Mickey webnaplója

1. Az ima akkor él, ha megélem: Krisztus bennem él, én meg Krisztusban.
Jó ha naponta saját foglalatosságaimba bevonom a Mestert. Tudomásul veszem, hogy itt van, és szeret. Mindig. Érdekli, ami velem történik, és azt akarja, hogy „mondjam el” neki. Ő pedig szükség szerint válaszol, nem tudni, hogyan, de ténylegesen.
2. A misében Krisztus egyszeri áldozata jeleníttetik meg az Eucharisztiában. A mise végétől a következő miséig a mi áldozatunknak, a mi Eucharisztiánknak kell megvalósulnia.

Korunk technikai csodái. Három napja azonban homok került a fogaskerekek közé. „Elment az internet”-ünk, ahogy szokták mondani manapság. Az egész házban. Jelentette, Laci, jelentette Mica, jelentette Gábor a történteket a rendszer üzemeltetőjének. Nem biztattak serény tüsténtkedést ígérve. Azt számítgatták, hogy a velünk kötött szerződés értelmében 72 órájuk van a baj elhárítására. Most hétfő van, szerintem a 72 óra régen lejárt. Gábor azóta többször sürgette őket. Utóbb ideszólt, hogy mi is piszkáljuk telefonon a társaságot. Hát nem tudom, mi lesz. Nekem már tegnap gyanús volt a telefonunk. Mára pedig totálkáros lett az is. Még fogtam Gábor üzenetét, majd megnyomva a beszélgetést megszüntető gombot, meg se nyikkan a készülék. Mindenki elment itthonról, akinek mobilja van. Tudathatnám még emailben, hogy se telefon se internet, se semmi. De hát éppen ez az. Nincs internet.
Így nincs
se email,
se Sms,
se blog,
se albumba rakott fotók.
A többszörös fogyatékosság segít megöregedni, kiüresedni, segít elengedni mindenféle eszközt, melyek kötődést, „rendetlen ragaszkodást” gerjesztenek bennem. Már-már elvonási tüneteket. Most hát 
„Itt állok, mást nem tehetek.”
Csakugyan nem tehetek mást. Várom, hogy mi fog történni. És ülök naphosszat a székben, mint egy vécés néni. De már nagyon meguntam.
Ez nem szocializmus, ahol mindig működött a telefon vagy azért, mert a pártnak dolgoztál, vagy azért, hogy a poloska szolgáltasson. 
Ez nem is kapitalizmus, ahol „a vevő a király”.
Ez globalizmus legrosszabb fajtája, ahol a monopol helyzetben levő „cég” tojik a fejedre.
P.S. Valami automatizmus miatt a cégnél is fejetlenség támadt.
A régi szerződések lejártak,
a gépek automatikusan leálltak.
Ma Mica személyesen szerződött, jobb feltételek mellett. A net pedig megindult.

Ma  a lovagkirály emléknapja van, Szent Lászlóé. Elmélázhatnék rajta, ha ma élne és a lopásokért kézlevágás volna divatban, mint az ő idejében, hány honfitársunknak volna ép keze, de pontosabb volna azon elmélkedni, milyen hatásosan megfékezné a tolvajlást és rablást. Mégse teszem, mert egy korábbi esemény tolakodik elő bennem, feldolgozásra várva.
Történt pedig idén nagypénteken, hogy jókor elindultunk a szertartásra, mert ilyenkor sokan jövünk össze, és korunknál fogva már jobb, ha ülve kapcsolódunk a történésekbe. Szokás szerint felolvastatott a passió. Idén négy személy olvasta fel a többszereplős szenvedéstörténetet. Mi kb. a hajó közepén ülve hallgattuk a felolvasást, s próbáltunk lélekben ott lenni Jeruzsálemben, a kínszenvedés helyszínein.
történt pedig, hogy mögöttünk puffant valami, helyesebben valaki. Rögtön odaugrottak többen az illetőhöz, egy idősebb úrhoz, aki összeesett. Ám nem tért magához. Mit nem tért magához. Megállt a szíve. Ebből persze mi mit sem érzékeltünk. A passió felolvasása folytatódott, mi kétfelé koncentrálva próbáltuk nyomon követni az eseményeket. Suttogások jobbra kissé mögöttünk, két csattanás. Valaki próbálta eszméletre bírni a balesetest. Eredménytelenül. A súlyos állapotban lévő férfit lefektették a földre. Aki arcul csapta, egy orvos volt. Mivel az illető nem reagált az ütésekre, ott a templom padlózatán szívmasszázzsal szabályosan újraélesztette a férfit. Mi csak azt láttuk, hogy jelen lévő lakásszomszédunk ismételten eltűnik a sekrestyében – vélhetően mentőkért telefonált.
Közben az újraindított szívű embert egy székre ültették. Majd pedig ketten kikísérik. Aztán eltűnt.
Utóbb megtudtuk, hogy a mentő csakugyan elvitte, s megfigyelésre egy napot kórházban tartották. Másnap már részt vett a húsvét vigíliáján tartott feltámadási misén. A dráma világos. Előttünk a felolvasók megjelenítették Jézus szenvedését és halálát, mögöttünk egy ember holtan rogyott össze, a klinikai halál állapotába került, majd őt visszahozták az életbe. Krisztus pedig meghalt. Nagyszombat estén pedig Krisztus feltámadt az örök életre, az ember pedig megjelent, hogy ideigvaló létét közöttünk folytassa.
Költői a kérdés, mi történt volna emberünkkel, hogy nem jön el a templomba, és nem kapja meg azonnal a szakszerű élesztési eljárást. 

Elment az internet.
„Már egy napja csak…” elvonási tüneteim vannak.
Hihetetlen, hogy mennyire kötődni lehet ehhez az elektronikus nyavalyához.
Én, aki csaknem kényszeresen rakosgatom naponta a posztokat blogomba, aki ugyanolyan fáradhatatlanul termelek néhány újabb fotót, és ápolom ezt a linkemet is, mint a kisherceg a tűzhányóit, meg a rá bízott virágokat, most itt ülök jegyben és gyűrűben, és várom, hogy történjék valami. A DIGI hozza helyre, aminek ő a gazdája, és ami most elromlott.
Pedig koromnál fogva el kellene gondolkozni azon, hogy fokozatosan vagy egyszerre a dolgokat el kell engedni. Azt a bizonyos decrescendót meg kell csinálni, mert magától nem megy. És erre kiváló edzési alkalom, hogy békén tűröm az internettelenség állapotát, egy napig, kettőig, vagy akár örökre.
Pedig mondandóm van.
Két unoka került a falra, az új, akinek fotója frissen jelent meg bekeretezve, és Estelle-é, aki felnövekedvén sokkal érettebb hölgy, mint amit eddigi képe mutatott.
A problémám igazából örökzöld: Látványosan változnak az unokák, a fotók meg megmerevítik őket azon állapotukban, ahogy a gép látta őket adott korukban. Így aztán nehéz azsúrban lenni fényképileg.
Ez persze nem vonatkozik a házasokra, akiknek esküvős képe alig mozdul el a megszokottól.
Ha sikerül helyreállítani az internet-hozzáférést, azonnal megtudjátok, mert ez a poszt feltétetik a helyére.
Ha meg nem, hát nem, itt fog megpenészedni az én gépemen.

A szavak megmozgatnak, a példák vonzanak. Ez ötlik eszembe, amikor azt akarom érzékeltetni, milyen megszállott módon veselkedek neki Varga Laci sógor ötödik kis könyvének. Tücsi nyolc kötetet gyűjtött be tőle, és ezeket most hol tempósan, hol meg-megállva olvasom. A könyvecskék az általa vezetett különféle lelkigyakorlatok szerkesztett változatai. Azért esett be nekem a gimiben tanult közmondás, mert Lacit ismerem fiatal kora óta. Igazi forradalmárként járta végig a lelkiségeket azzal az igaz és erős szándékkal, hogy megtalálja AZ-t.
Jelentem: megtalálta, és nem is veszti el többé soha. Mint már említettem, volt bulányista, karizmatikus, és különféle mozgalmak megfigyelője, mígnem rádöbbent, hogy egy személyhez fűződő eszköz akad, mely biztosítja a „benne élünk, mozgunk és vagyunk” igazságát, és ez az Eucharisztia. A szentségimádás, a köztünk élő Krisztussal való azonosulás mindennapos kísérlete, a gyakorlatban való hozzá kötődés. Hétköznap és ünnepen, reggel és este, munkában és a pihenések idején.
Ha te mondod és igaz(!), elhiszem – ironizált velünk egykor a piarista Fekete Antal, magyartanárunk.
Mivel Laci mondja, igaz, ezért elhiszem megfogalmazásait.
Sokszor a rátalálás öröme és izgalma kerít hatalmába kötetkéinek olvasása közben. Magam se gondoltam volna, hogy életvitelével hitelesített írásai ennyire megmozgatnak és magukhoz vonzanak.
Laciról elég annyit tudni, hogy amennyire ez emberileg egyáltalán lehetséges, azt beszéli el, amit megél, élete fedésben van azzal, amit leír. Életével igazolja szavait.
Neki sikerült kibillenteni megszokott tenmagamból, hogy részese legyek egy kalandnak, melynek nem én vagyok a közepe, csak résztvevője.
Így hát most abbahagyom az írást is, hogy nekiveselkedjenek az övének.
Megjegyzem, délelőtt elég sokat haladtam életem eseményeinek felvázolásában. Évről évre haladok, és elérkeztem életem 27. évéhez, amikor is már bőven házas emberként élek.

Vannak érdekes szavaink. Ilyen pl. a hála (bosnyák: hvala). A köszönetnek és a lekötelezettségnek a jótevő iránti érzéseként definiálja a M. ért.-i szótár. Rendben van. Ám ha szabályosan képzünk belőle igét: hálál, háláz – nincs mire használni.  Hiába szabályos, nincs értelme, mint pl. a bálából – báláz következik.
Elfogadott alakjai: Meghálál, hálálkodik, hálát mond. Érdekes módon a meg- (mögé, megé) értelmű igekötő, mely alapjában véve befejezettségre utal, jövő időben is megmarad.
Meg fogom hálálni, majd meghálálom neki.
A visszaható hálálkodik, pedig arra utal, hogy huzamosabb időn át vagy ismételten hálát mond az illető. Nem használjuk viszont az ismételésre utaló hálálgat alakot, legfeljebb a meghálálgat formában.

Minden rosszban van valami jó – a bűnt kivéve. Azt mondhatni, hogy meglehetősen szélsőséges időjárás tépázza a világot, köztünk hazánkat is. Történt pedig, hogy néhány hete, egy erősen viharos délutánon a szokásosnál is sűrűbben csapkodtak a villámok. Cikáztak egymásután hosszú ideig. Egyszer csak a tévénk megunta a további szolgálatot. Kaphatott egy plusz feszültséglöketet. Nem halt meg egészen, de a színkomponensekből egy vagy több, ki tudja, megadta magát. Azóta minden egyes képkocka dominánsan vörös.
Egy ízben, egy éppen vörösen villódzó nagyobb tavat láttam meg a monitoron.
Ez olyan, mint a világvége – jött a felismerés –, amikor az ég és föld erői megrendülnek, kő kövön nem marad, megváltoznak a fényviszonyok, vajúdni kezd a föld, és átalakul, mint az ember a halálban vagy a születésben.
Elkezdtem fotókat készíteni: tegnap este egy sorozatot, és ma reggel egyet. Ma azért, hogy megmutassam a vizet az apokalipszis idején. A hetvenhét csatorna között rátaláltam egy tengerből mentést ábrázoló képsorra, mely képek így, vörös tónusban, még sokkolóbbak.
Egy ökumenikus műsor pedig az egyházakat mutatja vörösben – mintegy „a katasztrófasorozat idején”. Úgy gondoltam, hogy érdemes feltenni az albumba őket.
De ne ijedjetek meg, ez még nem a vég, csak annak a kezdete, mely 2000 év óta tart.
Lásd link: fotóim 2011.3 album.
PS. 2000 éve az őskeresztények egy része úgy tudta, hogy napok kérdése a világ vége, de Pál figyelmeztette őket, hogy ne hagyják abba a munkálkodást, mert korántsem biztos az a gyors eljövetel. Medvigy M. hittanárunk azt mondta, hogy kb. 3 millió évet ad még az emberiségnek a fejlődésre. Ma sokan úgy vélik a keresztények közül, hogy a közeljövőben várható a világ erőinek a megrendülése.  Böjte Csaba könyvében azt olvastam, hogy annyi még a feladat, hogy a földnek rengeteg időre van szüksége ahhoz, hogy megvalósuljon az Isten országa.
Kár és egyben meddő dolog is erről beszélni, különösen azoknak, akik nagy tekintélynek örvendenek, mert a sokaság elhiszi, amit maguk a hirdetők sem tudhatnak.
A Mester ugyanis világosan kinyilvánította, hogy a vég idejét egyedül az Atya tudja, aki még a Fiúnak se nyilatkoztatta ki, mikor jön el az apokalipszis ideje.
Lehet, hogy iszonyú sokára lesz. Lehet, hogy még ma.
Marana tha.

Lomizók régebb óta ügyködnek a róluk szóló foglalkozásnév kialakulásánál.
Lomtalanítani mindenütt kell, ahol lom keletkezik.
A beduinok körében kevésbé, mert nem szívesen cipelnek tevéik hátán lomot, a
Mont Everesten már sűrűbben, mert a csúcstámadást követően szívesen szabadulnak meg a szabadcsapatok kacatjaiktól, melyekre vélhetően lefelé már nem lesz szükségük.
Az emberektől sűrűn lakott területeken pedig egyre nagyobb hangsúlyt kap a használt javaktól való megszabadulás.
Nekem legszimpatikusabb a kanadai rendszer. Akinek feleslegessé vált, de még használható kacatja van, garázsa elé pakolja, rátűzi az árát, s viheti, (pardon: veheti) aki akarja. A pénzt meg otthagyja érte. Így a lomok nem gyűlnek össze, hanem időről időre gazdát cserélnek.
Nyilvánvalóan részmegoldás ez is, hiszen  az anyagok fáradnak, kopnak, s szemétté aljasulnak. Mindenütt. Kiváltképp nagy mennyiségben a fogyasztói társadalmakban, ahol alapelv: Gyűlöld meg a régit, dobd el, és azonnal vegyél újat, modernebbet, korszerűbbet, okosabbat, komfortosabbat, automatizáltat…
A régi vacakoktól, kacatoktól való megszabadulást vezérelik le az önkormányzatok a szervezett lomtalanításokkal. Itt jönnek a képbe a lomizók. A vállalkozóbbak felkerekednek, és akár Nyugatra is kiruccannak, ha megtudják, melyik napon hol lesz lomtalanítás, mert ami ott szemét, az ugye itt még…
Bevallom, az ajkai vörösiszap-katasztrófa dobta fel nekem a fogalmat: „Lomizók”. Éspedig azért, mert az ottani vállalkozó szellemű valakik az Ausztriában begyűjtött kacatokat árusították saját udvarukon. Akkor vált problémává létezésük, amikor a vörösiszap elvitte a kacatokat is. A lomizók ugyanis sose fizettek még forgalmi adót, noha kiválóan éltek a nem létező határon áthozott és értékesített lomokból. Ezért vetődött föl: Talán ez a tragikus „nagytakarítás” véget vet ennek a furcsa gyakorlatnak.
Nem tudom, kaptak-e kártérítést az összehordott lomok után tulajdonosaik, vagy se, azt se tudom, hogy megszűnt-e azóta a lomizás a városban, mindenesetre Budapesten ez a foglalkozás nem akar megszűnni.
A környékünkön kitett vacakokat holnapután viszik el a kukások, de már elkezdődött a kupacok őrzése. A vállalkozók retyerutyája egy-egy őreszemet állít a kiszemelt kupachoz, és jaj annak, aki vinni akar az általuk felügyelt szemétből. Folyamatosan cirkálnak a lomizók kisteherautókkal, személykocsikkal, és egyre viszik a műszaki cikkeket, használt bútorokat, és a csuda tudja, még miket. Bicikliket biztosan.
Nos, ezekkel a lomizókkal találkoztam többször is a napokban. Gondolom, nem örülnének, ha lefotóznám őket, amint ócska napernyő alatt rozzant székeken söröznek vagy cigiznek, társalognak egymással.
Mindenesetre két magát álomba unatkozó lomizót lekaptam, a megszerzett két fotel társaságában.

Én. Már nyertem is.
Zsuzsa ittjártakor felajánlottam Neki: kivétel nélkül mindent vihet a CD-inkből, amihez csak kedve van.
Mivel a PC-jük lelassult, inkább itt hallgatta volna meg azokat, amelyeket a CD-k kb. egynegyedéből kiválasztott hallgatásra. Ám nem maradt ideje ezeket sem meghallgatni néhány kivételtől eltekintve.
Inkább beszélgettünk.
Emlékeztetőül álljon itt: miket választott ki.
De nem azért van számítógépem, hogy összevissza sorakozzanak itt a CD-k, mint az asztalomon, hanem ABC-rendben. Íme:
Arvo Pärt I.-II.
Beethoven: III. Eroica szimfónia, 3. Leonóra-nyitány.
Bolyki Brothers 
Csajkovszkij: I. zongoraverseny
Debussy: La Mer, Images
Domingo: 15 ária
Gershwin: Rhapsody in Blue
Grieg: Zongoraverseny, Peer Gynt
Orff: Carmina Burana
Ravel: Bolero stb.
Satie: Gymnopedie
Satie: Oeuvres pour piano
Scarlatti: Szonáták
Vangelis: Apocalypse des animaux
Vivaldi: Concerti for Violin, Stringorchestra and Harpsichord
Miközben sorba vettem a lemezeket, kedvem támadt Grieghez.
Hallgatom a szépséges Peer Gynt-szvitet négy tételben.
Melyhez hasonló jókat kívánok mindenkinek!

Otthagyom a lakást, és az ebédre készült petrezselymes krumpli, meg az uborkasaláta illatával az orromban elhúzok sétálni.
A lépcsőházban megüt az ünnepi ebéd főfogásának, a vínersniclinek a jellegzetes zsíros-olajos szaga. Olyan erős, hogy ráakaszthatnám a kalapomat.
Kilépek a kapun. Enyhe hárs illatot hoz felém a még élénk szél.  
Magammal viszem a szelektívbe a hulladékokat.
A réten a lekaszált fű széna illata keveredik az esőtől nedves talaj szagával.
A Szentendrei út felől fúj szél. Természetesen kipufogógázok vegyes ódora üti meg orromat.
Megorrontom azt is, hogy nemsokára jön a 106-os, mely épp jó arra, hogy kivigyen a terepre, s délről északnak haladva tegyek egy órás sétát.
Megérkezik a járat. Mivel 20 éves a gép, a kopott motor erős gázolajszagot áraszt kipufogófüsttel vegyest.
Kiérek a Duna-partra.
Itt az első benyomásom mint mindig az enyhe hal- és gázolajszagot árasztó víz bukéja, melyet a szél most feldúsít némileg. Az út melletti vendéglátóbódékból egymást követően igen különféle szagokat érzékelek. Az egyikben a lángos édeskés szaga keveredik a fokhagymáéval, a másikból sült hekk szaglik, a harmadik pincére tálcán viszi a korsó söröket rendelésre. Az abzacc jellegzetes szaga megüti az orromat.
Most kerékpárosok haladnak mellettem. Belélegzem a vulkanizált kaucsuk semmivel össze nem téveszthető illatát.
Surrognak a kerekek, izzadnak az atlétatermetű férfiak – érzem.
Izzadnak a nők is. Igen. Ők is.
Csakhogy ők dezodort és parfümöt izzadnak.
Mit mondjak, elég vegyes a kép.
Persze a növények is kitesznek magukért.
Előbb hárs, majd jázmin illata leng körülöttem, az út mentén pedig
levendulabokrokhoz közelítek. Becsukott szemmel is tudnám, hogy mellette haladok el.
Sajnos olykor betántorog a hepehupás útra egy-egy, behajtási engedéllyel rendelkező autó.
Igazán nem érzem a bűzüket. Levegőt sem veszek addig, míg az előttem álló légtérben fel nem oszlik a felkevart por. Azután viszont egy jó mély lélegzet dukál. Immár a tiszta levegőből.
Továbbmenve a parkolóban az egyik kocsi nyitott ablakából a belső visszapillantó tükörre fellógatott, impregnált, fenyő alakú légfrissítő édeskés szaga csap meg.
Ma senki nem keni csónaklakkal a hajóját, és senki sem festi olajjal a kerítését. A frissen festett hajóknak és kerítéseknek csak lelki orrommal érzékelem a jellegzetes szagát.
Sikerül a bálványfa kellemetlen nehéz bűzét is kivédenem, mert nekem kedvez a szélirány.
Így érkezem a pünkösdfürdői strandhoz. Nem sokan pacsálnak, klórszag sincs a környéken.
Van viszont a buszmegállóba visszatérve kanálisbűz.
Körülnézek. Okkal bűzlik a kloaka: nagyobb felhők közelednek. Az alacsony légnyomás pedig előhozza a csatornák moslékszagát.
Néhány percet várakozunk páran. És máris megáll egy ugyancsak kb. 20 éves busz, ugyanazokkal a bukékkal, mint amelyik kihozott a partra.
Így megyünk haza.
A réten újra szénaillat, a lépcsőházból pedig már kiszellőzött a bécsi szeletsütés szagmintája. Valamelyik konyhában palacsinta készül. Annak az édeskésebb illata uralja a légteret.  
Mivel pedig szagokat nem tudok ez idő szerint fotózni, néhány virágmakrót készítettem. No meg egy szöcskefiókát is lekaptam.