Mickey webnaplója

T. meséli: Olykor nem is könnyű megegyezni a kiadóknak a fordítókkal. Történt egyszer, hogy az egyik kiadó fordításra felkért egy illetőt, akivel meg is egyeztek a tarifában. Nevezetesen abban, hogy leütésenként mennyi honorárium üti a markát. Amikor a mű elkészült, egyeztették a leütések számát, de sehogy sem stimmelt. A fordítóé lényegesen többnek mutatkozott, mint amennyit a kiadó elismert.
Elég gyorsan kiderült, hogy a kiadó nem számolta a szóközöket, a fordító meg igen. Innen adódott a különbség. A fordító, hiába ordított, a kiadó nem utalt neki több pénzt, mint ami a space-ekkel csökkentett leütésszám szerint járt neki. Erre a fordító is gondolt egyet, és emailben megírta: tekintve, hogy a szóköz nem számít, elhagytam őket. És anyagát így küldte vissza. Mutatom:
T.meséli:Olykornemiskönnyűmegegyezniakiadóknakafordítókkal.
Történtegyszer,hogyazegyikkiadófordításrafelkértegyilletőt,akivel
megisegyeztekatarifában.Nevezetesenabban,hogyleütésenkéntmen
nyihonoráriumütiamarkát.Amikoraműelkészült,egyeztettékaleütés
ekszámát,desehogysemstimmelt.Afordítóélényegesentöbbnekmuta
tkozott,mintamennyitakiadóelismert.
Eléggyorsankiderült,hogyakiadónemszámoltaaszóközöket,afordító
megigen.Innenadódottakülönbség.Afordító,hiábaordított,akiadón
emutaltnekitöbbpénzt,mintamiaspaceekkelcsökkentettleütésszám
szerintjártneki.Erreafordítóisgondoltegyet,ésemailbenmegírta:teki
ntve,hogyaszóköznemszámít,elhagytamőket.Ésanyagátígyküldtev
issza.Mutatom:
De nincs új a nap alatt.
A francia anekdota szerint a kefekötő bemegy a borbélyhoz, aki áruit lerakja a sarokba. A borbély meglátja, hogy van közöttük egy éppen neki való pamacs. Odamegy, kézbe fogja, forgatgatja, s megkérdi a kefekötőtől: Hogy adja a pamacsot?   A kefekötő azt válaszolja: tíz sou az ára. A borbély fitymálja, majd foghegyről megjegyzi. Adok érte 6 sout, és ha nem tetszik, vigye ahová akarja. Rendben van – szólt a kefekötő. Öné hat sou-ért az áru, aki sorát türelmesen végigülte, majd egy borotválást kért.
A borbély rendesen megborotválta. A kefekötő felállt a székből és megkérdezte a borbélyt, hogy mivel tartozik. 12 sou – felelte amaz.
Mire a kefekötő félvállról: Nos, itt van nyolc sou, és ha nem tetszik, ragassza vissza, amit leborotvált.

…szerű
Reggeli gondolatom
(Most 12.30 van).
Egy nyugati típusú élelmiszeráruház-szerű csarnokban vettem egy doboz ömlesztett kockasajtot. Legalábbis azt hittem, sajtot veszek, de nem. Itthon elolvastam az „apró betűt”: „Kenhető élelmiszer-készítmény sajttal.” Micsodaaaaa? Nem sajtot vettem, hanem csak sajtszerűt?
A sort folytathatnám, a tejszerű itallal, a csirkeszerű zacskós levesszerűséggel, az eper ízű szörpnek látszó sűrítménnyel, az almából készült baracklekvár-féleséggel, a fakéreg-kivonatból készült eperízű lekvárszerűségen át a fűszerűségből készült futballpályáig. Nem teszem… mindenki fantáziájára bízom, még miket lehetne ide sorolni.
A teljes lista bizonyítaná, hogyan készített világszerűséget az ember a világból.    
De nem teszem…
Megszakítom adásomat, mert a szomszédka jött fel szólni, hogy berobbant a napon álló Mitsubishi hátsó szélvédője. Hú, a mindenit…
Most 17 óra. Folytatom bejegyzésemet. Telefon telefont követett, mígnem leendő nászurunk jóvoltából (köszönöm Neki innen!) találtunk egy Mitsu-bontót ide 25 km-re, akinek volt hátsóajtaja üvegestül. Nosza egy tekercs celluxszal rögzítettem a millió darabra repedt és kidudorodó üveget. Közben Mica megtudta, hogy az eredeti üveg megrendelhető 160 000 ftért a szakszervizben. Inkább a 7000 ft-os használtat választottuk. Elügettünk az üvegért együtt. Visszafelé abban maradtunk Micával, hogy ő két elintéznivalóját rendezi, ha én átveszem a volánt, és hazahozom az autót. Így is lett. A Szentendrei úton az égiek közbenjárására éppen visszaérkezett valahonnan – zárni – az üveges. Abban állapodtunk meg, hogy otthagyhatom a kocsit a garázsában, és hétfőn délelőtt tízezerért átteszi a másik üveget a miénkbe.
(Ne tudd meg, mekkora élvezet napon dugóban közlekedni kocsiban, mikor árnyékban is kánikula van. Én megtudtam.) A legjobb ezután következett: lehúztam a nóta végén hét deci Nesquik kakaót hűtött tejszerűséggel. De azt hiszem repetázni kell, mert sok nedvesség hagyott el.
Ma tehát nem unatkozunk.
Részletesen írtam volna a …szerű témáról, ha a szélvédőrobbanás nincs. Sok mindenre számítottam, de erre nem. Soha egy autónk üvege sem ment tönkre ily módon. De hát „nem úgy vammos minvvótt régen, más ez a nap fenn a zégen”. És ha a NEM PANASZKODÓK KLUBjába akarok leigazolni, akkor kissé áthangolhatom a történéseket:
Eddig megkímélt bennünket a jégeső a tojásnagyságú, a golflabda nagyságú, a fél tégla nagyságú jég verésétől, mely garantáltan kiütötte volna az első szélvédőt is, behorpasztotta volna a kocsi tetejét és a motorház tetejét, valamint egy fa is rászakadhatott volna a kasztnira.
Ehhez képest zárt garázsban várja sorsa jobbrafordulását a colt és én.     

Másképpen sült el a dolog, mint ahogy szerettem volna.
Mert mi is történt?
Olvasom a párbeszéd portálon a következő szöveget, melyet az egyik szerzetes fogalmaz. Idézem: „Szeretném összeszedni azokat az embereket, akik csatlakoznának a NEM PANASZKODÓK KLUBJÁ-hoz! Amikor 17 évvel ezelőtt visszajöttem Japánból, nagyon elcsodálkoztam azon, hogy a magyarok mennyit panaszkodnak. Lehet, hogy meg is van az okuk rá, de azokat az okokat Japánban is meg lehet találni. Ők mégis nagyon ritkán panaszkodnak.”
A bejegyzés több mint 30 kommentet kapott. Elég kritikus hangvételűeket is.
Pedig az idézett szöveg a szívemből szól.
Amennyit hallottam a japánokról, abból az derül ki, hogy feltétlenül harmóniában kívánnak lenni egymással. És ez nagyon pozitív.  Olykor-olykor belülről majd szétveti a méreg a kívülről mosolygós embereket, merthogy indulataikat leplezniük kell – mindenáron. Azt is mesélik, akik közöttük éltek, hogy ezeknek a mindig mosolygós embereknek nehéz megtudni az igazi véleményüket, mert – látszólag – alávetik magukat a közösségnek, meg akarnak felelni: mindenképpen.
Ez persze az európai embert ingerli.
Persze megint Karinthyhoz fordulok tanácsért. Az ő impresszionista versét japán ember is írhatta volna. Íme:
Mily szép foltok a budai hegyek!
…
Ni, látok egy sárga villamost.
A Duna mily szép, kék szalag
S egy sötét nyílás az út, az alag
S mily friss, lila nyakkendője van annak az urnak, ott
Ki most a hídról a Dunába ugrott.
S mily szép az a kékhajú nő
Ki után, mint fekete folt futok.
Mily sárga, szép folt az a nő
S mily szép, kék folt a képemen az a folt
A pofontól, mit férjétől e percben kaptam volt.
Nos, így képzelem el kb. a japánt, a nem panaszkodót.
Emlékszem, egy kollegára, aki szintén mindent próbált pozitívan magyarázni. Eladdig, hogy majd megőrjített, amikor a szurokfeketét szépséges sötétfehérnek mondta. Olyan ideges lettem, mint Gárdonyi novellahőse.
Hogy az ilyen volt?
Az öreg a csárdában iszogatta üvegből a borát, amikor a zivatar elől fedelet kereső népes kerékpáros diáktársaság érkezett, és kezdett körülötte zajongani. Az öreg nem szólt semmit, bár rosszul tűrte őket. Történt pedig, hogy egy légy került az olykor elszunyókáló öreg betyár palackjába. A diákok lesték, mi lesz már most. Az öreg tán föl se nézett, csak fogta az üveget, és lehúzta a bort legyestül. Erre aztán kitört a diákokból a nevetés.           
Az öreg megérezte, hogy őt röhögik. Felpattant a székét hátrarúgva, hatalmasat ütött az asztalra az öklével, mire a legények hanyatt-homlok kimenekültek a csárdából.
És most vissza a témánkhoz.
Hiába tudom, hogy a csapatmunkának kedvez a mosolygós hangulat, az egyetértés, a felmerülő gondok türelmes megbeszélése, hiába tudom, hogy az országot teszi tönkre az eluralkodó keserűség, az örök intrika és kritika.
Mi ilyenek vagyunk: Felfortyanó méregzsákok.
A japánok pedig csendben fojtogatják egymást a tatamin. Nem tehetünk arról, hogy rossz japánok vagyunk, miként a japánok sem tehetnek róla, hogy – ha kell, ha nem – mosolyognak, „mint a kínai fatojás”.
Vágyom nem panaszkodni, vágyom mosolyogni. De nem mindenáron.
Lefojtódni sem szeretnék.     
Hogyan leszek akkor így klubtag?
Nem tudom.

Lent HÉV, autóbusz, strand, kocsi kocsi hátán. 
Nagyváros.
Senki nem köszön senkinek. 
Jobbra csábító utca felfelé.
Csábulok.
Útközben makadám út, flaszter, makadám út, föld út.
Öt perc gyaloglás után zsákutca-tábla. Nem hiszek neki, folytatom utamat az ösvénnyé szelídült földúton. Látni, hogy olykor kocsik is járnak itt abban a reményben, hogy szemből nem bukkan fel másik, mert akkor vége. Még jó időben is.
Ember alig, kutya több is.
Rissz-rossz kerítéseken belül.
Majd kívül is. 
Később három munkás emberrel találkozom. Tisztítják az utat.
Ketten köszönnek.
Nem ismerem őket.
Visszaköszönök.
Persze hogy.
A köszönés itt azt jelenti, nincs nálam pisztoly, a csákányt se akarom a fejedbe vágni.
A válasz: Én se.
Megyek tovább.
Erdő féle.
Az út elágazik. Egyenesen tovább erdő, balra kanyarodóan a hegyoldalba épített házak közé vezet az út.
Ezt választom.
Egy helyen hat kutya játssza el a házőrzést kerítésen belül.
Lejjebb egy loncsos kóbor kutya megy előttem.
A hegyen vannak szép kész házak, építés alatt állók, árverezés alatt állók – és eladó telek is akad bőven. Nem igazán vonzanak.
A növényzet buja a bőséges esőzések következtében.
Néhány szemrevaló virágot lefotózok.
Az országútra visszaérve hat kutyába ütközöm. Rendesen megugatnak.
Átvágok a sűrű forgalmú úton. Nem követnek. Nincs kedvük elüttetni magukat.
Várom a buszt.
Jön.
Szellős ülőhelyet választok. Hamar leérünk a HÉV-hez.
Megint sok az ember, senki nem köszön senkinek.
Két hajléktalan üldögél a napon, egy harmadik csikket szed.
A templom némán nézi őket. Most zárva van.
Jön a HÉV.
PS: Készült hat fotó. (Fotóim, etudes album)

(Kalandozás az Óbudai szigeten és a neten)
Ma az Óbudai szigeten mászkáltam igen kellemesen felhős és igen kellemetlen meleg napos szakaszok váltakozása közepette. Az időjárásnak legyen mondva, a fel-feltámadó szél hatásosan enyhítette a forróságot, és frissen kaszált széna illatát csapta az orromba. Próbáltam a gáton haladni, bár több tábla figyelmeztetett annak veszélyes mivoltára. Senki nem tudja, hogy az árvíz miatt meglazult földből egy-egy fa mikor fordul ki tövestül. Fotóztam néhányat a már kiszakadtakból, s néhányat, melyek még tartják magukat. Vízből csakugyan sok lehetett, a szigeten kisebb tavacskát fényképezgettem, mert a mélyebb részeken megállta az esővíz, vagy a feltörő Duna (buzgár). Nem tudom.
Mindenesetre látom a soktonnás kolosszusokat a földön elterülve, mert a belső holt fa részeket nem tartja meg a külső, még élő szövetköteg.
Sok olyan ágas fával is találkoztam, melyek a „hónalj”-ukban nedvedzettek. Nekem ez azt mondta, hogy egy-egy keményebb szélroham idején, az erős hajladozásban megsérült a „hajlat”-ban a szállító rendszerük, és szivárogni kezdett az odáig szállított tápanyagot tartalmazó oldat. Bár ma erről fotó nem készült, egy latin szakszó, egy fogalom napok óta kínoz: a furcsa hangzású bifurkáció szó.
Hát ez az, mely a fák legáltalánosabb tulajdonsága: A kettéágazás, a kettéhasadás.
Itthon megnéztem a neten, mi is az, majd rámentem a képi ábrázolásokra.
Itt találkoztam aztán még csak igazán kettéágazásokkal és kettéhasadásokkal. A fogalmat használja az egész tudomány, a matematika egyes területei a biológia stb., stb.
Elég gyorsan kikötöttem a fraktáloknál, onnan a pendulumoknál, a szegedi egyetemnél és a legfurcsább ábrázolások tengerében találtam magamat.
Mielőtt tengeri betegséget kaptam volna a mozgó ábráktól, áthatásoktól és elpattanóktól, kikapcsoltam a képeket, és áttértem a word-re, hogy mindezekről beszámoljak.
A teremtett világ végtelenül csodálatos, végtelenül változatos és végtelen sok részre bontható, melyek végtelenül sok kérdést vetnek fel, melyek mind válaszra várnak. Aki akar velük foglalkozni, soha nem fog unatkozni.
Kiturkálja a bifurkációt, a fraktálokat kutatja, az osztódást, a nem lineáris rendszereket vagy éppen a kaotikus jelenségeket kutathatja, ha van kedve és agya hozzá.
Hát ez esett ma, és lehet, hogy az egész csak menekülés egy előttem álló halmaz elől: átmeneti megfutamodás, mert egyre inkább érlelődik bennem: Szüleink lemásolt levelei nyomán szabad asszociációs módon valamiféle korrajzot vagy legalább benyomáshalmazt kellene megfogalmaznom, hogy mielőtt magam is „ketté ágazom”, benyomásaimat rögzítsem az ötvenes évek Kelenföldjéről.
Egyelőre csak a mély lélegzetvételig jutottam, hogy aztán belecsapjak.
Sorsát senki sem kerülheti el.

A lakásfelújítás rengeteg munkával járt. Most egy kis pauza van, az időjárás is talán veszít szilaj romboló erejéből, kicsit tájékozódom a hazai politikai megnyilatkozásokat illetően.
Azt tapasztalom, hogy elég sok kritikát vonz a jobbközép minden megnyilvánulása. Semmi nem változik? Olvasom az ország jó része által alkalmasint már ismert két deklarációt:
1. A második Orbán-kormány 29 pontos akcióterve:
A 19 helyett 10 százalékos társasági adókulcs 500 millió Ft adóalapig.
Egykulcsos 16 százalékos családi jövedelemadó 2 év alatt. Az adójóváírás eltörlése.
10 kis adónem eltörlése.
Az adózott jövedelemből magánszemélynek ne kelljen újra adót fizetnie.
A vérszerinti egyenes ági rokonoknál a vagyonmozgások adó és illetékmentesek.
A beruházási engedélyek 1/3-ának eltörlése. 
Alkalmi foglalkoztatás egyszerűsítése, új rendszerének kidolgozása.
Az ingatlan bérbeadások rendszerének egyszerűsítése.
Pálinkafőzési jog saját gyümölcsből.
Az adományozás áfamentes lesz.
Kistermelői élelmiszertermelés, feldolgozási és értékesítés egyszerűsítések.
Széchenyi-kártyaprogram 50 millió forintig. Pályázati önerő céljára is beszámítható lesz.
KKV-k számára előnyös uniós források rendszere.
Költségstop az állami intézményeknél.
A közszféra bérkiadásainak csökkentése.
A költségvetésben dolgozók béreinek felülvizsgálata.
A külső megbízások és kiszervezések csökkentése illetve megszüntetése.
A 60 napon túli végkielégítések és egyéb béren kívüli juttatások 98
százalékkal adóznak.
A költségvetési szféra és MNB - havi bruttó kétmilliós fizetési plafon.
Az állami vagyonkezelésben bértömegcsökkentés 15 százalékos mértékben.
A pártok költségvetési támogatásának 15 százalékos csökkentése.
Költségvetési felügyelők a jelentős közpénzzel gazdálkodó intézményekhez.
Telefon, bútor, gépkocsivásárlás és -csere leállítása a közszférában.
Nemzeti eszközkezelő társaság a bedőlt hitelek kezeléséhez.
Bankadó 3 évig. 
Jelzálogjogot csak forint alapú hitelnél lehet bejegyezni az ingatlanikra.
Másodlagos élelmiszervizsgálat.
A közüzemi díjak emelésének moratóriuma.
Kilakoltatási moratórium 2010. december 31-ig.
* * *
Rövid kommentem:
Ez csakugyan 29 pont. Nincs is különösebb bajom vele, mert még nem számoltam utána semminek, és ahol probléma adódik, még lehet rajta finomítani.
De – ha minden igaz – ez afféle cselekvési program. Ha a teljesebb anyag tartalmaz határidőket és néven nevezett felelősöket, akkor csakugyan cselekvési terv, ha nem, akkor csak papírdarab teleírva.
Fiatalon azt tanultam, hogy minden lánc annyit ér, amennyit a leggyengébb szeme. Az arányosságra való figyelés nagyon fontos.
Egyebekben áldásomat adom rá.
***
2. Politikai nyilatkozat a nemzeti együttműködésről
„Legyen béke, szabadság és egyetértés”
A XXI. század első évtizedének végén, negyvenhat év megszállás, diktatúra és az átmenet két zavaros évtizede után Magyarország visszaszerezte az önrendelkezés jogát és képességét. A magyar nemzet önrendelkezésért vívott küzdelme 1956-ban egy dicsőséges, de végül vérbe fojtott forradalommal kezdődött. A küzdelem a rendszerváltás politikai paktumaival folytatódott, és végül szabadság helyett kiszolgáltatottságba, önállóság helyett eladósodásba, felemelkedés helyett szegénységbe, remény, bizakodás és testvériség helyett mély lelki, politikai és gazdasági válságba torkollott. A magyar nemzet 2010 tavaszán újra összegyűjtötte életerejét, és a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez. Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy ezt az alkotmányos keretek között megvívott forradalmat elismeri és tiszteletben tartja. Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy az áprilisi választásokon új társadalmi szerződés született, amellyel a magyarok egy új rendszer, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megalapításáról döntöttek. A magyar nemzet e történelmi tettével arra kötelezte a megalakuló Országgyűlést és a felálló új kormányt, hogy elszántan, megalkuvást nem ismerve és rendíthetetlenül irányítsák azt a munkát, amellyel Magyarország fel fogja építeni a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Mi, a Magyar Országgyűlés képviselői kinyilvánítjuk, hogy a demokratikus népakarat alapján létrejött új politikai és gazdasági rendszert azokra a pillérekre emeljük, amelyek nélkülözhetetlenek a boldoguláshoz, az emberhez méltó élethez és összekötik a sokszínű magyar nemzet tagjait. Munka, otthon, család, egészség és rend lesznek közös jövőnk tartóoszlopai. A Nemzeti Együttműködés Rendszere minden magyar számára nyitott, egyaránt részesei a határon innen és túl élő magyarok. Lehetőség mindenki számára és elvárás mindenki felé, aki Magyarországon él, dolgozik és vállalkozik. Szilárd meggyőződésünk, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében megtestesülő összefogással képesek leszünk megváltoztatni Magyarország jövőjét, erőssé és sikeressé tenni hazánkat. Ez a roppant erőket felszabadító összefogás minden magyar embert, legyen bármilyen korú, nemű, vallású, politikai nézetű, éljen bármely pontján a világnak, nagy reményekre jogosít, és hosszú évtizedek után megadja a lehetőséget, hogy a magyarok végre megvalósíthassák saját céljaikat. Erre tesszük fel életünk most következő éveit.
Dr. Schmitt Pál s. k.,
az Országgyűlés elnöke
Eddig a szöveg. Ezt kellene minden közintézményben kifüggeszteni. Ez borzolja az ellenzék idegrendszerét. Mi a problémájuk?
Egy tréfás feliratú kötény szövege jut eszembe róla. Kati húgom kapta karácsonyra a surcot. A fehér vászonkötény az ebéd elkészültére utaló felirata a következő:
MÉG     NINCS      KÉSZ.
MELYIK SZÓT NEM ÉRTED? 
Véleményem szerint a politikai szövegben nincs semmi különösen bántó. Hogy magam másképp fogalmaztam volna, az valószínű. Értésére adtam volna a köznek, hogy a párt iránt választáskor megmutatkozott, korábban sose tapasztalt bizalom a Fidesz-KDNP számára hatalmas kihívást jelent a nemzet szolgálatára. Ezért az alkalmat megragadva, a törvényes lehetőségekkel élve minden eszközzel a nemzet sorsának javításán fognak dolgozni. Ehhez kérik a nemzet akárhol élő valamennyi tagjának a tevőleges segítségét, erőfeszítését, együttgondolkodását és együttműködését.
Az urnák forradalma csendes forradalom, ha egyáltalán az, nem igazán érdemes vele sokat foglalkozni, bár hajaz Antall elhíresült mondására: „Tetszettek volna forradalmat csinálni”. Lehet így érvelni: „Hát most tetszettünk”.
Mégis inkább reformok következetes végrehajtásának az ideje van itt. Az elrontott dolgok visszaalakítása re-formálására. Ilyen lehet pl. a megszüntetett vasúti szárnyvonalak visszaállítása.
(Ne kérjétek számon a gazdaságossági számításokat rajtam. Nem tudom elvégezni. Látszólag a vasút baromi veszteséges, Nyugat-Európa ennek ellenére fejleszti. Vajon miért teszi? Netán abból a szociológiai meggondolásból, hogy a vidék népességmegtartó ereje egyik sarkalatos pontja: az ott élők egyszerű módon való bekapcsolása a városi vérkeringésbe. Lehet.)
Most ennyi.
Vagy kihagytam valamit?

Hárítás
Uram, Istenem, mi jók vagyunk, csak azok a többiek. Két példa:
A közgyónás így szól: … sokszor és sokat vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. A hivatalos szöveg így folytatja: Kérem ezért a … mindenkor szeplőtelen Szűz Máriát…
Ha megfigyeled, mindenütt azértre változott ez az ezért. Az „az-azért” távolra mutató szó. A bűnök távolabbra esnek tőlünk, mint amit kifejez(ne) az „ez-ezért”. Ösztönösen hárítunk. Nem mi voltunk, nem mi követtük el, a bűn valahol távolabb keletkezett.
Ugyan ilyen érdekes a rózsafüzér tizedenként ismételt kérése, melyet a III. fatimai jelenés alkalmával a jelenés asszonya kért imádkozni. A dolog furcsasága, hogy a rendelkezésemre álló portugál szöveg is úgy szól, mint a magyar fordítás. „Ó, Jézusom! Bocsájtsd meg bűneinket …”
Nekem ez is a hárítás tiszta képlete. Jézus az enyém, a bűn már nem, vagy legalábbis nemcsak az enyém. Az egyeztetés is azt kívánná, hogy legyen többes számban a Jézus szó: Ó, Jézusunk! Bocsájtsd meg bűneinket. Hiszen Jézus mindnyájunké, miként a bűnös mivoltunk is közös.  
Nem érdemes sokat foglalkozni a dologgal, különösen, miután az eredeti is így szól a rendelkezésemre álló portugál forrásban: "Ó meu Jesus, perdoai-nos e livrai-nos do fogo do inferno, levai as almas todas para o céu, e socorrei principalmente as que mais necessitarem da vossa misericórdia".
Gyarló emberek vagyunk, hát „gyarlunk ezerrel”.
:- |||

A kövezés porral lepte be a lakás minden szegletét, felületét. A több ezer kötetet számláló polcrendszert is. Tegnap kettős céllal hozzákezdtünk a stelázsik átrámolásának. Egyik cél: megszabadulni a portól, másik cél, megszabadulni azoktól a kötetektől, amelyekre már senkinek semmi szüksége nincs, és nem lesz. Ez nehéz és lehetetlen feladat. Mert azt még csak kitalálom, hogy mire nincs szükségünk, de hogy mire nem is lesz, ahhoz prófétáló tehetségre volna szükségem. (Jelentem, jelenleg nincs.) A könyveket átpiszkálva számos könyvekben rejtőző és feltárt megjegyzéssel, jelzővel, képeslappal stb. találkoztunk, s biztos hogy ugyanannyival nem, melyeket átnézés nélkül dobtunk ki. Ide csak néhányat írok: A német nyelvkönyvem elején találom: Mehr als? Ülj le. Ackermann szántó, Artner művész?, Freud Öröm, Barbier Borbély, Weiner Boros, Berger Vári, Buchenwald Bükkerdő, Fürst Herceg, Gruber Ásó,  Schiffer Hajós, Heckenast Fészek, Mitfahrer Utas, Kaufmann ker3eskedő, Kellner pincér, Gärtner Kertész Rosental Rózsavölgyi, Metzger mészáros, Klee Lóhere, Burger Polgár, Schlesinger Sziléziai, Rotbart (Barbarossa) Vörös szakáll, Zimmermann Ács,  Wagner Kocsis, Sperrhacke zárhorog, Schneider Szabó, Schultheiss (Soltész) bíró, Binder Kádár, Goldschmied Aranyműves, Krämer szatócs, Hufnagel patkószög, Semmelweiss Zsemlefehér, Horn szarv, Richter Bíró, Auer Ligeti, Harz Gyanta. Podgornij Hegyaljai, Gorkij, Keserű, Tolsztoj kövér.
Persze lehet köztük tévedés, mert tanulóként jegyezgettem, azóta meg csak felejtek.
Apropó. Van egy Gogol Revizorunk cirill betűkkel – természetesen oroszul. Nem érdekel valakit?
* * *
A mise végén új műfaj megteremtése jutott eszembe. XXI. századi legendák.
Pl. az oltárt díszítő hatalmas és gyönyörű, igazán mondhatom, a maga nemében eszményien tökéletes vágott virág, egy tűzi liliom helyébe képzeletem magamat és megpróbáltam sorsából kitekintve megszólalni. Ezt mondta: Levágtak gyökereimről. Majd lábamból is amputáltak egy üszkösödésnek indult részt. Hideg vizet engedtek egy vázába, és beleállítottak. A víz életben tart. De nem csak az. Az is, hogy sok hálás tekintetből azt olvasom ki: Szép vagyok, méltó arra, hogy a Báránynak hódoljak. Méltó arra, hogy díszelegjek az Ő tiszteletére. Szépségemet látva a Teremtőnket dicsérik az engem látók. Magyarán megvalósítottam Isten rólam szóló tervét. Ez mindenem, melyet teljesen odaadok, mellyel teljesen szolgálok az Úrnak. Ám most szerepcsere következik. A liliom sötétzöld levélkaréjjal van körbevéve. Gyönyörűen kirajzolódnak harmonikus formájú hatalmas szirmai. Ettől a kontraszttól jól látszik, amint megmozdítja fejét (vagy csak az oszcilláló ventilátor fújta-mozdította felém). Nos, hogyan látsz te engem?
Örülj neki – mondja, hogy neked megvannak a lábaid, megvannak gyökereid is. Ismered gyökereidet, ismered felmenőidet? – kérdi szirmaival rám bámulva.
Látod, én tökéletes vagyok, befejezett, és efemer. És te? Te nem vagy tökéletes, csak afelé haladsz, ha igaz, nem vagy befejezett se, mert tökéletesedned kell, de örülj neki, nem vagy efemer. Egy kicsit meghalsz, de aztán léted végtelenül folytatódik.  Micsoda perspektíva! Amiben hasonlítunk, hogy sorsunk nem tőlünk függ, legalábbis nemcsak tőlünk. Életben vagyunk: én is, és te is. Az én életem rövid, a tied meg ... ki tudja? Hát használjuk ki a rendelkezésünkre adott időt. Én tökéletes díszelgek, amíg el nem hervadok, te meg fuss a célod után. Kövesd a Mestert, s vedd magadhoz, mert erre buzdít.
Mikor idáig jutottunk a párbeszédben, váratlanul az jutott eszembe: „Ha ti elhallgatok, a kövek fognak megszólalni.” Ebben a pillanatban az állványos ventilátor pukedlizett egyet és meghajtotta a fejét. Így adorált az Eucharisztia előtt a tabernákulum felé fordulva. Lám-lám, ha nem, is a kövek, de a gépek egy része megszólalt a maga módján.                            
A kép olyan erősen foglalkoztatott, hogy a mellettem ülő feleséghez fordultam. Képzeld kitaláltam valamit, de ne mondd el senkinek. Az oszcilláló ventilátorok egy sík mentén forognak, így csak azt a légtömeget taszítják maguk előtt, melyek ebben a vízszintes forgástartományban helyezkednek el. Ez nem elég. Úgy kellene forogniuk, hogy miközben jobbról balra és viszont mozognak, ezzel párhuzamosan felfelé és lefelé is tegyék az egész légtérben örvényeket keltve. Úgy kellene forgatniuk a „fejüket”, mint az idős embernek, aki feje körbejáratásával kívánja megszüntetni nyaki meszesedését. Stimmt?
Nos tényleg ne szólj senkinek, mert szabadalmaztatni akarom ötletemet.   
Jó, mondta ő, és kijöttünk a templomból.

Jobb program híján az Uruguay–Ghana meccset néztem este. Bár már meglehetősen elegem van a sok szőrös ember ugrándozásainak a bámulásából, azért most érdeklődéssel vártam: marad-e az elődöntőben afrikai csapat vagy nem. Az Auchanban néha nem ócska háttérzene szól, hanem híreket mondanak. Megálltam ma egy pillanatra, mert arról kezdtek beszélni, hogyan végződött ez a meccs. Nos, kiesett Ghana. De hogyan? A meccs első gólját ők rúgták. A II. félidőben Uguruay kiegyenlített egy szépen meglőtt szabadrúgás-góllal. A fej-fej melletti fenekedés eltartott a mérkőzés végéig. Nos én itt léptem ki a képből, mert pro primo: már kevés a türelmem a focimeccsek előtt üldögélni, pro secundo: hátha nem hoz változást a következő félóra sem. (Nem hozott.) Ami az után következik, azt soha nem bírtam nézni korábban sem. Egész egyszerűen kivégzésnek tekintettem és nem sportnak. A 11-est nem lehet kivédeni, csak rosszul rúgni. Kivégeztetik az a kapus, aki miatt kiesik a csapat, mert bekapta a döntő rúgást. Kivégeztetik az a játékos, aki több mint két órás futkosás (általában több mint 10 km lefutása és labdakergetése után) kihagyja a büntetőt, s ezáltal csapata mehet haza.
Mi köze van ennek a sporthoz, a játékhoz?
Miért nem választanak ki két játékost, s mérik le technikai tudásukat azon, hányszor tudnak fejelni, vagy dekázni egymás után. Annak legalább az ügyességhez volna köze.
Miért nem folytatják néhány kiválasztottal egyérintőst vagy egy rövid lábtenisz meccset játszva?
Mért nem ismételik meg az ilyen mérkőzéseket később?
Vagy miért nem dobnak fel egy pénzérmét, s az győz, akinek a tippje bejött, ha már mindenképpen el kell dönteni, hogy ki volt a jobb.
De hogyan is lehetne eldönteni, ki volt a jobb, amikor bírói tévedések kiejtenek, vagy benn tartanak egy-egy csapatot?
Hogy is lehetne eldönteni, melyik ország játékosainak nagyobb a tudása, amikor egy-egy ország legjobb klubcsapatai egész egyszerűen nem engedik az általuk finanszírozott játékos szereplését (rongálását) a VB-n.
Vagy amikor elég egyszerű ma már állampolgárságot változtatni, s így sebtében bekerülni egy másik ország válogatottjába?
De ha már ennyit időztem a focinál, hadd említsem az USA színeiben játszó egyik futballista megjegyzését: Az Egyesült Államokban az amerikai foci dívik. Hatalmas energiával és erőbedobással küzdenek a mindenféle védőfelszereléssel ellátott sportolók (szerintem modern gladiátorok). Nagy szégyen volna, ha valamelyikük a földön maradna, mert felrúgták, mert megütötték. Azonnal kifütyülnék a szurkolók, s karrierjének a végét jelentené egy ilyen magatartás. A soccernek nevezett európai futballt űzők ugyanígy viselkednek, mert odahaza ezt szokták meg. Csakugyan nem láttam földön fetrengő USA-játékost a VB során. Külön idegesíti őket a színészkedők, az őket ért szabálytalanságot mímelők műesése. Ez a hazug viselkedés teljesen idegen (még) tőlük.
Tőlem is.
Nem tudom megszokni, és egyre kevésbé viselem el.

T. egy marék aprópénzt hozott haza. A forgalomból kivont egy és kétforintosokat.
Az alig pénz egyforintos hátán címer van. Ezért, ha az utcán eldobva találok ilyen pénzt, biztos, hogy felveszem. Miként a porba tiport kokárdát is.
Régi szerelem ez.
Az én gyermekkoromban egyedül az ezüst ötforintos Kossuth-címere emlékeztetett valami magyarabb, szebb múltra. A hétköznapok valósága tele volt a heraldika szabályait nem ismerő valamivel, amit apánk dinnyecímernek titulált a formája alapján. Csakugyan nem volt címer kinézete, alakja, felépítése szögre ugyanolyan volt, mint a nagy b. Szovjetunió, valamint összes tagországának dinnyecímeréé.
1956-ban tíz éves voltam. Ekkor cserélték le rövid időre a dinnyét a Kossuth-címerrel. Ezt a szabadság, mit a szabadság, az üdvösség előjeleként értékeltem. Szerettem nemes formáját, szerettem a benne uralkodó kettős keresztet.
Örömöm nem tartott sokáig.
A kép csak 1989-ben változott, amikor koronás címerét visszakapta az ország.
Ezen már két kereszt is volt, a kettős és a korona tetején a ferde aranykereszt. Azonnal vettem egy címert, és sokáig viseltem identitásunk eme méltó bélyegét. Egészen addig, míg festése teljesen lekopott – a sárgarézig. Sőt még ezután is, így is kitűztem.
Nem tehetek róla, de Kosztolányihoz hasonlóan nekem nem volt soha csak bot meg vászon a zászló, és a címert is igen sokra becsültem koraifjúságomtól kezdve.
Valamikor már leírtam, de nagyon jellemző (ezért nem bánom, ha újból fogalmazom): Vállalati rendészünk, aki erősen balos volt, munkásőr is 1957-ben, megtudta, hogy gyűjtöm a térképeket. Hozott is néhány KuK időkből származó harcászati részletes (és igen pontos) térképet a Pilisről, Budáról. Hozott egy Magyarország térképet is, 1956-ból. Mutatta, s kérdezte, hogy kell-e? Igenlő válaszom után szerzett valahonnan barna papírragasztót és letakarta vele a felirat melletti Kossuth-címert. Lehetett mindez kb. 1980-ban.
Így félt a régi címertől vagy a múlt kísértésétől – ki tudja.
Nem vagyunk egyformák.