Mickey webnaplója

1. Apánk mesélte: Évekkel azután, hogy jó súlyban lévő apja meghalt, éjszaka ugyanolyan ritmusú lépteket hallott, mint korábban, amikor még apja rótta a köröket föl és alá a parkettás lakásban. Mondhatod, hogy képzelődött, mondhatod azt is, hogy nem abban a lakásban járkált valaki, hanem  a felettük lévőben, és hogy éjszaka felerősödnek azok a zajok, melyeket nappal meg sem hallasz. Ő mindenesetre azt élte meg, hogy az elhunyt jár-kel a szokott „útvonalán”.
2. Csia története.
Kis tini lehetett, amikor elhagyta egyik télikabátgombját. A télikabátgombokról legalább annyit lehet tudni, hogy egyedi kialakításúak, és ha egyszer az egyik észrevétlenül leesik, többé sose tudod pótolni, legfeljebb lecseréled azt egész garnitúrát. Persze az is lehet, hogy az említett esetben valójában kettérepedt egyik gombja. Ki emlékezik ötven évvel korábbi eseményekre pontosan. Mindenképpen kellemetlen egy ilyen hír bejelentése, talán ezért találta ki a következő mesét az előszobafogason lógó kabátjáról:

– Halljátok? Valami reccsent. Gomb reccsent. Megnézem, nem-e pont az én kabátom gombja reccsent.
Lássatok csodát, csakugyan az ő kabátgombja lett oda.
3. Ezúttal hangicsálásról volna szó: nem egészen reccsenésről, inkább cikkanásról.
Zuglói házunk lépcsőházában vaskorlát vitt az emeletre a lépcsősor oldalán. Egyszer ledobtunk néhány kavicsot, melyek éles hangon cikkantak meg, ahogyan a korlát csöveit megkongatták. A kopasz falú lépcsőház falai egyébként még fel is erősítették ezeket a zörgéseket. Nem vettük észre, hogy P.-né kijött a lakásából, és felfigyel a zörgő kövek cikkanásaira. Kieresztette a hangját és a következő monológot adta elő, talán még helyesebb így fogalmazni: kiabálta bele a csendbe.
– Ki dobál?
– Ki a rosseb dobál?

– A rosseb egye meg, ki dobál?
Ugye értékelhető az irodalmi igényű fokozás eme egyedi megnyilvánulása?          
4. Van, akinek a lakásában tücsök húzódik meg, és amikor elcsendesül minden, akkor elkezdi vég nélküli nótáját. Van, akinek a bútorai reccsennek meg a hőtágulás következtében. Esetleg a szú perceg bennük.
Nálunk is van egy érdekes jelenség. A vasbeton házunk lakásainak vasbeton falai vannak. Ezek rugalmasak, és „dolgoznak” is. Tapasztalom, hogy a legkisebb helyiségbe lépve, és ott rövid ideig elidőzve egyszer csak egyetlen kattanást hallok. De minden alkalommal. Mint akit üdvözöl a fal, a falba épített kicsi kőevő manó, avagy ki tudja, mi.
Úgy vélem, hogy tekintélyes súlyom idézi elő a parányi rugalmas elmozdulást a helyiségben, és – mivel a hang mindig ugyanonnan szól, alighanem valamelyik csempe feszül neki jobban a többinek, vagy éppen távolodik el tőlük, azt a jellegzetes „tak” hangot adva.
Mennyivel jobban hangzanék, hogy „így üdvözli gazdáját a toilette fülke”.

Már-már káros szenvedélyemmé vált a fotózás. Este könyvemet olvasva az olvasólámpa fénypászmájában újra lebegő testecskék fényes örvénye rajzolódott ki.
Úgy bámultam, mint a Pilinszky leírta gyermekcse, akinek figyelmét a babakocsiban pihenve a fák lombsátrának a mozgása köti le. Huzamosan figyeli a levelek ide-oda mozgását a szellőben-szélben, mely megunhatatlan, mint a kaleidoszkópban soha meg nem ismétlődő alakzatok szemlélése.
Én is sokáig figyeltem a mikrovilág „foszforeszkálását” az éles fénycsóvában. Aztán észbe kaptam.
Van nekem egy mindent tudó fényképezőgépem. Nosza készítettem gyors egymásutánban nyolc képet. Közülük négyet kukába dobtam, a másik négyet pedig feltettem a többi kép közé. Ha akarsz, borzadj el attól, hogy miket lélegzünk be folyamatosan. Itt, kint, Óbuda fákkal bőven tarkított, viszonylag jó levegőjű körzetében. Mi lehet a Belvárosban?
Ám ha akarsz, ámulj el tüdőnk hallatlanul finom és folyamatos munkáján elmélázva. Ha nem tisztogatná ki ezeket az oda nem való anyagrészecskéket, már régen megfulladtunk volna.
De nem ez történik. Valamiféle automatizmus kihajtja a csillók igénybevételével ezeket a koszokat. Hiszen élünk, s már mióta.
Első felsírásunk óta.
Ugyancsak tegnap este gondolkoztam el az első felsírás mechanizmusán.
Hogyan van az, hogy az anya köldökzsinórján át táplálkozunk magzatkorunkban. Ezen át kapjuk az anyától az oxigénben dús vért. Az ő vérét. Majd a szülőcsatorna másik végén kikandikálva feltehetően még a köldökzsinórral összekötött állapotban valamiféle vezérlésnek engedelmeskedve „felsírunk”, aminek nem a hangicsálás a közepe, hanem az, hogy ösztönösen beleszippantunk a minket körülvevő új közegbe, a levegőbe, megtöltjük tüdőnket oxigéndús matériával, és ezt a szokásunkat életünk végéig nem is hagyjuk abba. Mit érdekel ekkor már minket a köldökzsinór. Tőlünk akár el is vághatják.
Ámbátor…
A lelki köldökzsinórunk többnyire végigkíséri egész életünket. Avagy mit ünnepelünk anyák napján?

Mivel nyeri meg a hallgatóságát Böjte Csaba ferences? Egyrészt azzal, hogy szavai és cselekedetei összhangban állnak egymással. Erről nem is akarok többet írni.
Másrészt az általa használt szókinccsel, mely minden nyelvi leleményt felhasznál, alkalmaz. Merít az Erdélyben használt szófordulatokból, de a mai szlengből is. Próbálom illusztrálni.
– A világ fejlődése szebb gondolat, mint az, hogy Isten az agyagból formálta az állatokat, a lovat, a rákot, végül az embert, utána nekitámasztotta a kerítésnek, hogy száradjanak meg.”
– Mikor felszenteltek pappá, kihelyeztek egy eldugott kis faluba. Oda voltam, meg vissza, hogy mehetek. Az ember hat évig toporzékol egy helyben a papneveldében, mint a kifutóban a lovak, amik, ha lehet vágtatni, vágtatnak ezerrel… (Aztán csalódik a hat, misén megjelent öregben, akik egy része horkolt a prédikáció alatt. Jézus vigasztalta: Én meghaltam ezekért is a kereszten. Mire) Csaba testvér: Uram, akkor Te is jól megszívtad.  
– Ha Jézus fizette a cechet, a számlát itt a földön, akkor Ő a főnök…
– A Szűzanya, mikor meghallotta az angyal szavát, azt is mondhatta volna: nézd kedves angyal, velem ne szórakozz, én egy marék por vagyok, hogy tudnék már Istent szülni a világra?
– Jézus nem állt neki maszekolni…
– Isten megbuherálhatná a fejünket, de akkor bábok lennénk, amiket Isten madzagon rángat … vagy gépek, zombik…
– Nem lehet toplistát felállítani a mennyországban.
És folytathatnám az erőst, a kacagom, sirül stb. hasonló góbé tájszavakkal a listát oldalakon keresztül.
Éppen az idézett interjúkötet (Ablak a végtelenre) szófordulatai világítanak rá arra, hogy a szleng igen sokszor képeket használ, és ez nagyon is összecseng a magyar nyelv természetével, merthogy képes nyelv a miénk.
Amikor azt mondom: dobtam egy hátast, vagy lementem hídba, azaz majd hanyatt estem a csodálkozástól, akkor nem tettem mást, mint egyik képet egy hasonlóra cseréltem.
Ugyanilyen képes beszédek: bedobott egy felest, vagy felöntött a garatra.
Régen azt mondták: tömte magát, zabált két pofára, ma pedig ezt: ráhúzta a fejét, betette a kaját az arcába. Nincs okunk egyiket klasszikusként éltetni, a másikat elmarasztalni, csak azért, mert újabb lelemény.
Régen a kakaskodó kapott egy mellport esetleg brusztflekket, netán egy frontpofont, ma kap egy tockost a fazon vagy a csákó.
Azt hiszem, az a fontos, hogy a hallgatóságot olyan nyelven kell megszólítani, melyet ért, melyben otthon van, mely szófordulatokat meghallva azzal könnyen azonosulva az üzenet hitelesen jut el hozzá.

Más.
„Úgy jól laktam, hogy csak úgy nyöszörgök.” - idézem, de így is érzem. Szombaton szülnapi bulin traktáltak mindenféle jóval, vasárnap reggel agapén, s mivel ránk bízták a maradékot is, elég sok kaja lett itthon. Én meg „befejező ember” vagyok, akinek egyik téveszméje, hogy mielőtt megromlik valami, el kell takarítani. Hát megeszem ezeket az élelmiszereket, hogy „inkább pocsékba menjen, mint kárba”. Tudom, kerge okoskodás ez, mert előbb-utóbb az megy kárba, aki a pocsékot megeszi.
Visszatérve a lakomákra, már csak az illendőség kedvéért is ebédeltünk tegnap, falat halat rizzsel, hogy aztán baráti találkozóra menjünk (a Távlatok munkatársai) uzsonnaidőben.
Ma reggel, délben és este még mindig a felgyülemlett adagokat „temettük”. Remélem, vége a dalnak, és holnaptól a szokott diétára térhetek.

Márhogy mit is írok?
Állandó posztjaim mellett egy blogger-csoporttal az egyes évek számomra adott élményeiről, és megadott témákról is készítek anyagokat. Eddig tizenegynéhány évre került sor. Be kell vallanom, hogy elkezdtem virtuális íróasztalfiókomba berakosgatni sorban az egyes évekről alkotott benyomásaimat. Hatvanöt évvel a tarsolyomban van miről írni.
Nem is gondoltam, hogy nehéz folyamatos képet alkotni életemről, környezetemről. De hát ki emlékszik arra pl., hogy mit csinált féléves korában, hacsak nem mesélik el neki részletesen. Bizony csak automatizmusokra „emlékezhet”, de ez mellékvágány: minden csecsemő életében ismétlődő dolgokról lévén szó.
Mindegy, elkezdtem, majd csak lesz vele valami.
Tegnap este meggondoltam magamat, és egy másik kiadót kerestem meg Impromtu c. kéziratommal. Ez a második, és terveim szerint egyben utolsó kísérletem is arra, hogy megjelenjen ezen a címen összehordott anyagom. Ez az impromtu egy habkönnyű ujjgyakorlat. A rövid írásoknak közhely címük van (pl. Az egypúpú tevét az különbözteti meg a kétpúpútól…, aki akarja). Az adott címről eszembe jutó rövid szabad asszociációimat írtam le. Eddig száz-kétszáz címről írtam egy-egy rövidet. A folytatást attól teszem függővé, hogy van-e irántuk érdeklődés.
Mivel szerkesztőségi tevékenységem és cikkírói feladataim a nullához közelítenek, kötöttségek nélkül fejezhetem ki és adhatom magamat, a bennem összegyűlt tapasztalatokat, megfigyeléseket, az elém kerülő élményeket.
Reményem szerint választott „jutalomjátékom” gyümölcsöző munkává lesz, és sikerül a valóság egy-egy darabkáját – miként a fotózás során is – a maga szépségében megmutatnom.

„Nagy port vert fel” tegnapi lefekvésünk.
Szokás szerint felkattintottam az olvasólámpát, hogy az utolsó percig élvezzem az ébrenlét olvasás adta nagyszerűségét, és amint a lámpa által kibocsátott fénypászmára tekintek, megállt bennem az ütő. Sűrű világos por kavargott, örvénylett fénylett fel, lejtett táncot, keringélt és volt jelen a levegőben. Ha tovafújtam a port, gyengítetlenül jött az utánpótlás. Nem hiszem el, hogy mi ezt a poros levegőt lélegezzük be folyamatosan, és még élünk.
Hiába is akartam volna kiiktatni a port a levegőből, teljesen lehetetlennek látszott. Nem mondom, máskor is felfénylik egy-egy pihe, fonalfoszlány, de most pontszerű csillagocskák tündököltek kitartóan. A megoldás egyebekben kézenfekvő: Amit láttam, az pollenfelhő. A környék fái virágzanak, a szél szárnyán mindenüvé eljut a virágpor, mégpedig hatalmas tömegben. Nem véletlenül látszik koszosnak utcán álló autónk szélvédője reggelenként, és nem véletlenül fújjuk orrunkat ébredéskor. A virágpor utolér minket is. A tüdőnket is. Csak remélhetem, hogy anyagai nem károsítják, hanem jóságos módon építik szervezetünket. Jaj volna nekünk, ha nem így volna.
Ahogyan a virágpor rajzik körülöttünk, úgy rajzanak a „szentjánosbogarak” is a métajáték kapcsán az Óbudai szigeten. Mica elvállalta az egyik bíró tisztségét. Mi meg kimentünk megnézni őket akcióban.
Valaha mi is métáztunk a regnumban. Talán a nosztalgia vonzott hozzájuk, talán a jó idő, és/vagy a sziget közelsége. Nem tudom.
Jó volt látni a tiszta fiatal arcokat. Készítettem néhány fotót természetesen a métázókról, és egy szerintem egészen jól sikerült portrét is.
Most itt abbahagyom, mert hivatalosak vagyunk még egy hatvan évgyűrűvel rendelkező barátunk jubileumára. A további jó portrék elkészítésének a reményével zárom posztomat, mert lassan készülődnünk kell.    

Megvolt az ünneplés is méltó módon. Az ottani fotózást a hölgykoszorúval kezdtem, majd itthon töröltem valamennyi róluk készült képet. Pocsékok lettek az én hibámból. Más beállítást használtam, mint amit kellett volna. Később következtek a fiúk, immár rendes beállítás mellett. Minden nőtől elnézést kérek. Nem kanbuli volt ez a találka, a képek tanúságával ellentétben. Ígérem, legközelebb összeszedettebb leszek. :)))

Csaknem naponta ülik meg nálunk az asztallapot az írott sajtótermékek, új könyvkiadványok. Tájékozódni szükséges, de a túlságosan sok információ ugyanúgy elcsapja agyunkat, mint a túlságosan sok étel a gyomrunkat.
A teljesség igénye nélkül próbálom érzékeltetni, mik érkeznek:
– Heti Válasz
– Képmás
– Óbuda
– Helyi téma
– A Szív
– Mértékadó 
– Reader’s Digest
– Új Ember
– Új Ember Magazin
– Família
– A Lélek szava
– Marana Tha
– TV Paprika Magazin
– Római Levél
– Harangszó
Vegyünk egy szelíd átlagot: 30 lap/újság. Ez együtt szűk 500 lap. 
És érkeznek az új könyvek is csőstül. Itt és most csak egyetlen könyvcímet emelek ki a ránk zúduló özönből.
A kötetet Paul. M. Zulehner írta, eredeti címe: Ein Kind in ihrer Mitte. Magyar címe: A gyermek a család szíve.
Mit is mondjak?
Ha egy könyv címe „Az anya a család szíve” volna, könnyebben azonosulnék vele. A gyerekek jönnek, mennek, kirepülnek anélkül, hogy a család fogalmilag összeomlana. Hány családban szokás, hogy a felnőtt gyerekek haza-hazalátogatnak, hogy lássák saját anyjukat, aki megmarad a családot összetartó matrónának férjestül, vagy éppen özvegyen – egyedül. Félreértés ne essék, nem a könyv tartalmáról beszélek, csak a címéről.
Arról is csak azért, mert a szerzőknek újdonságokkal illik előrukkolni. Így hát elmondanak ezt, majd azt, a műfordítók emezt és amazt, az újságírók pedig még sűrűbben publikálják azt, ami eszükbe jut, és amiről úgy gondolják, hogy széles körű érdeklődésre tarthat igényt.
És ennek a folyamatnak nincs se vége se hossza. Mint ahogy annak se, hogy amit az egyik szerző megerősít, a másik kizárja.
Megint csak egyetlen példa: Az egyik lap több cikke a közeli világvégét jósolja a nyilvánvaló jelek alapján. Ehhez képest a ferences Böjte Csaba könyvében oda nyilatkozik, hogy a még nagyon a teremtés elején vagyunk. Mivel egyáltalán nincs kész a világ, iszonyú sok a tennivalónk, amely természetesen hatalmas időintervallumban tud csak megvalósulni, teljesülni.
Ki győz itt eligazodni, ki tud ellenállni azoknak az egymás igazát kioltó gondolatoknak, melyekkel naponta bombáznak bennünket az írások gyártói.
Nagyon ébernek kell lennünk, hogy képesek legyünk ellenállni az olykor igen hihetőnek látszó fejtegetéseknek. Csak így kerülhetjük el, hogy az írások ide-oda rángatva naponta módosítsák a világról, a valóságról alkotott elképzeléseinket.

Mottó
Oldani vágyom és oldódni vágyom.
Üdvözíteni vágyom és üdvözülni vágyom.
Nemzeni vágyom és megfoganni vágyom.
Dalolni vágyom és dalláválni vágyom.
Mind táncoljatok!
Ékesíteni vágyom és ékeskedni vágyom.
Lámpád vagyok, ha látsz engem.
Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam.
Ki látod, mit teszek, hallgasd el a munkám.
(Weöres Sándor: Egy apokrif János-evangéliumból)

Már hetek óta zakatol bennem ez a téma. Persze nem az itt látható eredeti, hanem a Cipó becenévre hallgató (már elhunyt – [R.I.P.]) pap átdolgozásában, aki dallamot szerkesztett hozzá, és a szövegbe is belenyúlt. Így tette énekelhető imává. Oldani, Uram, s oldódni vágyom … stb.
Eddig a téma.
Leágazások:
1. Minap a kezembe került egy Kamarás István-tanulmány, ebben Sillye Jenőnek adja az egyik interjúalany ezt a Cipó-számot. Pontosítani kellene, mert enélkül is marad Jenőnek egészen sok elismert száma, az említettet viszont nem ő írta.
2. Tegnapelőtt este itthon szóba került Dienes Valéria egy általa írt könyv okán. Felütöttem benne a Dialógus c. fejezetet, mely már korábban is megihletett, már korábban is levett a lábamról. Ízelítőül az elejét idemásolom:
– Ön vallásos?
– Azt nem úgy hívják.
– Hát hogyan?
– Istenben élek – így hívják.
– Honnan tudja, hogy Ő van?
– Találkoztam vele.
– És mit mondott?
– Azt, hogy Ő VAN.
– Egyebet semmit?
– Ezenkívül mindent.
– Lehet az?
– Igen, mert rajta kívül nincsen semmi.
– Az képtelenség.
– Nem, mert minden Benne van. [és mi benne élünk, mozgunk, vagyunk. Szt. Pál. Teszem hozzá. Mick]
– Hát akkor valami világisten?
– Nem, mert több mint a világ.
– A világnak valamilyen doboza, borítéka?
– Nem, mert cselekszik. [azaz szeret, teszem hozzá. Mick]
– Akkor a világ eltartója?
– Nem, mert benne is van.
– A világ lelke tán?
– Nem, mert kívüle is van.
– Akkor ő a „Minden”?
– Nem, mert a Mindent folyton újrateremti.
– Hát akkor ő az evolúció?
– Nem, mert nem az időben jár.
– Hát  hogyan lép ki az időből?
– Úgy, hogy sohasem lépett bele.
Etc., etc. Még 14 lapon át.
3. Párhuzamosan egy másik könyvet is olvasok. Címe: Ablak a végtelenre. Ez egy interjúkötet Böjte Csaba ferencessel. A könyv minden lapja közvetve vagy közvetlenül arra utal, hogy az élő Isten nem szűnt meg szeretni az embereket. És a benne hívők sem szűntek meg őt viszontszeretni és egymást is, ahogy a csövön kifér.
4. Ezekkel az élményekkel való találkozások, meg a természetben való csatangolásaim összecsengenek bennem, egy közös harmóniába.
Rácsodálkozom az árnyékok rajzolatára, melyek a fényről is muzsikálnak.
Rácsodálkozom a fák megkapó sokféleségére, szépségére, ahogy dacolnak a széllel, viharral.
Rácsodálkozom a sínpályák íveire, a korlátok ritmusaira, az ég felhőire, a víz hullámaira, a madarak szépségére.
És vágyom a végtelenségre, a halhatatlanságra, az örök harmóniára, a lélek belső derűjére, meghitt csendjére.
A találkozásra.

Megy a sétahajó, fodros a víz utána.
De jó dolga van az öreg nyugger fotósnak.
A hajó oldalát, a víz mosogatja,
Nem kell mást csak lefotózni
Minél sokszerűbben
s az albumba betenni.

Nehogy má ne vedd észre, hogy ez eredetileg katonanóta volt.
A kedvedért ideírom a szövegét:

Megy a hadihajó, fodros a víz utána.
De jó dolga van a magyar matróz bakának.
A hajó oldalát a víz mosogatja,
nem kell súrolni-pucolni
minden kikötőben
a babáját öleli.

Kisgyerek voltam, amikor szükségem támadt egy igazolványképre. Egész biztos FVV (Főv. Villamosvasút) -bérlethez kellett a kép. Ez a B.Sz.K.Rt., a BESZKÁRT utódja volt, mely viszont a BKV egyik elődje.
Tehát kellett egy bérlet-kép.
Akkoriban Zuglóban laktunk.
Kézenfekvő ötletnek ígérkezett a Varsó utca egyik csücskén lévő fotóshoz elmenni. Ez a csücsök a Thököly út közelében volt található. Számos igazolványkép és egyéb portré ékesítette a „Tarján fotó” kirakatát.
Itt készült el néhány pld-ban az az igazolványkép, melynek egyikét máig megőriztem.
A fotós munkájával olyannyira meg voltam elégedve, hogy később értetlenül álltam a kirakata előtt: miért nem az én képemet rakja ki.       
Az az érdekessége a dolognak, hogy ennyi év távlatában elbizonytalanodtam: Tarján, vagy Tarjáni volt-e a fotós neve?
A legnagyobb meglepetésemre a guglin szerepel a cég, melyet 1938-ban alapítottak.
Ma is dolgozik, persze leginkább digitális technikával, és a honlapjuk bizonysága szerint ragyogó képeket készítenek.
Mint a címből is kiderül, Tarján fotónak hívják a céget.
Már nem gondolom, hogy ki kellene tenni az egykor rólam készült fényképet, melyet legegyszerűbb, ha ennyi fecsegés  után megmutatok.

Bármilyen furcsa, nem emlékszem rá, hogy korábban jártam volna a Harang-völgyben. Ma délelőtt elhatároztam, hogy felkeresem. Felvitettem tehát magamat a 21-es busszal a Normafához. Onnan lecsurogtam a sípályán, jobbra tartva.
Találkoztam egy padon enyelgő szerelmes párral,
három napozó fickóval,
számtalan leánykökörcsinnel,
két suszterbogárral,
fűvel, fával (legeltettem rajtuk a szememet), találkoztam
egy felfelé futóval, miközben remegő inakkal ereszkedtem lefelé. Találkoztam még
egy kerítés mögött bátran csaholó ebbel. Lejjebb
a Tündér-sziklával,
a Hunyad-orommal,
Zugligettel, és mivel sokáig kellett volna buszra várni,
leereszkedtem a magam labanc módján a Kuruclesi útig, ott buszra szálltam, s hazaszállíttattam magamat. Mire ebéd után itthon végeztem a 37 kép albumba helyezésével, javítgatásával, megérkezett az ígért hidegfront. A napsütés szélhozta esőre váltott, 20 helyett alig 15 fok van.
Át kellett öltöznöm eggyel melegebb fokozatra.
Ja, mondani akartam, hogy reggeli posztomhoz híven megpróbáltam egész nap a jelenben maradni. Többé-kevésbé sikerült, s ez boldoggá tett.
Ha emlékezni akartok a délelőtti napsütéses időre, kiránduljatok a fotók 2011.2 album új képeihez.
Jó nézelődést!