú titkos alapokból  többnyire alacsonyabb áron megvásárolják az eredeti adósságot, majd visszafizetésért perelnek, melyben követelik a teljes összeget és annak kamatos kamatát is. Ez az üzlet annyira egyszerű és jövedelmező, amennyire erkölcstelen.” 118. o.   (kiemelés tőlem: emmausz)
2. „Ha ilyen égbekiáltó igazságtalanságokról hallok, püspökként nehezemre esik visszafogni felháborodásomat. Napjaink megszállottan habzsoló és lelkiismeretlen spekulánsainak nem kívánom azt a sorsot, melyet JEREMIÁS próféta JOJAKIM-nak jósolt; azonban tántoríthatatlanul hiszem, hogy  az ilyen »befektetők« és a velük együttműködő bankárok és jogászaik egykoron számot adnak Isten előtt az általuk elkövetett jogtalanságokért. Nem hiszem, hogy a joghézagokra való hivatkozás segíteni fog majd nekik. Isten törvényei nem ismernek kiskapukat, melyeken átcsúszhatnak azok, akik más baján és nyomorán tettek szert óriási vagyonra.” 120. o.

3. …a spekulatív boom világszerte veszélyezteti a gazdasági stabilitást, és kevesek kivételével senkinek sem használ. A kevesek csoportja alatt »a Wall Street hazardőreire” gondolok, akik több millió ember jövőjével játszanak, mintha azok csupán egyszerű zsetonok lennének egy rulettasztalon.” 236. o.
Ments meg, Uram, minket! – teszem hozzá lakonikusan az idézetekhez.

Furcsa hangulatban
Ma meghallgattam, megírtam, feltűnt, megbíráltam.
Íme:
1. Légszennyezettség. 360 embernek tetszik, írja a Köpönyeg időjárásportál.
Mondanom se kell, nem tartozom azon 360-ak közé, aki meg vannak elégedve a légszennyezettséggel.
2. Különleges gonddal válogatott tradicionális teakeverék – olvasom a filteres tea dobozán.
Miféle reklámszöveg ez?
Amennyire teázóktól tudom, a filteres tasakba a törek kerül, a raktársöprés eredménye, csaknem teapor, melyet az ínyencek fitymálnak. Akkor meg miért ez az ellenőrizhetetlen és valószínűtlen állítás a különleges gondról?
Úgy gondolom, arról szól valójában, hogy különleges gonddal vigyáznak rá: nehogy fél milliméternél nagyobb teadarabka kerüljön a zacsikba.
Telefont kaptam: Hét dallam alá soroljam a gitárkíséret akkordjait.
Leírtam, zongorán megpróbáltam. Most várom a visszahívást.
Megtörtént.
Közben megebédeltem.
Mehetek sétálni.
De hova, de hova, de hova, de hova megyek…

Ha valaki telefont használ, azt mondom telefonáló ember. Ennek a mintájára nevezhetem el a legkülönfélébb dolgokkal foglalatoskodó embert:
fogmosó ember, kétéltű ember, korongdobó ember, kardozó ember, fésülködő ember, és még kismillió hasonlót sorolhatnék.
A dolog akkor kezd érdekessé válni, ha az emberek egyvalamit feltűnően sokszor ismételnek és sokan teszik ezt. Ezeket az embereket szokták homo ilyen-olyannak  nevezni.
A homo faber pl. a fúró-faragó embertípust jelöli,
a homo oeconomicus a haszonelvű embertípust.
A homo ludens folyton játszana, legalábbis szenvedéllyel játszik, játékos fajta.    
Mára elterjedt a legújabb típus, a homo telephonicus, annak is modern képviselője a homo mobilicus. Már majdnem homo mobilisnek neveztem, de szerintem aki mobilis, az mozgékony. Itt pedig nem erre gondolok, hanem ama emberfajtára, aki mobillal rendelkezik, mobillal él-hal, ébred és fekszik, és mindenkit kikapcsol, ha a mobil „kapást jelez”.
Miért ez a felismerés, és miért csak ilyen későn?
Fotóim adják rá a magyarázatot. A közelmúltban lefotóztam egy hajócskát, egy jachtfélét, amelynek a kapitánya a Dunára összpontosít. Ahogy kell. Kinagyítva azonban kitűnik, hogy derék kapitányunk csak látszólag fürkészi a Dunát, valójában mobilozik. Valakivel beszél, miközben a hajóját a hullámok csapkodják, és így tart a Fekete-tenger felé.
Egy másik, korábban készült fotón ferdeszemű vendégeket sétahajóztat egy cég a Dunán. A monitor (mert afféle kisebb hadihajó volt) fedélzetén a kormányos kormányoz, a kapitány Bp. szépségeit mutogatja, a távol-keleti vendége egyike meg nem rá figyel, mert … mobilozik.
Egy harmadik kép két napja készült egy autós baleset okán. Megmutatja, hogy a Szentendrei utat elválasztó sáv védőkorlátjait hogyan fuserálta el a totálkárossá lett Seat. Mégsem ez a kép érdekessége. Hanem az, hogy a főútvonalon a kattintás pillanatában elhalad egy versenycangás fickó. Kinagyítva jól látszik, hogy fél kezével lavíroz, mert a másik a fülét célozza: … mobilozik. (Az ember drukkol neki, hogy ne kelljen hirtelen irányt változtatnia, fékeznie, mert annak kiszámíthatatlan következményei lennének.)
Ma jön két tini – feltehetően az iskolából. Kezükben a maroktelefon [korunk szakócája:)], mind a kettő … mobilozik.
Ha minden mobilhívás fontos volna, és a hívó feleket visszavetíteném a múltba, az egyébként üres utcákon hosszan kígyózó sorokban állnának valamennyi telefonfülke előtt, és várnák, hogy elmondhassák végre múlhatatlanul egyszeri és hangsúlyos mondandójukat. Visszaemlékezve a régi korokra, ritka kivételtől eltekintve hosszú sorokkal nem találkoztam. Néhány morgolódóval elég gyakran.
Miféle újfajta jelenséggel állunk szemben? Mi lehet a lélektani mögöttese?
Csak sejtelmeim vannak.                
A felgyülemlő stresszektől meg kell valahogyan szabadulni.
Aki zongorista, leül a billentyűkhöz, és kizenéli magából az őt ért lelki hatásokat, esetleges megrázkódtatásokat.
Aki irodalmár, az vesz egy árkus papírt, és kiírja magából a témát.
Aki rajztehetség, rajztábla elé ül, és hatalmas érzelemmel, lendülettel reagál az őt ért élményekre.
Ám az utcán nincs zongora, nincs rajztábla, még írógép sincs.
Az utcán mobil van.
Így aztán Juhász, Pásztor és Csikós belefújja búját mobilja tövébe, s visszadugja az övébe.
Mármint az övé-be.
Még csak egyet. Figyeld meg, a mobiltulajdonos minden tevékenységet odahagy, ha hívása érkezik. Ha tehát feltétlen beszélned kell pároddal, barátoddal, bármiféle társaddal, ne zavard meg őt foglalatosságaiban bio-tenmagaddal!
Hívd fel mobilon!

Válságos a levegő tisztasága. A füstköd eláltalánosodott országszerte. Nincs hová menni előle. Még az autó belső levegője tiszta, ha szűri a bejövő levegőt. De a gépkocsik használata egyáltalán nem ajánlott, hiszen sokszerűen termeli a légpiszkosság részecskéit.
További válságok.
Válságban van a házasság – visszhangzik évtizedek óta világszerte a sajtóban.
– Nem a házasság, hanem  az ember van válságban – riposztozik velük II. János Pál pápa.
– A társadalom van válságban – egészítem ki a sort, merthogy a morál romlása válságba sodorta. (A fagyi visszanyalt – ahogy szokták manapság fogalmazni.)  
Erkölcs nélkül nincs semmi, mert az erkölcs hiánya a bűn, mely káoszt teremt és tart fenn.
Elszakadt a civilizáció egyetlen fix kapaszkodójától, a Mestertől, aki kinyilvánította: „Nélkülem semmit sem tehettek.”
A felvilágosodott embernek több se kellett: Szembeszállt Tanítójával, hogy majd ő megmutatja.
És megmutatta.
Azóta semmi sincs a helyén. (Jól mutatja egy 30 éves film, melynek Kizökkent világ a címe.)  
Válságban van a világpolitika: mutatja, hogy egyre nagyobb a feszültség a világ legkülönfélébb térségeiben.
Válságban vannak a bankok, saját mohóságuk miatt;
válságban a körbetartozó vállalkozások;
válságban a fejlett világban az ipari ágazatok a távol-keleti olcsó munkaerő miatt;
válságban a család széttagoltsága miatt;
válságban a személyes kapcsolatok a virtuális szórakozások, a túlságosan megterhelő munkaidő miatt egyaránt;
válságban a pénz, mert elszakadt az értéktermeléstől;
válságban a hitelintézetek, mert hitelüket vesztették.
Nem sorolom tovább.
Tápászkodnunk kell.
De felvilágosodott barátaim! Az csak mese, hogy sikerülni fog Münchhausen báró módjára, aki saját haját húzva menekedett ki a mocsárból.
Figyeljétek, mit mond a Mester: – Nélkülem semmit sem tehettek.
* * *
Ma Szentendrére HÉV-eztem, hátha ott találok tiszta levegőt. (Nem volt.)
Budakalászra érve meglepett maga a településnév. KALÁSZ – SZÁLAK. Visszafelé olvasva.
Ez éppen olyan értelmes, mint a KELEMEN név, melynek visszája NEM ELEK: s csakugyan. Aki Kelemen, az nem Elek.
Szentendrén nem találtam jó levegőt, de fotóznivalót egy életre elegendőt találtam volna, ha időm engedi, hogy belemerüljek a részletekbe. Azért így is készült vagy 30 kép, melyek egy része egészen jó.
(Fotóim – fotók 2011.6)
* * *
Elkezdtem volna egy blogot szépséges tájszólásokban írt szövegek közlésével. Lehet, hogy sose lesz belőle semmi, mégis hoztam egy tősgyökérnek számító anyagot, hogy lássátok, mit szerettem volna. Lelőhely: dialektus.blogspot.com.