Mickey webnaplója

Huszonhárom évvel ezelőtt jelentették készre a házunkat. Most lehet, hogy el is készül.
Történt pedig, hogy az ereszcsatornában összegyűlt víz két évtized óta a levezető szakasz utolsó „ízületénél” kiömlött. Gondoltuk, hogy eltömődött a csatornába vezető szakasza.
De nem addig a...
Az építők lenyomták a földbe az ereszcsatornát és kész. Vízszintes ágát nem építették ki. Még jó, hogy áll a ház, és nem mosta ki az esővíz a ház alapját. Megroggyanna az épület, mi meg kereshetnénk valahol másik fedelet  magunknak.
Mehetnénk a 44-es Építőkhöz reklamálni, ha vagy húsz éve meg nem szüntették volna a céget.
Így legfeljebb zabot hegyezhetünk Kukutyinban, vagy reménykedhetünk benne: a cölöpökre épült házunk túléli a szabálytalan és hiányosan elvégzett munkát. Mindenesetre ma kivonultak a csatornázók, és a szemem láttára bekötötték a rendszerbe ezt a lemenő ágat.

Egy nyelv használata akkor tökéletes, amikor  közlő mondandóját teljes mértékben megérti befogadója. Ez elvben lehetséges, a gyakorlatban kizárt. Kizárt, mégpedig azért, mert minden egyes ember más anyanyelvet beszél. Azért más anyanyelvet, mert más és más a mamája. Ha mégse más a mamája, akkor azért, mert más hatások érték közvetlen környezetükben. A mama valahonnan jön, valamilyen közegben nevelkedett, valamilyen fogalmakat használt, s az általa használt kategóriákra rányomta a bélyegét az a közeg, melyből használója származott. A ma élők egy része olvasta gyerekkorában az Ablak-zsiráf c. értelmező szótárt, másik fele nem. És akkor még csak a magyar nyelvet használókról szóltam. Hogy egy idegen nyelvről való fordítás során a magyarra ültetés milyen hozzávetőleges, arról a műfordítók tudnának nyilatkozni. Meggyőződésem, hogy csak megközelítések léteznek, teljes megfelelés nem. (Az ördög a részletekben van.)
Nézzük egy könyv tökéletességét. Axiómám szerint tökéletes könyv nincs. De kellő korrigálás után a tökéletesnek az aszimptotája előfordulhat. A kérdés: szükség van-e egy kiadvány tökéletessé tételére. Elvben igen, gyakorlatban nem éri meg a sok „szőrözés” idő- és munkabér-ráfordítása az árát. Egy határon túl csaknem észrevehetetlen az a plusz minőség, ami sokszorosába kerül az egyszerű átnézésnek.
Axiómám melletti érvem. Ha egy könyv tökéletes volna, korrektora is tökéletes volna. Márpedig egyedül az Isten tökéletes, az ember nem az. (Erre csak törekvése van: Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes – mondja a Mester. Mindenki belátja, hogy csak irányt szab az ember fejlődésének ez a kinyilatkoztatás.) Ha az ember tökéletes volna, túl lennénk a világ végén, de ez sem így van. Még innen vagyunk. Ezért aztán munkánk sem tökéletes, korrektúránk sem tökéletes, s ne áltassuk magunkat: könyveink sem lehetnek tökéletesek, csak annyira, mint az antik bronztükör.

Megérkezés.
Tegnap írtam advent kezdetéről. Várakozás. Várakozunk a kicsi Jézus megérkezésére, megszületésére, várakozunk két újabb unoka világra jövetelére.
De nem írtam arról, hogy máig várakoztunk Amerikában élő tesónk megérkezésére.
Ez rendben megtörtént. Gépe két percet késett, a kalkulált időhöz képest, és ez nem sok, tekintetbe véve a megtett ezer km-eket.
Csia hősiesen nyitva tartotta szemét, hősiesen megpróbált mindenre és mindenkire figyelni. Várakozás volt ez mindnyájunk részéről.
QQ húgomra különösképpen is (aki vendégül látott bennünket), vagy K.-ra (aki elhozta őt a reptérről) s a paksiak részéről (akik a Mester utcában szállást készítettek neki). De mi többiek is vártuk ezzel-azzal (az ajándékozás kölcsönös volt, mindenki készült valamivel).
Mondanom se kell, hogy jó hangulatban telt a délután, felelevenítve az ilyenkor szokásos régi közös élményeinket, csínytevéseket, egykor volt világunk retró tárgyait, eseményeit. 
Néhány óra elteltével búcsút vettünk egymástól abban megállapodva, hogy szombaton kora délután a Mester utcában jön össze mindenki, aki él és mozog.
A vendégségről készült néhány fotó, már a helyükön megtekinthetők.
Még megemlítem, hogy délelőtt bővítettem egy újabb Szöged környéki írással dialektus c. blogomat. Lassan egyéb tájnyelvek felé kívánom fordítani antennáimat, mert nemcsak a szögedi létezik.

Már eljátszottam minden játékot;
már elolvastam minden blogot;
már néhány szögedi nyelvjárásban megírt novellát; 
már megírtam egy kör emailt a levelezőlistánkra;
már két anyagnak is nekifogtam, a Kóró és a kismadár szerkezetére húzott mesét írtam a korrupciós gazdaság pellengérre állítása céljából, de nem lett tökéletes;
már kitaláltam, hogy kiscsoportunkban ki milyen -ista, specialista, perfekcionista, kórista, de nem találtam minden névhez illő -istát, ezért felhagytam vele;
már elhatároztam, hogy nem megyek le sétálni, mert ugyanaz a ködös-borongós idő lett, mint ezelőtt hetekig;
már csak értelmes szpotot kellene összehoznom a mai napról.
Mondjátok: Amit eddig felsoroltam, az nem elég?
Rendben.   
Akkor kicsit visszatérek a tegnap esti találkozásunkra. Téma adva: Advent – Úrjövet. Az olvasott perikópából visszhangzott bennünk az egyetlen szó: Virrasszatok!
Súllyal szerepelt az a gondolat, hogy olyan éberséget jelent a virrasztás, mely kiterjed életünk minden pillanatára. Készenlétet jelent, az Úr világában élést. (virrasztva kereslek... még fekvőhelyemen is rád gondolok,  Hajnalig rólad elmélkedem. 62. zs.)
Ám ma Deskénél olvasom kiterjesztését tágabbra nyitását, merthogy eddig Isten és én viszonyáról volt szó, Deske posztja pedig ember és ember viszonyával tágítja a horizontot.
Ezt írja:
„A mai prédikáció arról [szólt], hogy Márk-evangéliuma szerint az ádvent legfontosabb tennivalója a virrasztás. És ezt úgy kell értenünk, hogy éberen figyeljünk a körülöttünk-emberekre, akik számunkra Krisztus. De ne saját mércénk szerint, mert a másik teljesen más.
Igen, ez újabb találmányom, hogy az ember egyik legmélyebb titka belső fontossági sorrendje. És ettől olykor égnek áll a hajam. Meg a tiéd is. Példa: egy leányzó meséli Szütsnek, végre beköltöztünk az ötkerbe a Hűvösvölgyből. Mire onnét randevúra bevillamosoztam, a nyirkos időben tönkrement a hajam. Egy másik, amikor az anyóka csak azért utasította vissza halálos ágyán, hogy papot hívjanak, mert ilyen frizurával nem fogadhatja. Vagy amikor Egry rászólt a Kossuth-díj hírhozókra a parton, hogy pszt!, elriasztják a halakat.
Tisztelni őket.”  
Igen Deske, az enyém is! Egy tegnapi vitatkozás után döbbentem ennek (az ember egyik legmélyebb titka belső fontossági sorrendje) a mélységére. Magam így summáztam e tényt:
„Igyekszem kifejezni azon álláspontomat, miszerint a magam részéről mindenkinek megbocsátom, hogy különbözik tőlem.”
Alkalmasint még ez is kevés. Szeretnem kellene, örülnöm kellene annak, hogy más- és másfélék vagyunk. Ez adja gazdagságunkat.    
Most aztán csakugyan abbahagyom.

– A Gergely-naptár szerint, mint ismeretes, az új év január 1-én kezdődik. Ezt a napot polgári újévnek tekinti a katolikus egyház. Hogy miért?
– Azért, mert a katolikus vallás liturgiája más felosztást követ. Krisztus király ünnepét követő hét az egyházi év utolsó hete. Ma van tehát az év vége, mivel holnap, ádvent 1. vasárnapjával indul az új egyházi év.   
Ez eddig kétféle számítási mód. Ám számtalan létezik. Próbáltam utánanézni, hogy hányféle dátum létezik új év indítása gyanánt. Valamikor ráakadtam egy eléggé teljes felsorolásra, most csak néhányra leltem az interneten.  
– A kínai újév tavaszünnep minden évben a február 4-éhez legközelebb eső újhold napján van.
– A tibeti és a mongol újév két holdhónappal a téli napfordulót követően kezdődik.
– A perzsa újév (Noruz) kezdete március 21. vagy a napéjegyenlőséghez igazítva március 20-22 között.
– A zsidó naptár szerint négy újév is van. Ezek: niszán hónap elseje, elul elseje; tisri elseje, a naptári év kezdete, más néven Ros Hásáná (a négy közül hivatalosan ez az új év kezdete).
– A muszlim időszámítás kezdete a Hidzsra, ami 622. Július 16-a: Mohamed ekkor költözött (menekült) szülővárosából, Mekkából Jathribba (Medinába).
– Viszont a perzsáknál (siíták) március 21-én kezdődik az új év.
– Indiában március 22-én,
– Etiópiában szeptember 11-én.
BÚÉK mindenkinek.

Még még kettőt alszunk, kettőt ébredünk, és újra itt kopogtat az ádvent első vasárnapja. Nálunk egy kicsit bővült a várakozás. Várakozunk karácsonyra, az égi gyermek születésére. Várakozunk Micáék és később Zsuzsáék újszülöttje megérkezésére is.
Egyre látványosabb, hogy utód érkezik a házhoz, tegnap este továbberősödött a várakozás hangulata.
Elvira és Mica meghozták a kedvükre való babakocsit. Egy fél szobát beterítettek a különféle komfortosnál komfortosabb alkatrészek: mélykocsi, sportos, mózeskosár, autóba való dióhéj-kosárka. A babakocsi azóta uralja a teret.
Ma megint lefényképeztem.
De hiszen hol van még február eleje, és hol van még április vége.  
És mégis.
Olyan ez, mint a szenteste előtt megvett karácsonyfa.
Még nincs itt az ünnep, de már itt van az illata, itt van egy rá utaló eszköz, egy jel, mely megerősíti annak a bizonyosságát, hogy hamarosan életünk jelentős eseményéhez érkezünk. Egy új élet megszületéséhez.
Ezt a feelinget hozta a tegnap esti gyerekkocsi megérkezése is.
Ma is lefényképeztem, mert látványa karakteresen utal a kis jövevényre.
Tehettem azért is, mert túl sok tennivalóm nem akadt.
A hetek óta tartó szmogos, szürke, ragyogáshiányos idő nemigen sarkall arra, hogy sétálgassak. Tegnap még lementem, de ma már nincs kedvem megnézni ugyanazokat a szürke és ködbe vesző partokat a Dunán, a szigeten, a gáton vagy egy hegy oldaláról.
Mindig ugyanaz.
Szürkeség, mert a Kárpát-medencét kitölti egy ún. „hidegpárna”. A meleg felszáll, s marad lent a hideg, melyet a fenti melegebb réteg mintegy a hidegen „ülve” stabilizál.
A borongós állapot pedig tartósan marad egészen addig, míg kedvenc elemem, barátom, egy jóságos és erőteljes szél ki nem söpri az elszemetesedett, porosodott, szmogosodott katyvazt.
Javasolják a hozzáértők, hogy az idősek és keringési zűrökkel küszködők kerüljék a kint mászkálást, ha tehetik.
Hát ma tehettem. Inkább kiporszívóztam a lakást. Az is mozgás, talán rövidebb ideig tart, de intenzívebb.
Majd ha kisüt a nap lemászkálok.
Jövő hétre ígérik.
Persze nem sok kedvem van a szürkeséget fotózni, mégis készítettem néhány felvételt az ablakból, hogy lássátok, milyen hervasztó a lekonyult virág, a lepotyogott levelek zörgése, a mindent elborító szürkeség.
Ezért nincs kedvem a kutyagoláshoz.

Tegnap eddigi életem legnagyobb tankolási összegét fizettem a kútnál. És nem azért, mert ezentúl tigristankkal akarok közlekedni, hanem azért, mert a benzin literje 405,90-be kerül ez idő szerint. Több mint 17 000 Ft fizettem a csaknem 42 liter benzinért.
Ha már ott jártam, ellenőriztem a guminyomást a kerekekben. Mindbe kellett néhánytized atmoszféra pluszban.
Lehet, hogy jól tettem az ellenőrzést, lehet, hogy nem, mert ma reggelre a jobb hátsó kerék szinte teljesen leeresztett. Egy figyelmes autós jelezte, hogy lapos a gumi. Mivel úton voltunk, és sávunkból nehéz lett volna kalamitás nélkül hazatáncolni, elvittem Tücsit a HÉV-hez, és folytattam utamat a közeli benzinkúthoz. Ott telelöktem karcsú kerekemet levegővel. Reméltem, hogy csak kitekeredett a tűszelep. Itthon tűvé tettem mindent, hogy előkerítsek egy régi típusú szelepsapkát, mely fémből volt valaha, és villás körmökben végződött. Ezzel meg lehetett szorítani a kimozdult tűszelepet. Nem találtam se a szerszámok között, se a garázsban, se fent, se a tárolók összes biciklijén. Pedig jó okom volt keresni. A megnyálazott szelep buborékot fújt. Tehát csakugyan a tűszelep gyengélkedett. Nem sokat vacakoltam ezután: átgurultam a szemközt dolgozó gumishoz kész diagnózisommal. Kaptam tőle célszerszámot, és meghúztam a csavart. Megállt a szivárgás. Jön ki a koma, s kérdezi: – Megvan-e a baj?
– Remélem – mondtam. – A tűszelep verődött ki.
– És kicserélte a szelepet?
– Nem – válaszoltam –, csak meghúztam a csavart.
– Az kevés lesz. Ki kell cserélni újra.
Megtette. Majd még felfújta a gumit 2,3 atm.-ra.
Mivel csak átugrottam hirtelenjében, nem vittem magammal pénzt.
Legközelebb fizetek neki valamit fáradságáért.
Nem várom meg vele a tavaszi gumiszerelést.

Ez bizony én voltam. A nyugdíjasnak ritkán van szüksége arra, hogy kiöltözzön. De valamiféle tisztességes kinézet segítheti abban, hogy megőrizze korábban megszerzett tekintélyét. Nem gondolnám, hogy a divatos öltözködés az erősségeimhez tartozna.
Bizonyára már néhányszor leírtam, hogy reggel passzív nyugdíjasként kiviszem aktív nyugdíjas feleségemet a HÉV-hez, s ha rám csörög, elé megyek kocsival a megállóhoz.
Ma is ez történt.
Az autó a ház kapuja előtt áll.
Mondanom se kell, hogy nem sokat adok arra, hogyan is nézek ki, hiszen csak másodperceket töltök a lépcsőházban, a kocsiban ülve meg sötétben a világon semmi se látszik belőlem, csak a fejem.
Nos, felkaptam bársonykabátomat, zsebemből kihalásztam eléggé viharvert kínai horgászkalapomat, hogy ne fázzon a kobakom. S mivel sarumat egyszerűbb felkapni, mint a félcipővel vacakolni, beleugrottam a kifejezetten nyári szandálba, és így igyekeztem a kocsi felé. Ám a lépcsőházban szembetaláltam magam a szomszédunkban rendelő fogorvossal, aki – hogy ne mondjam – a kötelező udvariasságot meghaladó mértékben mosolygott rám, amikor kölcsönösen üdvözöltük egymást. Érdekes látvány lehettem viharvert kalapban, mert hideg van, télikabátban, mert hideg van – és szandálban, mert…  
Még szerencse, hogy hosszúnadrágom folytonossági hiányát nem vehette észre.
Az történt ugyanis ma délben, hogy a Szentendrei úton áthaladtomban a sávelválasztó szalagkorlátot átlépvén kedves bársonynadrágom megadta magát, és a sok koptatástól meggyengülvén halk reccsenéssel széthasadt alul középen. Én meg úgy döntöttem, hogy csak napi utaim befejeztével szabadítom meg magamat feslett holmimtól, merthogy át kell rámolnom zsebeim tartalmát egy másikba.
Jelentem, hogy a zsebek átköltöztetése megtörtént, s bánatos szívvel bár, de megsemmisítettem kordnadrágomat.

Teljesen jogos megismerni saját gyökereinket.  Ezért T. a DM-ben megrendelt kívánságomra 18 fotót kellő szortimentben és példányszámban. Megrendelt, mert kedvezményes árat hirdettek. Mi tagadás, megdolgoztunk érte.
Hogy miért?
Mert régi fotók digitalizált változatát szerettük volna papírképpé alakíttatni, hogy rokonságunk tagjai kézbe foghassák egykoron élt elődeik portréit.
Gondosan kitotóztuk, hogy melyik képből hány másolatnak kell elkészülnie. Kerítettünk hozzá egy diszket, hogy rátegyük a digitalizált anyagot. T. a megrendelő tasakba helyezte a képszámot mellérendelve a darabszámot. A kért hatféle képből kettőt készített el a pancser bedolgozó, de azokból aztán bőven kaptunk. Különös, de öregapám fekete munkaruhás portréja ragadta meg, leginkább abból gyártott. Amúgy az érkezett paksaméta darabra megvolt.
Elképzelem, mi történhetett a másolóműhelyben. A talán távol-keletről érkezett egyetemi hallgató maga elé tette a megrendelést, és rájött, hogy el van maradva mikrobiológiából. Esze már a vizsgán volt, megbukik, vagy sem, könnyűt húz… de hiszen nincs is könnyű tétel. Fúúú!!! Mi lesz itt. S közben a tisztesség kedvéért nyomkodta, rakta a képeket, anélkül, hogy az esze ott járt volna. Mire a szorter kidobott 18 képet, derék ifjúnk a maga részéről befejezettnek tekintette a munkát. Így hát nagyapámból vitt mindenki, s még föle is maradt.
Apám katonakori képét viszont hiába fotóztam le az eredetiről, egy darabot nem másoltak belőle.
Nem reklamáltunk.
Tegnap viszont elhatároztam, hogy a mai séta helyett elzarándokolok a Copy General-hoz, kétféle busz oda, újabb kettő vissza, és pótolom az egykori mulasztást.
A mindentudó pendrive-val a zsebembe keltem útra. Tíz perc alatt elkészültek a másolatok méretre vágva.
Kicsit többe került, de immár elmaradt a pocsék teljesítés miatti kellemetlen szájíz is.
Örömmel hoztam haza a fotókat. Néhány fényképet is készítettem a bejárt területről.
Akik ismerik fotóalbumaimat, meglepve tapasztalhatják, hogy kificamodott az ízlésem. Az újabb időkben fotóim egy részének torzítom a méretét és színeit. Ez eljárás roppant egyszerű. Két mozdulat a picasán, és csak az anyja ismeri fel az eredeti képet a mögött, amit lát.
Nem tehetek róla, de fizikális örömet szerezek nekem ezek az eredeti mivoltukból kiakolbólintott fotók. Sokkal kifejezőbbeknek vélem őket, mint az eredeti témát. Mivel a színeket szélsőséges módon egyszerűsíti, a vonalakat úgyszintén, megannyi színes litográfiát eredményez az eljárás, sűrítve a kép mondandóját.

Makovecz Imre meghalt.
Makovecz Imre jobblétre szenderült.
Makovecz Imre él. Csak nem látjuk.
Makovecz Imre köztünk van.
Műveiben, melyekről azt mondják: Bármit tervezett, templom lett belőle. És ez többé-kevésbé így is van.
Közöttünk van, de nemcsak a műveiben.
Szelleme itt bolyong megörökített elhangzott előadásai nyomán.
Szelleme úgy hat ránk elkészült alkotásaiban, miként Lechner Ödöné, Kós Károlyé vagy a szintén organikus építészetet folytató Csete Györgyé.
De itt van nyertes és kivitelezetlen templom-tervében is.
Ma megcsodáltam, az ORSZÁGÉPÍTŐ c. folyóirat 2005/1. számában. http://www.orszagepito.hu/szamok/teljes/2005-1.pdf
A Felső-Krisztina templom-tervre a legtömörebben megfogalmazva – grandiózus.
Külső megjelenésében biztosan, a részleteket tekintve nem állíthatom, mert számomra – bevallom – túlságosan is bonyolult első megközelítésre.
Az épülettervről tudni kell, hogy a XII. kerületi önkormányzat kérésére készült, s a bíráló bizottság (Lovas Pál, elnök, Bolberitz Henrik, Kerényi József, Melocco Miklós, Pazár Béla, Reimholz Péter, Dr. Vizi E. Szilveszter, Nagy Ervin, Papházi András) I. díjban részesítette.
Az említett Országépítő c. szakfolyóirat 2005/1. száma elektronikus változatban hozzáférhető bárki számára az interneten. Engem az ott közölt számos tervrajz elbűvölt. Azt gondolom, hogy impozánsabb, mint Gaudí barcelonai temploma, ha szabad egyáltalán ilyen összehasonlításhoz folyamodni. Ha nem szabad, akkor legalább kijelenthető, hogy megjelenésében vetekedik, egy sorban említhető amazzal.
Az ördög – tudom – mindig a részletekben van. Arról lehet vitatkozni, hogy mi van a kárhozottakkal. Egyikünk se képes feldolgozni létük szörnyű mivoltát, és sorsuk változtathatatlanságát. (Makovecz megmintázza őket a templomban az üdvözültekkel együtt.) Talán ez okozott fejtörést az egyháznak.
Talán az, hogy a Hegyvidéken kevés hívő él ahhoz, hogy megtöltse a hatalmas templomot. Talán pénzszűke, vagy az előzőek részben vagy együttvéve lehetetlenítik el a kivitelezést.
Nem hiszem, hogy a pénz előteremtése lehetetlen volna egy világhírű építőművész alkotásának előmozdítására. Gyengébb alkotások is kapnak mecénásokat, vagy ahogy ma mondják szponzorokat. Ha egyes elemei zavaróak volnának, kompromisszumokat kellene kötni a kivitelezőknek az építtetőkkel. Volt már erre példa pl. a makói Hagymaház esetében.
Ha kevés helyben a hívő, nem kell ahhoz különösebb prófétáló tehetség, hogy elképzeljük: hívők és építészek zarándokhelyévé lenne hamarosan a világ legszebb temploma.
Bár Makovecznek ez a hagyatéka jelen formájában is egyedülálló.
Egyedülálló, mert mint valamennyi munkája, ez is az ember méltóságának az formába öntése. A látott templom terve méltó istendicsőítés, méltó az emberhez, mert megjeleníti az emberi méltóságot (az élő Istennek a képmásai vagyunk).
Hiszem, hogy hamar eljön a kivitelezés ideje.
Eljön addig, míg tanítványai képesek az ő szellemében megvalósítani ezt az égbe szökő gyönyörűséget ad maiorem Dei gloriam.    
(Nem értek a számmisztikához, de ez a 2222. poszt.)