Mickey webnaplója

Ma igazán  borúlátó vagyok. Mi más is lehetnék, amikor sűrűn felhős az ég, időnként csöpög is belőle valami. Kifejezetten nincs se hideg, se meleg. 18 fok van.
Amit eddig elmondtam, az csak a felszín.
A mélyben derűlátó vagyok.
Hiszek.
Hiszem, hogy a felhők fölött kék az ég,
hiszem, hogy szikrázó a napsütés. Bennem minden háborítatlan. Csak a tapasztalat szintjén vagyok borúlátó, hiszen látom a borús eget.   
Számítógépem kissé zilált, mintha az összes fotóalbumot kezdené feltelepíteni valamilyen parancsra. Nem nagyon csodálkozom rajta. Napokig nem volt internet, akkor lett, de lelassulva, azután a gyerekek felváltva keresték rajta a rajzfilmprogramokat. S ki tudja, mennyire szakértő módon nyomogatták rendületlenül a billentyűket. Nagyobb bajom persze sose legyen. Munkám most van, és papíron dolgozom. Tárgya  egy különféle fordítók által összerakott, eltérő elvontságú tanulmányokat tartalmazó családi lexikon, mely inkább enciklopédia. Hogy ez hogyan lehet, megpróbálom elmagyarázni. Nehézséget jelent, melyik tanulmánynak hol van igazán a helye. Más nyelvekben a címszavak a magyarhoz képest eltérő helyeken szerepelnek. Érdemesebb volna enciklopédiának betördelni egy szakértő szerkesztő által kialakított szerkezetben. Nem volna túl egyszerű, mert utalások vannak a korábbi tanulmányok jegyzetanyagaira. További nehézség, hogy tanulmánycímeket találok a fejezetek élén. Egy lexikon ezzel szemben abc rendben sorakozó szócikkek kifejtéséből áll. Mivel a kiadói szándék lexikont összehozni, tartalmára nézve pedig leginkább mégis enciklopédiára hasonlít, célszerű volna encikszikonnak esetleg lexiklopédiának nevezni a készülő kötetet.
De hát nem én vagyok a szerkesztő, sem pedig a kiadó.
Majd megoldják valahogyan.

Hosszabb kihagyás után két újabb felkérés. Egy-egy vaskos kötet korrekciója következik. Igazán volt időm kipihenni a korábbi megbízásokat. Sőt, olyannyira volt időm a szemlélődő életmódra, hogy lassan oda jutok, górcső alá kell tennem a napi történéseket, hogy valamiféle érdemleges témára bukkanjak a megszokott korábbiakhoz képest. Mára talán a legmeghatározóbb a ház csúcsra járása. Csütörtökön érkeztek Zsuzsáék négyen. Az ötödik személy Blansi keresztanyja. Őt fogadtuk még aznap este. Ma nyolcan üljük körül az asztalt, de lesz két hálóvendégünk is, Mica sógora és barátja egy esküvő kapcsán. Nagy öröm tudni, hogy másoknak valamiféle hasznára lehetünk. Ők persze pihenés után el, ám hétfőn érkezik a reptérre Angliából Anthony, Tamás és Zsuzsa angol barátja. Valamikor délután indulnak együtt haza, Móvárra.
Lassan-lassan – jó egy hónap múlva – Éváék látogatnak hozzánk. Ők öten két felnőtt három iskoláskorú és egy bébi, Flóra. Elkezdtük a készülődést. Kértünk egy babakocsit, kettőt kaptunk: egy összehajthatóst és egy mélykocsit. A garázsban vannak. Még kellene hintakötél (műanyag hintánk van). A hintahorgokat visszacsavartam a plafonba. Arra gondoltam, hogy az üzletközpontban egy komplett hinta olcsóbb, mint a szóló kötél. Alighanem rábeszélem magamat az új hintára, azzal, hogy vigyék magukkal haza a franciák horgostul. Otthon aztán a mestergerendába befúrva a horgot, bármelyik gyerek kedvére lenghet a nagyszobájukban télen-nyáron.
Mindez azért ötlött fel bennem, mert a francia unokák nagyon szerettek hintába ülni, fellógatott kosárban feküdni. Néhány percen belül álomba ringatta őket. Előfordulhat, hogy Flórácskának is megtetszik a lehetőség, és örül majd neki. Ha nem, akkor sincs gond.
Évának üzenem: Mire megérkeznek, lesz kiságy is, nem kell külhonból cipelniük

Ma az uncsik megszállták a számítógépemet. Előbb a Micimackó-filmek voltak terítéken, majd Tom és Jerry következett, utóbb kitartóan nézegették, „lát”-ogatták Mr. Bean kalandjait. Így elment az idő. Persze jártunk is egyet a Duna-parton, ahol a madár se jár, én is csak ritkán. Most együtt sétált a kis csapat, Zsu, Blanka, Ágoston és én. Alaposan elfáradtak, mert az ő tempójukban tettük meg azt a kört, melyet egy óra alatt szoktam az én tempómban bejárni. A róluk készült képeket felraktam a 20011.3-ba.
Tücsi rám telefonált, hogy az Auchanban leárazták azt a tévét, melyre hetek óta fáj a foga. De mint tájékoztatták csak két db van belőle. Mire odaértem, már csak egy. Reméltem, hogy egy is elég lesz. Ez a gép lapos, igen könnyű, és többet tud a korábbinál, mely mint annak idején megírtam áramütést kapott. Pontosabban a villámok egyike támadta meg, minek következtében elpirosult minden képkocka rajta.
Ez az új most igen modern készülék. A távirányítója valóságos komputer, 44 gomb van rajta. Fel se tudnám sorolni, mi mindent tud. Ő tudja, nem én.
Még be kellene állítani – így Tücsi. Nosza – így én –, én már beállítottam – a helyére. Most te jössz. Nem lesz az olyan egyszerű. 43 lapon keresztül magyarázza a használati útmutató, hogy mit hova, miért, s ha nem, akkor mit,
és ha kártyán érkezik a jel, akkor mit,
és ha előfizetéses boxon keresztül,
és ha rá akarom kötni a videót,
és ha rá akarom kötni a DVD-lejátszót,
és ha házimozit akarok csatlakoztatni,
és ha PC-t akarok rá csatlakoztatni,
és ha pendrivet, blue rayt…
És tudja a „katykarékos fityegő”, hogy még mit  – hogy a klasszikust (Móricz) emlegessem.
Egy szó, mint száz, nekem már nincs kedvem a technikai fejlődéssel szórakozni.
Örülök neki, hogy mind a négy csatlakozónak megtaláltam a helyét. Összekapcsoltam, amit lehetett, és alapjáratban műxik a masina. Egyfajta új típusú kapocsnak még a nevét se tudom. Legalább öt percet töltöttem azzal, hogy megtaláljam azt a pozíciót, melyben engedelmesen a helyére csusszant az újfajta vacak.
A régi tévé megindult az enyészet útján, melynek első lépcsője, hogy levisszük a kocsitárolóba. Ott érik egy évet, majd megy a lomizóknak.

Befejeztem Varga László itthon meglévő lelkigyakorlatos könyveinek az olvasását. Az általam elolvasott hét kötetke közül nekem A halál tehetetlen c. tetszett a legjobban. Ez persze nagyon szubjektív, de hát lehet véleményem, mint ahogyan másoknak is lehet. Ha már belemelegedtem, el kell áruljam azt is, hogy miért.   
Elég nehezen tudnék rá egy mondatban válaszolni, mert Laci okfejtése sem egy mondat, hanem másfélszáz lap. Leírhatnám ide, de nem teszem, ne tessetek megijedni. Akit érdekel a könyv, megveszi magának. Csak emlékeztetőül jegyzek fel néhány gondolatot, hogy el ne felejtsem magam is.
Laci az örök élet dimenziójába helyezi jelenünket. Itt nincs idő, örök jelen van és örök jelenlét. Az Isten jelene és jelenvalósága.
Ha mi a keresztségben elkezdtük örök életünket, akkor halálunk életünk kiteljesedésének az aktusa. A búzaszem elhal, hogy a mag kicsírázhasson és termést hozzon. Ez a termés a halál utáni jelen örök folytatása, Isten megdicsőülése bennünk.
Ha Isten jelenében próbálunk élni, életünket nem a kronosz, az óra által mért idő fogja meghatározni, hanem annak a megélése, hogy Isten minden pillanatunkat áthatja, velünk van, létterében cselekszünk. Kapcsolatunkat a teljes bizalom, a teljes ráhagyatkozás fogja jellemezni. Mintegy hétköznapi folyamatos párbeszéd alakul ki köztünk és a megdicsőült Krisztus között. Soha nem lesz rajtunk úrrá a félelem, mert nincs mitől félnünk. Mindig gondviselő szeretet vesz körül mindnyájunkat. Időnk a kairosz lesz, mely a szeretet cselekedeteinek a dimenziója.
Igen fontos gondolata, hogy ehhez a Krisztus-követő létmódhoz a hit felől közelíthetünk kizárólag, és nem saját tapasztalatainkon keresztül.
Annak hiszünk, aki Lázárt feltámasztotta, aki minket is feltámaszt, aki csodáit mind annak az igazolására tette, hogy ebben a világban jelen van az örök élet, mintegy Krisztus által. Nem a halálé az utolsó szó. Hiszen már elkezdődött örök életünk, és folyamatosan benne élünk. Ahogyan Krisztus a jelenben VAN, jelen van bennünk, és mi őbenne, hogy megajándékozzon állandó figyelő szeretetével.
Ezt csak a hit fényében élhetjük át, de akkor folyamatosan.
Mindenkire az Ő tekintetével nézünk, mindenki létét az Isten ajándékának fogunk tekinteni, s építjük kivel-kivel az Isten országát, ahogy lehet.

A mai penzum a postára vitt először csekket feladni. Onnan szerettem volna egy Margit-szigeti buszt várni, de a 34-es jött, s az is kifelé vitt Pünkösdfürdőnek. Előbb leszálltam, hogy mai gyaloglásadagom meglegyen. Nehezítette a járásomat, hogy lementem a rézsútos partra, és bokáig süllyedtem a sóderbe. Könnyítette a lelkemet, hogy találtam egy öt forintost, majd egy tízest, utána megint egy ötöst. Azonnal eszembe jutott a szakállas (anális) vicc, miszerint Tasziló és Arisztid olyat evett, ami után sürgősen a legközelebbi bokrokig kellett menniük. Megbeszélik, hogy jobb híján pénzüket áldozzák fel alfelük megtisztítására. Eltűnnek, majd kisvártatva előjön Tasziló, és megrökönyödve néz Arisztidre, akinek mi tagadás meglehetősen barna a tenyere.
– Hát nem megbeszéltük, hogy szükségképpen pénzzel töröljük meg magunkat? Én három tízest áldoztam fel erre a célra – így Tasziló.
– Ne hahagudj, kéhlek szépen – válaszolja Arisztid –, nálam csak kilenc fohint hahminc filléh volt.
Eme gusztustalan intermezzo után folytatom. Azért választottam a Dunát, mert beleszerettem azokba a képekbe, melyek szépségesen-hűségesen rajzolják meg a vízből kilógó tárgyakat. De mivel élénk szél fújdogált, szó sem lehetett ilyesmiről. A hullámok minden fényt össze-vissza törtek. Maradt a természet egyéb szépségeinek fotózása. Kiaszott füveket nem gondoltam igazán jó témának. Az állatok pedig ugrabugrálnak. A szöcske úgy ugrál, mint egy szöcske, a röpködő rovarok szintén elmozognak. Kivált a lepkék. Helyhez köthetném őket, de abba meg belehalnának. Így marad a kompromisszum. Lekapom őket, ahogy tudom. Így jártam egy kék fadongóval. Készült róla egy bemozdulós, meg egy pontos kép. Utóbbira kis árnyékot vet, hogy igyekezett elbújni a pimasz.
Mindegy.
Ezután már újra a buszmegálló felé lófráltam. Célszerűen átvágtam a frissen kaszált réten. Sarjútüske böködte a talpamat, legalábbis be-beszúrt a „tüsök” a szandálom likacsain. A busz elindult. Végigcsörömpölt a békásmegyeri lakótelep rettenetesen lepukkant flaszterjén, hogy azután Csillaghegy rettenetesen lepukkant flaszterjén folytassa az útját.
Mikor fog itt valami változni?
Egy idegenvezető mesélte kb. 20 évvel ezelőtt, hogy francia busz zötyögött az M7-esen. A derék gallok kérték a vezetőt, hogy álljon meg, mert valami nem stimmel a busszal. A  chauffeur nem állt meg, hanem  elmondta, hogy a magyar sztráda hitvány mivoltát érzékelik maguk alatt.
Hazaérkeztem, hogy pontban délben bekapjam gyógyszereimet. Majd mindenkinek eldicsekedtem vele, hogy ma én főzök. Kifli szeletek lesznek teával. Desszertnek két és fél Syncumar tabletta és egy Astrix kapszula. Hogy miért kifli meg tea?
Mert ma kenyéren és vízen élek. :)))
Az Impromtu kéziratot leadtam a Napkút szerkesztőségnek.
Visszaigazolták, hogy fogadták.
Kíváncsi leszek a sorsára.

1. Az ima akkor él, ha megélem: Krisztus bennem él, én meg Krisztusban.
Jó ha naponta saját foglalatosságaimba bevonom a Mestert. Tudomásul veszem, hogy itt van, és szeret. Mindig. Érdekli, ami velem történik, és azt akarja, hogy „mondjam el” neki. Ő pedig szükség szerint válaszol, nem tudni, hogyan, de ténylegesen.
2. A misében Krisztus egyszeri áldozata jeleníttetik meg az Eucharisztiában. A mise végétől a következő miséig a mi áldozatunknak, a mi Eucharisztiánknak kell megvalósulnia.

Korunk technikai csodái. Három napja azonban homok került a fogaskerekek közé. „Elment az internet”-ünk, ahogy szokták mondani manapság. Az egész házban. Jelentette, Laci, jelentette Mica, jelentette Gábor a történteket a rendszer üzemeltetőjének. Nem biztattak serény tüsténtkedést ígérve. Azt számítgatták, hogy a velünk kötött szerződés értelmében 72 órájuk van a baj elhárítására. Most hétfő van, szerintem a 72 óra régen lejárt. Gábor azóta többször sürgette őket. Utóbb ideszólt, hogy mi is piszkáljuk telefonon a társaságot. Hát nem tudom, mi lesz. Nekem már tegnap gyanús volt a telefonunk. Mára pedig totálkáros lett az is. Még fogtam Gábor üzenetét, majd megnyomva a beszélgetést megszüntető gombot, meg se nyikkan a készülék. Mindenki elment itthonról, akinek mobilja van. Tudathatnám még emailben, hogy se telefon se internet, se semmi. De hát éppen ez az. Nincs internet.
Így nincs
se email,
se Sms,
se blog,
se albumba rakott fotók.
A többszörös fogyatékosság segít megöregedni, kiüresedni, segít elengedni mindenféle eszközt, melyek kötődést, „rendetlen ragaszkodást” gerjesztenek bennem. Már-már elvonási tüneteket. Most hát 
„Itt állok, mást nem tehetek.”
Csakugyan nem tehetek mást. Várom, hogy mi fog történni. És ülök naphosszat a székben, mint egy vécés néni. De már nagyon meguntam.
Ez nem szocializmus, ahol mindig működött a telefon vagy azért, mert a pártnak dolgoztál, vagy azért, hogy a poloska szolgáltasson. 
Ez nem is kapitalizmus, ahol „a vevő a király”.
Ez globalizmus legrosszabb fajtája, ahol a monopol helyzetben levő „cég” tojik a fejedre.
P.S. Valami automatizmus miatt a cégnél is fejetlenség támadt.
A régi szerződések lejártak,
a gépek automatikusan leálltak.
Ma Mica személyesen szerződött, jobb feltételek mellett. A net pedig megindult.

Ma  a lovagkirály emléknapja van, Szent Lászlóé. Elmélázhatnék rajta, ha ma élne és a lopásokért kézlevágás volna divatban, mint az ő idejében, hány honfitársunknak volna ép keze, de pontosabb volna azon elmélkedni, milyen hatásosan megfékezné a tolvajlást és rablást. Mégse teszem, mert egy korábbi esemény tolakodik elő bennem, feldolgozásra várva.
Történt pedig idén nagypénteken, hogy jókor elindultunk a szertartásra, mert ilyenkor sokan jövünk össze, és korunknál fogva már jobb, ha ülve kapcsolódunk a történésekbe. Szokás szerint felolvastatott a passió. Idén négy személy olvasta fel a többszereplős szenvedéstörténetet. Mi kb. a hajó közepén ülve hallgattuk a felolvasást, s próbáltunk lélekben ott lenni Jeruzsálemben, a kínszenvedés helyszínein.
történt pedig, hogy mögöttünk puffant valami, helyesebben valaki. Rögtön odaugrottak többen az illetőhöz, egy idősebb úrhoz, aki összeesett. Ám nem tért magához. Mit nem tért magához. Megállt a szíve. Ebből persze mi mit sem érzékeltünk. A passió felolvasása folytatódott, mi kétfelé koncentrálva próbáltuk nyomon követni az eseményeket. Suttogások jobbra kissé mögöttünk, két csattanás. Valaki próbálta eszméletre bírni a balesetest. Eredménytelenül. A súlyos állapotban lévő férfit lefektették a földre. Aki arcul csapta, egy orvos volt. Mivel az illető nem reagált az ütésekre, ott a templom padlózatán szívmasszázzsal szabályosan újraélesztette a férfit. Mi csak azt láttuk, hogy jelen lévő lakásszomszédunk ismételten eltűnik a sekrestyében – vélhetően mentőkért telefonált.
Közben az újraindított szívű embert egy székre ültették. Majd pedig ketten kikísérik. Aztán eltűnt.
Utóbb megtudtuk, hogy a mentő csakugyan elvitte, s megfigyelésre egy napot kórházban tartották. Másnap már részt vett a húsvét vigíliáján tartott feltámadási misén. A dráma világos. Előttünk a felolvasók megjelenítették Jézus szenvedését és halálát, mögöttünk egy ember holtan rogyott össze, a klinikai halál állapotába került, majd őt visszahozták az életbe. Krisztus pedig meghalt. Nagyszombat estén pedig Krisztus feltámadt az örök életre, az ember pedig megjelent, hogy ideigvaló létét közöttünk folytassa.
Költői a kérdés, mi történt volna emberünkkel, hogy nem jön el a templomba, és nem kapja meg azonnal a szakszerű élesztési eljárást. 

Elment az internet.
„Már egy napja csak…” elvonási tüneteim vannak.
Hihetetlen, hogy mennyire kötődni lehet ehhez az elektronikus nyavalyához.
Én, aki csaknem kényszeresen rakosgatom naponta a posztokat blogomba, aki ugyanolyan fáradhatatlanul termelek néhány újabb fotót, és ápolom ezt a linkemet is, mint a kisherceg a tűzhányóit, meg a rá bízott virágokat, most itt ülök jegyben és gyűrűben, és várom, hogy történjék valami. A DIGI hozza helyre, aminek ő a gazdája, és ami most elromlott.
Pedig koromnál fogva el kellene gondolkozni azon, hogy fokozatosan vagy egyszerre a dolgokat el kell engedni. Azt a bizonyos decrescendót meg kell csinálni, mert magától nem megy. És erre kiváló edzési alkalom, hogy békén tűröm az internettelenség állapotát, egy napig, kettőig, vagy akár örökre.
Pedig mondandóm van.
Két unoka került a falra, az új, akinek fotója frissen jelent meg bekeretezve, és Estelle-é, aki felnövekedvén sokkal érettebb hölgy, mint amit eddigi képe mutatott.
A problémám igazából örökzöld: Látványosan változnak az unokák, a fotók meg megmerevítik őket azon állapotukban, ahogy a gép látta őket adott korukban. Így aztán nehéz azsúrban lenni fényképileg.
Ez persze nem vonatkozik a házasokra, akiknek esküvős képe alig mozdul el a megszokottól.
Ha sikerül helyreállítani az internet-hozzáférést, azonnal megtudjátok, mert ez a poszt feltétetik a helyére.
Ha meg nem, hát nem, itt fog megpenészedni az én gépemen.

A szavak megmozgatnak, a példák vonzanak. Ez ötlik eszembe, amikor azt akarom érzékeltetni, milyen megszállott módon veselkedek neki Varga Laci sógor ötödik kis könyvének. Tücsi nyolc kötetet gyűjtött be tőle, és ezeket most hol tempósan, hol meg-megállva olvasom. A könyvecskék az általa vezetett különféle lelkigyakorlatok szerkesztett változatai. Azért esett be nekem a gimiben tanult közmondás, mert Lacit ismerem fiatal kora óta. Igazi forradalmárként járta végig a lelkiségeket azzal az igaz és erős szándékkal, hogy megtalálja AZ-t.
Jelentem: megtalálta, és nem is veszti el többé soha. Mint már említettem, volt bulányista, karizmatikus, és különféle mozgalmak megfigyelője, mígnem rádöbbent, hogy egy személyhez fűződő eszköz akad, mely biztosítja a „benne élünk, mozgunk és vagyunk” igazságát, és ez az Eucharisztia. A szentségimádás, a köztünk élő Krisztussal való azonosulás mindennapos kísérlete, a gyakorlatban való hozzá kötődés. Hétköznap és ünnepen, reggel és este, munkában és a pihenések idején.
Ha te mondod és igaz(!), elhiszem – ironizált velünk egykor a piarista Fekete Antal, magyartanárunk.
Mivel Laci mondja, igaz, ezért elhiszem megfogalmazásait.
Sokszor a rátalálás öröme és izgalma kerít hatalmába kötetkéinek olvasása közben. Magam se gondoltam volna, hogy életvitelével hitelesített írásai ennyire megmozgatnak és magukhoz vonzanak.
Laciról elég annyit tudni, hogy amennyire ez emberileg egyáltalán lehetséges, azt beszéli el, amit megél, élete fedésben van azzal, amit leír. Életével igazolja szavait.
Neki sikerült kibillenteni megszokott tenmagamból, hogy részese legyek egy kalandnak, melynek nem én vagyok a közepe, csak résztvevője.
Így hát most abbahagyom az írást is, hogy nekiveselkedjenek az övének.
Megjegyzem, délelőtt elég sokat haladtam életem eseményeinek felvázolásában. Évről évre haladok, és elérkeztem életem 27. évéhez, amikor is már bőven házas emberként élek.