Mickey webnaplója

Vannak érdekes szavaink. Ilyen pl. a hála (bosnyák: hvala). A köszönetnek és a lekötelezettségnek a jótevő iránti érzéseként definiálja a M. ért.-i szótár. Rendben van. Ám ha szabályosan képzünk belőle igét: hálál, háláz – nincs mire használni.  Hiába szabályos, nincs értelme, mint pl. a bálából – báláz következik.
Elfogadott alakjai: Meghálál, hálálkodik, hálát mond. Érdekes módon a meg- (mögé, megé) értelmű igekötő, mely alapjában véve befejezettségre utal, jövő időben is megmarad.
Meg fogom hálálni, majd meghálálom neki.
A visszaható hálálkodik, pedig arra utal, hogy huzamosabb időn át vagy ismételten hálát mond az illető. Nem használjuk viszont az ismételésre utaló hálálgat alakot, legfeljebb a meghálálgat formában.

Minden rosszban van valami jó – a bűnt kivéve. Azt mondhatni, hogy meglehetősen szélsőséges időjárás tépázza a világot, köztünk hazánkat is. Történt pedig, hogy néhány hete, egy erősen viharos délutánon a szokásosnál is sűrűbben csapkodtak a villámok. Cikáztak egymásután hosszú ideig. Egyszer csak a tévénk megunta a további szolgálatot. Kaphatott egy plusz feszültséglöketet. Nem halt meg egészen, de a színkomponensekből egy vagy több, ki tudja, megadta magát. Azóta minden egyes képkocka dominánsan vörös.
Egy ízben, egy éppen vörösen villódzó nagyobb tavat láttam meg a monitoron.
Ez olyan, mint a világvége – jött a felismerés –, amikor az ég és föld erői megrendülnek, kő kövön nem marad, megváltoznak a fényviszonyok, vajúdni kezd a föld, és átalakul, mint az ember a halálban vagy a születésben.
Elkezdtem fotókat készíteni: tegnap este egy sorozatot, és ma reggel egyet. Ma azért, hogy megmutassam a vizet az apokalipszis idején. A hetvenhét csatorna között rátaláltam egy tengerből mentést ábrázoló képsorra, mely képek így, vörös tónusban, még sokkolóbbak.
Egy ökumenikus műsor pedig az egyházakat mutatja vörösben – mintegy „a katasztrófasorozat idején”. Úgy gondoltam, hogy érdemes feltenni az albumba őket.
De ne ijedjetek meg, ez még nem a vég, csak annak a kezdete, mely 2000 év óta tart.
Lásd link: fotóim 2011.3 album.
PS. 2000 éve az őskeresztények egy része úgy tudta, hogy napok kérdése a világ vége, de Pál figyelmeztette őket, hogy ne hagyják abba a munkálkodást, mert korántsem biztos az a gyors eljövetel. Medvigy M. hittanárunk azt mondta, hogy kb. 3 millió évet ad még az emberiségnek a fejlődésre. Ma sokan úgy vélik a keresztények közül, hogy a közeljövőben várható a világ erőinek a megrendülése.  Böjte Csaba könyvében azt olvastam, hogy annyi még a feladat, hogy a földnek rengeteg időre van szüksége ahhoz, hogy megvalósuljon az Isten országa.
Kár és egyben meddő dolog is erről beszélni, különösen azoknak, akik nagy tekintélynek örvendenek, mert a sokaság elhiszi, amit maguk a hirdetők sem tudhatnak.
A Mester ugyanis világosan kinyilvánította, hogy a vég idejét egyedül az Atya tudja, aki még a Fiúnak se nyilatkoztatta ki, mikor jön el az apokalipszis ideje.
Lehet, hogy iszonyú sokára lesz. Lehet, hogy még ma.
Marana tha.

Lomizók régebb óta ügyködnek a róluk szóló foglalkozásnév kialakulásánál.
Lomtalanítani mindenütt kell, ahol lom keletkezik.
A beduinok körében kevésbé, mert nem szívesen cipelnek tevéik hátán lomot, a
Mont Everesten már sűrűbben, mert a csúcstámadást követően szívesen szabadulnak meg a szabadcsapatok kacatjaiktól, melyekre vélhetően lefelé már nem lesz szükségük.
Az emberektől sűrűn lakott területeken pedig egyre nagyobb hangsúlyt kap a használt javaktól való megszabadulás.
Nekem legszimpatikusabb a kanadai rendszer. Akinek feleslegessé vált, de még használható kacatja van, garázsa elé pakolja, rátűzi az árát, s viheti, (pardon: veheti) aki akarja. A pénzt meg otthagyja érte. Így a lomok nem gyűlnek össze, hanem időről időre gazdát cserélnek.
Nyilvánvalóan részmegoldás ez is, hiszen  az anyagok fáradnak, kopnak, s szemétté aljasulnak. Mindenütt. Kiváltképp nagy mennyiségben a fogyasztói társadalmakban, ahol alapelv: Gyűlöld meg a régit, dobd el, és azonnal vegyél újat, modernebbet, korszerűbbet, okosabbat, komfortosabbat, automatizáltat…
A régi vacakoktól, kacatoktól való megszabadulást vezérelik le az önkormányzatok a szervezett lomtalanításokkal. Itt jönnek a képbe a lomizók. A vállalkozóbbak felkerekednek, és akár Nyugatra is kiruccannak, ha megtudják, melyik napon hol lesz lomtalanítás, mert ami ott szemét, az ugye itt még…
Bevallom, az ajkai vörösiszap-katasztrófa dobta fel nekem a fogalmat: „Lomizók”. Éspedig azért, mert az ottani vállalkozó szellemű valakik az Ausztriában begyűjtött kacatokat árusították saját udvarukon. Akkor vált problémává létezésük, amikor a vörösiszap elvitte a kacatokat is. A lomizók ugyanis sose fizettek még forgalmi adót, noha kiválóan éltek a nem létező határon áthozott és értékesített lomokból. Ezért vetődött föl: Talán ez a tragikus „nagytakarítás” véget vet ennek a furcsa gyakorlatnak.
Nem tudom, kaptak-e kártérítést az összehordott lomok után tulajdonosaik, vagy se, azt se tudom, hogy megszűnt-e azóta a lomizás a városban, mindenesetre Budapesten ez a foglalkozás nem akar megszűnni.
A környékünkön kitett vacakokat holnapután viszik el a kukások, de már elkezdődött a kupacok őrzése. A vállalkozók retyerutyája egy-egy őreszemet állít a kiszemelt kupachoz, és jaj annak, aki vinni akar az általuk felügyelt szemétből. Folyamatosan cirkálnak a lomizók kisteherautókkal, személykocsikkal, és egyre viszik a műszaki cikkeket, használt bútorokat, és a csuda tudja, még miket. Bicikliket biztosan.
Nos, ezekkel a lomizókkal találkoztam többször is a napokban. Gondolom, nem örülnének, ha lefotóznám őket, amint ócska napernyő alatt rozzant székeken söröznek vagy cigiznek, társalognak egymással.
Mindenesetre két magát álomba unatkozó lomizót lekaptam, a megszerzett két fotel társaságában.

Én. Már nyertem is.
Zsuzsa ittjártakor felajánlottam Neki: kivétel nélkül mindent vihet a CD-inkből, amihez csak kedve van.
Mivel a PC-jük lelassult, inkább itt hallgatta volna meg azokat, amelyeket a CD-k kb. egynegyedéből kiválasztott hallgatásra. Ám nem maradt ideje ezeket sem meghallgatni néhány kivételtől eltekintve.
Inkább beszélgettünk.
Emlékeztetőül álljon itt: miket választott ki.
De nem azért van számítógépem, hogy összevissza sorakozzanak itt a CD-k, mint az asztalomon, hanem ABC-rendben. Íme:
Arvo Pärt I.-II.
Beethoven: III. Eroica szimfónia, 3. Leonóra-nyitány.
Bolyki Brothers 
Csajkovszkij: I. zongoraverseny
Debussy: La Mer, Images
Domingo: 15 ária
Gershwin: Rhapsody in Blue
Grieg: Zongoraverseny, Peer Gynt
Orff: Carmina Burana
Ravel: Bolero stb.
Satie: Gymnopedie
Satie: Oeuvres pour piano
Scarlatti: Szonáták
Vangelis: Apocalypse des animaux
Vivaldi: Concerti for Violin, Stringorchestra and Harpsichord
Miközben sorba vettem a lemezeket, kedvem támadt Grieghez.
Hallgatom a szépséges Peer Gynt-szvitet négy tételben.
Melyhez hasonló jókat kívánok mindenkinek!

Otthagyom a lakást, és az ebédre készült petrezselymes krumpli, meg az uborkasaláta illatával az orromban elhúzok sétálni.
A lépcsőházban megüt az ünnepi ebéd főfogásának, a vínersniclinek a jellegzetes zsíros-olajos szaga. Olyan erős, hogy ráakaszthatnám a kalapomat.
Kilépek a kapun. Enyhe hárs illatot hoz felém a még élénk szél.  
Magammal viszem a szelektívbe a hulladékokat.
A réten a lekaszált fű széna illata keveredik az esőtől nedves talaj szagával.
A Szentendrei út felől fúj szél. Természetesen kipufogógázok vegyes ódora üti meg orromat.
Megorrontom azt is, hogy nemsokára jön a 106-os, mely épp jó arra, hogy kivigyen a terepre, s délről északnak haladva tegyek egy órás sétát.
Megérkezik a járat. Mivel 20 éves a gép, a kopott motor erős gázolajszagot áraszt kipufogófüsttel vegyest.
Kiérek a Duna-partra.
Itt az első benyomásom mint mindig az enyhe hal- és gázolajszagot árasztó víz bukéja, melyet a szél most feldúsít némileg. Az út melletti vendéglátóbódékból egymást követően igen különféle szagokat érzékelek. Az egyikben a lángos édeskés szaga keveredik a fokhagymáéval, a másikból sült hekk szaglik, a harmadik pincére tálcán viszi a korsó söröket rendelésre. Az abzacc jellegzetes szaga megüti az orromat.
Most kerékpárosok haladnak mellettem. Belélegzem a vulkanizált kaucsuk semmivel össze nem téveszthető illatát.
Surrognak a kerekek, izzadnak az atlétatermetű férfiak – érzem.
Izzadnak a nők is. Igen. Ők is.
Csakhogy ők dezodort és parfümöt izzadnak.
Mit mondjak, elég vegyes a kép.
Persze a növények is kitesznek magukért.
Előbb hárs, majd jázmin illata leng körülöttem, az út mentén pedig
levendulabokrokhoz közelítek. Becsukott szemmel is tudnám, hogy mellette haladok el.
Sajnos olykor betántorog a hepehupás útra egy-egy, behajtási engedéllyel rendelkező autó.
Igazán nem érzem a bűzüket. Levegőt sem veszek addig, míg az előttem álló légtérben fel nem oszlik a felkevart por. Azután viszont egy jó mély lélegzet dukál. Immár a tiszta levegőből.
Továbbmenve a parkolóban az egyik kocsi nyitott ablakából a belső visszapillantó tükörre fellógatott, impregnált, fenyő alakú légfrissítő édeskés szaga csap meg.
Ma senki nem keni csónaklakkal a hajóját, és senki sem festi olajjal a kerítését. A frissen festett hajóknak és kerítéseknek csak lelki orrommal érzékelem a jellegzetes szagát.
Sikerül a bálványfa kellemetlen nehéz bűzét is kivédenem, mert nekem kedvez a szélirány.
Így érkezem a pünkösdfürdői strandhoz. Nem sokan pacsálnak, klórszag sincs a környéken.
Van viszont a buszmegállóba visszatérve kanálisbűz.
Körülnézek. Okkal bűzlik a kloaka: nagyobb felhők közelednek. Az alacsony légnyomás pedig előhozza a csatornák moslékszagát.
Néhány percet várakozunk páran. És máris megáll egy ugyancsak kb. 20 éves busz, ugyanazokkal a bukékkal, mint amelyik kihozott a partra.
Így megyünk haza.
A réten újra szénaillat, a lépcsőházból pedig már kiszellőzött a bécsi szeletsütés szagmintája. Valamelyik konyhában palacsinta készül. Annak az édeskésebb illata uralja a légteret.  
Mivel pedig szagokat nem tudok ez idő szerint fotózni, néhány virágmakrót készítettem. No meg egy szöcskefiókát is lekaptam.

Rokonlátogatás és szentelés esett hét végén.
Nászomékhoz indultunk, mert …
papszentelésre indultunk, mert…
mert ott laknak a nászunk és mert
ott szentelték Bencét, aki a mi plébániánkon dolgozott sokáig.
Közel száz, akármilyen minőségű fotó tanúskodik jelenlétünkről. (Ld. Fotók 2011.3 album) 
A családdal megbeszéltük a legfontosabb történéseket, irányulásokat, közelmúltbeli és ezután várható eseményeket, de közben szó esett 
tanulásról és vizsgákról,
lovakról és kutyákról,
nyaralásról és lakásokról,
utazásokról és házápítésről.
Vittünk könyveket, hoztunk gyümölcsöket.
Köszönjük ezúton is a család jóságát. Jelentem: mi nagyon jól éreztük magunkat náluk.
A papszentelés szépséges és bensőséges örömünnep volt. A készült fotók igazolják szavaimat. Három mondat az utazásról.
Az expressz légkondicionáló berendezései odafelé sehogy, visszafelé meg alig működtek. 
Elképzelhető, hogy a zárt kocsiban mennyire elfogyott út közben a levegő, mekkorára nőtt a páratartalom és a hőmérséklet (utóbbit mértük 31 fokra nőtt).
Visszafelé alig muzsikált a kondi, viszont a hátsó kocsiban lehúztuk az ablakokat, miként a gőzmozdonyok működése idején, és jött a menetszél, leszárította izzadságomat, kellemesen visszahűtött, és nagyságrenddel többet ért, mint a szomszéd vagon alig működő kondija.
Jó éjszakát mindenkinek így 23h 26’-kor.

Naponta kapom a különféle emaileket,
naponta olvasom az újságokban,
naponta látom a televízióban,
naponta hallgatom a rádióban,
naponta mesélik a buszon,
naponta hallom a mobilozóktól,
naponta olvasom az interneten
a szörnyűségekről,
gaztettekről,
hamisságokról,
rejtett érdekek kiborításáról,
háborús rémségekről,
a magánélet eldurvulásáról,
gyilkosságokról,
A föld tönkretételéről,
korrupcióról,
a hatalommal való visszaélésekről,
a kétes és gyors vagyonszerzésekről –
csupa negatívumokról – szóló anyagokat.
Ha nem vértezném fel magamat ellenük, éppen elég okom lenne miattuk arra, hogy javíthatatlanul depresszióssá legyek.
De nem vagyok az.
Minden szörnyűséget elhárítok ezzel a krisztusi megnyilatkozással:
„Atyám, bocsájtsd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek.”

Varga Laci indítja ezeket a gondolatokat bennem: A keresztségben beléptünk az örökkévalóságba. Ettől kezdve Isten állandóan meg akar bennünket ajándékozni, s nekünk nem jókat kell tenni, hanem befogadni az Isten nyújtotta ingyenes ajándékokat, szeretetet, és majd ezekből csíráznak ki tetteink. Ezt a krisztusi tanítást rögzíti más szavakkal Máté evangéliumában: Ti elsősorban keressétek az Isten országát és minden egyebet megkaptok hozzá.
Akkor keressük eredményesen Őt, ha
kezünk üres,
elenged minden kialakított ragaszkodást:
zene,
pénz,
saját kitalációk,
akaratosságunk,
talán  még a blogoláshoz való ragaszkodást is el kell engedni?
Nem tudom.
Kiüresedve mindent
Tőle remélünk, mindent
Érte teszünk,
Belőle élünk és
Előtte játsszuk le életünk drámáját.
Elengedjük szorongásainkat,
aggodalmaskodásainkat,
a bennünket foglalkoztató gonosz híreket,
összeesküvés-elméleteket, és
bármint legyen is, tesszük a Vele való kapcsolatunkból fakadó tetteket: legyen az a virágok megöntözése, a
szemetek felszedegetése, a
természetes környezetünkkel való helyes sáfárkodás, egyáltalán
minden gesztusunk, ahogyan a többi emberre nézünk.
Ahogyan felismerjük bennük emberi méltóságukat,
nagyobbra teremtettségüket.
Azt hiszem, itt abbahagyom.
De mégse.
A könyv hangsúlyos mondatai:
1. Isten ingyenes ajándékaiként kell magunkra tekintenünk, és ilyenként szeretni magunkat, és akkor esélyünk lesz testvérként tekinteni a többiekre, akik létükben szintén Isten ajándékai.
2. Az Isten szeretete egyetemes. A föld minden embere az ő gyermeke, az Ő képmása, és mindenkiért meghalt Jézus.
Másutt:
3. Az Atya gyermekei, a Fiú barátai és a Szentlélek szentélyei vagyunk. Így kell tekinteni saját magunkra, így minden emberre.

Varga Laci indítja ezeket a gondolatokat bennem: A keresztségben beléptünk az örökkévalóságba. Ettől kezdve Isten állandóan meg akar bennünket ajándékozni, s nekünk nem jókat kell tenni, hanem befogadni az Isten nyújtotta ingyenes ajándékokat, szeretetet, és majd ezekből csíráznak ki tetteink. Ezt a krisztusi tanítást rögzíti más szavakkal Máté evangéliumában: Ti elsősorban keressétek az Isten országát és minden egyebet megkaptok hozzá.
Akkor keressük eredményesen Őt, ha
kezünk üres,
elenged minden kialakított ragaszkodást:
zene,
pénz,
saját kitalációk,
akaratosságunk,
talán  még a blogoláshoz való ragaszkodást is el kell engedni?
Nem tudom.
Kiüresedve mindent
Tőle remélünk, mindent
Érte teszünk,
Belőle élünk és
Előtte játsszuk le életünk drámáját.
Elengedjük szorongásainkat,
aggodalmaskodásainkat,
a bennünket foglalkoztató gonosz híreket,
összeesküvés-elméleteket, és
bármint legyen is, tesszük a Vele való kapcsolatunkból fakadó tetteket: legyen az a virágok megöntözése, a
szemetek felszedegetése, a
természetes környezetünkkel való helyes sáfárkodás, egyáltalán
minden gesztusunk, ahogyan a többi emberre nézünk.
Ahogyan felismerjük bennük emberi méltóságukat,
nagyobbra teremtettségüket.
Azt hiszem, itt abbahagyom.
De mégse.
A könyv hangsúlyos mondatai:
1. Isten ingyenes ajándékaiként kell magunkra tekintenünk, és ilyenként szeretni magunkat, és akkor esélyünk lesz testvérként tekinteni a többiekre, akik létükben szintén Isten ajándékai.
2. Az Isten szeretete egyetemes. A föld minden embere az ő gyermeke, az Ő képmása, és mindenkiért meghalt Jézus.
Másutt:
3. Az Atya gyermekei, a Fiú barátai és a Szentlélek szentélyei vagyunk. Így kell tekinteni saját magunkra, így minden emberre.

Mottó:
/ Érik a szőlő, / hajlik a vessző,  / bodor a levele. /
/ Egy szegény legény / szántani menne, / de nincsen kenyere. /
… rengeteg barack és őszibarack érett idén… Sajnálom a több száz kiló gyümölcsöt megrohadni látni, mikor a zöldségesnél megfizethetetlen az ára. Én már alig bírom a szöszmötölést, a lekvárok és befőttek gyártását. Azt sem tudom, miért csinálom, mert nem szeretjük a befőttet, a lekvárokat sem tudjuk elhasználni, ha 500 évig élünk, akkor sem. Még az évekkel korábban elrakottak sem fogytak el. – Lajos bácsi, akit súlyos emésztési zavarokkal hoztak be, két és fél évvel ezelőtt panaszkodott így a kórteremben. Óbuda külső felén laktak feleségével. Egy gyermekük tőlük messze élt. Kertjükben a gyümölcsök és a zöldségek évente rendre hozzák formájukat. A konzervált gyümölcsök, a savanyúságok garmadával sorakoznak a kamrában. Lassan már be se férnek. Ők meg szenvednek a felgyülemlett készletek miatt, a bőséges termés miatt.
Paralel szenvednek azok az ismeretlen szegények is, akik nem tudják megfizetni a zöldségesnél a konzervek és friss gyümölcsök, zöldségek árát.
Nem kellene találkozniuk a kétféle szenvedőknek, hogy az adás és befogadás révén szenvedésük agapéban oldódjon?
Mindenki jól járna, és örömük kölcsönös volna.
Mindenki felszabadulna a nyomás alól.
Aki belefullad a bőségbe, az is, aki ínséget szenvedett korábban, az is.
Mert így a régi anekdota igazsága érvényesül:
Az egykori színi igazgató ugyanis ezt mondta: Amikor fiatal voltam, volt mivel ennem, de nem volt mit. Ma már volna mit ennem, de nincs mivel.
Nem kellene adni azoknak, akiknek még van mivel enni, de nincs mit?