Mickey webnaplója

MS mesternek van egy világhírű képe: A vizitáció.
A kép témája: Mária látogatása Erzsébetnél. Az érett kompozíció élénk színű ruhájú hölgyeket mutat tájban ábrázolva. Az alakok enyhe kontraposztban állnak. Egyike a kedvenc képeimnek, noha nem képzelem, hogy a valóságban is így nézett ki Zakariás felesége, az élemedett Erzsébet, akinek a Máriát szólító szavai bekerültek az üdvözlégybe: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse.”
Reggel miséről hazajőve nekiláttam kiimádkozni szorult helyzetéből a redőnyünket, és sikerült. Az történt ugyanis, hogy tegnap sötét este, minden redőnyt felhúztam, hogy a friss levegő áramlását lehetővé tegyem. Így a nappali szobában is. Csakhogy a már korábban felhúzott redőnyt akartam itt felhúzni, mire az ijedtében körbeszaladt a tokjában vagy háromszor. Ma visszakínlódtam a tok résén benyúlva a tekercset körbe-körbe mozgatva. Hát nagy nehezen, de sikerült a művelet. Hogy még egyszer elő ne fordulhasson a malőr, pillanatragasztóval két dugót illesztettem az alsó lécre. Csak nem fogja berántani dugóstul a gurtni (lapos heveder) a lamellákat (lemezek).
Nekifogtam a 16. Távlatok anyagának. A játékok mibenlétéről elmélkedik az egyik tanulmány. Kedvenc témáim egyike a játék, mely nevel, mely az örök jelenben zajlik (belefeledkezés), mely szabályok kialakítására és megtartására ösztönöz, mely kapcsolatot épít, mely elmélyedésnek a helye, mely gyakran örömmel, kacagással is jár.
Hadd idézzek ide egyetlen játékot, melyet nyúlhús néven játszottunk gyermekeinkkel, s melyet s.-re pacsi néven játszottunk mi magunk gyermekként egy generációval korábban. 
Ha valaki nem ismerné, vannak szabályai: A játékosok közül egy önként jelentkező a térdemre tett párnába temeti arcát, a többiek körülötte állnak. Valaki az ülepére csap. Ki kell találnia, hogy ki volt az. Ha nem sikerül, a jelenet megismétlődik. Ha jól válaszol, cserélnek.
Emlékezetem szerint a játék egyik hatalmas lehetősége az volt, hogy a felnőttek tiszteletét átmenetileg felfüggesztette. Ha velünk játszottak rokon felnőttek, kihasználtuk ezt, és „hatalmasakat” próbáltunk ütni az alfelükre, általános derültséget keltve, és élvezve ezt az alkalmi szabadságot. Persze egymást se kíméltük, legalábbis nem mindig. Jókat nevettünk a felnőttek megjátszott szenvedésén, s azon is, ha nem sikerült kitalálnia az „áldozat”-nak, hogy ki ütötte meg.
Ma megint kánikula van. Rájöttem, hogy egy kis szél is fúj, és jobban járok, ha kereszthuzatot csinálok, mintha bezárok mindent és kicsit hűvösebb, de áporodott levegőt szívok egész nap. Ráadásul olcsóbb, mert a légjárás nem fogyszt áramot és nem is zúg naphosszat.
Működik a dolog.

Kiért szól a mise?
– Arra a szándékra, amelyre felajánlották.
– Akikért a közösség kérő imát mond az adományok felajánlása előtt.
– A felajánlásban pedig tovább bővül a kör: …fogadja az Úr… az áldozatot nevének dicséretére és dicsőségére mindannyiunk és az egész anyaszentegyház javára.
Magam nemegyszer azt kértem:
– Azokért kérlek, akik imáimat kérték, és azokért is, akik nem kérték. Akiknek ma van a névnapjuk, és akiknek nem ma van.
Ma meg ezt gondoltam magamban:
– Azokért, akikre hatással vagyok így vagy úgy. Tehát környezetemre. Valós és virtuális miliőmre, akikhez elér „akciórádiuszom”, azaz hatóköröm szélső határáig mindenkiért.
Aztán még hozzátettem: Legyen ez annak is a javára, akik a „passziórádiuszom”, azaz környezetem, akik felől esetleg remélhetek egy jó szót, irgalmas tekintetet, elnéző mosolyt, igaz és mély emberséget, őszinte felém fordulást, akik alkalmasint közbenjárnak értem a mi Urunknál.
Ez persze inkább csak szójáték, hiszen a passzió, az elszenvedésre, a tűrésre, a tétlenkedésre, a másoktól jövő aktivitás befogadására utal, legalábbis ebben az elképzelésben, ebben a képzetben, ebben a szóképben.   
Miért gondolom ezt? Mert Isten alázatába belefér a mindenki iránt érvényes irgalom.
Mert Isten egyszerűsége kizárja a személyválogatást.
Mert Istennek gondja van azokra is, akikre nekünk nincs gondunk.
Mert Isten útjai nem a mi útjaink, gondolatai nem a mi gondolataink.
Mert ember módra szólítjuk meg némi protekciót kérve a számunkra kedves valakiknek, miközben Isten Isten módra tekint minden teremtményére, és egyként kedves neki mindenki, aki az Ő alkotása,
akinek Ő adott karaktert,
aki létével az Ő végtelen fantáziáját igazolja.
És ez nem függ attól, hogy az illető
– népszerű-e vagy közutálatnak örvend,
– gazdag-e vagy éppenséggel nyomorog,
– sztárolják-e, vagy éppen megvetik,
– egészséges, vagy önhibáján kívül betegség gyötri,
– száz évig él-e vagy már gyermekkorában meghal,
– látszik-e vagy mások takarásában él,
– magamagáról mit gondol.
És ez a mi egyetlen szerencsénk, hogy mindez nem így van.
Oka: Az Isten szeretet.

Röviden a hosszúnapról
Hajnalban lesétáltam a másfélórás napi adagot. Akkor még csak négy ágra sütött a nap. (Délelőtt már hétágra) Majd nekifogtam táv-fél-állásom soron következő munkálatainak a teljesítéséhez. Eltartott koradélutánig, s akkor úgy döntöttem: ma ráteszek egy lapáttal, és estére befejezem a 14-es sz. Távlatok korrektúráját. Nem így lett. A Pafi érkezett, s maradék energiáimat abba öltem. Este hét előtt kész lettem vele.
Ma csak egy fotót készítettem. Először a címe volt meg: Nem macesz – árnyékolástechnika. Azután elkattintottam a gépet. Csak este volt időm megnézni, mi lett a tervezett anyagból.
Nos az lett, hogy az intenzív fény miatt a lehúzott redőny rései olyan sok fényt szórtak a lamellákra, hogy egyáltalán nem hasonlított a mű a maceszre jellemző alakzatra, a vékony lapos likacsokkal átjárt kovásztalan lepényre.
Rendesen felnagyítva jól látszik (éles lett a felvétel), hogy a fénysugarak utat találtak a leengedett redőnylécek között, s a fényreflexek négyzetes világosságokat gyártottak a nagy sötétségek közé. Így a látott élménytől olyannyira különböző végtermék címét el kellett vetnem.
Ha már semmire sem emlékeztet a fotó, legyen extra a címe is: Aranytól idéztem meg a Toldiból: „Boglyák hűvösében” ti. a XXI. században összesen nincs két boglya a fővárosban, de a hűvösről az aszfalttengerben is megpróbálunk gondoskodni: Fásítással, locsolással, ventilátorokkal, esetleg légkondicionálóval, esetünkben pedig alumíniumredőnnyel.
Ha már elindítottam Bennetek a Toldi iránti éhségetek okán az irodalmi nyálelválasztást, hadd díszítsem ezt a posztot a vonatkozó versszakkal ebben a fülledt melegben.
Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,
Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.
Igazán nem akarok udvarolni Arany Jánosnak, de gyönyörű ez a versszak (meg a többi)!

Folyóiratunk digitalizálásra való előkészítése közben a szkennelt anyagban néha nagyon eredeti gondolatokra bukkanok, néha meg többé-kevésbé mulatságos elírásokra. A szkenner nem mindig ismeri fel helyesen a betűket.
Lássuk hát először az eredeti gondolatot:
„Az embert alapvető kapcsolatai állandóan teremtik. A nő csak egy férfitől és egy gyermektől válhat anyává, a férfi egy nőtől és egy gyermektől apává, a gyermek szüleitől kell, hogy kapja a létét. A másiktól való megszólítottságtól és a másik segítségével válunk saját magunkká. Felváltva vagyunk megszületők és a születésekben közreműködők.”  (Jean-Francois Malherbe)
És akkor következzenek az elírt, majd visszaírt szavak, értelemzavaró hibák, melyek tudományos cikkekben olykor mulatságosak is:
A családban uralkodik a teve helyesen: tévé.
melleit helyesen mellett
lényei – tényei
cicin – elem
közölt – között
szereljük – szeretjük
értek – érték
áve – éve
lelt – lett
hál – hát
szülök – szülők
mertek – mérték
keltő – kettő
erezze – érezze
lelek – lélek
melyre – mélyre
tárgyal – tárgyat
öles – ölés
lehel – lehet
közölt – között
készlet – késztet
halár – határ
halárok –határok
kötelében – kötetében
Dudapest – Budapest

Annyian és annyiszor emlegették Ottlik Géza könyvét, hogy idén, az év elején elolvastam az Iskola a határon c. regényt, mely talán nem is csupán az, hanem az író és műfordító saját életére való visszaemlékezésének regényes formában való lenyomata.
Nem akarom minden benyomásomat elmondani erről a könyvről, legyen elég annyi, hogy leginkább a Legyek ura c. regényre emlékeztet hangvétele és a benne történő események elementáris kegyetlensége.
Igazából létezik az iskola ma is – Kőszegen. Létezik, és a maga módján rendezett, ápolt hely (legalábbis az enteriőrjéről készült fotók ezt mutatják). A regényben találkoztam a francia eredetű esztrád szóval (fejezetcímben és szöveg közben is ismételten előfordul). Bennem a szó zeneszámokat és zenekarokat idéz vagy 50–60 éves távolságból. Igen, mert a rádió a Rákosi időkben a mozgalmi nóták, a népdalok, az operettek betétdalai mellett többnyire esztrád műsort közvetített, melyet természetesen esztrád zenekarok játszottak, és mely műfaj mindig is idegen volt és maradt nekem. Üres csillogás, idegesítő darabok, hangszerelés és interpretáció. Nem szerettem hát az esztrád zenét. Ma is inkább csak tűröm a műfajt, tudomásul véve, hogy ilyen is lehetséges, és biztos akadnak, akiket elszórakoztat ez a nekem alig valamit nyújtó műfaj.
Nos a regénybeli esztrád nem zene, nem is zenekar, hanem a szó eredeti értelmét hozza vissza: Ugyanis emelvény, kis színpad, dobogó, szeparé a nagy étteremben, díszteremben, ahol persze nemcsak étkezni lehet, mint a regényben, hanem előadni, zenélni is.
Ha idáig hajlandó voltál elolvasni a posztomat, figyelj még két percig, mert most jön a lényeg. Elvira és Miklós esküvője után csaknem biztos, hogy ebben az épületben, ebben a teremben, eme regénybeli helyszínen lesz a lagzi.
A laza tervek szerint itt lehet műsorozni is, az esztrádon, és étkezni ugyanott vagy a nagyméretű, kényelmes kőszegi intézményben. Akik látták, ideális helyszínnek nevezik.
Azt írtam: majdnem biztos. Oka: Folynak az egyeztetések. Úgy tudjuk, az időpont megfelelő, a terem szabad, az ellátás jó, minden igényt kielégítő.
Ha most sikerült felcsigáznom az érdeklődéseteket, olvassátok el a regényt, és ne riasszon el benneteket a száz éves eseménysorozat, mely összezárt fiúk félkatonai-jutasi módszerekkel történő nevelésének hétköznapjait fogalmazza meg.
Ma nem így van, nem ez van, jó hangulatú lakodalom ígérkezik falai között.
De ha már egyszer egy könyvből ismert épület így keresztezi életünket, hadd emlékezzek meg arról is, hogy amikor a jezsuitákhoz kerültem, a róluk szóló könyvsorozatból értesültem többek között arról, hogy Kaposváron kollégiumuk volt, melyet persze Rákosiék elkommunizáltak, s mely a rendszerváltás után visszakerült egyházi tulajdonba. Egy alkalommal Kaposvárra indultunk lelkigyakorlatra. Egyre inkább kezdett derengeni, hogy ez vagy ugyanaz az épület, amelyről olvastam, vagy igen hasonló hozzá.  
Varga Laci, akihez igyekeztünk, elmondta, hogy igen, azonos a jezsuiták által egykor fenntartott épülettel. Ma is kollégium üzemel benne iskolaidőben.
Ilyen kicsi a világ, ilyen szituációkat produkál az élet.
***
Ma olyan meleg indul, amikor felfüggesztem átmenetileg a kinti mászkálást. Inkább a lakás hűvösében járkálok, amennyit csak tudok, mert nem kívánok napszúrást kapni. Kora reggel kimentem az erkélyre, kicsit csendben lenni. Egy gyíkocska „pihent” a függőleges falon. Mivel reggel viszonylag hűvös van, a kis hüllő még nem igazán fürge – gondoltam, és egy jó makró érdekében beosontam a fényképezőgépért. Tévedtem. Visszatérve hűlt helyét találtam.
A hüle hüllő elmenekült.
***
Tegnap viszont olyat láttam élőben, amilyet korábban csak rajzfilmen. A hídról letekintve egy kismacskát látok, amint mellső mancsaival a Dunában kotorász, mégpedig észvesztő tempóban. Egy kishal dobta fel magát, melyet a macska azonnal elkapott a szájával, s vitt boldogan a partra. Még sose láttam, ami most a szemem előtt beigazolódott: a macska csakugyan tud halászni.

Ezután nem fogom ideírni: Indulás a szelektív hulladékgyűjtőtől.
Azért onnan, mert mindig van bedobálnivalónk,
azért onnan, mert mire odaérek, eltelik öt perc, és napi egy-két órát mászkálok, amikor csak tehetem (tehát szinte mindig).
Vállamon a fényképezőgép,
fejemen a fehér kalap (ha esik, a barna vízhatlan, kvázi esernyő),
kezemben a reklámszatyor tele szelektívekkel.
Ma elég hamar elhatároztam, hogy átgyalogolok a Megyeri hídon. Így hát célirányosan szálltam fel B.megyeren a 204-esre, és mert tudtam, hogy a Corától igen messze esik a budai hídfő, megvártam, míg a hídra indul a busz, majd megnyomtam a leszállásjelző gombot. Gondoltam, majd Pestről támadom meg.
Mondanom sem kell, hogy a pesti oldalon még messzebbről lehet megkörnyékezni a leghosszabb összekötő hidat. Az a helyzet, hogy egyik végétől sem indul gyalogjárda, csak közvetlenül a Duna két partjától. Így hát, ha nem akarok egész napos kirándulást tenni, legjobb, ha kerékpárral megyek át – majd legközelebb.
Nos, tovább gurultam a busszal, belenyugodva abba, hogy a vasúti híd az esetem, mint a jó múltkorában is.
Ám most igencsak sütött a nap. Azért lehorgonyoztam a vasútállomáson, mert ott legalább a fedél árnyékot vet az eltikkadt vándorra. Hazajöhettem volna a vonattal is, mert érvényes rá a bérletem. De ahogy számoltam, mire megérkezik a vonat, a szélirány és erősség, valamint a felhők elhelyezkedése olyan konstellációt mutatnak, hogy elindulhatok gyalog is. Azonnal nekiláttam a szokásos távnak.
Felvettem a kalapot, mert éppen sütött a nap.
Levettem amikor egy bokorcsoport árnyékában haladtam, mert ha árnyék van, a szellő hűti a fejemet, nem úgy, mint napon, mert a szellő nem tart egyensúlyt a nap erejével.
Annyi idő alatt, míg ezt leírtam, vége szakadt a bokroknak. Fel a kalapot, mert zuhog a napfény.
Nemcsak fentről pörkölt a fény. A hajógyári szigeten egy hegesztő egy öreg darut aprított eszközével. Legalábbis így gondolom, mert továbbhaladtomban óriási fémes csattanásra figyeltem fel. Azonnal visszafordultam, és lencsevégre kaptam a hajódarut, mely immár hanyatt dobta magát végérvényesen. A daruhoz tartozó? hatalmas fülke külön életet élt tőle vagy tízméternyire. Életemben először játszottam el élesben a Nagyítás c. filmnek azt a jelenetét, mikor a fotós otthon kinagyítja a „tetthely”-et, mert valami gyanús neki. Ezt tettem én is hazaérve, de nem találtam meg a hegesztő embert. Remélem, nem a daru roncsai alatt tartózkodott, mert akkor neki annyi. Mindenesetre egy hatalmas Ganz-daru halálát fényképeztem le.
A hídon aztán beborult.
Lekaptam fejemről a kalapot, zsebre vágtam, mert egy felhő húzott át felettünk, néhány csepp esővel megáldva tikkadó jómagamat.
Néhány perc elteltével megint hétágra sütött csillagunk.
Alattam egy német uszályféle húzott el. Kalapomat a fejembe húztam, majd kölcsönösen integettünk a kormányossal. Lefotóztam azt is.
Hazafelé aztán még vagy ötször ismétlődött meg a jelenet:
Kalapom le, kalapom fel.
De hát mi mást tehet az ember, hiszen az ötvenes évek elején a Rómainál felvett filmjelenet betétdala is azt mondja: „Reszketek a napszúrástól, ez a kalap drága kincs!”
A manővereimet éppen azért hajtom végre, hogy ne reszkessek a napszúrástól, annak ellenére ne, hogy az ibolyántúli sugárzás az utóbbi időkben megsokszorozódott.
Ez a kalap – ha kisüt a nap – valóban drága kincs.
Ha pedig felhős az idő – hát akkor, jobb ha nincs.

Megújult a konyhánk, Megújult benne a világítás is. A mennyezeti lámpa lassan tölt fel, nem tudom, miért. Mire teljes fénnyel égnek az energiatakarékos (és fénytakarékos) izzók, többnyire már oka fogyottá válik a művelet, merthogy nem szoktunk órákat tölteni a konyhában. Sokszor épp csak kiugrunk valamiért.
Van aztán ott egy szuper páraelszívó, mely az asszonyok kedvence. Kihúzása által bekapcsol két pici lámpa és célfényt ad a tűzhelynek.
A harmadik a legaranyosabb. Egy keskeny, vibrálásmentes fénycső plexiburában. Jobb oldalán van a kapcsolója. Ha felkattintjuk, kikapcsol, ha pedig le, akkor bekapcsolja a világítást.
Gyerekkoromban kaptuk a következetes kritikát, ha ilyet szóltunk: „Feloltom a villanyt”.
A helyes persze a felkapcsolom a lámpát, és lekapcsolom, ha sötétet kívánok magam körül.
Gyújtsd fel a villanyt, hadd égjen! – kaptuk a felszólítást, mely nyilván abból az időszakból származott, amikor petróleumlámpa járta, vagy kocsin a viharlámpa, esetleg az utcán a gázlámpa. A. de Saint-Exupéry meg is emlékezik a lámpagyújtogató emberről a Kishercegben, aki természetesen nem a lámpát magát gyújtogatta, hanem a gázt az Auer-harisnyán.
Tehát van egy lámpánk, amelyet igazán legyújtani és feloltani kell, vagy nem engedelmeskedik.
De ha időben hátralépek még egyet, akkor nagyanyám hangján a következő kérések érkeznek:
„Légy szíves, srófold föl a villanyt, srófold le a rádiót.” Ez nagyjából azt jelenti, hogy csavard fel a villanyt, csavard le (kapcsold ki) a rádiót. Az ő idejükben még meg kellett tekerni a jól szidolozott sárgarézkapcsolót, hogy felizzanak a csillár fényei, és tovább tekerni 90 fokkal, ha azt akarták, hogy kialudjék a világosság. A srófolást is mindenki értette, mert a csavart senki sem mondta másképp, mint sróf, amire muttert lehetett srófolni. Ha meg kellő szorítást kívántak elérni, ráhúztak a mutterre még egy kontramuttert is.
Hol vagyunk már ettől!
Lassan kiszorítják a piacról Edison száz évet megélt találmányát a wolframszálas izzót sajátos csavarmenetével, egyszerű cserélési lehetőségével, tiszta formájával együtt.
***
Ma egyebekben kibővített szerkesztőségünk megszállta Vácot, és készült erről az eseményről néhány fotó.

Tegnap este könnyű szívvel aludtunk el. Az a hír járja, hogy megvan a lagzi helye. Fotóját láttuk, és megfelelőnek gondoljuk. Ha beigazolódik a rövid közlés, akkor nem Rábahídvégen, hanem Kőszegen lesz a buli. Egyforma távol vannak Sz.helytől, de hát Kőszeg arányosan méretezett szépséges kisváros. Az égi és földi segítségek mozdulásai hozzák, hogy feltehetőleg ennél a megoldásnál kötünk ki. Szabad a vendéglátóhely abban az időben, elég nagy, svédasztalos, ha jól emlékszem. Így hát, aki éjjel pihenni akar, nem Rábahídvégről, hanem Kőszegről indul a ferences kollégiumba, ahol bőséggel állnak szobák az ejtőzők rendelkezésére, és megfelelő minőségű tisztálkodási lehetőségek is adódnak. Ha nem így lesz, engem tessenek szidni, mert túl hamar beleéltem magam valamibe, ami még csak 95%-os.
Mivel a szokott internet is visszaállt, semmi sem akadályozza meg újabb posztok gyártását.
Mai közlendőim:
1. Sok helyről kaptam felhívást, hogy aláírásommal csatlakozzam egy kezdeményezéshez, miszerint ne legyen idén tűzijáték, hanem annak bekerülési költségét fordítsák az árvíz okozta károk felszámolására.
Egyetértek.
Aláírtam.
Azért megtoldom a saját ötleteimmel:
a) A szokott időben augusztus 20-án lőjenek fel egyetlenegy tűzgömböt, egy szépet, valamiféle virágformájút, emlékeztetve arra, hogy most szűkös idők járnak, és él bennünk a nemzeti szolidaritás.
b) Ne egy alkalommal, hanem minden évben tegyenek hasonlóképpen, egészen addig, amíg el nem készül az árvíznek kitett települések számára a teljes körű gátrendszer.
Az egy szépséges rakéta fejezze ki ezt a szolidaritást, meg azt, hogy valamikor emberek haltak meg a tűzijáték idején lecsapó hatalmas vihar miatt.
2. Ma a Nyulak szigetén jártam. Némelyik hatalmas átmérőjű faóriásról elképzelem, hogy annak idején Arany János is sétált alatta.
Meglátogattam megint Szent Margit sírját, ahol anyánk annak idején közbenjárását kérte lakásügyben. Többféle gondunkat próbáltam a nagy magyar szentnek elővezetni, s közvetítését kértem.
Jó órácskát sétáltam.
Virágzanak a hársfák. Csodaillat terjeng a levegőben. Még mindig ott száradnak a gyepen a többszöri szélviharok által kidöntött fák felfűrészelt rönkjei, ágai. Elég sok fán láttam figyelmeztetést (csak magyar nyelven!!!), miszerint életveszélyes a fák között sétálni dühöngő szélvihar idején.
Itthon végigporszívóztam a lakást. Már nagyon ráfért.
Elkezdtem dolgozni a 15. Távlatok számán, digitalizálásra készítem elő.
Pótlólag feltettem 40 képet a fotóim közé, melyet eddig akadályozott a technika csődje.
Búcsúzásképpen ideírok egy rövid anekdotát, melyet Sárközi Mátyás (az unoka) közvetít Molnár Ferencről:
„Marci megint valamiféle budai történetet mesél:
– S akkor Molnár Ferenc azt mondta a szemtelen jércének, amely a kertvendéglőben az asztal alatt kapirgált: »Elmenj innét, mert mindjárt megrendellek!«”
Tipikus Molnár-sztori. Nemde?

Nem akarom magamat net-függő nyugger-bloggernek tudni, mégis érdekes volt ma szembesülnöm azzal, hogy akiknek a blogjait magam is szoktam olvasni, már mennyit alkottak azóta, hogy nem voltam net-közelben.  Elkészült anyagaimat floppyra téve utólag – reggel  – sebtében felpakoltam saját blogomra, a digitalizálásra szánt tömörített cuccot (munka) szintúgy továbboztam emailen. Itthon rendbe raktam egy 9 oldalas kéziratot, s útjára bocsátottam. Mivel Mica nincs itthon, csak a gépe, megragadom az alkalmat arra, hogy a napi posztomat elkészítsem.
Igazából folytathatnám a modern rabszolgaság jellemzőinek a felsorolását. Pl. azt, hogy hiába hoztam diszkettet, Mica gépén még nyílás sincs, mely befogadná a floppyt. Muszáj voltam pendrive-val közlekedni, mert USB-csatlakozók vannak bőven a gépen. De meg az is más, hogy a saját gépemet teleszórtam gyorsszövegekkel, ami csakugyan jó arra, hogy ne kelljen minden hosszú szót végigírni. Hát az övén ez nincs, ráadásul figyelnem kell arra is, hogy meg se kíséreljem a szokott rövidítéseket alkalmazni, mert értelmetlenné zagyválják az elkészült anyagot.
Ide elég azt írnom, hogy ezelőtt 10 évvel sem az USB-t, sem a pendrive-ot nem értette volna senki. Még az informatikus szakmában sertepertélők sem.  Abban sem vagyok biztos, hogy a router mibenlétére értelmes magyarázatot tudtak volna adni a szakemberek.  
Márpedig ilyen ütemben keletkeznek és avulnak el a PC-s jószágok. Ne higgyétek, hogy Mica gépe, mely az enyémnél sokkal korszerűbb, és még inkább felhasználóbarát masina, számomra gyors munkát tett volna lehetővé. Sokkal több parancs piktogramja között bóklászom, és semmit sem találok ott, ahol az én gépemen megszoktam, egyáltalán úgy érzem magam, mint ha a Marson lévő körülményekhez kellene alkalmazkodnom, de azonnal.
***
A modern konyhánkra visszatérve megjegyzem, hogy T. kezembe adta a fahéjat, s együtt tettük jó helyre, hogy máskor megtaláljam. Kell is, hogy megtaláljam, mert azt olvastam róla, hogy koleszterincsökkentő és kordában tartja a vércukorszintet is.
Munka közben elrágcsáltam egy rakás tökmagot, mert az is igen kiváló szer. Pasiknak különösképpen. Nekem is. Miközben megnéztem a tévén, hogyan veri el Algéria futballcsapatát az USA soccer-csapata, elég sok magot rágcsáltam el.
Nézzétek el nekem, hogy nem írok ma többet, de elég ügyetlenül közlekedem ezen a gépen. Majd csak megjavul az elosztó-erősítő net-csatlakoztató router. Akkor visszatér minden a szokott kerékvágásba.
Most hát ezzel be is rekesztem mondandómat, mint a Volt nekem egy kecském-nótában a gazda, aki ezt mondja: (Kertbe rekesztettem. Hallod-e? Megette a farkas, tudod-e, csak a farkát hagyta…)
Fotók majd akkor, ha módomban áll.
Jelezni fogom.    

A komfort rabszolgája
– Tegnap és ma az internetszolgáltató emberét vártam, hogy megnézze, miért nem működik a net már vagy egy fél hete. Elgondolkoztatott: Miért én várok rá, miért nem a közös képviselő?
– Telefont kaptam, hogy gyöngypatikába szóló kedvezményes kártyámat átvehetem, ha legközelebb betérek a patikába. Betértem. Megkaptam egy oldalas levél kíséretében, melyben értesítenek róla, hogy milyen fene jól jártam, mert akár mikor megnézhetem a cégről szóló információkat a neten, meg kapok 1% kedvezményt a gyógyszervásárlásokra. Némelyikre többet is. Üzenem: Nem érte meg végigolvasni a levelüket. Ez túró, amikor az árakat ők diktálják.
– Megérkezett továbbá egy kb. ötoldalas levél arról, hogy a kábeltévé előfizetési díja és kiosztása izéről füzére változott, ezért válaszborítékban ívet kitölteni, diktált feltételeket tudomásul venni. Nem értem még rá, hogy elmélyedjek a részletekben, melyek – gondolom – számomra hatalmas megtakarításokról fog szólni, ha…
Nekiláttam főzni.
– Van egy új, kerámia főzőlapunk. Muszáj volt azon, mert a tejbegrízt nem lehet mikróban. De.
Kereken 10 deka dara kell a liter tejhez.
– Volt egy mechanikus fali mérlegünk a konyhában, most egy digitális lesz (a pontos időt is jelzi) csak még nincs felszerelve, csak nem találom. A régit se, mert azt meg leszereltük. A szobában végül a mechanikusra ráakadtam. Ideiglenesen szögre akasztom, mert csakugyan 10 deka kell. Ha több, kemény lesz a massza, ha kicsit kevesebb, akkor folyós.
– Nosza érintgetem a szenzorokat a főzőlap elején, ahogy kell, és óvatosan ráhelyezem a lábost. Előzőleg raktam bele a tejet, mert semmiféle cukrot nem szeret a lap. Ha ráég, kimarja a főzőlap anyagát. Ennek elkerülésére állítólag
– lehet kapni cukorkaparót, de nekünk még nincs. Tehát a tejet először messze a laptól beleöntöm az edénybe, majd adagolom bele a grízt, és a sót. Amikor kész az egész, messze a laptól megcukrozom a pudingszerű valamit. Szeretnék hozzá fahéjas cukrot is, mert azzal az igazi. Ráadásul a fahéj koleszterinölő is. Ámde nem találom.
– A szép új szekrényben szép üvegcsék vannak, egyik se tartalmaz fahéjat. Rozmaring meg nem jó helyette, s a régi kis fahéjas üvegcsét nem találom (akkor se, ha valamelyikben ott van).
Mindegy. Jó lesz a Nesquik-kakaó is, ha nincsen cimet.
A lapos tányért megtalálom, hamar hűl az egytálétel, bekapom, s viszem a csap alá, hogy a nagyja ragacsot leöblítsem a tálról, mert
– a mosogatógép nem szereti a rátapadt vacakoktól ellehetetlenült edényeket, csak a félig elmosottakat.
Nem tehetek róla, nekem, megint Karinthy villan be: A poloskát DDT-vel lehet irtani, mégpedig úgy, hogy ki kell nyitni a száját, oszt beletüteni a DDT-t. Még hatásosabb az eredmény, ha előtte a poloskát agyoncsapjuk.                          
Ó, ó, ó, szép új világ!