Mickey webnaplója

Alighanem új albumot kellene nyitnom. Most kb. ezer kép van a fotóetűdökben. Ma meg délután újra káros szenvedélyemnek hódoltam, s újabb negyven képet készítettem. Lefényképeztem a nedvességet, a felhőt, ahonnan eredt, egy csigát meg egy másikat, a hegyeket meg az utakat. Egyszóval fél kettőig a PC-n dolgoztam, ekkor szemergő esőben elindultam. Ezúttal a Fenyőgyöngyétől gyalogolva eredményes támadást vezettem a Hármashatár-hegy csúcsára. A fotókat megkísérelem berakni a meglévő albumba. De ha nem megy, újat nyitok. Études lesz az új album neve.
Útközben eszembe jutott számos szebbnél szebb gondolat, ezek közül egyet vezetek elő. Tegnap este elolvastam Csehov egy kisregénynek is beillő elbeszélését. Címe, íme: A sztyepp. Kb. nagyanyánk születésével egy időben keletkezett, 1888-ban íródott. Sok mindenről szól az elbeszélés. A kerettörténet annyi, hogy a szüle a gyerekét egy messzi városba küldi, hogy tanuljon. Szekérkaraván viszi magával. Áthaladván a sztyeppen, egyszer csak hatalmas vihar támad. A gyerek majd meggebed részint a félelemtől, részint a hideg nedvességtől. Végül túléli az égi kataklizmát, megússza egy napos lázzal.  
Olvasás közben beugrott nekem egy párhuzamos magyar történet. Bernáth Aurél 1956-ban jelentette meg könyv formában önéletírását, bár ami vele esett meg, a századforduló táján történt, amikor még kisgyerek volt. Történetének a címe: Arckép viharban, és az Így éltünk Pannóniában c. könyv második fejezete hozza a sztorit. Arról szól ez az elbeszélés, hogy jó nevű ügyvéd apja jól berúgott a Balaton északi partján, így lekésték az utolsó hajót. Noha hatalmas vihar készülődött, csónakosokat fogadott fel, és négyesben nekivágtak az átkelésnek. A gyerek BA, a két evezős legény és az apa. Utóbbi tovább folytatta az iszogatást, egy darabig még énekelt is, kisfia közben egzisztenciális pánikot élt meg. A villámok egymást érték a koromsötét égből. Egyik evezős merte a vizet, a másik megpróbált előbbre jutni a lélekvesztővel. A fiúcska meg a poklok poklát élte át. Apja – vélhetően – így próbálta kemény legénnyé faragni. Persze totál eredménytelenül, mert akinek más az alaptermészete, az sose lesz vakmerő.  Hogy nem én találom ki az őrült magyarázatot, meg tudom erősíteni. Mert Bernáth Aurél elmeséli azt is, hogy egy hatalmas égiháború idején apja felküldte a padlásra, és nem jöhetett le addig, amíg el nem csitult a vihar.
Mondanom se kell, hogy ettől se lett bátrabb a kislegény.
Nos a párhuzamos történetek abban közösek, hogy igen érzékletesen írják le a természeti eseményt, és abban is közösek, hogy mindkét történet éjszaka játszódik, ami a legénykék számára még félelmetesebbé teszi a jelenségeket.
Most pedig rátérek a fotók kezelésére.

Érkezett egy komment. És arra válaszoltam. Előbb nézzük a választ:
– Hohó! ez egy szabályos komment. Sej, haj, vígan oda beteszem. :–)))
Aki ismeri a Vaillant újság Placid és Muzo mellékletét, és annak is az egyik szabadon fordított buborékfeliratát egy, kb. 60 évvel korábbi számából, az azonnal ráismer fenti soraimra.
(Amilyen makrancos és kiszámíthatatlan vagyok, mire a honlapra értem, már meg is gondoltam magam. Miért legyen ez komment? Legyen inkább poszt, mert olyannyira lenyűgözött mind a két része, és olyan egyedi a maga műfajában.)
Íme a kommentnek indult sorok:
„Kedves Mizás! (Ez én vagyok)
Ezen jár a fejem tegnap este óta, nem tudom hát nem megírni: cui placet, tacet aut non tacet. [azaz:] Nem hallgathatok: nekem/ünk tetszik a blog, mindennapi kenyerünk a Kingával. Kösz és pusz: G.
Van itt még valami, a kitűnő vő, qui tu ne veux (szó szerint: akit te nem akarsz), ezt is muszáj volt leírni, bár a Kingának nem igazán tetszett, de tudom, hogy te tudod értékelni az ilyesmit.”
Igazán kitűnő ez a kétnyelvű kitűnő vő, akit te nem akarsz.
Elképzelem a leánykérőt, amikor a fiú – akinek éppen kitették a szűrét – apja így ágál: A fiam »kitűnő vő!«, majd franciára vált: »akit te nem akarsz.«
Nem is kitűnő. Szuper.
Ja … és köszönöm :–)))

Érkezett egy komment. És arra válaszoltam. előbb nézzük a választ:

- Hohó! ez egy szabályos komment. Sej, haj, vígan oda beteszem. Aki ismeri a Vaillant újság Placid és Muzo mellékletét, és annak is az egyik szabadon fordított buborékfeliratát egy, kb. 60 évvel koprábbi számából, az azonnal ráismer fenti soraimra.
Amilyen makrancos és kiszámíthatatlan vagyok, mire a hoinlapra értem, már meg is gondoltam megam. Miért legyen ez komment? legyen inkább poszt, mert olyannyira lenyűgözött mind a két része.
Íme:

Aki újságírásra adja a fejét, megkísérelhet egy imát mondani, hogy az általa teljesen ismeretlen olvasóit telibe találják aktuális közlendői.
A bloggerekkel  is így van. Meg szoktam nézni a látogatások statisztikáját. Nem akarok senkit hosszasan untatni a kigyűjtésekkel, csak a példa kedvéért hozom elő: Szombaton a statgép 291 látogatást regisztrált.
Nagyon érdekes a megoszlása.
USA 180 megkeresés!,
Magyarország 74,
ismeretlen 35,
Brazília 1,
Románia 1.
Azonnal kiviláglik: Amerikában van a legnagyobb érdeklődés. Tudom, hogy Csia (öcsém) naponta olvas. Ám alig hiszem, hogy 180-szor klikkel blogomra naponta, vajon írtam-e újabb szösszenetet, vagy sem.
De ha nem ő, kik azok, akik érdeklődésükkel megtisztelnek?
Magyarországról alig egyharmadnyi olvasója akadt a kampánycsend idején írt posztomnak. Mégis viszonylag őket ismerem közelebbről. Különösen azokat, akik visszajeleznek egy-egy komment erejéig.
Többségük egy húron pendül velem, ezt tükrözik a bejegyzések.
Bár… Van más vélemény is.
Egyszer valaki szerényen megjegyezte, hogy blogom a világ legunalmasabbja a műfajnak.
Más.
A Fidesz 2/3-os győzelme hatalmas teret biztosít intézkedéseiknek. Most már csak tartalommal kell feltölteni a teret.
El-elmélázom azon is, hogy milyen pirruszi győzelem ez. Mert mint a magyar közmondás szól: Üres kamrának bolond a szakácsnéja. Ez a kamra pedig még csak nem is üres, rosszabb annál. Ám az is igaz, hogy innen szép győzni. Meg az is, hogy az értékek mentén való politizálás nem fenyeget meghasonulással. Mindenesetre találtam egy furcsa egyházi kifejezést: „sola fide(s)”. Vélhetően „egyedül a hit által”-t, hűség általt jelent. Politikai vonatkozásban pedig azt, hogy „egyedül a fidesz” kormányoz, bár reméli, hogy aki Magyarország javát szívügyének tekinti, nem mellőzhető az újjáépítésben.
Mert bizony romjaiban hever ez a szebb sorsot érdemlő ország.
Ami a hűséget illeti, a fidesznek elég hosszan hű tagokra volt szüksége, hiszen már mióta mellőztetett ez a felkészült, értékek mentén gondolkozó polgári párt. És ami a hitet illeti - hinniük kellett abban közel egy évtizedig, hogy lesz még egyszer eredményes megmérettetésük.
Lett is.
Sok tényező együttes hatása ez, többek között a széles tömegbázisú polgári körök munkája - szerintem.
S most meg megvalósulni látszik a sola fide. Egyedül - a Fidesz által... 

Ma kettőtől négyig mozogtam.
Lementem biciklizi.
Hogy miért nem sétáltam inkább?
Pro primo: A cangán lehet üldögélni, gyalog aligha.
Pro secundo: Ha egyszer terheléses vizsgálatra küldenek, bicikliznem kell különféle ellenállásokat legyőzve. Erre edzek.
Pro tertio: Kíváncsi voltam, hogy eljutok-e Szentendrére, vagy sem.
Eljutottam.
Mire az út második, igen zötyögős szakaszon, beértem a városba, úgy éreztem magam, mint aki Soltra biciklizett Budapestről.
Mire haza értem, úgy éreztem magam,  mint aki megjött Budapestről Paksra.
Meg kellett volna hallgatnom a Kölni koncertet, mint annak idején, amikor még valóban Paksig cangáztunk.
Nos ez csak kb. 40 km volt. Mégis az utolsó km-en a kényelmesen tekerő tinilányok lehagytak.  
Azért én se lazsáltam, mindenkit lehagytam, aki az út szélén szerelte biciklijét, aki megállt piheni ... és minden szembejövőt is leléptem.
Amikor a garázs elé értem, alig voltam képes járni. Elszoktam a másféle izommozgástól. 
Amikor felértem az emeletre, úgy éreztem, hogy megmásztam a Mont Everestet.
Tücsi óva is intett ettől a terheléstől. Mondom neki. Úgy vagyok vele, mint az afrikai apó, aki vagy fel tud mászni a kókuszfára, vagy ha leesik, hát akkor vége.
Na csak vigyázz! – tette hozzá újra.
Mivel bringáztam, nem vittem kilós fotógépemet, mely, ha összetörik, több mint 100 000 ft-om bánja. Ilyenkor aztán marad a balkonon adódó témákra való kattintgatás. A legalkalmasabbak rá a felhők, mert mind unhatatlanul különböznek egymástól.
Készítettem hát néhány fotót.
Készítettem közben egy krigli teát is, mely roppant sajátos. A dobozán ez áll: Nap fénye tea. Összetevők: borsmenta, édeskömény, fahéj, édesgyökér, kardamom, gyömbér, szekfűszeg, bors.
És mind bio.
Bion-bion.    
Csakugyan édes – cukrozás nélkül is.
Legalábbis édes íz marad utána az ínyemen.
Már éppen rám fért a változtatás, mert hiszen hónapok óta hol borsmenta teát, hol meg csipke-hibiszkusz keveréket ittam.
Egészségemre.
PS.
Jó a vásárolt Csehov novellás.
Tudott az a pali írni.

Hajnalban keltem, mert nem kellett felkelni.
De hát kidobott az ágyam.
Mise előtt tájékozódtam, ki mit kér? Majd nekiálltam régi számaink digitalizálásra való előkészítésnek. Délelőtt a szombati szokott rutinok, délben néhány fénykép, mert úgy véltem, ebéd után kerékpárjavítás, majd próbaút.
Így is lett. Az erkélyen egy sorozatot készítettem Mica kék üvegkínálójáról erős napfényben. A franciabalkonon pedig a tegnap nyílt holland tulipánról készítettem egy felvételt. A tulipánhagymát a jezsuita Póta testvértől kaptam kb. 10 éve. Minden évben érlel egy virágot.
Tehát délután lementem a garázsba cangát reparálni.
A hátsó kerékkel nem vagyok megelégedve, pedig lehet, hogy csak én vagyok tohonya. Azt gyanítom, hogy a golyóscsapágyak már nem dolgoznak csúcson, inkább csak elviselik a rájuk szabott munkát.
Lehet, hogy megnézetem szakemberrel.
Mindenesetre a többi rendbejött. A fékeket beállítottam, a nyerget lecseréltem, lejjebb engedtem, kapott egy rendes szorító csavart is.
Még fel kellene tenni csengőt, mert arra bármikor szükség lehet, és
kellene egy visszapillantó tükör is. Megszoktam, hogy az autóban van.
De ha már lementem a garázsba, két szemétlapátnyi koszt söpörtem össze.
Most már levegőt is kapni szilikózisveszély nélkül.
Próbáltam olyan földes útra találni, melyen surrog a kerék, és sima, mint a flaszter.
Nem igazán leltem ilyenre.
Majd legközelebb.

Ma a „Duna partján sétáltam, hej, gyerekek, mit láttam?”
Egy ukrán tolóhajót láttam, amint erőlködött felfelé a folyón. Utána hatalmas vízfodrok. Azonnal lelki füleimbe csengett apám 1920-as évekbeli katonanótája, hogyaszongya: „Megy a hadihajó, fodros a víz utána…”
Hát egy frászt megy. Ugye a vízen úszik, vagyis nyomakodik előrefelé a hajócsavar munkájának a következtében.
Tele vagyunk ilyenféle nótákkal: „Megyen már a hajnalcsillag lefelé…”
Hát egy frászt: ’A föld fog sarkából kidőlni’, legalábbis elforogni a tengelye mentén, s emiatt úgy látszik, mintha a Vénusz menne lefelé.
„Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára” – sorolom tovább.
Hát egy frászt megy. A gőzgép meghajtja a kerekeket, és ezek meg gurulnak a sínen. Hol itt a menés?
„Lemén a Nap!” – mondja az öttömösi ember Móra novellájában.
Hát egy frászt! Nem mén le. A föld forog el tőle.
Ma este repülővel hazamegy Kaliforniába az öcsénk.
Hát egy frászt megy. Felül a gépre, az pedig elrepül. Nem tehet mást, mert a turbinák hatalmas erővel nyomják előre, miközben a szárnyak görbéi felhajtóerőt generálnak, ami pedig a föld fölé emeli.
Megy a hasam a gyenge minőségű langyos tejtől.
Hát egy frászt megy. A hasam helyben marad. Csak tartalma távozik a természet parancsára.
Reggel Tücsivel kontrollra mentünk a dokihoz.
Hát egy frászt mentünk. Beleültünk az autóba, az meg irányításomnak megfelelően odagördült a Budakeszi sarkán lévő intézménybe. Egy lépést se tettünk. Ültünk, nézelődtünk, vezéreltük az autót, az meg gurult.
Ám délután sétálni mentem.
No ez csakugyan menés volt. Le az emeletről, ki a Dunához, fel északnak a partján, majd balra a kertvárosban kószálva, utána meg a sétányon hazafelé. Csakugyan mentem, majd jöttem.
Abba hagyom, még mielőtt szétmegy az agyam!

Találkoztam
párommal,
misén eucharisztiával,
papokkal s
munkatársakkal,
rokonokkal,
szorgalommal,
forgalommal,
közlekedőkkel,
vásárlókkal,
szegényekkel,
gazdagokkal,
szépekkel és
csúnyákkal,
vénekkel és
ifjakkal,
problémákkal,
szokásokkal,
visszatérő szólamokkal,
rutinszerű munkákkal,
gondok felvetésével,
gondok levezetésével,
fotótémákkal,
napi politikával,
legyőzendő dombokkal,
éhessel s
jóllakottal,
megoldandó dolgokkal,
XXI. sz.-i technikával,
XIX. sz.-i novellákkal,
kényelmetlen székemmel,
és számítógépemmel,
képzeletben ángyommal
valóságban ágyammal.
Alszom.

Ezelőtt 15 évvel történt. Már a Távlatok szerkesztőségében dolgoztam, amikor felmerült, van-e tökéletes kiadvány, vagy nincs.
Én a népművészeti vállalat tapasztalataira támaszkodva azt mondtam, hogy nincs hibátlan emberi tevékenység.
Miért?
Korábbi munkahelyemen többek között kézi csomózású szőnyegeket is forgalmaztunk. A termelők emlegették, hogy a gépi lehet, hogy egyenletesebb, lehet, hogy hibátlan. A kézi csomózást emberek végzik mustra alapján. Kizárt, hogy ha egy négyzetméteren belül százezer csomót kötnek, egy-egy szín hibás voltát ne lehetne kimutatni, ha a szakértő a fonákjáról vizsgálja a szőnyeget. 
Ugyanígy van ez a folyóiratok-könyvek esetében is. A gépíró beveri a szöveget, a korrektor nézi-nézi az írás-„szövet”-et, és a legtökéletesebb koncentráció sem elég ahhoz, hogy minden hibát kijavítson. Akármibe lefogadom, hogy marad benne hiba.
Én éppen azért kerültem a laphoz, hogy segítsek ezeket feltárni, persze sok más egyéb tevékenység mellett.
Így kaptam a feladatot: ha tehát nincs hiba nélküli lap, akkor keressek a tördelésre kész anyagban hibát. Több apró-cseprő elütés mellett megtaláltam, amit kerestem. Kb. a lap közepe táján, az ötvenedik oldalon szerepelt ez a szöveg:
„Congar megmutatja, hogy a hit eredeti lényegi egységét (ez organikus, szentségi vagy misztériumjellegű volt, Krisztus Testének egysége, amely magában foglalt sok különféleséget, feszültséget, sőt különbséget is) a pápák – Damaszkusz pápától (366-384) kezdődően – fokozatosan látható, teljes egységgé alakították, amelyet Róma verifikált.”
Húha – mosolyodtam el –: Ki volt az a Damaszkusz pápa? Halvány emlékeim szerint csak Damasus pápa létezett, Damaszkusz pedig csak földrajzi név. Persze, hogy persze…
A leiterjakabot időben kijavították, úgy is jelent meg a 20. számban, amelynek a digitalizálására való elkészítését éppen ma fejeztem be.
Éljen hát Damasus pápa!
Nélküle lehet, hogy nem sok sót nyaltam volna meg a szerk.-ben.

Bár ki tudja?

A Margit-sziget nemcsak Szent Margitot juttatja eszembe, hanem Arany Jánost is, aki itt írta tele idősödvén a kapcsos könyvet, itt készültek az „Őszikék”. 
Mivel most tavasz van, részemről csak „tavaszkák” készülhettek. A technikánál fogva gyorsabban, mint a költő esetében, s nem is versek, hanem képek, melyek egy része rímel egymásra. A szép virágok a szép állatokra, a szép házak a nyomorult Fehérházra, mely egykor MSZMP-központ volt, még korábban az ávósoké volt. Most is a pártok lakják.
Készítettem egy képet a Margit-híd átalakításáról. Egy erőgép felirata szerint terhelhetősége tizenhat tonna. Ez pedig egy amerikai bányászdalt hoz fel emlékezetemből: a Sixteen ton címűt. Ugye ez napi adagja lehetett a bányászoknak, akik majd bele gebedtek az elvárt 16 tonnától. Most pedig a közigazgatás örökli a csődhalmazt, amibe a Fehérház lakói majd bele fognak gebedni, velünk együtt. Ideidézem Arany Epilógusának a végét:
hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?
Fülembe cseng még Medgyessy felhorkanása: Az ország adósságállománya legfeljebb néhány közgazdászt kell, hogy érdekeljen.
Mit felelne rá ma, ha szembesítenék akkori kijelentésével?
Visszatérve a szigetre, megjelenik a történelem. A romok egy része a XII., más részük a XIII. sz-ban épült templomok, kolostorok maradványai. Arany ott sétálgatva ugyanezeket a köveket láthatta. Arany ott sétálgatva hasonló szépségű virágokat láthatott, mint én. Én lefotóztam, ő megírta az imént már idézett Epilógusban:
Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.
Ám olyat aligha látott, amit én. Alig öltözött napozókat, lótuszülésben szemlélődőket, platánfához tapadó férfit, aki energiafeltöltődést remél – talán a fától. Mekkora hit kell hozzá, hogy elhiggye: a fa energiája belészáll. Mit remél a fától? Miért a fától remél valamit, amit a minket szerető Istenben bízva mindenféle faxni nélkül megélhetne. (Benne élünk, mozgunk és vagyunk.)   
Nos, őszikéket nem tudtam lefényképezni, de tavaszkákat annál inkább.
Nézzétek meg a fotóim között.