Mickey webnaplója

Kaptam egy rövid összefoglalót a 45. éves érettségi találkozónkról.
Rövid statisztika.
– Eddig a 37-ből hat fő halt meg. (Ketten önkezükkel vettettek véget, egy családostul tragikus baleset áldozata lett Franciaországban, kettőt a szíve vitt el, egyet igen régen a mája.)
– A szervező azt írja: A többiek jó, illetve elfogadható egészségnek örvendenek. (Azt hiszem, az utóbbi kategóriát tekinthetem a magaménak.)
Még hozzáteszi, hogy a találkozó után külföldre visszatérve egyik társunk agyvérzést kapott, de elkapták időben, s jól van. Azt is tudatja, hogy valamelyiküket óvni kellett a pia közelségétől, és ez sikerült is.
– Statisztikájához tartozik, hogy kilencen jeleztük valamilyen módon, hogy nem érünk rá, de legközelebb aztán biztos… és azt is, hogy öten soha nem jeleztek vissza, illetve egyikük, aki vidékre költözött, korábban azt üzente, hogy fütyül ránk.   
Két érdekessége van ezeknek a találkozóknak. Az egyik, hogy az általánosba sokakkal 8 éven keresztül jártunk, mégsem tudok róla, hogy valaha is osztálytalálkozót trombitáltak volna össze. (Ez persze nem általánosságban igaz, de esetemben igen.) A másik, hogy a diplomásokkal mindössze egy találkozó esett. (No rendben van, kettő, de csak az utóbbira mentem el.)
Ehhez képest az egykori gimnazista társakkal csaknem minden évben hátba veregetjük egymást. Biztos, hogy legalább 10 találkozót szerveztek már.  Az elsőkre néhány tanárunk eljött. Utóbb egyre kevesebben, majd csak egy, majd egy se, majd pedig azért, mert egyikük sem él már. Aztán mi is fogyni kezdtünk.
Mégis felmerül a kérdés: Miért éppen az egykori középiskolások tartják leginkább egymással a kapcsolatot? Hiszen kevesebb időt töltöttek el együtt, mint akár az általános iskolában, akár az egyetemen. És mégis így van. Talán a tini kor a leginkább az a kor, mely a korosztályt összekovácsolja, talán az érettségi hamis nimbusza, merthogy nagy feneket fordítottak minden időben neki, miközben súlya ma alig létezik.
Hadd zárjam azzal, hogy az 1960-as évek elején nagyon reméltem, hogy mire ránk kerül a sor eltörlik az érettségit, mint feleslegeset, de nem így lett. Utóbb ugyan volt egy év, melyben elmaradt, de aztán villámgyorsan visszaállították a régi rítust. Ki tudja, mi volt a háttérben.
Nem fogytak a virágok? Nem fogytak az érettségi öltönyök? A bizottság elesett tiszteletdíjától? …
Ma is reménykedem, hogy egyszer csak befellegzik az érettséginek. Vagy hitelteleneknek tűnnek a kiállított végbizonyítványok, ha egy bizottság nem győződik meg róla, hogy az ifjú delikvensek mit verkliztek be?
De hiszen az érettségi mellett párhuzamosan minden egyetemen felvételi vizsga volt.
Az nem volt elég?

A műfaj nem új, az okoskodással egyidős. Elvileg azt a célt szolgálja, hogy kibontson némi adalékokat az írás főcsapása mentén, de megtehetné ezt a szövegben zárójelek közé tett kiegészítések formájában is. Ám akkor nem látszana. Főleg pedig nem volna számolható. Márpedig a lábjegyzetek mennyisége fényesen igazolja egy anyag minden kétséget kizáróan igényes mivoltát. Így aztán egymást érik az idézetek mögé biggyesztett pontosítások, könyvekre utalások lábjegyzetben. Ugyanott (uo.). Az idézett mű x-edik oldalán (I. m….). Vesd össze…(Vö….), lásd uo, stb. Se vége, se hossza nincs a szövegből lábjegyzetekbe kiemelt szösszeneteknek.
Különösebben nem érdekelne, ha a Corel és a WORD-programok szóbaállnának egymással. De nem így van. A WORD kitűnően szerkeszti a lábjegyzeteket. Megmondom neki, hogy lábjegyzet jön, számot ad neki, alul ugyanazt a számot írja ki, csak a szöveget kell melléírnom. Ha újabbakat akarok a szövegbe iktatni, seperc alatt átszámozza a létezőket – automatikusan.
Azt hinnéd, jámbor szerkesztő, hogy teljesítetted, amit megkövetelt a haza.
Tévedésben vagy.
A Corel csak azt értékeli, ha darabonként felsőindexbe teszel egy számot a kiszemelt szó után, majd a cikked végére csattogsz, és egy felsőindexbe tett hasonló szám után nem felső indexre váltva beírod a lábjegyzet fantasztikus felismerését: Uo., I. m. stb. Ha rosszat álmodom, lábjegyzetekkel kell bíbelődnöm, miközben a piszmogás és felesleges szőrözés biztos tudatában a gutaütés kerülget.
Nem lehetne a XXI. században összhangot teremteni a beíró és a szerkesztő programok között?
Költői a kérdés, mégsem hallom a választ!
Pedig a lábjegyzet mint olyan lehetőséget kínál az írott anyagok többdimenziós kibontására.
Egy igen szellemes könyv címe a Lábjegyzetek. (Darvas Iván önéletírása). A kötetnek úgyszólván minden egyes szaváról eszébe jut az életére visszaemlékező színésznek még valami. Valami érdekes, valami újabb szín, újabb epizód, melyet lábjegyzetben kibont, és melytől a főcsapáson kifejtett eseménysor úgy ágazik szét, mint a növény főgyökeréből a hajszálgyökerek. 
Szellemes a könyv címe, és persze szellemes a szerkezete éppen az előzőek miatt, és hát szellemes a stílusa is. Az általa írt lábjegyzetek legalább olyan érdekes történetkék, reminiszcenciák, mint a tankönyvek apró betűvel szedett – nem kötelezően tudni való  –  olvasmányai. Nincs az az olvasni tudó diák, aki ne azokat futná át a legszívesebben. 
Ilyen Darvas Iván-féle lábjegyzeteket kívánok mindenkinek, és minden szerkesztőnek azt, hogy soha ne kényszerüljön arra az időrabló vacakolásra, amit én e héten nem tudtam elkerülni.

A tantusz leesését ugyanúgy hallani lehetett, mint az italautomatákba dobált pénz lefelé való vándorlását. Azzal a különbséggel, hogy a telefonautomaták háromféleképpen reagáltak a tantusz leesésére. Kapcsolatot létesítettek, illetve nem kapcsolták a hívott felet. Utóbbi esetben meg lehetett próbálni egy alumíniumkeréknek az óra járásával egyező irányba való forgatásával visszaimádkozni a tantuszt. Ez vagy sikerült, vagy nem. Általában sikertelen hívás esetén is elnyelte a gyűjtőláda a tantuszt, de nem mindig. Ha igazságtalanul visszatartotta a telefonérmét, akkor a hívó fél vérmérsékletének a függvényében hagyta veszni a 60 fillérjét, (ennyiért lehetett a trafikban tantuszt vásárolni), vagy nem hagyta, hanem  erőteljes ökölcsapásokkal kívánt érvényt szerezni akaratának, legalábbis bosszút állni a vaskazettán. Magam egyszer szerencsével jártam. Egy félmaréknyi tantuszt hányt ki a dobozka. Talán elakadt az enyém sok társával együtt, és amikor szabad utat talált, mintegy kidobta magából a felgyülemlett tantuszokat (vagy talán már ötforintosokat?).
Rég volt, ki emlékszik rá.
Sokáig olyan készülékek lógtak a fülkékben, amelyeket a magamfajta gyerek nem igazán tudta okosan használni. Lófejre méretezett telefonkagylókat készítettek, melyeket vagy a fülemre helyeztem, vagy – amikor én beszéltem – a szájamhoz húztam. Ilyenkor viszont nem hallottam, ha visszaszólt a hívott fél. Mindenesetre a hívásidő 3 perce általában kevésnek bizonyult az érdemi ügyintézésre. A Ludas Matyi nevű „élclap” szinte minden héten lehozott egy telefonálós karikatúrát. Általában azt ábrázolta a rajz, hogy a fülke előtt hatalmas sor kígyózik akcióra várva, (miként a kutyák a sivatagi oázis egy szem fája előtt locsolási céllal)    valaki pedig gesztikulálva eszi a többiek idegrendszerét. Csakugyan voltak parázs jelenetek a fülkék környékén. Hogyne lettek volna. Sehol egy mobil (fogalmilag se létezett). Sehol egy email-lehetőség (az sem létezett – fogalmilag se). A küldött távirat jó, ha egy nap alatt célba ért, a levél még később. (No a kézbesítés mára se lett fürgébb.)
Visszatérve a tantuszra, ha leesett, akkor esélyed támadt az eredményes telefonálásra. Sokáig filléres holmi volt, mígnem előbb-utóbb jogaink korlátozódtak. A készülékek kezdték az időt mérni, s a hívások ára is emelkedett. Akkor szűnt meg a tantuszok gyártása, amikor pótlásuk többe került, mint az áruk. Valakitől hallottam, hogy az ötvösök előszeretettel használták munkáikhoz megolvasztva  alapanyagként. Hát így valahogy ment ki a divatból a tantusz. De a „leesett a tantusz” kifejezés tovább élteti a tantuszt, ugyanúgy, mint a „leütlek, mint a taxiórát” (hol van már a szegény taxióra is, mely a háború után fityegett a szürke skoda-taxik oldalán piros-fehér zománcfelirattal: „SZABAD”. De csak addig, míg le nem ütötte a sofőr, akinek fuvarja akadt).
Nos. Akinek leesik a tantusz, az megérti, a hallott szöveget. Akinek későn (vagy nem) esik le a tantusz, az nem érti a poént, a viccet, az okosságokat.
Én meg elárulom, azért fecsegek itt össze-vissza a tantuszról, mert ma leesett a tantusz, valaki leejtette, vagy eldobta, nem tudom, mindenesetre én felvettem.
Hazahoztam sétámból, készítettem róla egy makrót. Ott „kereklik” a többi mai fotó között.
Ötvösök jelentkezését várom, hátha használják még ékszerek alapanyagaként.

„–  Hát nem érted, hogy az, amit kiötöltetek, forradalom?
– Igen, forradalom! Miért lenne képtelenség?
– Azért, mert forradalom nem lehet. Mert – ezt nem te, ezt én mondom – a mi forradalmunk volt az utolsó. S többé semmiféle forradalom nem lehetséges. Ezt mindenki tudja...
– Kedvesem: te matematikus vagy. Tehát: nevezd meg nekem az utolsó számot!
– Én... nem értem: miféle utolsó?
– Nos, az utolsót, a legfelsőt, a legnagyobbat.
– Hiszen ez képtelenség. Ha a számok sorozata végtelen, hogyan akarhatsz utolsót?
– Akkor te miféle utolsó forradalmat akarsz?”
Őrület.
Ez az idézet Zamjatyin (1924-ben készült) MI c. regényéből való.
Még néhány év, hogy megjelenjen Szathmári Sándor Kazohiniája,
és sokkal később Orwell 1984-e.
Huxley Szép új világa is csak 1931-ben jelent meg.
Zamjatyin a mintájuk ezeknek. Vagy tudtak róla, vagy csak megelőzte őket.
Különös aktualitást ad az idézetnek, hogy néhány éve vezető politikusaink kb. azt fogalmazták meg, hogy lejárt a forradalmak kora, mely alig több, mint romantikus hőzöngés. 
Az idézett párbeszéd zseniális.

A II. világháború idején Páter Reisz provinciális felkérte Feszty Masát, hogy készítsen egy Mária képet a kis Jézussal, hogy kitehessék a romos Budapest nyolcadik kerületében lévő jezsuita Jézus Szíve-templom oldalán, hogy az arra járóknak legyen egy kedvükre való, kedves ábrázolás, egy Úti Boldogasszony, akihez közbenjárásáért, segítségéért folyamodhatnak. A gondolat onnan jött, hogy az első jezsuiták, Loyolai és társai a rend megalakulása idején egy római út mentén gyakran belefutottak egy út menti képbe, (Madonna della strada), és sokszor megálltak kérni a segítségét. Nos a háború alatt és után bőven volt miért Mária segítségét kérni honfitársainknak. Szívesen meg-megálltak a magyaros Szűzanya-kép előtt, s vették fel vele lélekben a kapcsolatot. 
„Én vagyok az út, az igazság és az élet” – tanítja  a Mester.
Mi meg – tanítványai – egy értelmeset tehetünk. Követjük az Ő útját. Ezt a gondolatot kapcsoltam össze az előzőekben kifejtettekkel. Van egy Úti Boldogasszony, Út menti Boldogasszony, akihez a jezsuiták mindmáig imádkoznak útra kelésük előtt, hogy járjon velük, és segítse őket úti céljuk eredményes teljesítésében.
Mi, akik Jézus követői kívánunk lenni, s a nyomában haladni az úton, jól tesszük, ha mi is az Úti Boldogasszonyhoz fordulunk közbenjárásáért, hogy életutunk csakugyan a Mester nyomdokain haladjon, és végül is célba érjen. Ám ha az én viszonyomról van szó, akkor kapcsolatomat egészen személyessé tehetem, ha Utam Boldogasszonyához fordulok támogatásért, közbenjárásért, lépteimre való vigyázásért, jó úton tartásáért.
Itt értem el mondandóm lényegéhez. Érdemes Utam Boldogasszonyát elképzelni (erre  kiválóan alkalmas Feszty Masa képe), és közbenjárását kérni, útitársamul választva őt, akihez bármikor bizalommal fordulhatok támogatásért, biztatásért.

Engem is meglepnek dolgok. Tudtam, hogy a vonat óra húszkor áll meg Aquincum-Felsőn. (Megpróbáltam utánanézni, miért van Aquincum Felső, ha nincs alsó. Azt tudtam meg, hogy a római időkben mint Pannónia fővárosa szerepelt Óbuda, akkori nevén Aquincum alsó. Lehet, hogy ez maga az Óbudai vmh?)
Ma később érkezett ide a Siemens. Ha sietek, elérhettem volna. Így viszont elhatároztam, hogy a Margit-szigetet célzom meg, mert még nem esik az ígért eső. Ám elhúztak az odavivő buszok. Viszont kikanyarodott a 134-es, mellyel elvitettem magam északi irányba a Szamos utcáig. Úgy véltem, ez az a távolság, melytől visszafelé „csorogva” hazáig kb. egy óra a séta. Mentem hát ki a Duna-partra. Ebben a magasságban van az a rész, ahonnan délnek indulva hosszasan közvetlenül a sóderos parton lehet – akadálytalanul – járkálni. Mint már ezerszer megállapítottam, „ez a világ nem tökéletes”; benne ez a partszakasz se.  Mert ugye az ember lábai egyforma hosszúak, de a part ferde síkja azt kívánná, hogy délre indulva a bal lábad legyen hosszabb, a jobb rövidebb, északnak indulva pedig fordítva. Persze nem a lábaddal van baj, hanem a meder szélének kónikus mivoltával. Nincs jól kitalálva a part. Mert akkor volna kevéssé fárasztó a gyaloglás, ha teraszos kiképzésű volna a sóderos rész. Vízszintes, széles lépcsőkkel.
„Avvónajó.”
Na azért végigcaplattam rajta jambusokban (egy rövid egy hosszú), mutatom: È –. Vagy ha jobban tetszik trocheusokban, mely éppen a fordítottja, egy hosszú és egy rövid. Több eszem is lehetne, de
– itt lent kevesebben járnak,
– itt nem mindig lehet járni, mert néha a fejem fölött kétméternyi vízoszlop akadályozna az előrehaladásban, s ráadásul
– engem a Duna érdekel, a valóság ott zajló eseményei, vagy éppen csöndje.
- Ma vízisízőt vitt észak felé egy motorcsónak, nem fotóztam le, de érdekes volt, ahogy ide-oda cikázott a csónak mögött és hozzá képest. Eltűntek a szemem elől, pedig érdekelt volna, az a pillanat, amikor „ki van a vízből”. Ki van, de hogyan?
- Láttam egy pici koszorút, három üveges mécsessel. Nem tudom, kit gyásztoltak, feltehetően a Dunába veszett valaki abban a magasságban. Isten nyugosztalja. (Ld. fotó).
- Később láttam egy márvány kutyasír-feliratot: BELL (1980–1994) Nem fotóztam le.
- Láttam egy mécsesbe fulladt pókot. Lefotóztam.
- Találkoztam a szomszédokkal. Nem fotóztam le őket.
- Jött egy hajó, melynek harmonikás csuklói, mint egy hatalmas pantográf részei emelték a kellő magasságba a parancsnoki hidat. Lefotóztam.
- Kinyitott néhány halsütő és lángos bolt. A terjengő illatok lettek volna a téma, értelemszerű, hogy nem fotóztam le.
- Lefotóztam viszont egy betonba öntött lyukacsos téglát, mert klappolt a Petőfi-féle János vitéz Óriások jelenetére: Ott ugye kősziklaebédre hívják Kukorica Jancsit. Gondoltam, az óriások egyik ételfogásának a neve lehetne a tejbegríz mintájára: betonbatégla.
- Lefotóztam egy szlovák vontatóhajót, melynek a MARIA nevet adták. Elméláztam rajta, hogy miért éri meg a külföldnek a vízi szállítás, és miért nem éri meg a magyaroknak. Szerződésünk van róla, hogy mi nem járhatunk jól? Eladtuk teljesen a hajózásunkat?
Pedig takarékos és kifizetődő. A németeknek is.
- Egyik érdekes megoldású vontatójukat ezért kaptam lencsevégre.
- Utóbb gubbasztó sirályokról készítettem egy képet.
Lett volna még néhány hálás téma, de megnyugvással vettem tudomásul, hogy az 1070. felvétel után a gép memóriája megtelt. Ettől kezdve nem kellett a szememet újabb témákon járatni. Teljes önfeledtségben, gondtalanságban ballagtam haza, immár vízszintes flaszteren – hogy stílusosan fejezzem ki magamat – kényelmes „spondeus” lépésekkel
(Mutatom: – –).
:-)))   

Czakó Gábor szógyűjteményét egyszer már megszaporítottam a megy ige szinonimáival. Most újból előkerült írása, melyben 390 féle rokon értelmű szót közöl a beszél ige kapcsán. Kedvem szottyant ezt a listát is bővíteni. Néhány játékos óra ezt a gazdagságot eredményezte. Nem akartam a szinonima szótárhoz folyamodni, mert nagyon időrabló és kicsit kevésbé személyes. Az én találataim száma több mint százötven féle újabb, de akármibe lefogadom, hogy még van kb. ezer elfogadható ilyen szó. Akkor következzen itt saját gyűjteményem. affektál agitál artikulál áradozik átráz átver bakafántoskodik  Bedumál Beismer belekotnyeleskedik Beleköt bemondja az ultimót bemószerol  bemutat  bemutatkozik besároz burrog Búsong Címkéz Csúfolkodik Darál dorombol Duruzsol Dühöng egyik szavát a másikba ölti Elbődül elbúg élcelődik éljenez ellenvéleménnyel él elraccsol Elsírja Elsóhajtja elzokogja elszámlál Érdeklődik Értesít Észrevételez f.-sa a szót felhív Felkér felszólamlik Feltételez Felvet Firtat Fogadkozik Fölnyerít fröcsög fufnyázik Hadar hallelujázik hangicsál Hangosan fantáziál hangoskodik Hápog, heherészik Helyesbít Helyesel hepajoz hezitál Hivatkozik Hízeleg homályosít Hozzászól Hőbörög Hörög Igenel interpellál ismeretet Istenkedik Jajong Javasol kaffant kárál Káromol Kavar Kekecel keresztbe beszél kidumál kiegészít kifejez kigúnyol Kijavít kikukorékol kipakol kiszámít Kivágja a magas C-t Kivall Könyörög közbenjár lefetyel ledorongol Lekiabál lelkendezik leszövegel  Litániázik Megfogalmaz Megkérdez Megkérdőjelez Megró Megtréfál Megvilágít mobiloz mond Morgolódik mórikál Morog nehezményez nyelvére vesz nyargal a szavakon Nyekereg nyinnyeg Nyögdös Nyökög Nyöszörög Odadörgöl Odamond Odaszól Ökörködik Pampog pártfogol pimaszkodik Povedál pörög a nyelve Pusmog Ráijeszt rajcsúroz rákontráz rátukmál rendreutasít Riposztoz sápítozik Selypít Seppeg Skandál Smúzol s-t csinál a  szájából sutyorog Szapul Szaval Szepeg Széttrombitál szirénázik szitkozódik szkájpol telefonál Telekürtöl Tilt túldumál Turbékol udvarol ukázba ad Utánoz utasít Végszavaz  Véleményez Viccel vitába bocsátkozik vivátozik Zengedezik Zűröz

Mottó:
Elkészült munkánk, vidd hírül a jó kutatóknak,
megcselekedtük, amit megkövetelt a lapunk. 
Digitálisan is fellelhető immár összes néhai számunk,
Töltsd le a gépedről, ami tetszik ezekből az írásokból.
(Mickey)

Ez a spártai ihletésű csasztuska arról szól, hogy csakugyan elkészült a Távlatok digitális archívuma.
Mi a munkánk jelentősége?
Praktikusan az, hogy nagyobb fáradság nélkül kisebb-nagyobb terjedelmű szövegrészek egyszerű módon átmásolhatók, idézés céljából bármilyen kutatási anyagokba. A repertóriumok lehetővé teszik a keresést, s az ingyenes hozzáférhetőség pedig az ingyenes letöltést, a forrás megjelölése mellett.
Jelentőségét az adja meg, hogy egy két évtizedes időszak vonatkozásában megmutatja, hogy a magyar jezsuiták az adott dologról, témáról, hogyan gondolkodtak. Ezzel a megszorítással azt is kijelenthetem, hogy korképet, olykor kórképet tükröznek a megjelent írások. Kérdéseket és azokra adott jezsuita válaszokat tartalmaznak az anyagok.
Még akkor is igen értékes ez az adatbázis, ha tudomásul kell vennünk: Az 50-es számnál korábban megjelent mellékletek nincsenek digitalizálva, s néhány a szerkesztőségben született tematikus füzettel ugyanez a helyzet.
A leghasznosabb volna valamennyi szerzőnk figyelmét felhívni arra, hogy nálunk megjelent írásaikat megtalálják további felhasználás céljára. Ennek azért van jelentősége, mert minden szerző emlékezik arra, hogy milyen témában alkotott, fejtett ki véleményt.
„Hangyaszorgalmú” törekvésünkkel elértük, hogy még év vége előtt CD-formátumban  megkaphatják előfizetőink a teljes anyagot.
Addig pedig letölthetik honlapunkról valamennyi őket érdeklő írásunkat. www.tavlatok.hu

Két fajsúlyos idézet az általam tényleg végigolvasott Koch Sándor életműből:
1. Koch S. és a párt. Ezt írja: 1953-ban egy központi főelvtársnő leszólt a Központból, hogy sok a 100 [kísérleti] egérre a heti 15 kg tőzeg. „Hát nem eszi azt meg ennyi egér egy hét alatt, Kokk elvtárs.” „Nem is – volt tiszteletteljes válaszom – ugyanis csókolom tisztelettel, mindössze szarik beléje a ketrecéből az állatházban.” Nem csípte a választ, pedig igaz volt, mitöbb szakszerű. Pártolta volna viszont a dolgozók testedzését ebédszünetben. Találjon ki nekik valamit, Kokk elvtárs! Első ajánlatom két pózna volt egy hálóval, hadd röplabdázzon a dolgozó. Arra nincs pénz! Akkor legyen csak egy pózna kosárral, hadd kosarazzon a dolgozó! Az is drága! Megvan! Sakkozzon mindenki magával fejben! Ez olcsó, oszt mégis csak sport. Ezt sem pártolta…sőt kezdett gyanakodni, hogy nem igazán veszem komolyan a hasznos tanácsait. Pedig nagy ember volt. 1962-ben a párizsi magyar nagykövet nejeként működött!”
A történet önmagáért beszél.  
2. A virológus cikkeket kezd írni. „A szabad francia szellem ’gőzében’ nem gondoltam arra, hogy a Magyar Tudomány szerkesztői szerint nem az a fő, mit ír valaki, hanem az, hogy ki írja. Így azután – én hülye – meglepődtem, amikor a cikket mint közölhetetlent, lebunkózó lektori véleménnyel könnyedén visszadobták.”
Ez a helyzet igen általános világszerte, nálunk meg kiváltképp. Talán a szervilizmussal függ össze, talán a kései jobbágyfelszabadítással, a kései polgárosodással, s leginkább a befutottak önhittségével.
Példák sokaságát tudnám idézni eme tapasztalat alátámasztására.
– Ionesco-t nagyon megutálták Sartre-ék, mert megfogalmazott előttük valamit, amit ők akartak, de kivártak még.    
– Horn Gyula nagyon utálta Orbán V.-t, mert az oroszok távozását szerinte nem kellett volna forszírozni 89-ben. Tévedett.
– A szókimondó Balczó Andrásra azért haragudtak, mert mindig megmondta a véleményét. Igaza van, vélték, de nem értjük, hogy miért mondja?
– Saint Exupéry meg azt említi a Kishercegben, hogy a török csillagász egy kongresszuson elővezette felfedezését, de senki nem hitt neki, mert turbánosan, törökösen volt öltözve. Az előadást később frakkban megismételte – és sikeres lett. Íme a megjelenés tekintélye.
Egészen általános ez a kitétel: „Igaz, igaz, de ne te mondd!”
Ám az ellenkezője talán még veszélyesebb. Nagy tekintélyű emberek olykor kövér ostobaságokat bizonygatnak. Nincs ellene más védekezési lehetőség, mint az éberség, a mondandók kritikával való fogadása.
Sajnos a legtöbb ember részben hiszékeny, részben képzetlen, részben pedig kritikátlan. Jó észnél lenni, mint A jó öreg Marshala volt Salinger Zabhegyezőjében, aki a tábornok díszbeszédébe belebeszélt, mondván: Ez is piszkos hazugság.
Sokszor ha hangosan nem is, legalább magunkban mosolyogjuk meg a „piszkos hazugság”-okat.

Koch írja egy helyen, hogy az ember életének három olyan mozzanata van, mely csak egyszer fordul elő vele életében. A születés, szüzességének elvesztése és a halál. Nincs okom észrevételével vitatkozni, csak megjegyzem, hogy vannak olyan dolgok, melyek az ember életében először fordulnak elő, s olyanok is, melyek vélhetőleg utoljára. Korunk előrehaladtával ritkulnak azok az események, melyek először fordulnak elő velünk. S sűrűsödnek azok, melyek talán utoljára. Zsebemben lapul pl. az arcképes éves BKV-bérletem. Többé nem kell csináltatnom ilyet, mert jövőre, szept. 24-től ingyen utazhatok. Többé nem visznek katonának, mert rég elértem az obsitos kort.
Egy idő óta figyelem, mik azok a mozzanatok életemben, melyek korom ellenére először fordulnak elő velem. Pl. kb. tíz éve voltam először Bécsben. Alig egy éve van saját digitális fényképezőgépem. Tegnap pedig életemben először olvastam fel misén az evangéliumot, mert akinek fel kellett volna olvasnia, olyannyira rekedt volt, hogy megkért a perikópa felolvasására. Templomban már olvastam evangéliumot csoportfoglalkozáson, de nem misén.
Ha elgondolom, mikben részesülhetek még először, elsősorban ismeretlen tájak megtekintése az, olyan országoké, városoké, ahová még eddig nem tettem be a lábamat. Persze zömüket sose fogom felkeresni. Tartom Varga jezsuita provinciális véleményét, aki azt mondta: legalább ötezer érdekes várost kellene alaposabban megnézni. Erre sose lesz időm, inkább el se kezdem.
Mire tanít a Tripeaks?
Akik nem ismerik: A Tripeaks három csúcs formára kirakott pasziánsz-játék. Kapsz huszonhárom lehetőséget, hogy eltüntesd a zömmel hátukat mutató kártyákat. A fő szabály: csak az egymás melletti számértékű lapok távolíthatók el.  Pl. az ötössel eltávolítható a négyes vagy a hatos, mindaddig, amíg szomszédos számot mutató kártyát találsz. Nos, ez nem túlságosan bonyolult technika, a legfontosabb valószínűség-számítási manőverek kb. tíz perc alatt megtanulhatók, azután jön az esélylatolgatás: a több azonos értékű lap melyikét irtsam ki, felfelé vagy lefelé haladjak, stb. Megtanít a fegyelmezett gondolkozásra, arra, hogy nem érdemes kapkodni, elhamarkodott döntést hozni, és arra is, hogy ha nem az optimális lépést húzom, annak beláthatatlan következményei lesznek. (Még ebben az esetben is győzhetek kis szerencsével, de pontgyűjtésem messze lemarad, vagy éppen visszaesik ahhoz képest, amit elérhettem volna, ha ésszerűen cselekszem.) Muszáj megjegyznem még itt azt is, mert fontos, hogy a Tripeaks arra is figylmeztet, hogy talán nem pasziánszoznom kellene, hanem a legoptimálisabb valamivel kitöltenem a nekem adatott időszakaszt, melyben cselekedhetek, élhetek szabad dötnésem szerint.
Nemde így van ez az életemben is? Adódnak egyszeri lehetőségek, és nekem döntést kell hozni kellő értékelés után, hogy abban az irányban haladok-e, vagy nem. De akármelyik módot választom, annak számomra beláthatatlan következményei lesznek. Adhatok egy koldusnak vagy nem adok, de az alkalom nem jön vissza. Támogathatom anyagilag a rászorulót, vagy nem, de máskor már nem tőlem kér, nem velem találkozik. Segíthetek a balesetet szenvedettnek, s el is mehetek mellette. Az alkalom elmúlik, és döntésem viszonyunkat élteti (ő örül, hogy megmentették, az én lelkiismeretem meg tiszta, így megelégedett vagyok), vagy kölcsönösen sebet ejt rajta (ő szomorkodik közömbösségem miatt, engem meg mardos a rossz lelkiismeret mulasztásom miatt).
Nem akartam erkölcsi válaszutakra redukálni ezt a gondolatsort csak éppen ezek jutottak most az eszembe. Egészen általánosságban kijelenthető:
Ha bármit választok, azzal egyben arról is döntök, hogy a többi lehetőséget nem választom.
Gondolhatok itt pl. a házasságra: A számomra fontos paraméterek alapján döntést hozok, s ezzel kizárom a még elvben választható hárommilliárd másik nemhez tartozó valakiknek a választását, hogy ők legyenek házastársam.
Hogy szentírási citátumokkal éljek: „Aki az eke szarvára tette a kezét, ne nézzen hátra.” Vagy: futok a célom után…(Pál). De a talentumokról szóló parabola is nagyon erre hajaz. Döntéseimért, tetteimért felelek, mert azok függvényében más- és másképp alakul a világ sorsa. Ráadásul a döntésem előidézte következmények jószerével megfordíthatatlanok.