Mickey webnaplója

Általános tapasztalat, hogy napi 10 000 lépést egészséges sétálni mindenkinek. Létezik már lépésszámláló, létezik gyakorlati számítás, miszerint kb. egy óra ütemes séta egyenlő ezzel a lépésadaggal.  Most az újra támadó kánikula idején nem teljesítem a napi kvantumot az utcán, mert sok a jóból – hetvenhét ágra süt a nap. (Tegnap halottam a tévében egy megjegyzést, miszerint amerikai kutatók megfigyelték, hogy idén júniusban a világ minden részén melegebb volt a szokottnál.) Nem tudom még, hogy júliusára mit állapítanak meg, csak sejtem.
Itthon dolgozom, mint írtam már, a redőnyök hűvösében.
Igen, amint elmennek családom tagjai, minden nyílászárót becsukok, minden redőnyt leengedek. Egyedül én szívom a levegőt, mely ki is tart addig, míg a többiek megérkeznek. Ekkor nyitunk, de kellemesebb alaphőmérsékletről indul a lakás elárasztása a forrósággal, mintha nem tenném meg óvintézkedéseimet. Visszatérve a 10 000 lépéshez, tegnap reggel megmértem a templomunkig menetel lépésszámát. Az én lépéseimmel 2080 lépés adódott. Az visszafelé már majdnem a fele a sétamennyiségnek. Ebben a hőségben, mint megfogalmaztam, nem mászkálok a forró utcán, ha nem muszáj.
Viszont semmi akadálya annak, hogy nagy magányomban egyedül rójam mezítláb a közlekedő kőpadlóján a távokat.
Szeretem ezt a hűvös tapintású kőpadlót. Rómára emlékeztet, ahol szinte mindenütt csempe, márvány stb. a padlózat. Ezt csaknem folyamatosan mossák, takarítják, tartják csillogó tisztán. A miénk is szép lett, és kellemesen hűvös érzetet ad.
* * *
Öt perc nosztalgia.
Gőzerővel gyártom digitalizálásra a korábbi Távlatok számokat. Ma érkezetem egy tizenöt évvel ezelőtt készült cikkem átolvasásához. Az egyik legszebb tanúságtétel zanzáját róttam papírra, melyet egy csinos menyecske, egy felnőtt megtérő osztott meg velünk, ámuló hallgatóival. „Ő”-ző alföldi tájszólású előadása ma is a fülemben muzsikál. Most veletek is megosztom, amit mondott. Isten áldja meg érte!
„Közösségépítés az Alföldön
T.-né K. Éva férjes asszony, egy kisgyermek édesanyja. Otthon csak káromkodásképpen hallotta Isten nevét kiejteni. Tizenhét éves, amikor egy fiú megkérdezi tőle, hogy vallásos-e. A kérdés gondviselésszerű volt. Nagyon elgondolkoztatta. Azonnal érdeklődni kezd a helyi könyvtárban, de csupán olyan művekre bukkan, amelyek Isten elutasítását bizonykodják. Egy év telt el, mire megértette, hogy tényleg van Isten. Tovább keres.
Egyszer a templomban áll az oszlop tövében, s mondja a mise szövegét: „Uram, nem vagyok méltó. .." Hirtelen úgy érezte, hogy Fény árad a szívébe. Olyan tapasztalat volt ez, ami mindent a helyére tett benne. Olvassa az evangéliumot. Sokat sír, mert nem érti. Elhatározza: Úgy akar élni, mint Jézus.
Az említett fiú kitartott mellette, később feleségül is vette. Fiuk született. Beköltöztek az m.-i megüresedett plébániára engedéllyel. A kertben termelt uborka árából kezdték a lepusztult épületet helyrehozni. A munkák során különféle iparosokkal kerültek kapcsolatba. Velük Jézusról csak akkor beszéltek, ha kérdezték felőle őket.
A tudásra szomjas asszony egymás után végezte el a teológiát, a hitoktatóképzőt, az OLI tanfolyamát, melyet az egyházközségi tagok számára indított. Végül pedagógiát is tanult. Gyereküket a településen nem vették fel az óvodába, merthogy hittanos. Ők azonban kitartottak a hitoktatás mellett. Példaadásuk nyomán mások is – egyre többen – kezdtek érdeklődni a vallás iránt.
Az érdeklődők számára egynapos kirándulásokat szervezett. Az elvadult társaság napközben előforduló torzsalkodásai, olykor ellenséges érzülete erősen igénybe vették szervezetét. Alkalmanként 4-5 kilót fogyott. E kellemetlenségek ellenére rendszeressé tette ezeket az ismerkedésre alkalmas kirándulásokat.
Kérték arra is, hogy indítson felnőtt hittant. Éva elvállalta, de feltételeket szabott: pontosan kell érkezni, a másik mondandóját nem minősítheti senki, mindenki elmondhatja, amit a témáról gondol, s ha úgy akarja, szabadon eltávozhat a közösségből anélkül, hogy ezért kibeszélnék.
A tízparancsolattal kezdték. A hetedik parancsig viszonylag simán ment minden, de a „ne lopj!" megosztotta a társaságot. Az első csoport szerint, aki nem lop, az hülye. Ezek természetesen távoztak. A második csoport szerint apróbb csalások megengedettek, kicsire nem nézünk. Ezek közül is sokan elmentek, de nem mind. Azok távoztak, akik nem mertek az evangélium szerint élni, és így nem maradt mondanivalójuk a közösség számára.
A néhány emberre apadt mag szerint Jézus gondoskodik rólunk, tehát nem lopunk. Ezek komolyan vették, amit Jézus tanít, elfogadták, hogy Jézus újfajta életmódot kínál azoknak, akik kölcsönösen szeretik egymást. Közösségük kezdett gyümölcsöket teremni. Egyik alkoholistájukért imádkoztak, és az meggyógyult. Akik maradtak, azóta is együtt könyörögnek betegeikért. Mint Éva említi: „most sorra gyógyulgatnak azok, akikért imádkoznak." Hozzáteszi: „a megmaradt néhány tag testvéri szeretetben, mennyei boldogságban él."
Most két osztályban tanít hittant kisgyerekeknek. Osztályonként öt-hat nebuló jár a foglalkozásokra. Sorra játsszák el az evangélium epizódjait, történeteit. Bábkört hoztak létre. Az ifjúsági hittancsoportból két fő elhatározta, hogy ezután Krisztusnak szenteli életét. Egyikük hittanárképzésre jelentkezett.
Két állami gondozottat vittek nyáron kirándulni. Olyanokat, akik kikerültek az intézetből. Lakásuk nem lévén, egyik család befogadta házába őket. Némi feszültséget jelent másságuk, diszkós életmódjuk, melyet keresztényi szeretettel kísérelnek meg elviselni.
Egy református lány kereste fel közösségüket azzal, hogy szeretne velük imádkozni. Ma már vallását is komolyan veszi. Lelkésznőnek készül.
Rendszeresen részt vesznek a nagymarosi ifjúsági találkozón. Ez minden alkalommal nagy élmény. A hittanos gyerekek megnyílnak. Érzéseiket szabadon fejezik ki. Egyikük ezt vetette papírra: „Számomra a közösség mindent jelent. Olyan, mint egy pihenősziget, ahol szeretnek, vigasztalnak, bátorítanak minket. Olyan hely, ahol valóban Jézussal találkozhatunk."
Éva még hozzáteszi: „Egyedül elfújt volna engem a szél!"
Nem akarom tovább cifrázni: Van egy közösségünk itt helyben. Elég istenesen élnek. Hittel kellene betegeinkért imádkozunk velük, hogy „sorra gyógyulgassanak” az itteni hívek is.

Kb. 20 éves a mikrohullámú sütőnk, azóta kifogástalanul működik. Tányérja forog, különféle intenzitású sütési lehetőségekből választhatunk, időkapcsolója is beállítható (noha kb. egy évvel a használatbavétele után mindkét forgógombja anyagában szétmállott). A szakszerviz elzárkózott az ingyenes vagy a fizetés ellenében való gombcserétől. Aztán az Elekthermax sütők gombját próbáltam bele, némi megfaragás után engedelmesen szolgáltak ezek a fabrikált gombok. Mára már nem ártana cserélni őket is, mert legutoljára pillanatragasztó igénybevételére volt szükség, hogy le ne essenek a fémcsonkokról.
Milyen szitukat produkál az élet…
Tegnap Tücsi a kezembe nyomja a valahonnan előkerült használati utasítást.
Ebben olvasom:
A forgalmazó erre a termékre 8 évig biztosítja az alkatrészeket, illetve gondoskodik a termék javításáról.
Nekem elhiheted: egy év múlva sem volt alkatrész hozzá, és nem gondoskodtak semmiről.
Viszont most kapaszkodj, mert nem semmi, amire figyelmeztet a leírás:
– Időnként ellenőrizze az antennát!
és
– Viharban és villámláskor húzza ki az antennazsinórt, nehogy károsodjon a készülék.
Nekem eddig se az antennaellenőrzés, sem a zsinórkihúzás nem sikerült.
Nem tudja valaki véletlenül, hol keressem a mikrosütő antennáját?

A mennyei szellőztetés megtörtént. Hajnalig fújt ránk a ventilátor, hogy átadja helyét a szellőnek, mely hamarosan széllé erősödött. Hatalmas a különbség a két fújás között. Mert a legkisebb szellő is, mely hideg levegőt hoz, dupla hatásfokú. Nem a forróságot fújja ránk, hanem a hűvösséget. No, nem akarom ezt hosszasan ragozni, de hatalmas felszabadultság-érzést ad, hogy ha akarok, akkor akár fázhatok is, és öt perc elmúltával is.
Ki is használtam az ideig-óráig tartó enyhületet, felkeltem párnáimról, mint a versbeli özvegy Pókayné, és hosszabb kihagyás után újra felfedeztem a várost. Mivel nem vittem magammal bérletet, maradtam a környéken. Valami azt súgta, hogy nem fog sütni a nap, esni sem fog, ezért a Duna-hidat céloztam meg, mert már régen nem mászkáltam át a pesti oldalra és vissza. A levegő, mondanom se kell, kitűnő volt, kedélyem is. Fotóztam is rendesen, sajnos többnyire a szokott témákat. De hát a szép mindig szép, a rút mindig rút, a harmonikus meg mindig harmonikus. Ennek jegyében fotóztam le a szépséges katángot, a szépséges papsajtot, a szépséges hídperspektívát, egy érdekes formájú pókot és egy egész kecskenyájat. Nézzétek meg, s győződjetek meg róla, hogy igazat beszéltem:
Ami szép, az szép… 
Ma megérkezik Elvira és Mica a táborukból. Elvira húga, Ilcsi nem tart velük, gondolom: haza igyekszik. Aki nem ismerné Elvira családját, legalább annyit ide írok: szülők: Lúcia és Ferenc, Elvira öccse Miklós, mindkettejük húga Ilcsi.
Nem a pletykálkodás íratja velem az utóbbi sorokat, de akik jönnek E és M esküvőjére, jó, ha legalább ennyit tudnak róluk.

A méhek képesek meglehetősen állandó értékek közt szabályozni a kaptár hőmérsékletét. Ennek legnagyobb jelentősége tavasszal és nyáron, a szaporodási időszakban van, amikor a hőmérsékletet egyenletesen 32–36°C tartják fenn. A méhek különböző módszereket alkalmaznak a hűtésre. Szárnyuk mozgatásával kihajtják a forró levegőt, vízcseppeket helyeznek el a kaptárban, amely párologva hűt, amennyiben pedig túlmelegedik a kaptár, kiköltöznek onnan.
– Mi emberek nem költözünk ki innen, inkább tűrünk a hőség idején. Magunk is próbálkozunk az árnyékolástechnikával.
Ha éjjelre kitárjuk az ajtókat, ablakokat, reggelre valamennyire visszahűl a lakás. Egy hőmérő bent mér, egy kint.
Ha a délelőtt folyamán a kinti már többet mér, mint amennyit a benti mutat, megkísérelhetjük az ablakok zárását, redőnyök leengedését, hogy szorosan zárt lamelláik távol tartsák a kinti forróságot, de megtehetjük mi is, miként a méhek, hogy kihajtjuk a forróságot ventilátorokkal, vagy legalábbis megkavarjuk vele a levegőt, így a párolgási hőtől megszabadulva testünket hűti a mozgó levegő.
Az „okos” méhek vízcseppeket helyeznek el a kaptárban.
Mi is „elhelyezhetünk” porlasztott vizet a levegőben, megvizezhetjük a közlekedők kövét, hogy hűtse otthonunkat, de nem utolsó az a módszer sem, ha vizes trikóba bújunk, mely elejét veszi annak, hogy szívünk állandó terhelésével verejtéket termeljünk. Sokszor elég egy-egy nyakba vetett vagy a csuklókra kötött vizes kendő, esetleg vízbe mártott frottír zokni a lábunkon, hogy visszahűtsön bennünket egy kellemesebb hőmérsékletre.
Kár, hogy a kávé és a pia vízveszteséget okoz, és így nem ajánlják az okosok. Azért kár, mert a kávé élénkítene a kába melegben, a pia meg feledtetné velünk, hogy micsoda idő van már megint.
Kétélű fegyver a légkondicionáló. Engem hűt a lakásban, autóban, de akik kiszorulnak a jóból, azokra ráfujja azt a plusz meleget, amit belülről kiűz. Ráadásul valamilyen oknál fogva betegség okozó mikrobatenyészetek „hideg”-ágya a légkondi.
Hát, kedves feleim azt Úrban, kb. ilyen a szellőztetéstechnika kicsiben.
– Mostanában azonban egyre gyakrabban elcsodálkozom azon, hogy milyen a Föld szellőztetése. Milyen automatizmusok dolgoznak benne, mennyire Gondviselés-szerű a hőmérsékletek szélső értékeinek meghatározott keretek között való tartása.
A hidegfront hol keletkezik, honnan érkezik, átvonulva felettünk hová söpri a pocsék dunsztos-szmogos levegőt?
Netán mennyei méhek rezegtetik szárnyaikat, s söprik ki a felesleges szennyes levegőt? Hogyan működik az automatizmus – ha van benne. (Lehet, hogy Isten nemcsak minket, embereket tesz cselekvővé, hanem magát az egész teremetett világot.) Mert miért is várnánk el tőle, hogy a saját maga által elgondolt törvényeket rendszeresen másítsa meg. Ha meg nem másítja meg, akkor csakugyan a természetbe oltott törvényszerűségek fogják elvégezni a szabályozást, úgy, ahogy tudják.

…magamról írni, de most mégis.
– Most érkeztem a tusoló alól. Mondjátok csak, forrófejű vagyok netán, vagy mi okozza, hogy a testemre szabott langyos vizet a fejem hűvösnek érzi. Az arcom is. Mivel felülről hull alá, úgy véltem, hogy mire a vállamra csurog, meglangyosodik, de nem. Ha közvetlenül a vállamat teszem a sugárba, akkor is langyos. Ergo a fejem melegebb. (Lehet, hogy mindenkié az?)
–  Reggel misén voltunk, onnan is van mondandóm. Ezt olvastam Izajástól: (Iz 38) „Azokban a napokban Hiszkija halálosan megbetegedett. Akkor bement hozzá Izajás próféta, Ámosz fia, és azt mondta neki: ,,Így szól az Úr: ’Rendelkezz házadról, mert meghalsz, nem maradsz életben!' Erre Hiszkija a fal felé fordította arcát, és imádkozott az Úrhoz. Ezt mondta: ’Ó, Uram, emlékezzél meg, kérlek, arról, hogy hűséggel és egész szívvel jártam színed előtt, és azt tettem, ami jó a te szemedben!' És sírt Hiszkija, hangos sírással. Ekkor szólt az Úr szava Izajáshoz: ,,Menj, és mondd meg Hiszkijának: Így szól az Úr, atyádnak, Dávidnak Istene: Meghallgattam imádságodat, láttam könnyeidet; íme, megtoldom napjaidat tizenöt évvel.” 
Én most 64 vagyok. Mennyi időm van? Ha kapnék 15 évet 79 évesen temetnének el. 
Hát nem tudom… „Legyen meg a te akaratod!”
– Kora reggel beszedtem a következő drogokat: béta blokkoló, kétféle vérnyomáscsökkentő, nyugtató, ritmusmegtartó, érfalpuhító és vízhajtó. Délre előkészítve: a kétféle vérhigító. Estére vízhajtó, kétféle vérnyomi csökkentő, ritmusmegtartó. Ha jól számolom ez tíz. Tavaly 8 félét írtak elő. Ha a trend marad, 15 év múlva napi 40 féle anyagot kellene bekapnom vízzel. Enni már nem is kellene mellé semmit.
– Mindezt talán nem ragoznám, ha más témájú anyagot korrektúráznék, de hát a Távlatok 21. száma az egészség, egészségügy, betegellátás tematikus száma. A cikkek felelevenítették bennem a korházban töltött időszak tapasztalatait. De talán még így se ragoznám, ám rekord melegek idejét éljük, amikor is a keringési zűrökkel küszködők számára óvatosságot tanácsolnak a hozzáértők.
– Mivel a hét végén is hasonló forróság lesz, bármennyire szeretném is, hosszas latolgatás után elhatároztam, hogy ezúttal nem utazom vidékre a mindig kedves családi találkozóra, hanem itthon maradok. Jól teszem-e? Nem tudom.
Ítéljétek meg magatok!

Ebben a dög melegben befejeztem Turgenyev Apák és fiúk c. klasszikus regényének olvasását. Megjelöltem benne egy lírai részt (ma biztos nyálasnak mondják), mely arról szól, hogyan élik meg az idősek a gyerekek kirepülését, elrepülését. Idézem:
„…mikor a két öreg magára maradt a házban, mely mintha hirtelen összezsugorodott és megöregedett volna: Vaszilij Ivanovics pár pillanatig még legénykedve integetett zsebkendőjével a feljárón, aztán leereszkedett egy székre, s fejét a mellére ejtette. – Elhagyott minket, elhagyott – mormolta –, elhagyott; unta magát a társaságunkban. Egyedül maradtunk; mint az ujjam, olyan egyedül – ismételte néhányszor, s mindannyiszor kinyújtotta a kezét kiegyenesített mutatóujjával. Akkor Arina Vlaszjevna odament hozzá, és ősz fejét férje ősz fejére hajtva így szólt: – Mit tehetünk, Vaszja? A fiú testünk levágott darabja. Olyan, mint a sólyom: kedve kerekedik, s ide repül, kedve kerekedik, s elszáll innen; mi pedig ketten kuksolunk egymás mellett, mint a gomba a faodúban, és nem mozdulunk a helyünkről. Csakhogy én változatlan maradok neked mindörökre és te is változatlan maradsz nekem.
Vaszilij Ivanovics levette az arcáról a kezét, s olyan erősen megölelte feleségét, kedves életpárját, ahogyan fiatal korában sem ölelte meg soha: párja megvigasztalta bánatában.”    
(Persze lehet is lírai, hiszen Áprily Lajos műfordította.)
***
Mivel rekkenő a hőség, megnéztem a Czuczorban. Hát nem új ez a rekkenés. REKKENŐ, (rek-k-en-ő) mn. tt. rekkenő-t. 1) Duguló, szoruló, záródó, pl. cső, csatorna, torok. 2) Mondjuk igen nagy melegről, melyet az égető nyári nap sugarai okoznak. Rekkenő meleg, rekkenő hőség. Minthogy ezen jelentésénél fogva az égés, égetés alapfogalma rejlik benne: innen gyöke rěk azon rök gyökü szókhoz rokonítható, melyek szintén tűzre, égésre vonatkoznak. V. ö. RĚG, RŐK.
Csakugyan beszorult térségünkbe ez a kánikula, ez a rekkenő hőség.
Akkor mára ennyi.

Egy szuszra elolvastam a jezsuita H. Boulad érdekes füzetkéjét (A keresztény Isten botránya). Ebben írja: A híres francia filozófus, Pascal jól ismert gondolatainak az egyikét így jelölte: a három rend. A létezők három rendjéről beszélt.
Az első a test rendje. Itt erőről, izomról, hadseregről, hatalomról, fegyverekről van szó. Ebben a rendben a kutya erősebb a macskánál, az ökör erősebb a kutyánál, az elefánt erősebb az ökörnél, és így tovább. (Erő hierarchiája)… Az erő emberei angol öltönyben járnak, pénz van a zsebükben, jobb márkájú autókkal közlekednek.
Második a szellem, a gondolat, a gondolkodás rendje. Képzeljük csak magunk elé Einsteint – mondja Boulad – égnek álló hajával, gyűrött nadrágban, kopott szemüveggel. Einsteint nem érdeklik az öltönyök, nyakkendők, pénz és autók. Ő a saját világában él, a géniusz, az alkotás, a matematika, a tudomány és hasonló dolgok világában. Ez sokkal magasabb szint, nem is lehet összehasonlítani az előzővel.
A harmadik a szeretet rendje. A távolság a test rendje, a szellem rendje és aközött, amit a szeretet rendjének nevez Pascal, végtelen a távolság. Képzeljük csak el Teréz anyát, ahogy megjelenik a szeretet rendjének a képviseletében! Nincsenek izmai, nincsenek autói, nincs hatalma, mint azoknak a nagyon is hatalmas embereknek, akikkel sokszor találkozik. Teréz anya nem géniusz, nincsenek diplomái, ami a szellemi és kulturális szintet jelenti, igazából nagyon korlátozott lehetőségei vannak, de nem is tesz úgy, mintha lennének. A saját rendjében jelenik meg, és egyedül ez fontos a számára: a szeretet rendje. Nézzék a szemét, az arcát, a mosolyát! Ahogy megcsókol egy Indiából, Egyiptomból vagy bárhonnan jött kisgyereket… Meghaladja a test és szellem rendjét. Ez Jézus rendje! Még hosszan idézi Pál korinthusiakhoz írt első levelét, melynek csak a végét rögzítem emlékeztetőül, de érdemes elolvasni az egészet: „Isten gyöngesége erősebb az embereknél. (1Kor 1,18–25)
***
Hőségriadó. (A szót is utálom)
Az 1. fokozaton túl vagyunk.
A 2. – rózsaszínűn is.
A 3. – vörös fokozatról a meteorológusok közlik, hogy az átlaghőmérséklet 27 foknál több, s a hivatalokban hűsítőt kell biztosítani, a szabadban dolgozókról gondoskodni kell, s mindenki meneküljön árnyékba, vagy légkondis üzletközpontba, vagy ahová akar.
Tegnap megkukultunk, amikor az egész napon át lesötétített és valamennyire szigetelt lakásra ráengedtem este azt a plusz két fokot, amennyivel kint több volt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel. Tévedtem, amikor azt reméltem, hogy az elinduló légáramlat kárpótol a melegebb ájerért. Nem kárpótolt. Légáramlat sem indult, csak éppen betódult a még melegebb levegő, hogy még jobban gyötörjön.
Korábban azt csináltuk, hogy csak a déli irányban nyitottunk estefelé, és a ventilátorok ellene dolgoztak a bekívánkozó meleg dunsztnak, és mégis kaptunk oxigénben gazdagabb levegőt. Ma reggel egy kis frissítő cúg átfújta a lakást, majd az északi oldalt zártam, és megpróbáltuk az ellensúlyozást. Még elviselhető a hőség egy szál pendelyben.
Nem tudom, van-e negyedik fokozat? S miről mesélnek a meteorológusok. Gondolom ez a fokozat az infravörös fokozat erős ultraibolyával: hatására megőrül mindenki, és a mentősökért kiérkező mentősök hőgutát kapnak.
Az ötödik fokozatról már senki sem tud tudósítani. Mert ugyan talán elkezdi: „Az ötödik fokozat a pecsenye piros fokozat…”, de befejezni nem tudja, mert maga is pecsenyévé pirul.
Kívánom, ne érjük meg, ne tudjuk meg, hogy milyen is az.

1953 a csengőfrász ideje.A szerzetesrendeket már feloszlatták, az egyházi iskolákat rég államosították, Mindszenty börtönben, a légkör nyomasztó, A pribékek, besúgók fáradhatatlanul munkálkodnak. 1953-ban kezdtem iskolába járni.
Kelenföldön az Albert utcában, a patak közelében laktunk a 139. szám alatt, az Albertfalva kitérő magasságában, ott, ahol a sebesvonatnak titulált HÉV nem állt meg, csak eggyel beljebb és eggyel kijjebb. A kitérő onnan kapta nevét, hogy volt ott egy holtvágány, a 35-ös „stuka” végállomása, s amelyen olykor megjelent egy a szokásosnál is ócskább villamos, a Szabó Ervin K. mozgókönyvtára. A tér árokpart menti sarkán kocsma volt [pontosítsunk: a vendéglátó-ipari vállalat …. sz. üzemegysége], a megállóban trafik, amelyben egy időben apai nagyanyánk árusított kp.-re és hitelre eladdig, míg be nem fuccsolt. A Csurgói útig Novákék kukoricása tartott, az út túlsó felén borotvált az Angyal borbély. A tér Duna felőli részén működött egy szuterén boltocska, egy tejcsarnok. Mi így hívtuk, noha amikor már olvasni tudtam, a legnagyobb elképedésemre ez az értelmetlenség virított a cégtáblán: tej-tejtermék.
A téren olykor megállt egy zárt lovas kocsi, folyton csöpögött a víz a repedésein. A jeges. Persze a hajtó interpretálásában ez kb. így hangzott: Jegeeeeeeeeeeeeees!!!
Egy tábla jég 7 ft-ba került, de senki nem kapott egy táblát (négyzetes hasáb volt igazából). Nem vehetett, mert csákányával a jeges ember ügyesen felaprította, és kb. 10-12 forintot árusított ki egy táblából. A vödrökkel sorban álló asszonyok pedig boldogan vitték a jégdarabokat jégszekrényükbe, melyben csakugyan a jég hűtötte nyári melegben az élelmiszereket. Mi is ott ólálkodtunk, mert mindig találtunk kisebb szilánkokat a macskakövön, melyet felkaptunk, hogy élvezzük a kánikulában az ingyen hideget.
Persze nem a térről akartam írni … apropó írás. 363-as acél tollheggyel írtunk, melyhez fa tollszár tartozott és üvegben az „újkék” tinta. Egyszer a házmester valamiért behívott magához, és megkérdezték, hogy hogy megy a tanulás. Már tudok írni – mondtam. Na, írjál valamit – nyomta a kezembe a papírt és a tollat Tóth bácsi. Én meg írtam. Az öreg odaszólt az annyuknak. Te, ez a gyerek zsinórírással ír! Nem is tudtam, hogy így írok. Mi úgy tudtuk, hogy kötött betűkkel rójuk a papírra az ákombákomokat. 
Az én ákombákomjai mindig is nagyon csúnyák voltak. Hogy ne lettek volna azok. Balos orientáltságom ellenére jobb kézzel követelték az írást. Ez annyira hatásos, mint balmenetes csavarra erőszakkal jobbmenetes anyacsavart passzírozni valahogyan.
Mivel a grafológusok sokféle következtetést levonnak az írásképből (csak ránéznek az írásra, és a tartalom elolvasása előtt tudják, hogy mi lakik bennem), sose adtam oda kézírásomat ezeknek az ítészeknek, mert attól tartottam, hogy egészen hülyének fognak tartani. Persze meglehet, hogy csak legyintettek volna: Na! Szerencsétlen, ezt is jobbkezes írásra szoktatták.
Szertelen gondolataim most másfelé kanyarodnak. (képzettársítás)
Az ember apró jelekből következtetéseket von le. Pl. feltárcsázom Franciaországban élő lányunkat, és az első váltott mondat után hallom a hangján, hogy nincs semmi különös esemény, mert hangja a szokott: se nem zaklatott, se nem is túlpörgő. 
Most abba kell hagynom az írást, mert kimegyek T. elé a HÉVhez. 
(Fotók is készültek a konyháról és kardvirágokról. Fotóim, etudes)

Így helyes a szójáték írásmódja. Játék nélkül persze így szólna: Jobb sorsra érdemes. Az ember élete a kettő között ugrál. Sorsa hol Jóbéra emlékeztet, hol jobb annál, hiszen jobb sorsra érdemes.
Milyen is volt Jób sorsa? A Biblia leírja, hogy Jahve megpróbálta őt. „Megengedte”, hogy megpróbáltatások érjék, mégpedig egyik a másik után. Még el sem ment egyik szolgája az egyik rossz hírrel, amikor megérkezett a másik a következő sorscsapást bejelenteni. Eközben Jób maga is több sebből vérzett. Egészsége – hogy úgy mondjam – megrendült.Az utóbbi időkben életünket a heteken tartó igen erős esőzés és tartós hideg, majd pedig a tartós kánikula keretezte, keretezi. De ez csak a külső próba.
Mert mi is történt?
Egyik napon meglehetősen új telefonunk felmondta a szolgálatot. Nem igazán ismerem az adóvevőként működő készüléket, ezért Miklós fiúra várt, hogy életet leheljen bele. Valamilyen lépésen elakadt, amiért az ágyakon keresztül igyekeztem volna segítségére. De nem jutottam egy lépésnél tovább, mert leszakadtak alattam a keresztlécek, és egy másfél centis helyen kitépték talpamból a bőrt. Legnagyobb körmöm harmada is leszakadt. Így Mica egyedül maradt a távbeszélő reparálásával, magam meg a fityegő bőr- és körömdaraboktól szabadítottam meg magamat, majd kötést tettem a talpamra. Így álltam neki az ágy feltámasztásához. Fúró, csavarozó, egy órás munka.
Egy másik napon az asztalos szerelte fel a megrendelt újabb faliszekrényt. Arra mentem ki a konyhába, hogy nagyon sajnálja, de átfúrta a betonfalat, (immár másodszor), de ha mi begipszeljük, és javítjuk a gipszelés helyét néhány réteg festékkel, alig fog majd meglátszani. Még alig ment el a mester, amikor a szomszédunk jelentette, hogy kocsink hátsó szélvédője a napsugárzás hatására ripityára törött. Innen kezdődően ismerhetitek a történetet (a város túlsó szélén találtunk egy bontott ajtót üveggel). Azt is megírtam, hogy péntek délután sikerült leadni az üvegesnek. Ma reggel azzal a hírrel fogad, hogy ő még így nem járt. Ez az ablak rosszul van szerelve, és képtelen úgy levágni az ajtóról, hogy össze ne törjön. Mi legyen?
Mi egyéb lehetett volna, odabandukoltam a 33 fokban, konstatáltam a helyzetet, és megkérdeztem, hogy van-e vállalkozó mester itt a szerelőműhelyekkel teli udvaron, aki hajlandó volna az ajtót átcserélni, mert továbbra is az utcán kell tartanunk a kocsit, immár üvegtelen hátsó ajtóval. A szaki azt mondta, hogy ez nem teljesen lehetetlen, mert van egy karosszérialakatos, aki elég sűrűn dolgozik a szomszédban. Kértem, hogy jöjjön át, próbáljuk megkeresni az illetőt. Elő is került a szerelőaknából.
Miután előadtam, hogy így nem hagyhatom az utcán a kocsit, megesett rajtam a szíve, és átjött amaz műhelyébe, és hozzálátott a munkának. Először az egyik anyát kellett neki átvinni magukhoz új menetet vágni rajta, majd meg háromféle drótot próbált vagy tizenöt-húsz nekifutással átvezetni az ajtó vezetékcsatornáján, hogy a kábeleket behúzza a másik ajtóba. Már-már ott tartott, hogy feladja, amikor égi segítséget kértem neki, látva, hogy magától nem boldogul. Ha hiszitek, ha nem, fél perc alatt áthúzta csatlakozóstul a kábeleket azon a csatornán, amelyen belül korábban a drótot sem tudta átnyomni.
Mindent egybevéve most zárt a kocsi hátulja, és mivel kékesfekete az ajtókeret, hátulról úgy fest a kocsi, mint egy fekete-fehér lakkcipő. A mesterek szerint egy flakon ezüstszínű festékkel rendezni lehet a színeltérést, mert az ajtó nem akkora felület, hogy a kocsi test ezüstös színe és ez az átfestett rész látható módon elütne egymástól.
Most már csak egy ilyet kell beszereznem, meg egy graffity-készítőt, hogy fújja le az ajtókeretet. .-))) 
Remélem, hogy Jób sorsunk meg jobbra fordul.
Ma egy fototéma készült eddig: Tücsi asztali csokrocskájáról.  Ld.: Etudes

Repetálók és improvizálók
Aki írásra adta a fejét, szembekerül azzal a kérdéssel, hogy egy témát hányszor lehet feldolgozni anélkül, hogy az olvasók újként fogják fel. Mondok egy példát: az évfordulókra készült anyagok kísértésbe hozzák az írót. Pl. meghal egy költő. Megkapja méltatását. De a megírt anyagot viszonylag könnyű elsütni 5, 10, 20, 25, 50 év múlva is egy ilyen bevezetéssel: „Immáron … éve annak, hogy elment közülünk XY.” Ettől kezdve a régi anyag darálása következik. Az éveken át kitartó olvasó nem emlékszik tán a régire, a korábbira, vagy ha mégis, akkor hamar bekövetkezhet, hogy megneheztel az íróra, amiért újra el akarja neki adni, amit egyszer már megkapott.
Az írók pedig hajlanak anyagok „felfőzésére”, apró változtatásokkal való újramegjelentetésre.
Némileg érthető eljárásuk, mert akik írásaira sűrűn számítanak, előbb-utóbb felhagynak az új témák kidolgozásával, se idejük, se energiájuk rá, és ismételni kénytelenek magukat. Ámde ez visszahat az olvasóra, aki könnyen ráun arra, amit évente alig változtatott formában x-szer viszontlát.
A másik típusú író az, aki igyekszik fejben tartani, hogy mit írt meg már korábban, és egész életében erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy ne ismételje önmagát, hiszen a valóság olyan árnyalt és végtelenül változatos, hogy nem lehetetlen újabb és újabb oldalról megközelítve mindig valami mást felfedezi belőle. Utóbbi az improvizálókhoz hasonlít, a szólistákhoz, akik nem akarják kétszer ugyanazt eljátszani, mert érzelemgazdagságuk, képzelőerejük újnál újabb variációk előbányászására serkenti őket.
Hogy értsétek, kikre gondolok, pl. jazz világában éppúgy megtalálhatók, mint a cigányzenészek között.
Magam az utóbbiak szerint szeretnék, szeretek alkotni, szabadon röpködve a valóság részletei között és kedvemre válogatva belőle.