Mickey webnaplója

Tegnap említettem Tücsinek, hogy ha én pap volnék, rendszeresen közölnék lelkipá-sztori sztorikat. De nem vagyok az. Viszont megírhatnám a parafadugó-sztorikat a megélt parafadugó-elmélet kibontásaként, aprópénzre váltásaként. A lényeg már a könyökötökön jön ki: Nem tervezek, hanem cselekszem, és van ebben valami izgalmas, valami kalandos, a „véletlen”-ek kiszámíthatatlansága, játékossága. Ma pl. induláskor a jó levegő arra ösztönzött, hogy keressem meg az egyik hegytetőt. A Széchenyi-hegyre gondoltam, de ezúttal nem fogaskerekűvel, hanem a Moszkva tértől busszal, mert nem közlekedni, hanem mihamarabb odaérni akartam. Két órát ütemezek naponta a kiruccanásra. Ez húszezer lépés, ha folyamatosan gyalogolok. Tízezer, ha a közlekedés elvesz belőle egy órát. Persze nem kőbevésett igazság a napi két óra, de mégis így alakult.
Nos elindultam a BKV-megállóba. Mindkét irányban elment a HÉV az orrom előtt. Viszont éppen bent állt egy Békásra menő busz. Nem sokat gondolkoztam, felpattantam rá, abban reménykedve, hogy a végállomástól indul talán valami a hegyek irányába. Ám ahogy leszálltam, ott töfögött egy 204-es. Egy gyors pillantást vetettem a táblára, s felpattantam, merthogy azt is indult. Régóta terveztem, hogy valahogy átmegyek a Megyeri hídon. Most kapóra jött. Persze előbb tett egy kanyart a budakalászi CORA-hoz, de utána néhány körforgalom közbejöttével rátért a hídfeljáróra. Ez csakugyan szokatlanul hosszú híd. Messziről mutatós, közelről se csúnya, inkább csak rettenetesen célszerű. Nos a túlsó oldalon a bekötő utat elhagyva ahhoz a ponthoz ért, ahol a régi 2-es út beszájazik Vác felé. Onnan tovább már ismerős vidékeken járt. Laktanya, Újpesti Cérnagyár, General Electric, a volt Tungsram, majd az Árpád-híd. Aki olvasta tegnapi csavargásom helyszínét, most elmosolyodhat, mert ma megint ott kötöttem ki. Miként a részeges ember Örkény egyperces novellájában. (A történet egy részegről szól, akit Hornyák úr, a házmester piszkosul utál, mert általában felcsengeti őt éjjel 11 után, hogy nyissa már ki neki a kaput. Egyszer nagy hó esik. A részeg hazatámolyog, felcsengeti a házmestert, és archaikus félmosollyal a fején üdvözli: „Jó estét, aranyos Hornyák úr…” Amaz mérgesen beengedi. A részeg fel az emeletre, ahol lakása van, és ahol tataroznak, és ahol elbontották a balkon rácsát. Jó levegőt akar, kibotorkál az erkélyre, és megtámaszkodna, de lezuhan egy hókupacba. Megvakarja a fejét, és mi mást tehetne, újra becsönget a kapun. Jön a házmester, ő meg mosolyogva: „Jó estét, aranyos Hornyák úr…”)
Nos, ez jutott eszembe, mert már megint ott találom magam a hídon. Előttem Buda, és fúj a déli szél. Orromba hozza a nagy tömegben nyíló útszéli zsázsa illatát. Nyílik még a szagos bükköny, a pipacs és a fehér mécsvirág is. (Onnan tudom, hogy megnéztem a növényhatározóban.) Ma elég sok felhőfotót készítettem, lehet, hogy fel se rakom őket. Próbáltam a nap különös ragyogását is elkapni, de vannak kétségeim a siker iránt. Mivel szűk fél óra alatt visszaértem a hídról, még tettem egy kört a Duna-parton. Szerintem megvan a tízezer lépés.
Kertünkben nem nyit a fügebokor.
Érdekes módon gyökérről újabb fügevesszők hoztak leveleket.
Lehet, hogy az öreg bokor törzse megfagyott a télen?
Nem tudom.
Mindenesetre van utánpótlás, mert az aprók közül több kihajtott.
A franciabalkonon elhervadt a tulipán, most a kövirózsa terpeszkedik ész nélkül. Viszont felütötte a fejét a Felálló Iszalag (növényhatározó) is. Ez méteresre is megnő, ha jobb körülményeket kap, mint nálunk.            
Felfelé jöttömben összeszedtem a postát.
Mica kapott egy értesítést talán arról, hogy ösztöndíjban részesült a szakdolgozatának a témája, kidolgozottsága miatt.
Egyet a nyelviskolától (angol nyelvvizsga előtt áll), és
egy harmadikat is  – Vedres Csabától. Alkalmasint az a kotta lehet benne, melyet esküvőjén szeretne eljátszatni az orgonistával. (Szilas Imre már megküldte a John Bull G-dúr rondót, melyet viszont kivonulásra szeretne eljátszatni.)
Mondanom se kell, hogy én meg a Greenpeace-től kaptam egy borítékot.
Gondolom, támogatást kérnek.
Még nem nyitottam ki.
Megemlítem még, hogy a rigók tanulékonyak. Írtam róla, hogy egyikük pánsíp glisszandót fúj, egy másik a volt szovjet himnusz első sorát vezeti elő, egy harmadik pedig - nem viccelek -: a Family Frost autójának a jelét recitálja (emléksztetőül abszolút hangokkal:
c ed fe g c'.)
Azért ez elég szenzációs, nemde? Már mástól is hallottam, hogy romlik az énekesmadarak műsora, mert mindenféle civilizációs hamisságokat megtanulnak.

Fordítok a dolgon, mielőtt ordítok a dolgom miatt. Arról van szó, hogy általában a napi adagiumomat megteszem a számítógép előtt (mögött) ülve, majd napi kétórás gyaloglás következik lehetőleg fényképek készítésével párhuzamosan. Ezután szoktam a fotók kidolgozását és a poszt megírását megejteni, de eddigre behorpad a hátam, és átszúr a szívem irányába. Ezért vagy fordítok, vagy ordítok. Inkább fordítok. Előbb írok, s fotózom, aztán megyek sétálni.  (Nem kívánhatjátok, hogy behorpadjon a hátam!)
A fotózás ma megvolt a délutáni felhőszakadás jóvoltából. Valóságos „arany” esőt fotóztam. Márhogy májusi – aranyat érő – esőt.
A munkába is jókorát haraptam.
Berekesztettük közös erővel a Távlatok utolsó számának nyomdára való előkészítését. Leadtam a Bangha-napló szkenneléséből általam alapanyaggá varázsolt anyagot, elkészítettem a netre való felrakáshoz a 19. Távlatok számot.
Főztem és megebédeltem,
rendeztem a Pafinak adandó adminisztrációs vackokat.
Most pedig itt
ülök, és már megint kezd behorpadni a hátam. Így hát sebtében
abbahagyom a posztot,
beveszek egy antihátbehorpin tablettát, még
benyomom a képeket a helyükre, aztán
hátradőlök a fotelban és
lóbálom a lábamat lefekvésig és/vagy Csehovot
olvasok, mert még tart a könyvből.
* * *
A mai tízezer lépést szintén könnyedre vettem. Abból indultam ki, hogy ha túl vagyunk egy felhőszakadáson, nem követi újabb. Mivel tapasztalatom szerint az MBT kifejezetten flaszterra készült, úgy döntöttem, hogy átmegyek a vasúti hídon Újpestre, a másik oldalán pedig visszasétálok.
Hogy miért?
Mert a Duna fölött tiszta a levegő, nem használják el az autók stb.
Szeltem a szép szelíd szelet,
szabadon szuszogva szórakoztam,
szinte szaladtam,
ahogy haladtam.
Egy fotós próbált lekapni egy francia hajót, melynek a nevére is emlékszem: Victor Hugo. Méretes sétahajó volt, zöld műfűvel leterítve, s néhány vakmerő utas dacolt a borús idővel, a nyugágyak némelyikén magát összehúzva. Honnan jöhettek?
A Rajna-Majna-Duna csatornán végig.
Biztosan.
Hiszen Strasbourg felirat is díszelgett a hajón.
A velemkorú fotós valamit elbliccelhetett, mert átugrott a korláton, át a síneken és a túlsó járdán folytatta a képkészítést. Később pedig egy velem szintén egy idősnek látszó turistaszerelésű fickó vizsgálta Budapestet látcsövön keresztül, majd ő is gondolt egyet, és átugrált-mászott az én térfelemre.
Így értem el Újpestet, ahol a kerítés hiányosságait kihasználva bújtam át a déli járdára, hogy csakugyan változatosabb legyen a visszautam.
Ide nem vezet lejtő csak lépcső, ezért szinte sose cangáznak rajta, inkább kocogókkal találkozhat az ember.
Most is így volt.
Többen dübörögtek el mellettem.
Sajnáltam, hogy otthon hagytam a fényképezőgépet, mert a nap az izlandi vulkánkitörés porfelhője miatt nemhogy opalizál, egyenesen elveszítette kontúrját, és udvar veszi körül, és gyöngyházfényű.
Mire hazaértem, eltűnt az újabb felhők mögött. Mindegy, még lesz módom megörökíteni elváltozását.
Itthon csakugyan Csehovot olvastam.
Megint oda lyukadok ki, hogy az a pali nagyon tudott írni. Jó megfigyelő lehetett, sok történetet meghallgathatott, s ezekből párolta le a maga sztorijait.
Egyiket jobban élvezem a másiknál.

A tegnapi Mátyás-hegyi mászkálás és a mai dunsztos idő miatt úgy döntöttem, hogy nem megyek dombos részre. Kinyitva a postaládát, benne találtam az újságíró-igazolványom idei tikettjét. A helyére ragasztottam, s úgy indultam a megálló felé. Követve a parafadugó-elméletet rájöttem útközben, hogy megnézem belülről az Aquincumi Múzeumot.
S lőn.
Nincs dombon, gyalog elérhető, s van érvényes igazolványom. Megnézem, mit ér?
(Soha életemben nem használtam még semmire.)
Ma 650 Ft-ot ért, mert ennyi a nyugger-belépő.
Beléptem.
A légkondis termekben csakugyan megelevenedett a történelem. Szépen formált üvegtárgyak, filigrán szobrok, csatok, szerszámok, fegyverek sorjáztak, és nem csak azok, melyeket nálunk ástak ki, hanem sokfelől hoztak ide nagyon különféle korszakokból érdekesebb leleteket. Persze megtekinthető a vízi orgona, többféle pénzérme, mely bevallottan a császárok állandó reklámját hivatott szolgálni. Úgy láttam, gazdag polgárok éltek itt, mozaikpadlós, fürdős, padlófűtésű házakban. Szarkofágokba temették halottaikat, melyeket kőreliefekkel díszítettek, s feliratokat vésettek a kőbe. (Akik nem voltak gazdagok, azoknak a tárgyai régen szétmállottak, pl. faedények stb., és sem maradt mozaikpadló, sem kőszarkofág utánuk, mert nem volt ilyenjük. Vélhetően ők vésték a gazdagok emlékeit, készítették a cifrálkodásukhoz szükséges díszes tárgyakat.)
Kint a romkert tele volt élettel. Leginkább gyíkok cikáztak jó tempóban, közeledtemre kövek közé illantak.
Végigcsavarogtam a kőtárakat, a berendezet házakat, és belekukkantottam egy „kronoszkóp”-ba. Ez a múltba néző készülék. Elektronikus úton készített képeket mutatott a rekonstruált épületekről. Érdekes volt látni, hogy a romok helyén kb. milyen házak álltak egykor.
Készítettem néhány képet is emlékeztetőül, de ma a fülledtségre való tekintettel nem nagyon forszíroztam a dolgot.

Öcsém beszédes, én hallgatag vagyok. Ő rendre egy környéket látogat meg napi sétája alkalmával, én meg mindig máshol mászkálok. Amikor együtt kószáltunk, egyszerű volt a dolog.
Ő mesélt, mert még nekem nem mondta el korábban.
Én meg többnyire hallgattam, mert történeteit még nem hallottam korábban.
Érdekesen fogalmazott.
Egyik története nagyon megragadott engem. Elmondta, hogy Kaliforniában is úgy van az, hogy a part menti telkek tulajdonosai szeretnék lekeríteni azt a területet, mely az óceánra néz. Ám amint észrevették a hatóságok, azonnal elbontatták mindenkivel a kerítéseket, mondván, hogy az sérti a demokráciát, sérti a környék sétálóinak az érdekét, mert az óceánpart mindenkié!
Ma többedszer tapasztaltam meg, hogy sértik demokratikus jogainkat, amennyiben a hegyekre irányuló utcák rendre zsákutcának minősülnek. Ma lefotóztam egy táblát, mely a zsákutca jele alatt arról értesít, hogy magán terület. Persze ez nonszensz. Egy utca nem lehet magánterület, ha pedig az, akkor nem utca. Láttam egy kiírást turistáknak: Ösvény a remetehegyi barlanghoz. Az ösvény keskeny. A beszájadzásától számított húsz méteren belül hatalmas tankcsapda lohasztja le az ösvényt felkeresni vágyók lelkesedését. Tiltó táblát ez esetben nem mertek kitenni, de effektíve ellehetetlenítette az ott birtokló az áthaladást. Tevőlegesen elbitorolta a közterületet. Nem egy helyütt meg sorompó jelzi, az utat lezárták.
Kik, ki elől, milyen alapon?
Az nem létezik, hogy hegyeinket körgyűrűszerűen magánházak tulajdonosai zárják le.
Nos, ha demokráciát akar az új kormány, lesz dolga bőven. És az is megeshet, hogy a rendőrség se győzi a falakat, „kordonokat” elbontani. Lehet, hogy mégis segítségül kellene hívni a gárdát? Legalábbis együttműködni velük, s a rendőrökkel kart karba öltve visszavenni azt, ami a mi közös tulajdonunk?
Ha az ember magasra hág, jól elszórakozik a tájékozódással. A remetehegyről természetesen a Keleti p.u.-t fotóztam. A Keletinél járva pedig feltehetően a hegyeket venném célba. Mindig a távoli dolgok vonzzák a tekintetet.
Hiába minden – „távlatok”-ra szükség van – mondom én, a Távlatok társszerkesztője.

Ma nem sok időm volt az utcán bódorogni, és lesni a májusi esőt, mely aranyat ér. Csepegett, csepegett, s véltem az elő-előtűnő napsugár aranyos sávjait felfedezni. Summa summárum, még hátravan az aranyozás. Ma legfeljebb aranyfüsttel gazdagította a májusi eső a földeket. Inkább április szeszélyét tapasztaltam, hol fáztam, hol melegem lett (s a csaknem egész napos korrektúrázásból meg elegem). Mert mi is történt a reggeli mise után?
– Befejeztem Bangha naplójegyzeteinek átfésülését egy rossz minőségű nyersanyag alapján, mely hol magyarul, hol franciául, gyakrabban latinul s legtöbbször németül szól.
– Mire végeztem, megjött az Echó, és azt is feldolgoztam. Ez a lap – a sokat vitatott – medjugorjei állandósult jelenésének a lapja. Régóta írok kommentárokat az üzenetekhez. Korábban leadtam az e havi kommentemet. Most a lap törzsanyagát vizsgáltam felül. Tetszett a nekem emberként egyébként is szimpatikus Mirjanával készült interjú. Vannak, akik hazugságnak tartják az egész jelenséget. Én nem tartozom közéjük. Hogy pontosan mi történik, nem tudom, de számomra ez a nő hiteles. Arról beszél, hogy ha egy háziasszony „szétdobja” a lakást, abból csak a látszólagos zűrzavar tűnik fel. De a végeredmény a megnyugtató nagyobb rend, mely jó érzéssel ölti el az ott lakókat. Mintha a föld megrendülései is ezt céloznák. Szebb jövőt vajúdik a föld. Nincs okunk félni, annál inkább bízni abban, aki maga a szeretet.
– Délutánból estére alkonyodóan megérkezett a Pályázatfigyelő is, melynek kitatarozásához már nincs érkezésem. Hajnalban nekiülök, és egyszer csak kész lesz.
– Viszont elkészítettem javaslatomat arra, hogy miket tartalmazzon a Micáék esküvőjére való invitáló kártya és melléklete.
– Meg fogadtam a konyhánk tatarozásához érkező Zalakerámia-lapokat. Tele van velük az előszoba. (Kb. 700 kg.)
– Este rövid sétát tettem, majd hazajöttem, mert fényképezőgépem kijelezte, tele van a kétgigás memóriája. Hát mit mondjak, nem unatkoztam e tekintetben a közelmúltban. Ma kikukázom a teljes tárat, hogy átadja a helyet az újabb – vagy 2000 – fotónak. Az utolsókat még felteszem az Etudes-be. Aztán megnyomom a delete-gombot.
Még két szolgálati közlemény. 1. Tegnap készítettem egy fotóetűdök II. mappát, mert nem minden gép képes leolvasni az ezer képet tartalmazó anyagot. Ám a művelet felénél törekvésem csütörtököt mondott, mert nem ad több ingyenes tárhelyet a picasa. Így visszakoznom kellett. :-(((
Vigasztalódjatok.
Mert így viszont a hat új felkerült a helyére.            
2. A fényképezőgép ügyetlenül hosszú szó, 13 leütés. A kamera csak 6. Most megtaláltam a 3 leütéses módszert. Ez a köv.: fg és F3. Beraktam gyorsszövegbe. Nektek sokáig tart végigolvasni a szót, nekem viszont sepercig. Fg F3 és kész.

Korrektúra.
Mise
Porszívózás
Séta az Óbudai szigetre
Tálalás
Vendégség
Vendégek el,
RM találkozóra beesett valaki
Ő el,
Beesett másvalaki
Ő is el.
Fényképek rendezése.
Leltár készítése.
Persze ez így csontváz.
Valójában kedélyesen indult a nap, a séta is célját érte.
Már a szigetbejárónál feltűnt, hogy itt majális lesz, JOBBIK majális. Talán a posztoló rendőröket is meglepte, hogy egyvalaki (én) fényképezőgéppel a kezében nem oda, hanem a sétaútra kanyarodik. Csaknem magányosan bandukoltam fel a sziget hosszában (entlang) az északi csúcsig, hogy mégis lefényképezzem a hó jellegű vattapaplant, mely a parton összegyűlt. Az jutott eszembe, hogy ha a nyárfa termései fává szökkennének, egy éven belül csak nyárfákból állna a föld növényvilága. Rejtett számomra, hogy mi az értelme ennek a hatalmas áradásnak, melyet a nyárfák produkálnak. Persze feltehetően kiterjeszthetném ezt a gondolatot mindenféle növényre, mert Pazarló szaporaságuk programozott, és minden képzeletet felülmúlóan az élniakarásról szól.
Amint bandukoltam, erősödően megütötte fülemet valami hangszóróból szóló zaj. Na, mondom magamban, elkezdődött a majális.
De nem.
A kajakozó legényeket motorcsónakon hajszoló edző kajabálta tele a csendet különféle utasításokkal: Húzd egyenletesen, hadd szóljon… hadd csússzon az a hajó… ne kapkodj … felemelve az evezőt állj meg vele egy pillanatig, s csak aztán húzz bele … ez az, csak így tovább…
Visszafelé aztán szemem elé tárult a majális forgataga teljes színességében. Ezeket próbáltam visszaadni a képeken. Lásd őket ott, és mivel már igen későre jár, most vissza is vonulok. Nézegesd a fotókat.

Átkozott bicikli. Rápattantam, és azonnal szembesültem a déli széllel. (Visszafelé az északival. Alighanem szélcsend volt.) Mivel olyannyira vágytam kerékpáron bejárni azokat a helyeket, melyeket gyalog már untam, ma bekerekeztem az Óbudai szigetre. Általános tapasztalatként rögzíthetem, hogy
1. Folyamatosan úgy éreztem magam, mint egykor az örökhajtós gyerekbiciklin. Ha nem tekered, leáll. Csak hátszéllel és lejtőn hajlandó kitartóan pörögni, emberi beavatkozás nélkül.
2. A kerék fordulatonként hangot hallat, melyet az utcazaj elnyom. Szerintem folyamatosan fékezi valami a tempót.
Mindegy. Elmentem az északi csücsökhöz, és nyárfák okozta hómezőt találtam körös-körül. A vattaszerű termés teljesen és vastagon beborította a talajt. (Mégiscsak déli szél fújt.) Persze kilós kamerámat megint nem hoztam magammal, így kénytelenek lesztek elfogadni, hogy igazat beszélek. Vélhetőleg nem minden évben tesznek ki ennyire magukkal a fák, de idén bőséges a vattatermés. Allergiások figyelem. Szúnyoghálóval, orrfújással védekezzetek a nyárfa támadása ellen.
Annyira zavart a kerékpár nyavalyája, hogy kikapcsoltam előbb az első, majd a hátsó féket. A súrlódás maradt.
Mivel nem jöttem rá az okára, elkerekeztem a canga reparálóhoz vele. Ő – azon túl, hogy megállapította: öreg jószág már ez – semmi vétket nem talált a drótszamárban. Ment vele egy kört, s fenntartotta véleményét. Ajánlotta, hogy én is menjek vele, és ha hallom a zörgést, akkor jelentsem. Mentem hát, de én se hallottam a nyomorult hangot. Persze, hogy nem, elnyomta az utcazaj. A szerelő épp csak azt nem mondta, hogy nem a cangával, hanem a gazdájával van baj, már nem bírja szuflával.
Ma eddig jutottam. Lehet, hogy inkább gyalogolni fogok eztán is, vagy Kata lányunk elviszi a szentendrei szuper szerelőhöz, aki olcsón és jól…
Újabb fotó sincs hát ma, de a tegnapiak már az új albumban feszítenek, az Etudes-ben.

Sűrű napom lett. Szkennelés, de minek, javítgatás, de feleslegesen, viszont négy anyagot hoztam haza papíron, hogy ki ne essen a szemgolyóm, korrigálás közben. Ezek régi Távlatok számok.
Hazahoztam továbbá papíron az utolsó nyomdában elkészülő szám anyagát is. Ebben rendesen vannak elírások. Mindegy. Időben elkészülök vele.Mivel az idő csavargásra invitált, kigyalogoltam a Szentendrei útra, remélve, hogy majd csak lesz valami.
Lett.
Egy városba igyekvő busz jött. Megint a Margit-szigeten kötöttem ki. Kétórányit gyalogoltam. Számos futóval találkoztam.
Miért futnak?
Nincs hasznosabb dolog, mellyel leköthetnék energiáikat? (És én miért sétálok? – kérdezhetnék viszont a futók.) :-)
A futók egy része sportos, más részük küzdő, a harmadik pedig elkeseredetten rója a kilométereket. A legaranyosabb egy fiatal felnőtt pár volt. Csókolóztak a futópályán. Majd újra kocogni kezdtek. Mellém érve a fickó még meg is köszönte, hogy „elhúztam” oldalt a pályájukról. A futófelületen piktogram jelzi, hogy nem sétálóknak készült. Csak futóknak. Hát ez nem túl eredeti. Ha felkapom kezemet, s könyökölve sietek, ki mondja meg, hogy most éppen lassan futok, vagy sem?
Fotóim mától új albumban (Etudes).
Sok kerékpáros is pedálozott a szigeten. Utóbb sajnáltam, hogy nem cangával indultam útnak. No majd legközelebb.
Útközben a hasznosságon törtem a fejemet. Ha én lennék az induló kormány, kérnék EU-támogatást az ország kitakarítására. Közmunkában végeztetném el a tennivalókat. A nyugati megyékben kezdeném. Évente kb. két megyét takaríttatnék ki. Akik a takarításban részt vettek végig, azokból állítanék csőszöket, akik a Kanadában megszokott szigorúsággal büntetnék meg az immár tiszta megye szemetelőit.
Azért indítanék nyugat felől, mert az osztrákok szomszédságában lakók már rég óta ismerik a tisztaság kritériumait. A munka irányításában kérnék osztrák segítséget is. Használjuk fel az ő tapasztalataikat: Ha jól sejtem, tíz év alatt ki lehetne kotorni hazánkat.
Ez mindenkinek javítaná a közérzetét. Hatalmasat fejlődne általa a polgárság, aki immár környezettudatosan élne.
Ötletem ingyen adom.
Miként azt is, hogy aki kér, annak ingyen rendelkezésére adnék állami pénzből finanszírozott parkőr-botot. Szurkálja csak mindenki a szemeteket a botjára. Hátha egyszer elfogy a sok szemét. Arról nem is beszélve, hogy aki szedegeti, feltehetőleg maga nem fog szemetelni.
Még virágmagokat is osztogatnék, hogy derűsebb környezetben éljenek honfitársaim.
Most abbahagyom az ötletelést, mert pihennem is kell.
Rólatok nem is beszélve.

Ha valaki modellre talál, egészen addig követni fogja, amíg egy másikra, egy jobbra nem lel. Énrám olyan erősen hatott a festő Renoir életvezetési elve, a parafadugó-elmélet, hogy máig el vagyok vele. Gondviselésnek is nevezhetem, a vallásos emberek érteni fogják, de mondhatom esztétikus viselkedésnek is, mert egyik megfogalmazása szerint esztétikus valami azzal élni, amid van, azokkal az eszközökkel, amelyek rendelkezésedre állnak, és úgy használva őket, hogy megelégedett légy adott körülményeid között.
A parafadugó-elmélet szerint a patakba vetett dugó eljut a tengerbe, csak közben hol elakad, hol örvénybe kerülve kering, hogy aztán vidáman tovalejtve folytassa útját, míg célba (a tengerbe) nem ér. Mostanság kitartóan sétálok, s sétáltatom fényképezőgépemet. (A csoda vigye el, miért nincs rövidebb neve ennek a masinának. Azért is kitalálok egyet. Legyen csak Fuji a neve.) Tehát mivel kutyám nincs, a kilós Fuji veri az oldalamat mászkálás közben.
És most vissza a látszólag véletlenre.
Ma sem határoztam el semmi egyebet, mint hogy vonatra pattanok, és pedig arra, amelyik irányú előbb érkezik a megállóba.
Az esztergomi jött Pestre tartva. Néztem a lehetséges megállókat. Újpesten voltam már, a következő a Tatai út eleje, nem sok látnivalót ígér.
Megvan.
Rákosrendezőig megyek, hiszen jó tíz évig Zuglóban laktunk. Megnézem, mi maradt belőle még az ötvenes évekből. Hát nem nagyon sok, mégis hálás szívvel róttam az utcákat, feledve a gyaloglás megterhelő voltát. Lekötött az emlékezés. A „drága bakter urak” most is leengedik a csapórudas sorompókat. Legalább három pár működik belőlük. A XX. század gémeskútjai rézsútos pálcájukkal. Első utam a Kassai térre vezetett. A templom zárva. Igen sajátos hangú orgonája volt neki, fémes felhangokkal. Az akusztikája pedig csapnivaló. A belső teret Kontuly Béla hatvanas években készített freskói díszítik. Ide (is) jártunk misére. Egy ideig Kerényi Lajos káplánkodott ott. Tőle hallottam először M. Kolbe vértanú szerzetesről. Továbbmenve az Erzsébet királyné út és a „Nagylajcsi” (hányan tévesztették el: Nagy Lajos királyné útnak mondva) sarkán három olyan boltot találtam, amely 56-ban is az volt, ami ma. Egy patikát, egy zöldségest, és egy borbélyműhelyt.
(56-ban az Erzsébet királyné úton zörögtek befelé, a városközpont felé, a ruszki tankok – írja a szemtanú – én.)
Lekaptam a Róna utcai (a szoc. időkben átmenetileg Lumumba u. volt) iskolát, a Limanova téri református parókiát, néhány lepukkant gyárat, saját házunkat, a tejcsarnokot, amelyet Götzék vezettek, és a hentest a Fűrész u. Erzsébet k.-né út sarkán, ahol egy üvegszemű hentes fagyoskodott télen, a Gyuri bácsi. Meglátogattam a Rákos-patakot is, mely semmit sem változott az utolsó fél évszázadban. A csúcs ma a rendező-pályaudvar és a gurítódomb között ívelő felüljáró megtekintése volt. Ide sokszor jártunk, főleg este, mert egyedülálló látványosság volt a maga nemében. El kell mondanom, hogy a vagonok rendezése valaha a szerelvény előre-hátramozgásával történt (tolatómozdony). Egy magyar találta ki, hogy az osztályozásra váró tehervagonokat vezessék egy dombra, s onnan a különféle helyekre indítandó kocsikat kapcsolják szét, és gurítsák le, hogy a vasutasok a váltók állítgatásával a megfelelő sínpárra tereljék őket. A túl nehéz szerelvényeket fékezték, nehogy kárt tegyenek a már sínen veszteglő többi kocsiban. Sínre tett „sarukkal” lassították le a vagonokat. A saru megfelelő távolságra téve éppen annyira fékezte le az érkező szerelvényrészt, amennyire kellett, hogy aztán a siklatóban kössön ki munkája végeztével. Nos ezek a saruk szikrát csiholtak a súrlódás következtében. Este pazar látványosságot nyújtott a saruzás a felüljárón bámészkodóknak. Valóságos tűzijátékot láttunk. Ma már nincs rendezés, vagy alig. Nincsenek meg a siklató vályúk és a saruk sem. Van viszont rozsda, dudva, gaz és muhar, meg szemétkupacok. Csaknem általános tapasztalatom, hogy vasúthoz közeledve aránytalanul sok hulladék található. Talán senki földjének, gazdátlan terepnek vélik a szemetelők. Azt is megfigyeltem, hogy a gyárak és a vasút környékén arra sincs energiájuk, pénzük stb. a tulajoknak, hogy kiirtsák a bozótot. A természet mintegy visszahódítja, ami egykor az övé volt. Fák sarjadnak, gaztenger borítja el ezeket a gazdátlan vidékeket.
Kár.
Jobb sorsot, rendezettebb látványt érdemel a civilizált világ.
Nagyon dicsérném azokat az önkénteseket, akik módszeresen irtanák a dudvát, számolnák fel a szemetet.
Nem a rézkábelekre gondoltam.

Alighanem új albumot kellene nyitnom. Most kb. ezer kép van a fotóetűdökben. Ma meg délután újra káros szenvedélyemnek hódoltam, s újabb negyven képet készítettem. Lefényképeztem a nedvességet, a felhőt, ahonnan eredt, egy csigát meg egy másikat, a hegyeket meg az utakat. Egyszóval fél kettőig a PC-n dolgoztam, ekkor szemergő esőben elindultam. Ezúttal a Fenyőgyöngyétől gyalogolva eredményes támadást vezettem a Hármashatár-hegy csúcsára. A fotókat megkísérelem berakni a meglévő albumba. De ha nem megy, újat nyitok. Études lesz az új album neve.
Útközben eszembe jutott számos szebbnél szebb gondolat, ezek közül egyet vezetek elő. Tegnap este elolvastam Csehov egy kisregénynek is beillő elbeszélését. Címe, íme: A sztyepp. Kb. nagyanyánk születésével egy időben keletkezett, 1888-ban íródott. Sok mindenről szól az elbeszélés. A kerettörténet annyi, hogy a szüle a gyerekét egy messzi városba küldi, hogy tanuljon. Szekérkaraván viszi magával. Áthaladván a sztyeppen, egyszer csak hatalmas vihar támad. A gyerek majd meggebed részint a félelemtől, részint a hideg nedvességtől. Végül túléli az égi kataklizmát, megússza egy napos lázzal.  
Olvasás közben beugrott nekem egy párhuzamos magyar történet. Bernáth Aurél 1956-ban jelentette meg könyv formában önéletírását, bár ami vele esett meg, a századforduló táján történt, amikor még kisgyerek volt. Történetének a címe: Arckép viharban, és az Így éltünk Pannóniában c. könyv második fejezete hozza a sztorit. Arról szól ez az elbeszélés, hogy jó nevű ügyvéd apja jól berúgott a Balaton északi partján, így lekésték az utolsó hajót. Noha hatalmas vihar készülődött, csónakosokat fogadott fel, és négyesben nekivágtak az átkelésnek. A gyerek BA, a két evezős legény és az apa. Utóbbi tovább folytatta az iszogatást, egy darabig még énekelt is, kisfia közben egzisztenciális pánikot élt meg. A villámok egymást érték a koromsötét égből. Egyik evezős merte a vizet, a másik megpróbált előbbre jutni a lélekvesztővel. A fiúcska meg a poklok poklát élte át. Apja – vélhetően – így próbálta kemény legénnyé faragni. Persze totál eredménytelenül, mert akinek más az alaptermészete, az sose lesz vakmerő.  Hogy nem én találom ki az őrült magyarázatot, meg tudom erősíteni. Mert Bernáth Aurél elmeséli azt is, hogy egy hatalmas égiháború idején apja felküldte a padlásra, és nem jöhetett le addig, amíg el nem csitult a vihar.
Mondanom se kell, hogy ettől se lett bátrabb a kislegény.
Nos a párhuzamos történetek abban közösek, hogy igen érzékletesen írják le a természeti eseményt, és abban is közösek, hogy mindkét történet éjszaka játszódik, ami a legénykék számára még félelmetesebbé teszi a jelenségeket.
Most pedig rátérek a fotók kezelésére.