Mickey webnaplója

áá

Tegnap Mosonmagyaróvár felé buszozva, Budára érve, még hajnal előtt, a Bocskai úton a Kosztolányi D. tér felé „piros hullám”-ot fogtunk ki. Az egyenes útszakasz valamennyi kereszteződésében pirosat mutató lámpák sorjáztak, és utazómagasságunkból érdekes témaként kínálkozott (volna) a piros-piros-piros-piros-piros jelzőlámpasor. Persze gépem a szatyorban, s a busz közben zöldet kapott. A varázsnak végeszakadt, „elmúlt a pillanat s még élek”. Élek, de talán sose jön vissza már az elmulasztott-elszalajtott lehetőség.
Azt hihetnéd, hogy ha átkattan a piros jelzés zöldre, akkor azonnal zöldhullámot kapsz.
Ez nem így van, mert figyelembe veszik a kocsisor haladási tempóját, és sorozatban váltanak a lámpák. Ezt persze nem várta meg buszunk, így hát zöld-hullámban nem részesültünk.
Pedig még érdekesebb lett volna a zöld-sorozatról is egy jó kép.
A képek címei pedig ezek lettek volna:
1. (a piros sorozaté): Tilos-országban minden tilos. Meg ne merj mozdulni, mert jaj neked!
2. A zöld sorozaté): Szabad országban mindent szabad, amiben közösen megegyezünk.    
Egyébként az átkosban (Tilosországban) annak idején így humorizáltak, akiknek megadatott, hogy legyen humorérzékük: „»Szabad« országban a szabad ember azt beszél (tesz, gondol, valósít meg stb.), amit szabad.”
Még mindig közlekedési lámpák. 
Mesélem Tücsinek egy makacsul visszatérő tapasztalatomat: Minden HÉV-megállóban felszereltek figyelmeztető táblákat, amolyan alul csúcsosodó háromszögleteseket – fejenként három lámpával. Kettő felül felváltva pirosan villog, ha tilos az átkelés, mert „szerelvény halad át” az úttest vonatkozó szakaszán, és az alsó fehér villog, ha szabad az átkelés.  
Sétáim során meg-megálltam a lámpák közelében, és megfigyeltem, hogy a piros fények jobbról balra, balról jobbra ugranak át: egyik helyről a másikra, s viszont.
Mondom magamban: ez hülyeség. Nem ugrál semmi sehova: a bal oldali lámpa kikapcsol, a jobb oldali bekapcsol, s megfordítva. Tehát a baloldali marad a helyén, a jobb úgyszintén, és kész.
Ám az újabb sorozat megfigyelése alkalmával hiába tudatosítottam magamban, hogy azt kell látnom, amit az imént leírtam.
Hát nem és nem.
A látszat ezúttal is csalt: Oda-vissza ugráltak a fények annak ellenére, hogy rákoncentráltam a történések valódi jellegére.
Vajon a szemtanúk állításai mennyire vannak kitéve fantáziájuknak, illetve mennyire tartalmazzák az objektív történéseket?
Virág et. a Tanú c. Bacsó-filmben imigyen förmed rá Pelikánra: „Ugyan, mit látott maga azzal a vaksi szemével?”
Mivel előfordulhatnak szemkáprázások, s talán agyunk bizonyos kivetítései is, pl. előítéletünk mentén, a büntetőügyek egy részében megérné, hogy pontosan és minden lényeges mozzanatra kiterjedő módon rekonstruálják a helyszínen a történteket, nehogy a tanúk illúzióik áldozatai legyenek – esetleg akaratuk ellenére.

A tegnappal kezdem. A Margit-szigeten találkoztam a figyelmeztetéssel, miszerint „viharos időben a parkban tartózkodni veszélyes”. Persze, mert a szél leselejtezi a korhadt fákat. Vajon a felirat tartalmát hogyan értetik meg a szállóvendégekkel, és az uszodát rendszeresen felkeresőkkel. Vajon járnak-e a buszok szélvihar idején. Azon gondolkodtam el, hogy a XXI. században nem lehet műszaki probléma a fák megröntgenezése, átvilágítása, állapotuk lézerrel vagy ultrahanggal való vizsgálata. Biztos vagyok benne, hogy nem nagy ördöngösség legyártani egy megbízható műszert, mely seperc alatt megmondja: melyik fát kell kivágni, megnyesni, békén hagyni. A leendő hatalmas üzlet hasznából persze kérem az ötletért járó egy százalékot.
Ma
Mosonmagyaróvárra menni rokont látogatni leggyorsabban autóval lehet. Egy és háromnegyed óra, ha kijön a lépés. De nyuggereknek nagyságrenddel olcsóbb 10%-os buszjeggyel megtenni az utat. Ez ugyan hosszabb, mert kocsival a pályaudvarra kell érni, rászámolva a fővároson átkelés esetleges időveszteségét. Eddig ez kb. negyven perc. A busz kb. 2 óra 50 perc alatt teszi meg a távolságot, ahonnan még tíz perc gyaloglás következik, ez összesen 3 óra negyven perc. Vissza annyival rövidebb, hogy nem számolok forgalmi akadállyal. Hazaérünk, amikor hazaérünk. Legyen az tíz perccel rövidebb. Nos akkor oda-vissza az utazás időigénye jó hét óra, azaz egy műszak ebédidő és kávézások nélkül. Mivel a busz érkezése és visszaindulása között szűk hét óra telik el, a napnak éppen a felét utazzuk, s a felét rokonlátogatjuk. Ha kocsival mennénk, akkor ugye az időarányok így változnának: 3 és fél óra utazás, tíz és fél óra találkozás.
Ez persze csupán statisztika, játék a számokkal.
A tartalmi részről mi magunk gondoskodunk. A közös játékoknak mi magunk is részesei vagyunk. És annak a kölcsönös örömnek is, amit a ritka találkozások jelentenek. Ma pl. Ágoston unoka megvárt bennünket a reggelijével, hogy öregszüleivel együtt fogjon hozzá. Tányérra készített nekünk egy-egy adag sonkát megtűzdelve kolbászkarikákkal. És megérkezésünk után kiszaladt a konyhába, hogy kenyeret piríttasson nekünk azon frissiben. Húga is megmutatta, mit tud. Pl. bebújni a konyhaszekrény alsó traktusába.
A nők főztek, a fiúk játszottak. Az asztalnál aztán találkoztunk.
Amikor nyáron lakodalomban a lányaink önfeledten és fáradhatatlanul táncoltak, az én örömöm annak a szemlélésében rejlett, hogy láttam örömüket.
Amikor Móvárra érkezünk, s látom a család örömét, benne az uncsik boldog hempergőzését a jelen nagyszerűségében, s leolvasom arcukról azt az elementáris örömöt, melyet a találkozás idéz elő bennük, akkor ez mindennel felér, mindenért kárpótol, minden fáradtságot felejtet.
Ha nem hiszitek, nézzétek meg a ma készült kb. 20 fotót.

Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen!
Remélek, Uram, segíts reménytelenségemen!
Szeretlek, Uram, segíts szeretetlenségemen!
Ha skálán ábrázolom, az isteni erényekhez kötődésünket, 0 és 1 között táncoló értékeket kapok.
A Márknál szereplő evangéliumi jelenet egy az epilepszia tüneteit felvonultató megszállott fiúról szól, akit csak Jézus tudott meggyógyítani. Rövid párbeszéd alakul ki a fiú apja s a Mester között: Ha van valami lehetőséged rá, szánj meg minket és segíts rajtunk – így az apa.    
Ami a lehetőséget illeti, minden lehetséges annak, aki hisz – válaszolja Jézus.
Az apa fent idézett mondata szerint hite nem volt 0, mert akkor elismerte volna, de 1 sem, mert akkor nem kérte volna Jézus segítségét ahhoz, hogy hitét erősítse.
0 az ateista hite, ha van egyáltalán ilyen ember. Persze, van, veted ellene, és igazad is van, de mondják, hogy a zuhanó repülőgépen már nincs ateista, sem a süllyedő hajón. Azért isteni erény a hit, mert egyedül Jézusnak volt a hite 1, azaz 100%-os. Tettei és hite teljes fedésben voltak egymással.
Mi hiszünk, mint a vízen járni kívánó Péter, és kételkedünk, mint a hullámok tarajától megriadó Péter.
A három nyitó mondat közül a két utóbbi az én betoldásom.
A teljesen reménytelen, ha van ilyen, kapja a 0 értéket. Ki reménytelen teljesen? A végső kétségbeeső, akinek senkihez és semmihez nincs bizalma. Ez öngyilkos mentalitás a javából.
1 körüli értéket kapnak az ártatlan gyermekek, akik teljes bizalommal tekintenek felnőtt hozzátartozóikra az első csalódásokig. Ugyanígy ekörüli értéket képviselnek a jegyesek, akik mindent a másiktól remélnek, akik az önfeledtségig mindenben teljes bizalommal függnek a másiktól. Egyet a Mester kap, aki a Getszemáni-kertben is teljes reménységgel fordul az Atyához: Ha lehet, vedd el tőlem ezt a kelyhet, mindazonáltal ne az én akaratom valósuljon meg, hanem a Tiéd.  (Ezt követően erősítik meg az angyalok.)
A 0 szeretet ördögi: lényege a gyűlölet, a tagadás, a széthúzás és az ellentmondás, a rombolás. Teljes szeretete az Istennek van. Ő az 1. Egy a háromságban, egy az önkiüresítésben. Isten maga „a szeretet” (1Jn 4,9), aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen”. (Jn 3,16) Továbbá: „nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért”. (Jn 15,13)
Ha önmagunkba nézünk, igazságosan be kell látnunk, hogy 0 és 1 között lavírozunk hitben, reményben és szeretetben. Most Isten fiainak hívnak, és azok is vagyunk.
Reménykedjünk benne, hogy azok is maradunk. Ha tetteink ráerősítenek erősödő hitünkre, akkor megmaradunk a szeretetben, s egyre közelebb kerülünk ahhoz, Aki maga a Szeretet.

Két éve úgy dolgoztam, hogy vérnyomásom az egekbe szökött, (egy idő óta nem szokta a cigány a szántást) és a kórházban kötöttem ki – rendben van.
Egy éve sincs, hogy hatalmas hókupacot tüntettem el hatalmas adagokban az utcáról, és másnap a kórházban kötöttem ki szívritmuszavarral – rendben van.
Tízféle gyógyszert szedek – rendben van.
Havonta vért vesznek tőlem – rendben van.
De havonta egyszerre jelenünk meg egy kisöreggel – és az már nincs rendben.
Az ürge azzal büszkélkedik, hogy 79 éves, és nagyon jól bírja magát.
Megalázó módon én még csak 65 se vagyok.
Az sincs rendben, hogy minden alkalommal elmeséli valakinek – ma engem tisztelt meg vele –, hogy azért ilyen marha egészséges, mert nem zabál, nem piál és sose bagózott.
Apám se bagózott, alig ivott alkalmanként valamit, és ette, amit ehetett, leginkább zsíros kenyeret. Élt 49 évet. Én szeretek mindenfélét enni, inni, szeszt is, és jó húsz évig erősen dohányoztam. Egyikre sem vagyok büszke, sőt még arra sem, hogy mindezek ellenére már több mint 64 évet megéltem.
Költői kérdéseim az öreg szivarhoz:
– Ha olyan marha egészséges, akkor miért jár havonta vérvételre, s
– ha kicsattan az egészségtől, miért kell évente kontrollra kéredzkednie?
Azért megpróbálom magam túltenni a hibátlan egészségű vitéz kis szabólegény tirádáin, és kellő alázattal vallom, hogy
történt, ami történt,
élek, ahogy élhetek egészen addig míg
élnem adatik.
Olyan egészségi állapotban, mely úgyszintén személyesen nekem adatott.
Az azért jó volna, ha más napra rendelnének vissza vérvételre.
Nekem azért, mert unom a szájhőst,
neki meg azért, mert feltehetőleg újabb hallgatóságnak ecsetelhetné hallatlanul egészséges mivoltát, melyet – mint meggyőződéssel állítja – maga tákolt össze magának.    
Isten éltesse, amíg meg nem hal!
***
Tegnap végigolvastam Czakó Gábor Misztikai ösvény * Titkos könyv című elmélkedéssorozatát, mely jó néhány darabja ismerős lehet azoknak, akik rendszeresen hallgatják a Beavatás c. tévéműsorát. Nem fogok ide recenziót írni, ne ijedjetek meg, mindenesetre szívesen megosztom veletek abbeli véleményemet, hogy friss levegő árad a sorokból, és odafigyelve lapoztam végig annak ellenére, hogy 15 éve jezsuita lelkiségi és egyéb írásokon élek a szerkesztőségben.
Czakó G. új hangot üt meg, az esendő ember felől közelít a végtelen Irgalomra, s megpróbálja megértetni, amit teljességgel soha nem tudunk teljesen befogadni itt e földön. Megvilágít olyan evangéliumi üzeneteket, melyek nagyon megszólították őt. A tanúságtevő ember könyve ez, melyből egyetlen engem megkapó kitételt idézek meg a sokból. Azt írja az 55. lapon: A Világosság tetteken keresztül hatol belénk. Azoknak a szalmaszálaknak a révén, melyeket pl. nélkülöző gyermekek megsegítésével gyűjtöttünk. Manapság az ún. szociális kérdések fölmerülésekor civilizációnk értekezleteket hív össze, bizottságokat alapít, projekteket indít menedzserekkel, igazgatóságokkal és felügyelőkkel,akik megeszik a jótékonyak által összeszedett kenyeret.
Van igazsága.

Felnézek a fali szekrényke tetejére, analóg kijelzésű óra mutatja: fél három múlt 5 perccel. Balra tekintek: A sütő digitálisan megerősíti a hírt: 14,35. Mire magához tér számítógépem, a jobb alsó sarka mutatja, már 14,38. Nincs kedvem átnézni a szoba túloldalára, ahol a rádió értesít az idő múlásáról.
Apropó értesítés.
A hatvanas években jártam gimibe, annak is az első felében. A földszinti folyosóról nyíló ajtók egyike egy szerzetescelláé volt. Talán Darvas SchP szobája. De a lényeg a lényeg.   
Az ajtó bal oldalára applikált fatábla mutatta, hogy éppen merre van.
Hogy hogyan?
Huzal végén lógott egy banándugó.
Nos, itt meg kell állnom egy pillanatra. Hogy mi is a banándugó, azt csak az tudja, akinek elég hosszú szakálla van. Valamikor a vezetékek csatlakoztatása pólusonként történt, alighanem csak a gyengeáramúaké. Így pl. az antennáé, a földelésé. Mint illik, két elem csatlakozott, a hengeres bakelit szigetelésű banándugó, és vörösréz ellendarabja a banánhüvely. A piarista szerzetesnek egymás alá mélyesztett banánhüvelyei mellett írásban közölte azokat a számba jöhető helyeket, ahová távozni szokott.
Úgy nézett ki a tábla, mint egy bérház csengőtáblája (nyomógomb és név). Itt banánhüvely és megnevezések.
Ilyesmik:
O kápolnában vagyok
O gyóntatok
O házon kívül
O tanítok
O misézni mentem
O étteremben
O nővérkéknél
O adorálok
O lepihentem
O ügyelek
O a sekrestyében vagyok stb.
Ameddig oda jártam, működött a táblácska.
Valamelyikben mindig bele volt dugva a banándugó.
A jezsuitáknál nem ezt tapasztaltam.
Az ő táblájuk vaslemezből készült.
Az egymás alatt felsorolt nevek mellett a hónap napjai sorakoztak vízszintesen.
Ha valaki eltávozott, és ezt mások tudomására kívánta hozni, a neve melletti sorban feltüntette, hogy hányadikától hányadikáig található házon kívül. Ezt általában egy mágnesdarab rácsappantásával jelezte, vagy a mágnes alá szorított papírra írta akár órára pontosan távolléte idejét.

Mintha távolodnék az irodától.
Fokozatokban.
Először – sokáig – napi rendes munkaidőben dolgoztam 8 és16h között.
Majd – ugyancsak sokáig – kb. félhét és kb. félhárom között.
Majd félállásban.
Majd félállásban, de távmunkásként.
Most közeledem újabb kihívásokhoz.
Előzetesen sok eseti megbízásom volt.
Majd olykor véleménykérés.
Majd hirtelen elvégzendő simítgatások készülő könyveken.  
Majd szakértés kérése.
Majd alkalmi szöveggondozás.
Majd…?
…
Ma későn jutott eszembe, hogy sétálnom kellene.
Majd rájöttem, hogy tölteni kellene a fényképezőgép akkuját.
Ám ha megvárom a töltésidőt, besötétedik.
Majdnem így is lett. Azért megsétáltattam a masinát a gáton.
Ha már ott jártam, készítettem néhány jó, meg kevésbé megfelelő képet.
Azért nézzétek meg a szokásos helyen, ha tehetitek.
Van köztük jó is.

Éva tegnap hosszasan telefonált. Elment ultrahangra: március idusára kislányt vár. Immár teljesen kiegyenlítetté lesz az unokák aránya: három fiú és három lány.
A keresztelőt valamikor a nyáron szeretné Magyarországon tartani, mellyel teljes mértékben egyetértek. Nem akarja kihagyni a hazalátogatást, merthogy a család szeret velünk közösködni, együtt lenni, amíg csak lehet. 
Már most gondolkodunk azon, hogy hol, mikor és hogyan kellene rendezni a randevút. Az időpontot persze megint tőlük várjuk, mert amikor francia vejünk szabit kap, akkorra kell időzíteni a Balatont, mely mindent überel.
Pedig mekkora csúszdák vannak az Óbudai szigeten,
és a Dagály, melyet Estelle a nyáron az öt és fél évével így értékelt: Mama, ez maga a Paradicsom.
No, mindegy, a Balcsi ezek szerint a hetedik mennyország.
A labda tehát megint náluk van, mi meg próbálunk alkalmazkodni a lehetőségek határain belül.
Annál inkább elszomorít, amit mesél, hogy a Jura hegység környékén csak néhány idős pap szolgál, a „hívek” apatikusak, közömbösek, maguknak valók. Hol van már az „első szeretet”, mint a mai perikópa visszhangozza.
A vallási vezetők egyformán állítják a Mester szavaira hajazva: Az anyagi biztonságban eltöltött hosszú élet csak a végén gondolkoztatja el az elmenőket, van-e a halálon túl élet? Jellemző módon a legtöbben a temetési szertartáson vesznek részt – dit Eva.
S úgy látszik, ahol az ínség jobban mutatkozik, ott nagyobb reménnyel tekintenek odaátra. Mert ha a halál előtt alig van élet, akkor utána kell következnie az igazinak.
Ők a nyerők. Vö. teve és a tűfoka, gazdag és az üdvösség.
Van abban a nótaszövegben valami, hogy aszongya:
Se pénzem, se kincsem, de szeret az Isten.

Nem fogok mindennap újabb nyelvi leleményekkel előrukkolni, de nagy élvezettel olvasom Czakó Gábor könyvét (Beljebb a magyar észjárásba), melyben az eszik szónak 109 szinonimáját hozza. Én megtoldottam még kb. 70-nel. Íme:
Áteszik a másikéba  Bedarál Bedobál evőpálcikával Begyalul Behahóz Bekenyerezik Belakik Bepakol  Betesz az arcába Betúróscsuszázik Böjtöl Cumizik Csemegézik Cseresznyézik Csokizik Degeszre zabálja magát/ tömi a hasát Diétázik Eddegél Éhét csillapítja Elesz előle Elmorzsol a bajsza alatt Elnyal Elszopogat Estebédel Fagyizik Faldokol Felemészt Felszív Föllefetyel Früstököl Halászlézik Hörpint Hörpöl Ízlelget Jól lakik Jól tartja magát Kérődzik Kiegyenesít Kiigazít  Kimártogat Kinyal Kitunkol Kóstolgat Legel Leszopogat Magába hány Elmammog rajta Mar Marcangol Mardos Megáldozik Megízlel Megkóstol Megőröl Megvámol Nasizik Nassol Nekilát Nyalakodik Nyámmog Nyeldekel Pecsenyézik Pogácsázik Próbareggelizik Rábukik a kajára Rácuppan Ráhúzza a fejét Silózik Sütizik Szemezget Szopik Tömi a bagólesőjét
Aztán megemlékezik könyvében Szabó Tiborról is, aki palindromokat készít.
Iderakom legújabb oda-vissza szövegét, melyet a vörösiszap tragédiája ihletett.
A Marcal
A maró lúg az s só rúzsod
A horda ikonja s ere veres iszap
Él-e lelked ez strúmát, rémet etetni ma?
Ó, tag, ó, patakja ízén már életek nőttek...
Rám engedi..., rá meg rémek e mérge már...ideg...
Ne már...!
Kettőnket elér ám
Nézi Ajka, tapogató amint...
E tetemért ám "úrt" szedek le!
Lelép az sisere-veres?
Aj, no ki ad rohadó, szúrós szagú lóra, malacra ma?
2010. 10. 09.

Ma reggel elkaptam a pitymallatot – misére mentünk – elbeszélgettünk normális emberekkel a templom előtt – elmentünk bevásárolni egy hétre – dolgoztam ebédig – utána rutinporszívózás – rutinséta – fotók felrakása a kívánt formában – tisztálkodás – este a bandánkkal találkozunk.
Ez elég szürke program látszólag, ezért néhány epizóddal színezem.
Korombeliek posztjait böngészve tapasztalom, hogy egyre többünk nézi éjszaka a plafont, s várja, hogy reggeledjen. Addig ugyanis nem ildomos matatni, másokat álmukban megzavarni. Hacsak, hacsaknem akkora marhaságokat álmodik valaki, mint én. Az első filmkockasor, amire visszaemlékszem: egy szőke lány odadugja a fejét az enyém mellé, és a fülembe súgja: Köszönöm, hogy megbérmáltál! Álomfejtő lennék, ha érteném. Nem vagyok pap, püspök meg pláne nem. Eddig legalábbis nem: csak egyszer nősült.
A következő képsorok még zagyvábbak. A hetvenes években dolgoztam azzal a rendésszel, akivel New Yorkba kellett utaznunk dolgozni. Megérkeztünk az Empire States Buildingbe, majd ő közölte, hogy most hazamegy. Én meg itt tevékenykedem.
Ő el, én itt.
Se pénzem, se nyelvismeretem. Nem baj. Ha már se-se, akkor legyen teljes.
Helyismeretem sincs.
Hogy mennyire nincs, kiderül abból, hogy lementem néhány emeletet, s mire visszatérni véltem a kiindulási helyre, egészen más stílusú irodákat találtam. Még szerencse, hogy az illemhelyet felismertem, mert már úgyis kényszerített a szükség… A művelet után a folyosón összetalálkoztam a már hazafelé induló tömeggel. Na most vagyok igazán bajban. Hova fogok hazamenni, kihez és az hol lakik?
Szerencsére félhangos magyar mormogásomat meghallotta egy valaki, aki tudott magyarul, s azt ajánlotta, hogy tartsak Anikóval (megmutatta, hogy ki az), ő tudja, hol lakik Szőnyi Zsuzsa. Mivel én is tudom, hogy Rómában lakik, esetleg Budapesten, ha hazalátogat, a képtelenségek ekkora káosza felébresztett. Jól esett magamhoz térni, s akceptálni, hogy magam is lakom valahol, és most éppen ott vagyok, ahol lakom.
Az is jól esett, hogy ami megtörtént velem NY.-ban, az nem történt meg az ágyban, ezért sürgősen felkerestem legkisebbik helyiségünket. Bocsánat a látszólag senkire sem tartozó epizódért, de csakugyan felmerül bennem a kérdés: Tudatom kikapcsolva, hiszen  álmodom, öntudatlan állapotban vagyok. Nem véletlen minden álom, hiszen megjelennek a kényszerítő biológiai szükségletek álmomban. Ám hiába álmodom azt, amit, a valóságban nem ez történik. Hanem valamiféle kontroll alvás közben is működik, mely nem engedi meg, hogy a berögzött szabályok felrúgásával cselekedjem. Ebből következik az újabb kérdés: Vajon miféle agyi történések, esetleg vegetatív idegélettani szabályozó kapcsolatrendszer az, mely megtiltja a nem normális gyakorlatot.
Működik álmunkban a lelkiismeretünk? Miért a testi ismeretünk? (testérzésünk?)             
Érdekes kutatási téma lehet.
– FOTÓIM. Ma kapás volt. Kapásból lefotóztam a kapást. Lásd „Tanúim vagytok” utolsó sorozat.