Mickey webnaplója

Igen, árnyékban 27˚C. De mit jelent ma az árnyék? Mert ha nem is látom a napot a felhőktől, azért érzem, hogy éget valahogy a felhőkön keresztül is az UV-sugárzás. Ma már nem is vittem a sétámhoz fehér kalapomat, mert egész egyszerűen unom félpercenként föl-, meg lekapni a fejemről a felhővonulások függvényében. (Ez csak azért lehetséges, mert nem jutott még eszembe, hogy a sétálások alkalmával a kellemes, árnyékot hozó felhőket tulajdonképpen kalapom levételével üdvözlöm. Ez tehát egy üdvözlő gesztus. Hm.
Ma nagyon is jöttek a felhők, és mire a szelektív hulladékgyűjtő badellákig értem, már sírva fakadt az idő. Ej, hát akkor nem megyek át vonattal a Dunán, hogy aztán Pestről hazajöjjek (pedig ezt terveztem).
Se bőrig ázni, se a sűrű villámlásoknak kitenni nem óhajtottam magamat. Inkább a buszok felé kacsintgattam, és nemhiába. Azonnal jött a 34-es. Kivitettem magamat az esőzónából a gáthoz (pedig nem ezt terveztem).
Így elkerültem az esőt, sőt néhány képet is készítettem. Amikorra meguntam a csavargást, buszra pattantam, hogy hozzak haza néhány sört, fagyit, kekszet, keresztrejtvényt az üzletközpontból.
Nem tudom, ti hogy vagytok a pénztárakkal?
Nekem kevés szerencsém van. Ha figyelnék a tömeg vonulására, oda állnék, ahol többen várnak. Feltehetőleg ismerik az illető pénztáros teljesítőképességét, azért tüntetik ki bizalmukkal. Én meg azt keresem, hogy hol állnak alig.
És beállok.
Vagy az orrom előtt jelenti ki a kasszás, hogy zár,
vagy gazdát cserél a pénztár, ha nem, akkor meg
nem találja a cikket sem a gépében, sem a feljegyzéseiben.
Nos, ez utóbbi eset esett meg ma is.
Valaki rövid és dagadt egyenes kifliféléket vett, de az általa közölt áron nem talált a pénztárosnő kb. öt percig semmit.
Eközben éreztem lelki ujjaimmal, ahogyan a jégkrémek puhulni kezdenek az egyre múló percekben – a dögmelegben.
Mire hazaértem csakugyan megereszkedtek.
Vágtam be őket a fagyasztóba:
Hogy dermedjenek meg!

Valaha a Regnum Marianumban Varga Péter vagy más kitalálta, hogy a mozgalom viszonylag zárt majálisán a különféle csoportok rukkoljanak elő valamiféle programmal, játékkal, foglalkozással. Ezek voltak a „bódék”, melyek egyikében gyurmázni, a másikban ügyességi játékot űzni, a harmadikban vetélkedni, a negyedikben sportolni stb. lehetett. Blanckenstein Miklós Az Orsz. Lelkip.-i Int. vezetőjeként elég gyorsan átvette és át is ültette ezt a gyakorlatot az esztergomi egyházmegye különféle színfoltjainak, közösségeinek a bemutatkozását célzó évente ismétlődő rendezvényen a máriaremetei, karizmák ünnepe meghonosításával.
A színpadon énekkarok, bábosok, iskolás tánccsoportok váltották egymást, de gitárosok, tanúságtevők is felléptek. Ugyanott záró szentmisét is tartottak minden pünkösdvasárnapot követő hétfőn. Szinte minden évben kilátogattunk erre a majálisra (idén juniális). Hol esett, hol majd elfújt a szél bennünket. Máskor erősen poros volt a terep. 1997-ben pl. ki kellett állnunk Tücsivel, és megosztanunk házasságunk transzcendens vetületeit a hallgatósággal. Tizenhárom fok volt, esett az eső, dermesztő szélfújt és rövid ujjú ing volt rajtam.
Az idei szintén hozott meglepetést. Még több sátor (bódé) állt az érdeklődők rendelkezésére. Talán a sátorprogramok jobban magukhoz vonzották, tömörítették az érdeklődőket, mindenesetre a választéknövekedés ellenére mintha megtorpant volna az érdeklődés a rendezvény iránt. Csak remélem, hogy nem csökkent.
Volt még egy érdekessége az idei juniálisnak.
Kint voltak a jezsuiták, egykori munkaadóim,
kint a Szent István Társulat, Tücsi munkahelye,
kint a Közös Pont-ÖKI, Mica munkahelye, és
kint a Szentjánosbogár Egyesület, mely Elvira munkahelye egyben. És
kint voltunk mind a négyen, akik egy-egy közösség elkötelezettjei vagyunk ugye.
Sok szép arccal, régi ismerőssel és ismeretlennel futottunk össze. Próbáltuk velük az elvarratlan szálakat elvarrni, de legalábbis örülni a velük való spontán találkozásnak.
Azt kell mondanom, az idő is „király” volt. Nem esett, de olykor árnyat adó felhők moderálták a hőség ontására kihegyezett napsütést.
Sikerült ottlétünket is egyszerre befejezni, így négyen ültünk a kocsiban hazafelé.  
A helyszínen készült 10 kép a fotók 2011.3 albumban láthatók.

Cini könyvében annyit olvastam a fejelésről, hogy megemlítettem a minap. Most egyéb gyerekkori játékainkból hozok vissza még néhányat.
Mára már kiment a divatból a lányok által űzött ugróiskola. Ennek kockáit a földbe karcolták vagy a flaszterra rajzolták krétával. Egymásután háromszor féllábon ugrottak, majd páros lábbal egy dupla négyzetbe, utána féllábon, majd megint dupla négyzetbe páros lábbal. Itt hátraarcot kellett ugrani, s visszafelé ugyanúgy ugrabugrálni. Az ugrálás előtt lapos kővel bele kellett találni a soron következő négyzetbe. Ha valakinek nem sikerült, ha a vonalra lépett, ha letette a másik lábát is félláb helyett, megbukott, egy körre kimaradt. A menet közben e lapos kavicsot vissza kellett gyűjteni, felemelni az adott négyzetből, s az ugráló magával vitte.     
Pókfoci. A játékot a takarítás kiküszöbölésére találták ki. A tornaterem koszos padlójára ült az egész osztály két csapatra osztva. A klottgatyánknak állandóan a padlón kellett maradnia focizás közben. A tornaterem az óra végére tiszta lett, gatyánk meg hótt koszos. Otthon aztán anyáink üzentek az iskolának. Üzeneteiket nem mertük továbbítani.  
Gombfoci. Magyar találmány. Különféle gombokkal űzött foci asztallapon űzve. Inggomb volt a labda, kabátgombok a mezőnyjátékosok, több gombból  összeragasztott magasabb forma a kapus. Volt, aki egyenesre reszelte a gombok egyik oldalát, hogy egyértelműbb legyen a labdatovábbítás iránya. Általában hüvelyk és mutatóujjunk körmeivel lőttük meg a gombokat, de lehetett ujjal is. A taccsdobást tenyerünkre helyezett inggombbal úgy végeztük, hogy ujjvégünkkel alulról megütöttük az asztalt, ettől a gomb berepült a pályára. Nagy csatákat vívtak a fiúk egymással.
Majd elfelejtettem:
Zúgógomb. Szoliter játék, azaz egyszemélyes. Egy nagyobbacska gomb szemben lévő lyukain átfűzünk egy kb. hatvan centis cérnát. Végüket összekötjük. Így a két szál úgy veszi közbe a gombot, mint talicskakereket a tengelye. Most jobb és bal kezünk ujját beleakasztjuk a cérna két végén, megforgatjuk a gombot, hogy betekeredjen. A cérna húzásával-megeresztésével a gomb előre-hátra pörgésbe kezd, sokszor halk hangot is hallatva. Ablaküvegnek koccantva köszörüléshez hasonló hangot hallat.
Két – a nevében anális – játék
Seggredobós. A fűre ülünk, a dobó megpróbál érvényes felületet találni rajtunk, és labdával eltalálni. Térdtől vállig érvényes a találat. Fejjel, alsó lábszárral, lábfejjel lehet hárítani. Az ülők a feléjük dobott labdát igyekeznek minél messzebbre rúgni, fejelni, hogy a dobó feladatát nehezítsék. Lehet engedményt adni a dobónak. Pl. „jöhetsz öt lépést”, de akkor csak az ajánlattévőre célozhat. Érdekessé teszi a játékot, hogy az ülők messzebbre ülhetnek a dobótól, de csak úgy változtathatják helyüket, hogy egyik kezükkel a füvet súrolják. A dobónak ilyenkor sikerül a feneküket eltalálni labdával, ha elég fürge. Akit eltaláltak, a dobóval cserél. Ez azon ritka játékok egyike, amelyben nincsenek vesztesek, győztesek. Csak játék van, mozgás, nevetés, felfrissülés.
Seggreverősdi. Az áldozat belehajtja a fejét egy ülő tag térdére tett párnába, hogy ne leshessen. A többi résztvevő véletlenszerűen rácsap a hunyó fenekére, akinek ki kell találnia, ki ütött rá. Ha eltalálta, cserélnek. Ha nem, újra huny. Minél többen játsszák, annál nehezebb kitalálni, ki ütött rá. Kb. 4-6 fő az ideális csoport. Itt sincs abszolút győztes és vesztes se. Túl nagyot ütni nem illik, de azért éreznie kell a hunyónak, hogy most odasóztak neki.

XVI. Benedek pápa teológiai fejtegetései folytatódnak a Názáreti Jézus II. kötetben. Mint bevezetőjében a pápa említi, gondolatai nem a tanítóhivatal aktusai, hanem  az Úr arca személyes keresésének a kifejeződései. J. Ratzinger gondolatai azonban alapos bibliaismeretet feltételeznek, mert nélküle igen körülményes és fárasztó dolog folyamatosan figyelni okfejtéseire. Magam már többször végigolvastam a Bibliát, innen is alakult ki ez a véleményem XVI. Benedek  megfogalmazásairól. Viszont a kötet 212. oldalán összegzi a lényeget, és ez mindenki számára közérthető. Így ír:
Van egy csodálatos kis történet az Evangéliumban. (Mk 6,45–52párh.), ahol Jézus földi élete idején elővételezi, s így könnyebben érthetővé teszi számunkra a közelségnek (térfeletti hatalom) ezt a fajtáját.
Az Úr a kenyérszaporítás után úgy rendezi, hogy a tanítványok szálljanak a bárkába, és menjenek előre a túlsó partra, Betszaidába, amíg ő a népet hazaengedi. Azután visszavonul
„a hegyre”, hogy imádkozzék. A tanítványok így egyedül vannak a hajóban. Ellenszél van, a tó felkorbácsolódik. A hullámok és a vihar ereje fenyegeti őket. Úgy tűnik, hogy az Úr messze van, a hegyen imádkozva. De mert az Atyánál van, látja őket. És mivel látja őket, a tavon odajön hozzájuk, beszáll csónakjukba, és segíti őket célba érni.
Ebben a képben az egyház kora jelenik meg – mondandója nekünk is szól. Az Úr az Atya „hegyén” van, ezért lát minket. Így bármikor beszállhat életünk hajójába. Tehát mindig hívhatjuk, és biztosak lehetünk abban, hogy lát és hall minket. Az egyház hajója ma is a történelem ellenszelében halad az idő felkavarodott óceánján át. Gyakran úgy látszik, mintha a hajónak el kellene süllyednie. De az Úr itt van, és időben jön. „Elmegyek, de visszajövök hozzátok” – ebben bízik a kereszténység, ez a mi örömünk oka.         
Majd hármat lapozunk.
Clairvaux-i Szent Bernát adventi prédikációjában ez áll: „Az Úr három eljöveteléről tudunk. […] A harmadik a kettő között van (adventus medius). Az elsőben lélekben és erőben jön el, a végső eljövetelekor dicsőségben és fönségben. Szt. Bernát János Evangéliumára hivatkozik ahol ez áll: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk, és benne fogunk lakni.”
Egyet lapozunk: Ott ezt köti lelkünkre a pápa: „Kérjük személyes nehézségeink pillanatában: »Jöjj, el, Úr Jézus, és vond be életemet a te jóságos hatalmad jelenébe!« Kérjük őt, hogy mutassa meg közelségét azoknak az embereknek, akiket szeretünk, vagy akikről gondoskodunk. Kérjük, hogy hatékonyan legyen jelen az ő egyházában.”
És az utolsó két bekezdésben ezt találjuk:
„Térjünk vissza még egyszer a lukács-evangélium befejezéséhez: Jézus – így halljuk – Betánia közelébe vezette övéit. Ott »kezét kitárva megáldotta őket. Áldás közben megvált tőlük, és fölemelkedett az égbe« (24,54köv.). Jézus áldás közben válik meg övéitől. Áldás közben megy el, és megmarad áldásában. Kezei kitárva maradnak a világunk felett. Krisztus áldó keze olyan, mint valami tető (védőernyő, gondolom. Mick), amely megvéd minket. Kezei ugyanakkor megnyitnak, kitárják a világot, hogy az ég beleáramoljon, jelenvalóvá lehessen benne.
Az áldó kezek gesztusa kifejezi Jézus maradandó kapcsolatát a tanítványaival, a világgal. Távolodva eljön, hogy felemeljen, túl önmagunkon, a világot pedig megnyissa Isten számára. Ezért örvendezhettek a tanítványok, amikor Betániából hazatértek.
A hitben tudjuk, hogy Jézus felettünk tartja kitárt, áldó kezét. Ez a keresztény öröm szilárd alapja.”
Holnap pedig arra emlékezünk, hogy mi történt, amikor elküldte a Paraklétoszt, a Vigasztalót a tanítványoknak Jeruzsálembe. Ez pünkösd, amikor az egy Péter szavait mindenki a saját nyelvén hallotta. Nem így volt, de így is lehetett: Péter „nyelveken beszélt”, azaz látszólag értelmetlenül, de a hangfolyamból mindenki a maga nyelvének elemeit volt képes megragadni. Ez a nyelv egyedül a szeretet nyelve lehetett csak, az örökkévalóság nyelve. 
Szolgálati közlemény: A ma készült képek felrakva a Fotók 2011.3. albumba.
Bocsánatot kérek azoktól, akikről nem, vagy nem jó minőségben készült kép. Csak remélem, hogy ők szerepelnek Chello képein. Legközelebb jobban odafigyelek a részletekre.

Éjjel legalább kétfélét álmodtam. Álmomban valamiféle konferencián üldögéltünk. A szünetben kígyózó sorok verődtek össze az illemhely előtt. Magam is beálltam a sorba, de valaki hozzám lépett, és kérte: most azonnal menjek vele, mert egy híresség szeretne megismerni.
Mentem.
Megismert, majd megpróbáltam újra helyet fogni a sorba állók között. Aztán eszembe jutott: Itthagyom én az egész társaságot. Van itthon saját mellékes. Felkeltem ágyamból, és kimentem.
Újra álomba merülve latin nyelvi problémával küszködtem, mert mintha egy könyvben tévesen írtak volna egy igealakot. Gondoltam: jó lesz utánanézni, mert nemsokára élesben megy a számon kérés. Kezdődik a suli, és a piarista Gál nem örül, ha valami nem megy flottul. Ám megint menekülőre fogtam a dolgot. Szememet kinyitva látom: már hajnali 5.45 van. Akkor inkább felkelek, és mint nyugdíjas túllépek a középiskolásnak kijáró szorongáson, feledem az egész igealakos históriát. Inkább egy kávé mellett bekapom a reggeli gyógyszereket.
Reggel arról beszélgettünk, hogy Karinthy Cini sokfélét sportolt, de visszatérően ír a csaknem mindennapos fejelésekre és olykor a lábtengóra. Ma egyáltalán nem látom e kétféle szórakozás művelőit. Pedig gyerekkoromban tényleg divat volt a fejelés. Talán azért, mert kevesebben is játszhatták, mint pl. a focit. Két ember már kiállhatott fejelni egymással. Ha négyen jöttek össze, akkor még izgalmasabbá vált – a stukkolási lehetőségek miatt. A stukkolás ugye azt jelenti, hogy a csapattársam fejesét ugyancsak fejjel továbbítom gólszerzés céljából. Ha pedig lepattant a pályán a stukkolt labda, onnan fejelhettem tovább. Ha pedig az ellenfél azt kiabálta, hogy „kiugrom”, azaz el tudok odáig ugrani, ahol leesett a labda, akkor fejelni nem, csak „ráhúzni” lehetett. Ez pedig azt jelentette: a két kezem közé szorított labdát kell el- befejelnem a kapuba. Az igazi fejes és a ráhúzás közt kb. akkora különbség van, mint a távolugrásban a rászaladós és helyből való elugrás között.
Megjegyzem: a regnumban tömör, bőr kislabdával is játszottunk stukkolóst. Itt nem fejjel, hanem  tenyérrel történt az elütés. A két csapat stukkolhatta a labdát, az ellenfél levadászhatta röptében. Izgalmas-mozgalmas játék volt az is.
A lábtenisz magyar találmány. Ma alig él, legalábbis én nem találkozom vele. Sem felrajzolt pályába nem futok bele, sem a játék művelőibe. Pedig sokat játszottam magam is. Mind szerettük a „tengó”-t.  Kb. négyzetes mezőkben állt két játékos, ha négyen voltak, akkor négyen a 2x2 négyzetből álló mezőben. Az átlósan elhelyezkedők voltak egy csapatban. Kézzel történt a szerválás. Az ellenfél megmutatta, hogy hol pattanjon a labda. Ha fogadta a szervát, úgy kellett továbbítani azt lábbal, mint a teniszben: vagy nem pattan a térfelemen a labda, vagy egyszer – továbbítás előtt. A határvonalakat a külső négyzetben aftának hívták. Ha odapattant a labda, egy poént ért. Ha a belső vonalra pattant, más megítélés alá esett. „Önafta nincs” – szólt a szabály. A technikás játékosok próbálták visszaadhatatlanná tenni a labdát. Megfogták a lábukkal a labda  tempóját, és mintegy megszelídítve, az ellenfél lába mögé gurították. A manőverre azt mondták: „leteszem”. Elég sunyiságnak számított, de pontot ért.
Nappal: Kimegyünk a temetőbe össznépileg, már aki ráér jelen lenni, merthogy apánk ma éppen száz éves. Igaz, ebből az árnyékvilágban mindössze 49 és fél évet töltött, 1960-ban meghalt, s azóta időn kívülivé lett. Ma egy kicsit elgondolkodunk, munkálkodunk anyánkkal közös sírjuk felett. Isten adjon nekik öröklétet, örök boldogságot!   

Hová lettek a szúnyogok?
Húsz éve  május első napjaiban eddig minden évben elkezdődött a harc a gyötrőszúnyogokkal. 
Először fénycsapdával kísérleteztünk, de nem ért semmit.
Majd évekig használtuk a vegyszert füstölő elektromos készülékeket.
Utóbb pedig minden nyílászárónkra szúnyoghálót tetettem.
Ma – ha minden igaz – június 10. van. Még sem a balkonon, se a Duna-parton, se Bp-en sehol nem találkoztam idei vérszívó bestiákkal.
Nem mintha hiányoznának.
Lehet, hogy valamelyik gyógyszeremtől nagy ívben elkerülnek?

Ugye tegnap nagyot mászkáltam.
Este meg féltizenkettő utánig néztem egy interjút a mélyszegénységben élő cigányok támájáról.
Reggel szokás szerint háromnegyed hatkor ébresztő.
Bezzeg kávét meg nem ittam.
A Karinthy Cini napló-restanciát be akartam hozni, hogy végezzek az olvasásával. Nekifutottam, majd amikor már csak 10 lap lett volna hátra, belealudtam.
Ilyen nincs, újra és újra elolvastam néhány mondatot, amikor rájöttem, hogy ez puszta önkínzás. Inkább ledőlök egy hangyányit. Így is lett.
Érdekelt, hogy a 700 oldalas kötetnek írt-e folytatását, különös tekintettel arra, hogy Napló I. a címe.
Egy gyors google-keresés. Cini 1992-ben halt meg. Még kétkötetnyi naplót írt. De megírta 1956-os élményeit is. És még mennyi mindent. Az első csak 1967–69-ig időszakról szól.
Azért is érdekes ez számomra, mert blogom lényegesen szűkebb terjedelmű napló. Más kérdés, hogy nem is egészen az. Inkább a mindennapokban felötlő gondolatok, eszmefuttatások mindennapos vetülete. Csak annyiban hasonlít minden más naplóhoz, bloghoz, hogy ugyanúgy kiírok magamból mindent, mint minden író ember. Így esett ez már pl. Madáchcsal is, aki kiírta magából az Ember tragédiáját. És azóta is a legtöbb irodalmár ezt teszi. Mindennek elnevezi figuráit, miközben leplezve vagy leplezetlenül önmagát írja.
Ma sétálás alkalmával nem adódott semmi érdekes  fotóstéma (vagy nagyon álmos voltam?). Sorry. Mindenesetre csak cipeltem a kilós masinát. Meg egy kardigánt is cipeltem, amire ugyanúgy nem volt szükségem, mert mire kiértem az első sarokig, erősen sütni kezdett a mindaddig felhők takarta nap.

Ha lusta volnék, már végeztem volna a Karinthy-naplóval. De a mai finom hidegfrontnak nem tudtam ellenállni. Nyakamba vettem a fővárost.
Elhatároztam, hogy felvitetem magamat megint a Szabadság-hegyre, és immár az Ördög-orom felé veszem utamat.
Az első említésre méltó történés a Batthyány téri metróperonon ért. Egy beesett arcú öregember – vállán hátizsák, fejében kalap. Kéreget. – „Adjanak valamit. Adjanak valamit…” Két nő belenyúl a pénztárcájába „valami”-ért.
Már apám idejében is ugyanez volt a helyzet, csak nem volt még metró. Az Avar utca koldusa is ezt kiabálta: – Adjanak valamit! – Mit adjunk? – kérdezték eleim. – Mindent adjanak – vágott vissza a koldus –, amit Isten adott!
A második meglepetés a metrón ért: A Széll Kálmán tér következik. Igen. A Moszkva tér megszűnt. Mert mégiscsak „emberségesebb” a Széll Kálmán elnevezés.
A harmadik említésre méltó valami, hogy több közterület május 12-én hivatalosan is új nevet kapott. Így lett a Moszkva tér Széll Kálmán tér, az óbudai Ságvári Endre  utca Sinkovits Imre utca. A VIII. kerületi Köztársaság tér (ahol a szoc. párt székháza állt, és ahol ávósok tüzeltek mindenkire 56-ban) II. János Pál pápa tér.
A XXI. kerületi Ságvári Endre utca Popieluszko utca (Pater P.-t brutálisan agyonverte egy lengyel belügyis 1984. okt.-ben), a Tanácsház utca Károli Gáspár utca, a Margit híd budai hídfőjéhez közeli, II.  kerületi, eddig névtelen közterület Elvis Presley park lett (E. P. 1956-ban a világ figyelmét a magyaroknak való adakozásra szólította fel Ed Sullivan tévéműsorában).
Hozzáteszem, hogy az 53-as buszvégállomás terét Mindszenty József térnek hívják, az 56-os villamos mellett ilyenek sorakoznak: Márton Áron tér, Mindenszentek park, Apor Vilmos tér.
Budapest közterületei kezdenek vallásosak lenni. Még a nemzetnek kellene utánozni a tendenciát.
A Böszörményi út sarkán minden kozmopolita berzenkedés ellenére áll a Turul-szobor, alatta csobogó vízesés. Hát ennyiféle valamin akadt meg a szemem, fülem.
Hanem a természetes látnivalókkal egyre inkább adósa a főváros a tájban gyönyörködni akaróknak. Buda hegyei kiváló rálátást biztosítanának mindenkinek, „ha felmegy valaki a budai nagy hegyre”. A nótában még csakugyan ez áll: /Ha felmegyek a budai nagy hegyre, / letekintek, letekintek a völgybe, / ott látom az, ott látom a kicsi kertes házunkat, / édesanyám szedi a virágokat. / Ma már nem így szólna a nóta. Ha felmegyek a budai nagy hegyre (és most mindegy, melyikre), letekintenék a völgybe, de nem látok semmit, mert mindenütt hatalmas kerítések, égig érő fák és házcsodák takarják el, irigylik el a kilátást a kirándulóktól. Fotózhattam volna „magánterület”, „Kérem, ne zavarjanak!”  feliratokat. Nem egy „köz” nem köt össze semmit, mert a vége lezárva magánházzal. Minden „köz” két utcát kötött össze a jobb időkben. A név maradt, a funkció nem. A házakból persze gyönyörű panoráma esik a lapályosabb részekre, ellátni Pestre. De csak azoknak, akik ott laknak.
Nincs ez így jól. El kellene bontani a kerítéseket, és visszaadni a polgároknak a város látképét. Miként Kaliforniában is elbontatták azt óceánt lekeríteni kívánó magánzókkal az összes kerítést: Az óceán partja az amerikaiaké!
A budapesti tájkép pedig a budapestieké. Azt tapasztalom, mindent beépítenek vagy bekerítenek, és hirdetik horribilis árakon a még beépítetlen telkeket. A legtöbb utca zsákutca itt Farkas-völgyben is. Lehetetlenség megközelíteni a táj egy-egy nevezetes pontját. Csak igen nagy vargabetűk megtételével jutottam el pl. az Ördög-oromhoz a szemközti Arató utca felől.
Gyerekkoromban mennyivel egyszerűbb volt a kirándulónak innen oda, onnan meg amoda térni. Ma összevissza vezetgetik a gyalogszert. Csak a nagyon makacs turisták érnek célba. Én közéjük tartozom. Végül eljutottam az Ördög-orom alsó utcájához. Meg kell mondanom, nem éreztem ingerenciát felmenni az oromhoz. Az oda vezető Edvi Illés utca teljesen be van építve. Hol van már a szépséges vadregényes táj?
Odalett a telepesek mohósága folytán.
Kár érte, én legalábbis nagyon sajnálom.        

Zuglóban növekedvén gyakorta vitt el utunk az Erzsébet királyné úton, ott is egy cipész, Gart Pál kirakata előtt. Két zanzásított méretű bőrcipőt helyezett el szemmagasságban, egy rusnyát és egy újonnan csillogót. Alattuk a felirat: ilyen volt, ilyen lett. Jót mosolyogtam az átlátszó trükkön. Ugyanis, amelyik ronda volt, már évek óta egyformán ronda volt, jottányit se lett szebb. A szép pedig se nem csúnyult, de szebb se lett az eltelt idők során.
Velünk emberekkel ez mintha fordítva volna. Legalábbis ezt véltem látni ma reggel. Agg szülő és felnőtt korú gyermeke ballagtak egymásután. Hátul a fiatal, a legszebb érett korban, tiszta sima arcú, elöl a ráncsos öreg. Ilyen volt, ilyen lett, ugrott be hirtelen a fordított analógia.
De ha arra gondolok, milyen jól áll egy sima bőrű pici emberkének a fogatlanság, és mennyire mást jelez ugyanez idős korban, vagy milyen aranyos a kis kopasz csecsemő pihés feje, és mennyire elüt ettől a látványtól az öregek fényes kobakja, ugyanígy fordított analógiát kapok.
Ez még akkor is igaz, ha elfogadom az időskor bölcsességét, tapasztalatgazdagságát, szerető tekintetét, huncut mosolygását.
A test csak-csak megadja magát előbb-utóbb a hanyatlásnak minden lelki finomság ellenére.

„Ez volt hát az ember, ha kellett, a gáton…” (Toldi)
A Toldi pedig Miklós volt.
Este sok ember relaxált a pünkösdfürdői gáton, és hogy hány hallgatott közülük a Miklós névre, nem tudom. Két Miklós biztosan jelen leledzett. Én, és akit felismertem, Vámos M. Ott bringázott egy kutya társaságában. Föl s alá. Ő persze nem ismert fel engem. Én csak egy Miklós vagyok, ő meg az író V. Miklós.
De nemcsak Miklós nevű író sétált a parton, hanem egy Péter is. Esterházy. Őt is fölismertem, mert nemcsak Péter volt, hanem  E. Péter, az író.
Ő persze honnan tudta volna, hogy magam is író volnék.
Blogger.
Kisvártatva újabb cangás érkezett. Velem szemben haladt. Ő bezzeg felismert engem,
G. volt, aki rendszeres templomlátogató – csakúgy mint szerénységem. Megelőzött engem a köszönésben, amit sietve viszonoztam, hiszen seperc alatt elhúzott mellettem.
Jó lett volna a sétafika, csakhogy nem vettem figyelembe az uralkodó szélirányt. Északról haladtam délnek. Az enyhe széllel egy irányban. Pedig az lett volna az egyetlen, amely megkönnyítette volna gyaloglásomat az igen párás melegben.
Ma megismételtem a Duna-parti kutyagolást, de egyre inkább elment a kedvem az egésztől. Ma 87%-os volt a dunszt, kevés volt bennem a folyadék, érzem a hidegfront közeledtét… Tovább is van, mondjam még?  Alig fotóztam az időnként szemeregni kezdő esőben.
Viszont 65-höz közeledve ma új életet kezdtem.
Én, aki oly sokat foglalkoztam a délszláv jelenésekkel, ma elhatároztam, hogy megpróbálom a heti két napi visszafogott étezést: kenyérfélék vízfélékkel. A változatosság kedvéért kanyarítottam egy szelet Mica által sütött kenyeret és desszertnek kiflikarikákat ettem hozzá. Folyadékképpen pedig a zsűri által első helyen kihozott aquincumi csapvízből kortyolgattam a magam és mások testi-lelki egészségére.
Ha beválik, folytatom.
Holnap lazítás következik.