Mickey webnaplója

Az általam olvasott bloggerina megunta becenevét, mert – mint írja –, kinőtte már. Ugyanúgy, mint az, akit még 90 éves korában is Öcsi bácsinak, Baba néninek, Babinak, Huginak hívnak. Jól teszi mindenki, ha olyan becenevet választ magának, ami végigkísérheti az életét anélkül, hogy változtatnia kellene rajta.
Apám mesélte, hogy egyik kollégájának valaki lekiabált a Keleti pu.-nál a villamosról ilyenformán: LÓTETŰ. Az ott járó emberek elmosolyodtak, amikor Lótetű visszaintegetett és kínjában röhögve az öklét rázta a kajabáló felé.
Tücsi meséli, hogy valakit, aki a kocsmák becsületes látogatója, Muslicának becéznek. Nem mondom, találó a név, de nem szeretnék muslica lenni. A Tücsi is becenév, s nem tagadhatja a tücsök szóból való keletkezését.
Vannak notórius névkitalálók, akik mindenkit elkeresztelnek, mint Ádám az állatokat, növényeket. Talán arról is szól ez, hogy aki elnevez, az uralkodik ebből adódóan uralkodik „teremtménye” felett, mint a francia király, aki Kukoricza Jancsit (Zsan Kükürüt) átkereszteli János vitéznek. Vagy Ábrámot Jahve Ábrahámnak, Jákobot Jiszraelnek. Tehát ott tartottam, hogy vannak névkitalálók. Egyik cégemnél így lett az egyik
főkönyvelő – korára célozva „az öregasszony”,
a személyzetis – festett haja miatt „fekete tulipán”,
az anyagbeszerző – púpos testtartása miatt „krumpli”,
a rendész – neve elejéből eredeztetve „csizma”,
a sofőr – szavajárása alapján „pirított hógolyó”,
a gondnok – származását tekintve „szatymazi sváb”,
a raktáros – nevének kiforgatásával „tahó”.     
Engem is már sokféleképpen hívtak, hívnak.
Felnőtt koromban becsületes nevem – Gyorgyovich Miklós – mellett a lapokban megjelenő írásaim alá különféle jelek kerültek, melyek valahogyan mind engem képviseltek, még ha sajátos módon is.
Gyom: vezetéknevem 3 betűje + keresztnevem első betűje.
-ich, (német szó: én) s csakugyan cikkeim szerzője én vagyok. Vezetéknevem utolsó 3 betűje.  Mickey: Későbbi párom és környezete aggatta rám, attól kezdve, hogy kaptam ajándékba egy Mickey mouse figurát.
Mikeus: egyik cikkemben meglátogat a Mester, mint egykor Zakeust. Így született a Mikeus. 
Mick: unokatestvérem találmánya. A Mickeyből rövidítette.
Mc Key. Olyan skótos. Magam eszeltem ki.
Ám gyerekkoromban is rám aggattak beceneveket.
Uzsorás: nagybátyám fogta rám, ez lerövidült utóbb és
Uzsor lett. Az Uzsort tesóim kultiválták.
Kazittyó: Éles elméjű szomszédgyerek találta ki, s nevezett ezen a néven egy darabig, mígnem új nevet eszelt ki.
Köjdi. Ez nem élt meg sok esztendőt, pedig még cifrázta is a szomszéd: Köjdididi, Köjdikeci, Köjcsicsicsi.  
Professzor. Ezt két helyen aggatták rám. A középiskolában osztálytársaim, és később tőlük függetlenül a seregben bakatársaim.
Prof. Ugyanannak a rövidítése. Ugyanazok használták, ha nem értek rá sokat beszélni.  
Gyorgyó. Gyorgyi. Igen sűrűn hívtak így az általános iskolában. Nem túl szellemes, de érthető.
Györgyi. Magyartanárom szórakozott ezzel – és velem.
Mizás. Ugyancsak nagybátyám találmánya. Van, aki ma is úgy tudja, hogy ez az a név, melyre hallgatok. Nekem már furcsa és idegen. Pedig gyerekkoromban tesóim megtoldották:
Mizás-Kazás, pókos dadás. Kb. annyit jelent, mint: ingyom-bingyom táliber.
A Mizás ferdült Mizanov-vá, melyet sógorom eszelt ki. Később ezt bővítették
Mizanov „nagymester”-ré. Na ez erős túlzás, bár valamennyire tudok sakkozni.
Mikli. Svábos. Tesóim olykor így hívtak a krigli, sámli, rumli mintájára.
Viszont érdekes módon Mikulásnak soha nem hívtak, és ezt nem is bánom, mert ugyan igen sokszor kértek fel Mikulásnak, de soha életemben nem vállaltam el, rühelltem volna, hogy elém járuljanak a jó, a vásott és még vásottabb gyerekek, hogy megráncigálhassák igazi vagy műszakállamat.
Lám a becenevek hogyan keletkeznek és múlnak el maguktól. Kellő eréllyel minden hivatalos formaság (közjegyző) mellőzésével megváltoztathatók.
Csak akarni kell.

Blogomnak ezt a címet adom: quotidianus, azaz: mindennapi. Merthogy szándékom mindennap feljegyezni valamit élményeimből, melyek a Te élményeid is lehetnek éppen, ha nyitott szívvel olvasod, ha vitatkozol az írottakkal, ha a saját aspektusodból ítéled, amit én az enyémből írtam, ha elgondolkoztatnak soraim, ha segítenek élned, ha segítik kibontani azt, aki Te vagy.
Lehet, hogy nem tűnt fel korábban ez a törekvésem, pedig azért írok, mert ehhez értek valamennyire (így aztán segíti saját életemet is), és mert szeretném, ha mindaz helyet kapna blogomban, ami értékes, ami számodra is értékes lehet. Szeretném, ha segíthetnék eligazodni az életben – a magam módján, hogy megvalósuljon benned Isten terve – a maga módján, a magad módján.
Most, a nap végén Czakó G.-nál olvasom az általa olyannyira kedvelt Hamvas Béla egyik gondolatát, és ide írom, mert kicsit belőlem is szól: „Valóságos reális az ember akkor lesz, ha a másik lélekkel közösségre lép”. Igen, ez belőlem is szól, mert újabban másra sem vágyok, mint ennek a realitására. A másikból való gazdagodásra, és arra, hogy belőlem is gazdagodjék mindenki, akinek ez megadatott.
Tartozom még egy vallomással. Már valamikor megemlítettem, hogy mindig szívesen olvastam képzőművészek életrajzát, kiváltképp, ha maguk írták magukról. Néhányukat sorolom: Csontváry, V. van Gogh, A. Renoir, Bernáth Aurél, Szántó Piroska, stb. s mostanság két nálam kicsit idősebb művész blogját: Szüts Miklósét, Váli Dezsőét. Érdekel, hogy akik a színek, formák bűvöletében élnek, miként vélekednek a jelen világ valóságáról. Abban a hiszemben teszem ezt, hogy akik a színek és formák mesterei, azok feltehetőleg a világ színeiről, formáiról is másképp szólnak, mint mi, a többi emberek.
Mivel festeni nem tanultam meg, de fotózni mindig is szerettem, blogomat újabban fotók kísérik, melyekkel olyasvalamiket kívánok Veletek megosztani, amelyeket az írás nem képes elmondani. Színeket és formákat. A teremtményekről készített lenyomatokkal kívánok tanúskodni a Teremtőről.
Úgy vélem, hogy az írások, a képek és képaláírások egymást támogatják, kiegészítik és segítenek megérteni a megérthetetlent, véges képességeinkkel letapogatni a végtelent.
Ez minden.

Egyik barátunkat Nigériába szólította a sorsa, felségül ment egy ottani orvoshoz. Ő mesélte, hogy a helyi afrikaiak néha megkérik, meséljen nekik Európáról. Egy alkalommal arról esett szó, hogy nem úgy van az északon, mint náluk az esős évszakban, hogy sűrűn esik az eső, hanem megfagy, és apró pihékben szállong alá ez a fagyott fehér valami, mely leginkább a fagyasztószekrényekben lecsapódó zúzmarára hasonlít. No, ezt aztán megmosolyogták a helyi nők. Ilyen aztán tényleg nem létezhet. Nem hitték el neki.
Pedig.
Persze azóta – talán a tévé képernyőjén – találkozhattak a havazással, annak egyedülálló szépségével, s embert próbáló kihívásaival is.
Mert fűtött szobából csakugyan szépséges a hóesés. Ha birtokolod a sízés tudományát, és alkalmas lesiklópályára találsz, ugyancsak lélekemelő hatású a havas közeg. A gyerekek szánkózása meg önfeledt játék. „Puha a hó, hogyan fájna” – énekelik.
De nem irigykedem az angol autósokra, akik megpróbálnak a pl. tegnap leesett hótömeggel elbánni, megbirkózni: téli gumival, nyári gumival, hólánccal talán vagy szögekkel telelőtt abronccsal közlekedni a sikamlós konzisztenciájú anyagon.
Sokszor emlegetjük, hogy persze, persze, a téli gumi sokkal jobb a hóban. De ugyanígy igaz az is, hogy ha tükörjég keletkezik a havazás nyomán vagy az ónos eső következtében, nincs az a kocsi, amely veszélyeztetve ne volna. Korcsolyázni ugyanis egyik sem tud.
Tegnap idéztem egy írásomban az ószövetségi Dániel és társai imáját, mely kitér a természeti jelenségekre is. A három tűzbe dobott ifjú hosszas imájában ilyenek szerepelnek: „Áldjátok záporeső és harmat … ti szelek ... tűz és forróság … fagy és hideg … jég és hó … villámok és fellegek … stb., stb. az Urat, dicsőítsétek és magasztaljátok mindörökké.”
El kell jutni ide. Meg kell érteni, hogy az olykor erőinket meghaladó mértékű természeti jelenségek jók önmagukban. A teremtett valóság részei, és arra valók, hogy rámutassanak arra, Aki teremtette őket. S ha olykor elviselhetetlenül kellemetlenek is, szelíden tudomásul kell vennünk, hogy értünk vannak, minket kívánnak szolgálni, és emiatt igen pozitívak.
Nem tehetnek róla, hogy – emberek lévén – nem értjük sem az Isten gondolatait, sem a tetteit.

A kezembe került egy régen olvasott könyv, a David Frost által jegyzett Ballépések könyve. A szerző igyekszik egy nagy halommal összegyűjteni azokból a megtörtént esetekből, amelyek saját rossz döntései miatt később fejfájást okoztak kiötlőinek, akik tévesen ítéltek meg egy-egy kérdést.  
1. Azzal indít a könyv, hogy Sam Phillipstől 35 000 dollárért vette meg az RCA Elvis Presley dalainak kiadási jogait. Az RCA utóbb több mint egymilliárd lemezt adott el!
Kóstolóképpen idemásolok még egyet a sok feldolgozott históriából:
2. 1978-ban egy csapat melós a Chesterfield-csatornán karbantartási munkákat végzett. Kikotort egy masszív vasláncvéget is.  A munkavezető úgy döntött, hogy húzzák be azt a rozsdás vasláncot, és kössék saját hajójukhoz… A délelőtt végzett derék munka jóérzésével ment a csapat ebédeli. Du. fél 3-kor visszatérve, embereink hajójukra a száraz csatornamederben leltek rá. Víz meg sehol. Szó szerint kihúzták a gát dugóját.
Eddig a történet, helyesebben immár két történet. De telis-tele van velük a világ, és nemcsak az, saját életünk is teli van kudarcos döntésekkel.
3. Vagy ötven éve az egyik tanárunk – nagy természetkedvelő – hét végén elindult egy csapat fiúval kirándulni. Mivel nagy rutinnal rendelkező túravezető volt az illető, nem mindig maradt a jelzett úton. Olykor talált célravezetőbb megoldásokat is. Ezúttal is rövidíteni akart, de balul sült el a dolog. Az erdei ösvénynek látszó vadcsapás egyre inkább köddé vált. Majd teljesen jellegét vesztette. Mi tagadás, egy bozótosban kötött ki a társaság. A vezető nem akarta elismerni kudarcát, ezért ránézett az iránytűjére és kiadta az ukázt: Fiúk, erre kitörünk! És megindult. Egy szempillantás alatt eltűnt a gyerekek szeme elől, hogy egy verem mélyén kössön ki. A gimnazisták pedig nem tértek magukhoz a nevetéstől. Aztán persze kihúzták.           
4. Az 56-os forradalom idején ismételten érkeztek vidékről teherautók élelmiszerrel megrakodva, a szorongatott főváros megsegítésére. Ezúttal élő libákat osztogattak a teherautóról. Jancsi bácsi, akitől hallottam a történetet, szintén beállt az adományt vágyók közé. Az autóról pedig egyre dobálták a libákat a tömeg közé. Jancsi bácsi is igyekezett elkapni egyet, de nem került rá sor. Az egyik liba repülés közben „ürítkezett”. Jancsi bá arcát, ruháját teljesen beterítette ürülékével a szárnyas. A kárvallott kénytelen volt saját maga rendbehozatalával foglalkozni. Persze közben elfogytak a jószágok.
5. Valakiknek a rendszerváltás után azt tanácsoltam, hogy itt a lehetőségek, vállalkozások ideje, próbáljanak meg BT-ben dolgozni. Legalább félmillióba került nekik (meg nekem) kikecmeregni belőle.  
6. Most többet már nem írok le. Mindenkinek megvannak a saját történetei. Idézzétek fel magatoknak. Nem vitás, hogy sok humor kell némelyik történetnek a feldolgozásához.

Tegnapelőtt készítettem néhány fotót az aquincumi töltésről. Az egyik képen három ember dolgozik motoros fűkaszával. A kép címe: A part alatt, 3 ember kaszál…
tegnap viszont gyereknótákról mondtam el, amit gondoltam. Többek között a part alatt címűről is.  A mondandómat szeretném kiegészíteni némileg. Mindenekelőtt lássuk a medvét.

A part alatt
a part alatt,
három varjú kaszál
három varjú kaszál.

Róka gyűjti,
róka gyűjti,
szúnyog kévét köti,
szúnyog kévét köti.

Bolha ugrik,
bolha ugrik,
hányja a szekérre,
hányja a szekérre.

Mén a szekér,
mén a szekér,
majd a malomba ér,
majd a malomba ér.

A malomba',
a malomba',
három tarka macska,
három tarka macska.

Egyik szitál,
másik rostál,
harmadik követ vág,
harmadik követ vág.

Szürke szamár,
vizet hoz már,
tekenőbe tölti,
tekenőbe tölti.

Tehén dagaszt,
tehén dagaszt,
kemencébe rakja,
kemencébe rakja.

Medve várja,
medve várja,
kisült-e a cipó,
kisült-e a cipó.

Tyúk a cipót
csipegeti,
hangya morzsát szedi,
hangya morzsát szedi.
A gyermek fantáziájának megfelelnek ezek az idétlenségek, mert elképzeli az állatok különféle lázas tevékenységét. Az ismétlések pedig segítik a szöveg rögzítését. Ami abszolút groteszkké teszi (és agyon is csapja) a dalt, az a ritmussal sokhelyütt ellenkező szöveg.
A negyed és nyolcadhangok hosszú, illetve rövid szótagokat kívánnának, mint ez rendesen lenni szokott a népdalok zömében.
Ebben a nótában nem így van.
Mindjárt az elején ez áll:
A part aaaaalatt, majd mén a szeeeeekér, és még: egyik szííííítál, majd: szürke szaaaaaamár… teeeekenőbe tölti.
És még mindig nincs vége a groteszknek: tehén daaaaagaszt, keeeemencébe rakja,…
A medve meg azt várja, hogy kííííísült-e a cipó.
A tyúk nem vár semmit, csak a cííííípót csipegeeeeti.
Ennyi „ritmuszavar” a szövegben persze hogy minden épérzékű emberben kiveri a biztosítékot, és minimum feláll tőle a szőr a hátán.

Az interneten találtam az alább közölt idézőjelek közé tett anyagot:
„Egy magyar család kiköltözik az USA-ba, a kisgyereket beadják az oviba. Az első szülői értekezleten az óvónő mondja az anyukának:
– Vigyék el pszichológushoz a gyereket, megmagyarázhatatlan kegyetlenség, agresszivitás látszik rajta.
– Miért, miből látszott?
– Égő csigát rajzolt – mondja az óvónő.
– Égő csigát? De hát ez igen egyszerű. A magyar gyerekek a csigát így hívogatják ki a házukból: Csiga-biga gyere ki, ég a házad ideki. Talán volt más is?
– Hát, mindenféle sérült madarakat rajzol, például a múltkor egy vak madarat – így az óvónő.
– Hm, hogyan? Ja, igen. Ön nem hallotta azt a kedves magyar mondókát, hogy csip, csip, csóka, vak varjúcska?
– Na, jó. De a csonka tehén mégiscsak durva.
– Csonka tehén? Hm ... Ja, igen. Egy nagyon helyes kis dalocskánk van: Boci, boci tarka, se füle, se farka.
– ...és mondja, kedves anyuka! Semmi vidám, kedves dalocskát nem énekelnek a magyar gyerekek?
– Dehogynem. Ott van például a Süss fel nap, fényes nap, kertek alatt a ludaink megfagynak. ... Basszus!"
Megjegyzéseim:1. A fény és árnyék összetartoznak. Nekem a Süss fel napról még sose jutott eszembe fagyott libákat rajzolni. Az ének nem is arról szól, éppen ellenkezőleg. Nem szeretné, hogy megfagyjanak a ludai, ezért „kéri” a nap segítségét.
2. A Boci-bociról se a fületlen-farkatlan tehén jutott eszembe, hanem az, hogy ez egy blődli. A nóta beismeri, hogy se füle, se farka a történetnek. Olyannyira bugyuta a szöveg, hogy nem is folytatja a gondolatsort. Bejelenti költözködési szándékát a fellépett tejhiány miatt. Csak nem a kisbocitól remélte a tejet?
3. A gyerekdalok elég spontán módon kapnak szöveget. Mit szóljunk az ingyom-bingyomhoz, a hókusz-pókuszhoz. Az első eredete homályba vész, a másik állítólag  a latin nyelvű misekánon hoc est enim corpus-ából eredeztethető.
4. Horrornak tűnhet, de nem az: Gólya-gólya gilice, mitől véres a lábad. Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja…5. A gyerek halandzsázik. Ez olykor szöveggé jegecesedik, máskor nem.
6. Ha nem is gyerekdalainknak, de népdalaink zömének van rejtett szexuális üzenete. Én ezt nem kifogásolom. Inkább diplomatikusnak gondolom. A gyerek elől tapintatosan becsomagolja-rejti nagykorúaknak szóló üzenetét.7. Az összehasonlító néprajz mutathatná meg, hogy az egyes népek szöveges kultúrájában milyen arányban szerepelnek a rémes történetek.
8. A népmesék nem elsősorban a gyerekeknek szóltak, inkább a felnőttek krimiigényét elégítették ki lidércek, szörnyek, kísértetek, kegyetlenkedések vázolásával.9. Apropó népmesék. A Grimm testvérek által összegyűjtöttek sem piskóták: Hófehérke, Hamupipőke, A farkas és a hét kecskegida, a Piroska és a farkas, a Holle anyó, A brémai muzsikusok. Vagy gondoljunk csak Goethe Erlkönig-jére.
10. Az amerikaiak szerencséjére az ő mesevilágukat nem ismerem. De pl. az angol versike a patkószögről egy ország elveszejtését kéri számon attól, aki rosszul verte be a patkószöget.
11. Persze nincs okom védeni a hazai mundér becsületét. A Szállj el, katicabogárka vége is szigorú: mindjárt jönnek a törökök, bizony agyonvernek.
Azért nem kell minden nótaszöveget komolyan venni. Soknak éltető eleme a groteszk. Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol. Máskor pedig a csúfolódás kap zenei aláfestést. Pl. Úgy kell néki, jól megjárta: ha-ha-ha.
* * *
Mára a tegnap hallgatott harmonikus zene alakított át, a reggeli találkozás a Mesterrel vagy a frontok alakulása tette, esetleg a nemrég készült laboreredmény megnyugtató adatai, mindenesetre 145-nek találta a háziorvos a vérnyomásomat. Ez alacsonybb, mint amennyit szokott mérni. Mondtam neki, hogy a tenzióm ugrál. Mérek 160-at, majd 3 perc elteltével üldögélve 140-et. Ingadozással reagál minden mozgásomra.
Ki tudja, mennyi az igazi, és mekkor a szórása az átlag körül. Pedig ez a lényeg. Attól hogy jobb kezem 90 fokos vízben lóg, a bal meg nullafokosban, hiába kellemes 45 fokos a vizem átlaghőmérséklete, balkezem simán lefagy, a jobb meg megég. 
Mindenesetre az eredmények biztatók, maradjanak is csak azok.
***
A Katalinokat pedig Isten éltesse!

Azt álmodtam, hogy egész éjszaka foly(tatód)ik és szétárad bennem a tegnapi posztban „megénekelt” zenedarab, a Messiásból a Pastoral symphony, eredeti címe szerint Pifa, azaz duda.
Álmomat is ez alapozta meg.
Határtalan békesség vett körül, környezetemben minden és mindenki egymással harmóniában maradt. Az egésznek evangéliumi légköre volt. Duda, pásztorok, Mária, rózsafüzér. Ebben a közegben ködlöttek fel a történések.
A betlehemi pásztorok dudáltak, énekeltek Jézus születésekor…. Beszámoltak az angyaloktól hallott szavakról. Melyek voltak ezek a szavak? Az angyalok éneke: Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség az embereknek a jóakaratú Istentől. Mária pedig el-elgondolkodott a pásztorok szavain szívében olyan természetességgel, ahogy egy mindent szintézisben látó lény tapasztal maga körül. Akinek gondolatai mellékgondolatok nélküliek.
Talán a monoton ima hasonló ehhez, pl. a szentolvasó, ismertebb nevén rózsafüzér. Mivel magam is szoktam élni vele, közelebbről ismerem. Az ismétlődő skandálás alázatra inti azt, aki mondja. El-elgondolkozik a titkokon, minden mellékgondolat nélkül. Ott marad a valóságban, nem keresi, hogy kinek lesz jó a létszerű ima, csak mintegy megszenteli vele azt az életteret, ahol elhangzik. Nem véletlenül időztem ennyit ezeknél a gondolatoknál.
Azt álmodtam ugyanis, hogy valahol Heves megyében járok, ahol nagy területet „beimádkoztam”. Ne kérdezd, miért éppen Hevesben? Én se tudom. Mindenesetre álmomban olyan nyugalom vett körbe engem és mindenkit messze a határban, mint amilyen Sienkiewicz Quo vadis?-ának egyik jelentéből árad, melyben az őskeresztények közösségségéről ír, mozgásukról, szokásaikról, mindennapos gyakorlataikról.
Afféle agapé hangulata lengte be a térséget, az embereket. Csodaszép formájú és magas fényű kancsókból kínálgattuk egymást kávéval, teával. Ezek sose fogytak el, mindenkinek épp annyi jutott belőlük, amennyire igénye volt. Közben eleredt a hó. Minden csupa fehér lett.
Ez nem igaz, gondoltam. Jobb lenne, ha nem volna. Mire megelmélkedtem magamban, „kinyitva szememet” ahol eddig havat láttam, ott most zöldellt a rét. (Minden lehetséges annak, aki hisz.) Az események kb. ebben a rendben történtek.
Senki nem nyugtalankodott, mindenki meg volt elégedve azzal az élethelyzettel, amelyben leledzett. Leledzett? Lubickolt.
Egyszer találkoztam csak egy békétlen csoporttal. Egy utcasarkon vitatkoztak. Sátánistaként határozták meg magukat. Rövid fohászban kértem, hogy tisztuljanak meg ezek a szerencsétlenek megszállottságukból, de nem maradtam ennél a megfontolásnál sem, hanem  továbbálltam. A többi nem az én reszortom.
És itt megint belépett egy evangéliumi mondat. A feltámadt Jézus mondja Péternek, aki megérezte, hogy eltérő sors vár rá, mint János apostolra: „Hogy mi lesz vele,  nem a te gondod. Mit törődöl vele. Te kövess engem.”                
Ez az.  Ez szól a Händel-zenéből, ez az odatapadt jelenlét a szakrálishoz.
Ez az az önfeledt jelenlét, mely a zenéből sugárzik, mely a pásztorokból és Máriából sugárzik. Megtenni, amire meg vagyunk hívva, s nem törődni azzal, amire nem vagyunk meghívva. Amit jó 1500 évvel később Loyolai Szent Ignác így fogalmazott meg (rövidítve): „Az ember arra van teremtve, hogy Istent dicsérje, szolgálja, ezáltal lelkét üdvözítse. Minden egyéb a föld színén az emberért van teremtve, ebből következőleg az embernek ezeket annyira kell felhasználnia, amennyire célja elérésében segítik, s megválnia tőlük, amennyire akadályozzák abban.”   
Ez a gondolat ugyanazt a tudatos, de egyszerű életvitelt jelenti, mint amilyeneket az előzőekben vázoltam.
A többi nem a mi dolgunk. Mit törődöl vele? Mit törődök vele, mit törődünk vele?
Te (én, mi) kövess engem! – mondja a Mester.

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok
Még kulcsom van a Sodrás utcai szerkesztőséghez,
De látod amott a téli világot…
De látom, hogy még néhány alkalom, s nem kell se megjelennem, se tevékenykednem hivatalból.
Még néhány ünnepélyes búcsúzás hátra van, aztán…?
Eh, mit foglalkozom a jövővel?
Tegnap újra felfedeztem Händel Messiásának a Pastoral tételét. Ez a 13. sorszámot viseli a zeneműben.
Stílusát tekintve tizenkétcnyolcados ütemben írt szikrázó zenei idill. Händel mester szicíliai pásztorok furulyanótájának a modorában készítette el ezt a kis csiszolt gyémántszemet a sok-sok éneket felsorakoztató oratóriumban. Annak is a közepén szólal meg ez a zenekari betét.
Valahol már írtam róla, de annyira eleven bennem az élmény ötven év távlatából is, hogy el kell mesélnem.
1959-ben eshetett meg velem. Abban az évben már túl voltunk 56 győzelmének és leveretésének élményén, túl a politikai okokból történt akasztásokon, de ezrek raboskodtak még ugyancsak politikai nézeteik, tetteik miatt az ország börtöneiben. A légkör nyomasztó. Én akkor már az illegálisan dolgozó RM mozgalomhoz tartoztam. Akkor már tudomásomra jutott, hogy szaglásznak utánam az általános iskolában ezzel összefüggésben. Ezt a felütést nem dramatizálásnak szánom, csak hogy érzékeltessem, mekkora kontrasztok között éltünk, éltem.
Mint hat éve hegedülőt, biztatott tanárnőm, hogy jelentkezzem a körzeti zeneiskola zenekarába, hogy szokjam a közös muzsikálást. Megtettem. Felüdülés volt az akkor még tanuló éveit töltő Oberfrank Géza vezetésével felidézni azokat a darabokat, melyek technikai tudásunkkal összhangban voltak, hogy szolidan fogalmazzak.
Egy alkalommal kiosztatott egy kottát, melyre ennyi volt jegyezve: Händel, Pastorale.
Nem sokat szokott teketóriázni, ezúttal méltóságteljes lassú tempót dirigált, s mi a lapról úgy szürcsöltük a zenét, mint aki a patakban oltja szomját, sőt fürdőzik benne. Ettől a zenétől csakugyan úgy éreztük magunkat, mint a pásztorok, akiknek semmi gondjuk, örömükben furulyázgatnak, a nyáj pedig békésen legelészik.
Nincs semmiféle technikai nehézség ebben a néhány perces lassú tételben. Ám minden részében harmonikus, minden taktusa szeretnivaló, senkit nem akar bántani, felelősségre vonni, semmi mást nem kíván, mint gyönyörködtetni, felüdíteni, emberségünket lecsendesíteni, kiteljesíteni, feltölteni jósággal, szeretni. A maga módján tökéletes ez az egyszerű zenei epizód, ezért zseniális.
Soha nem felejtettem el, mindig ugyanazokat az érzéseket keltette bennem, amelyekről az előzőekben beszámoltam.
Vágytam rá, hogy olyan eszményi korban éljünk, mint amilyenben ilyen szépséges dallamsor megszülethet.
Azt hiszem, próba után felüdülve tértem haza. Mit bántam a Rottenbiller utca sötétjét, a hosszú gyaloglást, a tömött villamoson zötykölődést, bántam is én, hogy a csapóajtó fel van húzva, vagy lecsapva lóg. Élt bennem ez a zene, én meg a zenében, mert éltetett. Segített élni.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha én dolgozni indulok, akkor bemegyek a szerkesztőségbe. Arról lehetne vitatkozni, hogy a város irányában valóban beljebb van-e, vagy kijjebb, mint Aquincum. Talán valamivel beljebb.
Mi mindenesetre világéletünkben „bementünk” dolgozni.
Ma persze nem.
Mert ma reggel óta esik az avarrohasztó, a tél előkészítő, a hűvösen nedves későőszi eső. Minden szürke és sötét.
A lakás is.
Hogy ne legyek depi, kapcsolgatom a villanyokat. Hogy mégis olyasvalami érzetem legyen, mintha nappal volna.
Persze mire ezeket a sorokat írom, már az se igaz.
Hamar sötétedik. Hat óra van, és teljes a sötétség.
Kívül.
Mert a reggeli misén kívül ki se dugtam az orromat.
Bent mentem ki.
Sétálni is bent mentem (nem a városban) – a lakásba. Jártam körbe-karikába vagy fél-háromnegyed órát.
Bent dolgoztam szokott kuckómban.
Nevezzük elegáns angol szóval headquarters-nek,  főhadiszállásnak.
Itt kucorogtam, s egész nap az „első számú közellenség”-gel vívtam közelharcot, a soha el nem fogyó korrektúráznivalókkal.
Mivel szurtos volt az idő, hosszúnapot tartottam. Csak enni, meg sétálni álltam fel, no meg nyaggatni az elektromos orgonát néhány dallam erejéig.
Olyannyira belterjessé lett ez a nap, hogy a fotókat is a szobában készítettem, meg az erkélyen. Hogy lássátok, igazat mondok, nem hazudok, a készült néhány fotó igazolja.
Teljes a szürkeség. Illetve mostanra már a sötétség.
Az erkélyen megörökítettem a vadszőlő termést. Sose kóstoltam – gondolom ecetsavanyú. A madarak se csipegetik, bár lehet, hogy tartanak játék madárijesztőnktől.
Egyáltalán felismerik?  
A helyesírás-ellenőrzőre egyre nagyobb szükségem van, ahogy öregszem, s mind többet mellécsapkodom a billentyűknek, kallantyúknak.
Néha azért megbolondítom a programot: A korrektúráznivaló kiverte nála a biztosítékot.
Két jobb ötlete volt: Korrekt-túráznivaló, korrekt-ráznivaló.
Nem fogadtam el egyiket sem.

áá