Mickey webnaplója

A gazdasági élet élénkülésének egyik biztos jelét látom abban, hogy mintha visszatérne a magyarokba a humor. Ma pl. sétára indulván a rétet környező fára biggyesztett táblára lettem figyelmes. A fára akasztott tábla felirata pedig a következőképpen szól: TILOS A DOHÁNYZÁS! Mármint a réten.
Értem én, hogy ha a polgárok nem dohányoznak, a népgazdaságban sokkal nagyobb nyereség keletkezik, mint amennyi a dohánytermesztők és a dohányipar haszna.
Értem azt is, hogy népünk a felülről jövő tiltásokhoz szokott.
Ha tehát a buszmegállóban tilos a dohányzás, akkor nem gyújt rá a jogkövető polgár.
Ha a munkahelyen is, akkor ott se, és
ha az éttermekből is kiakolbólintják a cigifüstöt, akkor ott se gyújt rá. Sőt. Most valamely túlbuzgó honfitársunkat lelkesedése arra indította, hogy legyen teljesebb a tiltás. Legyen tilos a dohányzás a réten is. Elvégre a kutyákat ott sétáltatják, és tönkreteszi a bagó illóolaja a szaglásukat.
Nem tehetek róla, megint eszembe jut 1956. A forradalom alatt mindenre vöröskeresztet applikáltak, mert az bizonyos védelmet jelentett a támadások ellen. Egyszer láttam egy lovas kocsit, amelyen a kocsin kívül a ló hátsójára is festettek egy vöröskeresztet. Biztos, ami biztos. Hát ez volt a forradalom humora ilyesvalami mögöttessel: „Elvtársak, ne lőjetek ide, mi is a Putyilov-gyár munkásai vagyunk!”
Más.
Hirdetem néktek, hogy naponta négy órakor a Mária rádióban egy-egy ember beszéli el életét, annak változását, pozitív elmozdulását. Engem eddig kivétel nélkül mindegyik beszámoló megkapott. Olyanok ezek a nyilatkozatok, mint egy-egy érdekesebb blog-sűrítmény, amelyben elhangzik mindenféle, amit az illető lényegesnek gondol megosztani velünk.
Azt is hirdetem néktek, hogy a balatoni (több mint száz) képet a Fotók 2011.2-re tettem fel. Akit érdekel, ott megtalálja őket. Azért írom ide ezt, mert mától él a Fotók 2011.3 album, mely szintén humorral indul: Egy Dunába dobott mentőövbe kapaszkodó kacsát fényképeztem le. De megtalálod a rét fájára akasztott dohányzást tiltó táblát is.

Tegnap ünnepi pogácsák, ünnepi szendvicsek, üdítők, ásványvizek, pezsgők és borok előkészítve. Látom ám, hogy az éhesebbje oda-odakap a kitett javakhoz, és „szemezget” a finom falatokból. Hangosan szólok a szervizről gondoskodóknak,  hogy a pimaszok is hallják: Takarjátok már le a szendvicseket, mert jönnek rá a legyek. Ha ebből se értettek az érintettek, akkor semmiből. P. még hozzátette: Ő is látott ilyet, de furcsamód csak két lábuk volt a legyeknek.
E. odalépett hozzám, azzal, hogy meghív egy jó kávéra. Nosza, mondtam. Ám az órás előadás kezdetén – méltán – még nem hozatták fel a kávét, részben azért, mert kihűlne, részben, mert a fogadás hivatalos kezdetére csaknem elfogyna a hívatlan fogyasztók buzgalmából. Ez a poénba ültetett mohóság nem jött be. 
T. meséli: A híres ember odaül a dedikálók közé, és a vele készült interjú-kötetet írogatja alá szorgalmasan. A mellette ülő interjúkészítőt észre sem veszi a nagyérdemű. A sorbanállók közül senki nem tudja, hogy a kötet az utóbbi szellemi terméke, és úgy illene, hogy ő dedikáljon.
Hogy ez a mentalitás mennyire elterjedt, az is igazolja, hogy egy szerző azt kérte, hogy az általam pesztrált bibliográfiájában a saját művei közé soroljam az vele készült beszélgetős könyvet.
Utóbb az interjúkészítő elpanaszolta, hogy az ő kötete nem is szerepel a lajstromban. Persze nem találta, mert ott szerepelt, ahol nem kellett volna, ott viszont nem szerepelt, ahol kellett volna.
Ezek mind apró-cseprő ügyek. Teljesen eltörpülnek azok mellett a szeretetlenségek mellet, melyeket naponta követnek el rasszok egymás ellen, vallások egymás ellen, szélsőségesek egymás ellen, magukat a többiek fölé helyezők mások ellen. Ismertem korábban is a CSI magazinját, most a neten is felfedeztem ezt a hírportált.
http://www.csi-magyarorszag.hu/
Szörnyűségekről számol be, melyeket főleg az iszlám tagjai követnek el keresztények ellen. Mint hírül adja, kb. 240 millió keresztény szenved üldöztetést ez idő szerint a világ legkülönbözőbb országaiban.
Ki kell egészítenem ezt azzal, hogy elég sok szervkereskedő, emberkereskedő, nő és leánygyermek kereskedő is garázdálkodik világszerte anélkül, hogy tevékenységük ellen határozottan fellépnének azok, akiknek ez (volna) a feladatuk.
Most mégis maradjunk az említett hírportálnál. Ízelítőül egy csaknem találomra kiválasztott híranyagot hozok ide.
„Sajnos vannak esetek, amikor semmit sem tehetünk – panaszkodik az orvos. –Leginkább azokat a volt rabszolgákat sajnálom, akiknek a kegyetlen tulajdonosa szándékosan kioltotta a szemük világát.
Ez történt Garang Piol Akollal is. Még gyerek volt, amikor négy barátjával együtt elrabolták. Társainak útközben sikerült megszökniük, de neki nem. Mikor elfogták őket, a rabszolgahajcsárok addig verték botokkal a fiúkat, míg végül mind a négyen meghaltak. Garangnak mindezt végig kellett néznie! A kiskamasz teljesen összezavarodott. A gyilkosok fenyegetése ellenére sem tudta visszafojtani a zokogását. Erre büntetésből kiverték az egyik szemét. „Legalább most van okod a sírásra” – csúfolták cinikusan. A 13 éves Ker Aleu Deng mindkét szemére vak.
Korábban már írtunk a fiúról, akit tulajdonosa fejjel lefelé akasztott föl egy fára, és egész nap így kellett lógnia. Kegyetlen mesterének még ez sem volt elég, még borsot is dörzsölt áldozata szemébe, amitől az teljesen megvakult. Az orvos itt már semmit sem tehet. Ám dr. Luka mégsem adta föl a reményt, hogy az éles eszű gyereken segítsen: mindent megtett, hogy útlevelet szerezzen neki, amit Ker időközben már meg is kapott. Talán külföldön egy vakok iskolájában segítenek majd rajta.”

Ha blogom egy-egy részlete irodalmi értékű is, félek, hogy nem az utóbbi időké az. Mostanság – bár kenyérkereső munkám nincs – más jellegű elfoglaltságok tolakodtak előtérbe. Tartozom azonban az igazságnak azzal is, hogy a mai napról volna mit írni. Van is. Elmentem ugyanis a Szent István Társulat Könyvheti megnyitójára. Hallgattam, köszöntem, láttam, fotóztam, ettem, ittam, megfigyeltem, nem mondom el, aztán átballagtam a Ferenciek terére, ahol sok szép kiadó sok szép könyve akkora tömegben került szemem elé, mint a svéd bélyeggyűjtő gyereknek egykor, akit az apja egyszer két kiló bélyeggel lepett meg. Mint ismeretes, ő akkor hagyta abba a bélyeggyűjtést. Valahogy bennem is hasonló érzések dúltak.
A térrel kb. öt perc alatt végeztem. Azt hiszem, B. É.-t láttam az Agapé kiadónál, Zs.-t és L.t a Szent István Társulat pavilonjában.
Reméltem, hogy sok ismerőssel összefutok itt. Nem így lett.
Elég gyorsan áttértem a Belváros megtekintésére.
Elgyalogoltam a Régiposta utcába, lefotóztam egykori irodám ablakát, majd elmerengtem azon, melyik bolt maradt meg eredeti funkciójában a környéken s melyik nem. Szinte semmi sem a régi.
Talán a Váci u. sarkán lévő dohánybolt az egyetlen üdítő kivétel. Mivel a tesókkal megbeszélt találkozó csak 15 órától volt esedékes, ráértem Angyalföldre gyalog menni. Útba ejtettem a Nádor utcát, a József Attila utcát, a Szabadság teret.
Egy játszótéren sorban álltam, hogy a csobogónál pótlólag bekapjam déli gyógybogyóimat. Így érkeztem az Alkotmány utcába. Lefotóztam – már amennyire a tér engedi – szeretett Főiskolánkat, s továbbhaladva elértem a Szent István körutat. Azon átkelve már csak Angyalföldön kellett átvágni, hogy 15 perccel három előtt megérkezzem. Öten jöttünk össze, s meghánytuk-vetettük a meghányni-vetnivalókat.
Öt órakor szabályos időben bekaptam az esti pirulakomplexet, fél hét felé távoztunk.
Elég sokat fotóztam.
Budapest még mindig szép.

A Badacsony-Lábdihegy c. album láttatja a hétvégi rokontalálkozó alkalmával készült képeket. Mivel az egy jól körülhatárolható esemény volt, nagyjából változatlan formában tettem fel a fotókat. És mivel a Fotók 2011.2 c. albumban még nem állt össze 500 kép, itthon azt folytatom.
Elég bajban vagyok, mert ennyi fénykép nem elsősorban kronologikus rendszert kívánna, de így indult. Igazából tematikus gyűjtés lenne célszerű, viszont nem vagyok meggyőződve róla, hogy megéri a többlet időráfordítást. Egyelőre folytatom, ahogyan elkezdtem. Ha témák szerint raknám el őket, ilyenek volnának: Helyek, a környék, emberportrék, munkák, művészi tevékenységek, állatok, növények, humoros képek, fényjátékok, árnyjátékok, felhők, gondolatok képi megjelenítései. Lehet, hogy valamit kihagytam.
Mindenesetre most maradok a szokott metódusnál.
Ma két-három kép készült. Az egyik címe: koklikó (coquelicot), azaz pipacs. A másiké soklikó, mert pipacsmező van rajta. Készült még egy őrült vízporlasztó szárnyashajó kép. Ahhoz olaszos név illett volna: vaporetto.
Holnap meglátogatom a Szent István Társulat által szerevezett könyvvásárt. A meteorológia szerint napos idő lesz.
Érzem.
Erős melegfront váltotta fel a tegnapelőtti erős hidegfrontot.
Jobban szeretném, ha én volnék erős, és nem a frontok.

Onnan a cím, hogy oda beszéltünk meg találkozót a hét végére nászomékhoz.
Gyerekek!
Csodálatos hétvégét töltöttünk együtt. Elég hosszú kihagyás után megint sikerült találkozni a két családnak. Mindenki eljött: Elvira szülei, tesói. Luci és Feri jóvoltából megvan közös nyaralásunk helyszíne!
Több tisztázandó részkérdést megbeszéltünk egyhetes nyári ott tartózkodásunkat illetően. Több fotót készítettünk a házról, a környékről, a strandokról, a mólóról. Meglátogattuk Szigligetet, Badacsonyt, rövidebb sétákra is vállalkoztunk. Van egy helyi ingyen strand, de egyelőre eléggé lepukkant. Vagy megkotorják látogatásunkig, vagy nem.
Ha nem, kocsival öt-hat perc a szigligeti strand, 18 000 négyzetméter gyeppel, parkolóval, megfizethető belépővel, délután 4-től fél áron.
A házban kényelmesen elférünk.
Amit viszünk: ágynemű, hálózsák, pancsoló medencécske, jókedv.
A többi már ott van helyben.
A nyaraló nincs messze tőlünk.
Kocsival két óra alatt lent voltunk, ugyanennyi idő alatt visszajöttünk.
A képeket elkezdem feltölteni, csak egy hangyányi időre felraktam az akkut a töltőre, mert kezdte már kilehelni a lelkét.
Örüljetek, mint ahogy mi is örülünk.
Éljenek Ők, éljetek Ti, és éljünk mi is!

Sablon, minta, sorozat, tömeggyártás.
Ismétlések.
Ismerős minden műfajból.
A Modern idők c. Chaplin-film szalagon dolgozó munkása naponta egész műszak alatt kezében egy-egy csavarkulccsal egy-egy csavart húz meg. Hazafelé mentében az esőcsatorna pántjainak két csavarját is meghúzza két mozdulattal. Egy öregasszony télikabátpántjának két gombját is „meghúzza” szórakozottságában.
A zeneszerzők is a leggyakrabban a szekvenciákkal élnek. Dallamdarabkák ismétlődése ez eltérő hangokról indulva.
A jazz mesterei pedig előszeretettel élnek vissza-visszatérő akkordmenetekkel. A mindig ugyanaz hol harmonizál, hol diszharmonikus a dallamívvel, átmeneti feszültséget okozva, hogy annál megnyugtatóbb legyen a visszatérés a harmonizáló részekhez.
A fotósok is szeretik a sorozatokat. A pillanatonként alig változó mozgássorozatokat. De szívesen készítenek fotót a ritmikusan ismétlődő valóságelemekről, póznákról, kerítésekről, hídpillérekről, stb.
Az ókínai terrakotta-hadsereg szobrászai ugyanígy azonos nagyságú szobrocskákat alkottak.
Az építészet klasszikusai is szerették az oszlopsorok alkalmazását.
József Attila is él vele: Mondd, mit érlel annak sorsa … és szinte minden költő (A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk…)
Engem is vonzanak az ismétlődő ritmusok. Vonalak, árnyékok, fasorok, tutajon utaztatott autók százai. Tegnap megpróbáltam egybeláncolt bevásárlókocsikról elfogadható képet gyártani.
Igazán egy belső képet szeretnék készíteni az Auchan pénztársoráról. Olyan egyforma az ötven kalitka, mint a sivatag homokszemei. Olyan egyforma távolságra helyezkednek el egymástól, oly egyforma ruhában üldögél a pénztári személyzet, olyan egyforma táblák sorakoznak minden pénztárhely felett AKCIÓ felirattal, hogy szinte kényszert érzek: Készüljön már végre egy frappáns kép erről a falanszter-részegységről.
Egy akadálya van. A biztonsági őrök jelenléte. Nem hiszem, hogy  jó néven vennék, ha én a pénztárakat akarnám fotózni, bár ki tudja. Meg aztán talán felesleges is. Részletező leírásom alapján kinek-kinek a szeme előtt megelevenednek a piros négyzetben ülő sárga körök, melyek a pirossal írt AKCIÓ feliratot hordozzák.
Ma az Auchan meg akart szabadulni a nyakukon maradt nyuszifiguráktól. Egy doboz figura ára 60 forint. Mivel 60 figura van egy dobozban, vettünk kettőt. Egy forint/nyuszi nem rossz ár. Sorba rendeztem őket a műanyagtálcán, hogy megalkossam róluk az én terrakotta (na jó, festett alufóliába csavart tejbevonó massza) nyúlhadseregemet. Nem olyan kemény legények, mint a kínai cserépszobrok, de egy gyáva nyúltól ezt senki sem várja el. 
Mutatom:

Ha valaki azt gondolná, hogy igaza volt a reklámnak: „Nyugodtan élhet, dolgoznak a gépek” – biz Isten, nagyon téved.
Ma ugyan másképp szólnak a reklámszövegek, de lényegében ezt sugallják.
Nyugodtan élhetsz, dolgoznak a gépek.
De ha még nyugodtabban akarsz élni, akkor mégse nyugodj addig, míg le nem cserélted meglévő gépedet egy sokkal korszerűbbre, modernebbre. Az egy gigásat a két gigásra, a nyolc gigásat két terásra.
Hogy mennyire nem így van, azt
megírta H. Böll (akinek novellahősét, egy halászt, többtermelésre nógatja egy amerikai turista,
megírta az Ószövetség (minden hiábavalóság),
meg az Újszövetség (ostoba, még az éjjel számon kérik lelkedet).
Hogy mennyire hiábavalóság az entrópia elleni, kicsiben és nagyban való küzdelem, hadd emlékeztessek rá, hogy az idős ember kétségbeesik amiatt, hogy „minden leesik”. Nem csoda: Minden lehajolás vértolulást okozhat, aminek adott esetben végzetes következményei lehetnek.
De nem kell ahhoz idős embernek lenni, hogy tudatosuljon bennünk: „Minden elromlik.”
Ma például megpróbáltam egy néhány éve felszerelt redőnyt leengedni. Ne gondoljátok, hogy sikerült. A redőnyre nem vonatkozik a nehézkedés törvénye. Rángathattam a gurtnit, meg se moccant a hengerbe csavart lamella-sorozat. Végül erőszakhoz kellett folyamodnom. Íróasztalt el, ablakpárkányról minden tárgyat le, szúnyoghálót fel, hogy egyáltalán hozzáférjek a redőnylemezekhez. Erőbedobásomat siker koronázta. Megindult lefelé lassan a feltehetően elkoszolódott rendszer, mint a rozsdás horgonylánc az öreg uszályról.
Nem akarlak sokáig untatni a Murphy-törvénynek engedelmeskedő kacatokkal való bíbelődésemmel. Mindenesetre tegnap felfedeztem, hogy szobánk rolós szúnyoghálója nincs lehúzva. Nem is lehet, mert két kis sínen szaladó tolókája (műanyag) egyik felengedésnél elrepült. Hiába húzod le a zsinórral a hálót, nem tudod beakasztani a zárszerkezetet, mert nincs mivel. Ha a kétméteres rugóra járó háló felszalad, akkora sebességre kapcsol, hogy a fegyelmezetlen tempóban száguldó roló tolókái a tempó miatt kitörnek a felső végállomáson. Ne tudd meg, hányadszor ragasztom vissza őket pillanatragasztóval. És azt se tudd meg, hányadszor ragadok hozzá a tubushoz úgy, hogy napokig koptatom bőrömről a rászáradt trutyit.          
Ennyit a szép új világról, melytől önmagában véve csöppet sem vagyunk boldogabbak, mint a csúnya régi világban voltak elődeink.
Más kérdés, hogy nem szabad leragadni a lét esetlegességeinél, s rendetlenül kötődni a komforthoz, a reklámok kínálta vacakokhoz. Most abbahagyom az eszmefuttatást, mert meg kell erősítenem íróasztalkám lapjának alátámasztását mielőtt leszakad monitorostul.

A Jelenések könyve elején írja János apostol mintegy az Isten nevében üzenve az efezusi egyháznak: „az a kifogásom ellened, hogy elhagytad az első szeretetedet”. Ez az első szeretet hatalmas lelki élmény, kicsit hasonló az első szerelemhez.
Kétféle tapasztalat kevereg bennem, amikor megpróbálom érzékletessé tenni, mire gondolok:
Az egyik az a ritka szép esemény, amikor valaki felnőttként keresztelkedik meg, és a szentség által eltöröltetik minden korábbi vétke, párhuzamosan megerősíttetik a bérmálás kenetével, egyszersmind veszi is az Úr testét, azaz elsőáldozó lesz.
Próbálom beleélni magamat a helyébe: Mekkora változás az életminőségben néhány örökre emlékezetes pillanat során. Micsoda emelkedettség ez. Nehéz lehet beszámolni róla. Hogyan is lehetne fogni a végtelent!
A másikra nemrégiben lettem figyelmes.
A Mária rádióban naponta 16 órakor kezdődik egy kb. félórás adás, a Tanúságtevők című. A legkülönfélébb előéletű emberek mondják el, hogy csendes keresésük hogyan talált célt, hogyan lettek Istenben hívő emberré. Minden elbeszélés egy-egy intim kitárulkozás. Feltételezésem szerint mintegy kirobban belőlük a vallomás. Azt próbálják szavakba önteni, hogy hogyan találkozik a föld az éggel. Az irodalomból ismerek ilyeneket, pl. A. Frossard beszámolóját, vagy éppen a magyar Dienes Valériáét. Ezek a beszámolók ugyanolyan mélységeket tárnak fel, ugyanolyan megtapsztalásokat írnak le, mint amilyeneket tarka sokféleségben vonultat fel az említett rádióműsor.
Hallatlanul izgalmasak ezek a beszámolók, meglehet, hogy többet érnek, mint egy-egy lelkigyakorlat, többet, mint egy teológiai kurzus.
Így jutottam arra az elhatározásra, hogy felhívjam a rádió figyelmét arra, hogy ezt a hangzó kincset le kellene írni, és könyv alakban megjelentetni, hogy azok is kézbe vehessék, akinek nincs módjuk meghallgatni az egyes adásokat.
Talán nem is kell részleteznem, hogy milyen előnyei vannak az írott anyagoknak az elhangzottakhoz képest. (Ezzel kicsit se kívánom a hangzó anyagokat kicsinyíteni, csak azt hangsúlyozni, hogy a szó elszáll, az írás megmarad.)
Nekem ezek a megnyilatkozások éppolyan megrendítő erejűek, mint az irodalomból ismert neves személyiségeké.
Ráadásul egy ilyenféle könyvsorozat legalább olyan értékes, s talán még sokatmondóbb is, mint az a számtalan interjúkötet, melyeket ilyen, meg olyan neves emberekkel készítenek manapság.