Mickey webnaplója

A Távlatok 20. számában (1994) olvashatók a döntött szövegek:
A miseordinárium része, a Gloria ezzel a szöveggel kezdődik: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek.” Ennek a szövegnek a forrása a biblia, ott is a Lukács-evangélium 2,14 szövege, melynek viszont helyes fordítása a következő (Nemeshegyi Péter):
„Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön az embereknek, akiket Isten szeret!" Hát ennek a szövegnek nem ugyanaz az értelme, hanem egészen más.
Nekem elég furcsa, hogy az egyház tud a helyes szövegről, mégis a téveset énekelteti, mondatja évszázadok óta a hívekkel.
Miért félnek megváltoztatni a szöveget, ha egyszer nem jó?  Miért hagyják, hogy téves szövegfordítás szerepeljen a szentírásban?
Nem értem.
Más kérdés az, hogy a magyar szófordulatok nem egyeznek az importáltakkal. Így idegenes hangzásúak közös imáink.
Mindegyik. Itt és most csak az Angyali üdvözlettel foglalkozom. Egy lehetséges változatban megmutatom, hogy magyarul hogy hangoznék a szöveg. Pl. így: Minden kegyelem részese, Mária, üdvözöllek. Veled van az Úr. Áldottabb vagy minden asszonynál, mint ahogy a gyermeked is, Jézus.Asszonyunk, Szűz Mária, Isten szent anyja, járj közben értünk, bűnösökért, most és amikor meghalunk. Ámen.
Jó, jó, tudom, az összes énekelt üdvözlégy ellehetetlenülne, mert a szótagszám sehogyan sem stimmel, nem is faragható át akadálytalanul. Csak megemlítem, hogy amint a magyar teológiához magyar megfogalmazások volnának szükségesek, ugyanúgy jó volna egyszer magyarul megfogalmazottan mondani az imákat.
Megint a fenti kérdés tolakodik elő: Mitől fél az egyház? Hiszen Isten alkotása az ember, s az ő akarata szerinti a sokféleség, a különféle nyelvek a teremtés gazdagságáról, változatosságáról szólnak.
Más.
Keresztesné Várhelyi Ilona idillje a jó papról:
Egy erdélyi faluban láttam a pozitív példát. A plébánia mindig nyitva, akár otthon van a pap, akár nincs. Nincs házvezetőnő, mégis mindig megvan minden. A falu apraja-nagyja tudja, hol van a plébános, hogy értük csinál valamit, nekik intéz valamit. Mire hazajön, valaki főz, ha hiányzik a reverendájáról egy gomb, valaki kérés nélkül felvarrja. Házában és kamrájában mindenki jól tájékozódik. El lehet vinni bármit, s lehet hozni bármit. A legkisebb szoba van csak zárva. Fürdőszobájába bárki bemehet. Ha véletlenül hosszabb időre elmegy, bezárja a külső ajtót, de a kulcs helyét minden falubeli ismeri. A plébánián nincs nagy rend, nincs perzsaszőnyeg. De egy tányér leves, kenyér mindig jut annak, aki éhes. A pap tudja, hol van családi gond, hol kell a gyerekeket különösen óvni, anyagilag támogatni. Tudja, kinek mire van szüksége. Ő is bármikor bárhová bemehet, minden házat minden évben megszentel, akár hívják, akár nem. Ez a falu jóval nagyobb területű és hasonló lélekszámú, mint egy átlagos városi plébánia. Ez a pap nem fél az emberektől, se nőktől, se férfiaktól. Még sose hozták össze senkivel a pletykák. Pedig néha a nyakába borulnak a bánatos menyecskék. Ez a természetes. És tudja, hogy rendezze a menyecske ügyét az anyóssal, a részeges férjjel, hogy vigasztalja a hatgyermekes fiatal özvegyet és a 96 éves öreget. Kegyes általánosságokat ritkán mond. Mindig mindenre ráér. Igaz, csak a misék, esküvők, temetések kezdődnek pontosan. Más időpont nem is köti. Akinek sürgős a dolga, az mindig megleli. Minden gyerek jár hittanra. Mindet ő tanítja. Mindet ismeri. Keresztelésük óta mindent tud róluk. Mindegyik hallgat rá. Bármelyikért bármit megtesz, ami javukra válik. Gyógyszert kerít a betegnek, jobban tudja, mint az orvos, mire mit, mennyit kell szedni, s ha az sem segít, találékony szeretettel, humorral enyhíti a bajt. Sehol nem láttam bensőségesebb és örömteljesebb esküvőt, mint itt. A keresztelés is az egész falu ünnepe. Vasárnaponként mindenki átélheti, hogy az Ige táplálék, a hétköznapi helytállás támasza, a nemzeti önbecsülés és a békés együttélés energiatartaléka. Ez a pap szívesen beszélget. Részt vesz a közügyekben. Politikai véleményét sem rejti véka alá. Ha kell, az istállóba is bemegy, hogy elrendezzen valamit. Ajándékba kapott autóját bárki kölcsönkérheti. A faluban nincs ember, aki ne köszönhetne neki valamit, de ő köszönetet semmiért sem vár. Hibáit sem rejtegeti. A feszület előtt az orvos, a tanár, a máshonnan idetelepült hivatalnok is keresztet vet, talán köszönetül, talán mert így illik.”

Kezdek magamhoz térni. A tegnapi hosszú nap sok-sok eseményét nem tudom itt felsorolni, végül is Elvira és Mica tervezett esküvőjének a megszervezése jegyében telt el az idó. Alapvetően megállapítottuk, hogy a két „igen” elhangzásának van súlya, a többi mind esetlegesség, s mint kitűnt, az ördög most is a részletekben bújik meg.
Lesz vőfély, lesz orgonista, lesz eskető pap, lesz zenész, lesz hangulatcsináló ember, lesz sokaság, lesz heje-huja, lesz dínom-dánom.
A városban körbenézve megint megakadt a szemem egy varjúfészek tömbön. Teli volt az egyik fa velük. Feri elmondta, hogy a varjú védett madár lett, és ezért nincs természetes ellensége. A város mégsem akarta, hogy túlszaporodjanak, ezért vett egy műsast 800 000 Ft-ért. Ameddig el nem lopták, csakugyan menekülőre fogták a varjak. Most megint zavartalanul szaporodnak.
Megnéztünk egy gólyavár nevű épületet, melyben Rákosi ávósai kínozták a politikai ellenfeleiknek tekintetteket. Tudatos a szóhasználat. Az volt az ellenségük, akit annak akartak tekinteni. A gólyavárban gyűjtötték össze áldozataikat, majd innen szállították fel az Andrássy út 60-ba. Nem folytatom a témát.
Megnéztük azt a házat is, melyet Tücsi lefoglalt az esküvő hetére, hogy ott legyünk együtt a franciákkal és a mosoniakkal, s az egész családdal.
Hazafelé az Intercity dohányos szakaszába kaptunk csak helyjegyet. Úgy éreztem magam, mint egykor a laktanyában, ahol igen sokan dohányoztunk. Nos itt is erős dohányfüst terjengett. A hangszóró időnként bemondta, hogy dohányzó utasainknak a 453-as sz. kocsiban biztosítunk lehetőséget a dohányzásra. Hát ez volt a mi vagonunk. A bemondás logikáját sem értem. Ha a dohányos nemdohányzóba kért helyjegyet, akkor nincs joga átjönni bűzölögni, mint ahogy nekem sem volt jogom helyet foglalni a nemdohányzó kocsiban. Ha tehát nem jöhet át büdösíteni, akkor miért mondták be, hogy itt biztosítanak nekik dohányzási lehetőséget. A felszállás előtt eldőlt, hogy útközben bagózhat, vagy sem, attól függően, hogy milyen helyjegyet váltott.
Szerintem fordítva kellett volna csinálni. A dohányosok számára kellene biztosítani a nemdohányzó kocsit. Ezzel segítenének szerencsétlen szenvedélybetegeknek a káros szokásuktól való szabadulásukban, mert hiszen ott tilos dohányozni. A dohányzóban pedig minket, nem dohányosokat elhelyezni, hiszen mi amúgy sem gyújtunk rá. Így mindenki jól jár – a dohánygyárakat kivéve.
Ma reggel misére igyekezvén a templomlépcsőn találkoztam egy igyekvő májusi cserebogárral. Nem tudom mit keresett itt idő előtt. Még csak április 19. van!
Megkíméltem az életét. Talán azért is, hogy ne fröcsögjön szét a márványlépcsőn a nyomorult.
Délig dolgoztam, majd visszatértem ahhoz a gondolathoz, hogy nyeregbe kellene pattannom. Elhatározásomat tett követte. Pattantam, és elkerekeztem Lupa-szigetig. A kompátkelőnél visszafordultam. Nem akartam kísérteni több éves kihagyás után testi épségemet. Szerencsésen hazaérkeztem. Tervezem a folytatást.
Klárika telefonált, hogy idős kántornőnket ápolja. Nem tudni, megéri-e a reggelt, olyan súlyos az állapota.
„Asszonyunk, Szűz Mária, imádkozzál érette most és halála óráján. Ámen.”

Tegnap alig volt időm-erőm posztom megírásához. Inkább csak jelzésszerűen számolt be arról: hol is jártunk, mit is végeztünk.
Egy kicsit a részletekről: Leendő nászuram: Koltay Ferenc (BOSCH-érdekeltségüket, műhelyüket vezeti odahaza. Felesége Lúcia ugyanott a „szakszervezet”, mert ellátja az alkalmazottak érdekképviseletét is, miközben adminisztrál. Elvirát nem mutatom be, ő a menyasszony. Öccse, Miki Győrben egyetemista, emlékezetem szerint járművekkel foglalkozó képzésben vesz részt. Húga, Ilona középiskolás, szerzetesekhez jár, s lovagol, nem is akárhogyan.
A tegnapi felvételeken egyszer mindenkinek a neve szerepel kiírva, majd csak kezdőbetűvel jelezve. Tehát először pl. Elvi, Luci, Ilcsi, Tücsi, utóbb csak így: E.L.I.T.
A miséről.
Sok és szép temploma van Szombathelynek. Mi tízre mentünk a ferencesekhez. Tömve volt a templom, és kifelé vonultukban megszámoltam a ministránsokat. 51-en voltak. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam ennyi beöltözött gyereket. Az énekes mise átlagos ideig tartott, rövid prédikációval, az énekek kivetítésével. Azért volt átlagos hosszúságú, mert ekkora asszisztencia be- és kivonulásához percek kellenek.
A Rábahídvégi Csárdában nagyon tudnak főzni, és hatalmas süteményekkel traktálják a megrendelőt. Mi két rétessel éltünk. Melegen hozták ki a vastag szeleteket tele mákos és meggyes töltettel. Hatalmas volt.
Nehéz ott diétázni, bár nem lehetetlen, mert kérésre grillezett halat kaptam hozzá illő körettel.
Megnéztünk egy középiskolai kollégiumot azoknak a vendégeknek a számára, akik a délutáni esti programot nem kívánják korahajnalig folytatni és már a roki nem a kedvenc táncuk. A koles a Koltay család házához nagyon közel van, a templomhoz is, és jó pihenési tisztálkodási lehetőséget ad bárhány vendégnek, családnak. Majd erről értesítés megy, de a család azt szeretné, hogy aki rokon eljön a lagziba, az maradjon ott másnap korahajnalig (buszon távozók) és reggelig, akik kocsit vezetnek, hogy éjszaka pihenhessenek indulás előtt.Voltunk a székesegyházban is. A fotók mutatják, milyen szép. Sok mindent felújítottak benne, a kereszthajóban négy bibliai jelenetet festett Kisléghy Nagy Ádám. Mivel bemozdultak, a felvett fotókat töröltem. Aki eljön, mindet megnézheti.
Ma esőre ébredtünk. Örülök neki, mert ha elég magasban keletkezett, talán az Izlandról érkezett lávahamu szennyezést belemossa a földbe. Feltehetően hasznos ásványokkal fűszerezi meg.
A szombaton vett hosszú virágosládában megágyaztam a kapott árvácskáknak. Most rajtuk a sor. Keljenek ki mind, és akkor erkélyünk teli lesz tiri-tarka virágokkal.
Ma szerettem volna nyeregbe pattanni, de ilyen láncrozsdásító időben inkább gyalogolok.

Ma ötkor keltünk,
elvonatoztunk Szombathelyre, majd
mise után kikocsiztunk helyszíni szemlére a
Rábahídvégen lévő Csárdába.
Megállapítottuk, hogy szép és jó,
épp nekünk való.
Napközben készült közel ötven fotó.
Ezeket erőm maradékával felraktam a fotóim közé.
Beszéljenek ezek helyettem ma,
mert mindjárt holnap lesz.
Most féltizenkettő.
Mindenkinek jó éjt puszi!

Ma a Filatorigátnál leszálltam a HÉVről, mert egy Ulrich-aknafedlapot akartam megörökíteni. Ulrich volt az, akinek a vaskereskedése az államosítás után VASÉRT lett. Én meg a vasért osztályvezetője. A kollégák közül nem egy ismerte még Ulrichot. Még meg volt odakerülésem idején egy WC, melynek tekintélyes csészéjét lépcsőn kellett megközelíteni, és mely kékmintás fajanszból készült gazdag díszítésű volt. Mondják, hogy Horthy is látogatta Ulrichékat, sokszor járt oda kártyázni.
Másfelől egy szerzetes említi könyvében, hogy milyen nagylelkű szponzor volt Ulrich.
Mivel még ma is működik az a fedlap, érdemesnek találtam arra, hogy lefotózzam. Még néhány régi szép, felújított épületet lekaptam, de nem sokáig időztem ma, mert a tegnapi kirándulás után elég hamar elaléltam.
A legfurcsább fotó egy panel árkádsorát mutatja graffity-felirattal: ISTEN SZERET TÉGED. Csakugyan ráfér a biztatás a falanszter lakóira. Most húzunk Vincéékhez, ezért sebtében ideaírt gondolataimat be is rekesztem.

Ma kicsit elbeszéltünk egymás mellett, mert amikor ott kellett volna lennem, ahol, akkor itthon voltam. Így két trupp indult a Széchenyi-hegyre. A rokonok, s jóval később én. Abban maradtunk, hogy én nem tartok velük az időcsúszás miatt. Viszont nekem is mászkálnom kell. Elhatároztam, hogy utánuk eredek, és vagy találkozunk vagy nem. Utóbbi teljesült. Magam elcsatangoltam Csillebércre, onnan fel Normafához, onnan le budakeszi irányába, de nagy örömömre felfedeztem a Tündérsziklát, és ettől kezdve eszem ágában sem volt messzebb menni. Leereszkedtem hát Zugligetbe, nemegyszer kis híján nadrágféken. Sok fotót készítettem, ezek láthatók máris. Egy kivágott fenyő csonkját nem fotóztam le, pedig kellett volna. A már halott fatörzs továbbnedvedzve gyantát eregetett. Sok-sok gyantát. Na, mondom magamban: Ezt kellene körülülnie egy vonószenekarnak. Akinek gyantázásra van szüksége, csak odamegy a tönkhöz, megfeni rajta a lószőrt, és már hegedülhet is tovább. Hát nem jó geg filmvígjáték epizódjaként?
Most ingyen adom.
A libegőnél buszra szálltam, és irány haza. A legszomorúbb, hogy egy nő feküdt a libegő melletti szelektív hulladéktartályok mögött. Közelebb léptem, hogy vajon elesett-e, de nem. Marmonkanna párnát tett a feje alá. Aludt, vagy aludni készült.
Már a villamoson átláttam a szomszéd kocsiba. Egy lányka huzigálta feljebb nadrágját, s lejjebb a lajbiját, azok mégsem akarták takarni pucér derekát. Ujjai vége legalább háromcentis műkörmökben végződtek. Hagyesek voltak ezek az „ékszerek”, legalábbis igen cikornyás mintájúak voltak.Hát ilyen szélsőséges a valóság. Akikkel szerettem volna találkozni, nem sikerült. Pedig minden bokorban őket véltem felfedezni. Hasonlítottak is rájuk többnyire, de ez kevés. Nem olyanokat kerestem, hanem őket.          
Mindjárt megyek Zsuzsa elé a buszhoz, mert együtt leszünk holnap. Vasárnap pedig Szombathelyen.
Az alkony 3 képe az izlandi tűzhányó-kitörés felhőjének Budapestre érkezését mutatja.

Szemergő esőben indultam útnak, szokásosan a réten átvágva. Mivel bérletem Budapest határáig szól, vártam egy Siemenst, és kimentem az Óbuda megállóhoz. Ott kezdtem bóklászni, hátha egy szép lovat lefotózhatok a helyi lovarda környékén. Nem volt szerencsém. Azaz, hogy majdnem. Egy rendőrségi autó utánfutójában mutatta felém két paripa az ülepét. Tilos országban tilos rendőrlovat fényképezni – gondolom én, legalábbis, ha szeretném elkerülni az ostoba és megválaszolhatatlan kérdést: Minek nekem ez a fotó? [Csak]
Persze, kihagytam, s továbbmenve egy távoli lovast kaptam lencsevégre, mert nem volt hajlandó közelebb jönni.
A szlovákoknál feltűnően sok út menti kereszt található (a lengyeleknél is), de Óbuda is elmondhatja, hogy korábban elég sokat állítottak, s ezeket ápolják máig.
Kettőt lefényképeztem. Egyet az Aranyhegyi úton, egyet pedig a HÉV-sínek mellett. Mindkettő szépséges a maga módján.
Nem hagyhattam ki az új stílusban készült házakat sem. Sokuk eladó. Nem csoda, kivár a piac.
Eddig nem tettem, most egy politikai plakátot is belevettem a tájképfotóba. Ez egy FIDESZ-plakát.
Az út mellett még láttam egy „Szavazz az állatokra!” megfogalmazású óriásplakátot is. Kihagytam ezt is, de el kell ismernem, hogy az Állatkert hirdetése megragad egy aktuális szituációt és ironikusan feldolgozza. Nem lehet fapofával ránézni az ábrázolt majomra.
Semmi különös nem történt a mászkálásom alatt, hacsak nem az, hogy egy kinyúlt éticsigát kikotortam az őt elnyelő pocsolyából. Nem köszönte meg, de kezdett visszabújni a házába. Apropó Ház. Az aquincumi megállóban van egy kis bodega. Volt az már minden, csak falra mászó fogkefe nem. Amikor kínai áruház volt, akkor meg is énekeltem egy írásomban. Most a neve Donna Tonna, funkcióját tekintve mini-talponálló italokkal, játékautomatával stb. A bolt neve nyilván korpulens tulajára céloz. Ehhez hasonló szellemességgel egy esetben találkoztam. Zsuzsa egyik testes kolléganőjét Házikónak hívták. Ez talán még frappánsabb. A kicsinyítő ikó-végződés arról szól, hogy hölgy az illető. A szó eleje – a ház – pedig méreteiről.
Hazafelé tartva megállapítottam, hogy csakugyan fogyhattam utóbb, mert be tudom gombolni trikóm minden gombját, és egyre jobban lötyög lábamon a strapabíró MBT. Utóbb vettem észre, hogy jó oka volt rá: Kikötődött a cipőfűzőm.   
Itthon a készült fotókat még pakoltam a helyükre, amikor egy email érkezett, mely értesített róla, hogy néhány perce, éppen a 83. születésnapján, elhunyt Ádám János jezsuita, akit nagyon kedveltem, becsültem. Tudtam, hogy nagyon beteg, mégis megrendített halálhíre. Isten adjon neki békét és részesítse az örök üdvösségben!          

Magához tért az idő. Nem mintha eddig magánkívül lett volna. Inkább úgy mondhatnám: Kitisztult, hiszen reggel még esett, s a távfűtők gyárkéménye is alig látszott, nemhogy a hegyek. Hát ehhez képest tisztult ki az idő. Az áprilisi zegernyét a kánikulában még vissza fogjuk sírni, de most jót tesz hangulatunknak látni a kék eget, a szikrázó napsütést, a madártej jellegű habfelhőket.
Készítettem is néhány fotót a „hab”-okról, mert ma ez „adatott nékünk” (hullámok nem, noha átjöttem a Dunán).
Átjöttem, mert három napja megrendeltem a neten egy Képes Bibliát, melyet Szegedről hoztak fel a bp.-i raktárukba (Soroksári út), ahol kp. ellenében átvehettem. Ez volt az egyik kedves olvasnivalónk, melyet gyermekeink annak idején esténként kitartóan hallgattak. A másik egy stuttgarti kiadású Fiatalok Bibliája volt. A katalógusukban megláttam azt is, így előjegyeztettem.
Hazafelé jöttömben még felvettem Neumann-varrógépünket, melyet 7000 ft-ért felújítottak, üzemképessé tettek a József krt. 21. sz. alatt. Hajdanában ez a „hergestellt in der DDR” villanyos masina asztallal együtt volt 6-7000 Ft között. Alig tudtuk ketten beleszuszakolni sporttáskámba a megújult gépet, mert a táska egyik végén lévő zsebében a BIBLIA lapult, a másik végében pedig az odafelé vett kenyér és a kiváltott szakajtónyi gyógyszer. 
Ezt még itthon előre látva meg sem fordult a fejemben, hogy vigyem a fotógépet, és lefényképezzem pl. a minden idők legdrágábban felújított hídját, a Margit-hidat. (Olcsóbb lett volna újat építeni.)
Itthon visszaszereltem, beüzemeltem a varrócsodát, és elsüllyesztettem asztalába, mert az az asztal jelenlegi munkahelyem is, ahol nem kelméket, hanem szavakat öltök mondatokká. Vagy a férc-mondatokat minőségire cserélem. 
Mivel a konyha felújítását előkészítő ember bármelyik pillanatban megérkezhet, borult a délutáni programom. Amíg el nem megy, nincs séta, nincs fényképezés, várakozás van, és posztírás. Utóbbi – helyesebben írva – csak volt, mert éppen most hagyom abba.

Úgy látszik, a napok jeles eseményekkel telnek meg. Tegnapelőtt a Fidesz megnyerte a parlamenti választást, tegnap este pedig még nagyobb esemény történt. Este balkezem középső és hüvelykujjával megfogtam a jobb csuklómat. Két ujjam zárta a kört, találkoztak. Találkoztak, úgy mint a Csalagút fúrópajzsai, miután áttörték az utolsó elválasztó réteget is. Szubjektíve itt több történt. Évtizedekkel ezelőtt, amikor erősen fogyókúráztam, az jelentette az áttörést, amikor már át tudtam fogni kezemet csuklóban. És ez évtizedek óta csak tegnap sikerült. Velem madarat lehetett volna fogatni.
Az már csak hab a tortán, hogy OV nemzetközi sajtótájékoztatóján csupa olyan mondatokat mondott, amelyek nem esnek kifogásom alá. Egyfajta erkölcsös értékrendet mutattak fel, amivel magam is könnyen azonosulni tudtam. Évek óta tudom, hogy programja pontosan az, amit én is gondolok a politikáról.
Nevezetesen azt, hogy a politika – ideális esetben – a szerzetesek szerénységével intenzíven dolgozó közigazgatási szakértők hada, akiknek egyetlen törekvésük a közjó arányos és folyamatos előmozdítása. Párhuzamosan kell és arányosan fejleszteni a gazdaságot, a lehető legőszintébb formában tájékoztatni a társadalmat, hogy hol tartunk és hová igyekszünk, milyen tempóban.
A parlament szégyene volt a személyeskedés, a pártoskodás, egymás sértegetése. Megismétlem, amit évek óta gondolok: Ha én lennék a napirendet levezető házelnök, azonnal leállítanám annak a politikusnak a karattyolását, aki nem a megoldandó kérdésről, a napirend adott témájáról beszél. Itt nem pártok érdekeit kell szolgálni és érvényesíteni, hanem mindenkiét, aki ennek az országnak a tagja, polgára, vagy határok mögé szorult magyarja! Az rendben van, hogy mindezt az EU-tagságból adódó elkötelezettséggel, az EU-val összhangban illik tenni – de csak a viszonosság alapján!
Visszatérve bio-karperecemre, a fogyást mértékletes formában ugye életfogytig próbálom, mert mint kinyilvánítottam, obesitasban szenvedő beteg ember vagyok, és ez szenvedélybetegség, amelyből a saját erőmből nem vagyok képes kilábalni, csak az anonim alkoholisták égi segítséget kérő közösségéhez hasonló módon. A notórius kövérek elképzelt társaságához csatlakozva gondolok arra, hogy mi volt a megtett út, és hogyan tovább.  Várok pl. a jó időre, hogy kerékpárra pattanva pedálozzak a slankság irányába. Először lassan, majd erőnlétemhez képest fokozottabb tempóban.
* * *
Két gyakorlati tanács fotósoknak: A pocsolyák a felismerhetetlenségig összekuszálják a tükröztetni kívánt tárgyakat. Az a pocsolya körvonalazza hűségesen a  benne tükröződő formát, amelyik igen-igen vékony.
A közlekedési lámpák hajnalban tükröztethetők a nedves, vizes talajon. Ekkor fényük intenzíven megrajzolódik a felvételen. Nappal az erős fehér tónus érvényesül, a lámpafény meg háttérben marad.

Újfent a rigók. Hajnalban nagy hangicsálásba kezdtek. Említettem már, hogy van egy glisszandós, aki pánsípján egy futamot fúj fentről lefelé. De már napok óta hallok egy pártos rigót is, mely az egykori szovjet himnuszt recitálja unos-untalan. Aki nem szeret szolmizálni, de ismeri a nóta szövegét, azoknak a kedvéért írom ide, hogy mit énekel a madár: Szövetségbe forrt… szövetégbe forrt… szövetségbe forrt… X.-szer egymás után.
Amikor a rigók szokatlanul hangosak, akkor csendes eső esik. Olyan mintha reggeli imát mondanának. Hiszen ha esik, akkor tálalva van a gilisztareggeli. Mert a giliszta akkor bújik ki a házából, amikor jól esik. Ellenkezőleg velünk, akik ilyenkor inkább a házunkba bújunk.
No, ez ma nem így történt.
Már a tegnap este befolyásolta a mai napot. Tizenegy is volt éjszaka, mire megtudtuk:
A Fidesz győzött, az MDF csomagol, az LMP feljött, úgyszintén a Jobbik. A MSZP süllyedt.
Az egésznek annyi mára vonatkozó vetülete van, hogy jó fáradtan ébredtünk reggel. Mica hátát fájlalta, vele mentem szakrendelésre. Két óra.
Ebéd, majd utána a varrógépet vittem szervizbe, újabb két óra.
Megnéztem a padlólapokat is a szemközti kerámiaboltban, a nagy, világos tetszett. A négyosztatút nem lehet tisztán tartani.
Túl vagyok a füge gyökérsarj kiásásán is. Éva kérte, mert nyáron szeretné a Jura hegységben is meghonosítani kertünk fügéjét. Hát sok szerencsét hozzá.
Mivel sok mindent kellett intézni, a séta is inkább feladatcentrikusra sikerült. Most lassan délután négy óra van, bármikor megszólalhat a telefon, hogy menjek Tücsi elé a megállóba.
Az esős idő miatt csak itthon gyártottam néhány képet, hogy a fotós rutin folyamatosan megmaradjon. Ezek csendéletek, s igyekeztem szép színesre venni őket, merthogy odakint minden ólomszürke a vastag felhőzettől.
Amíg időm engedi, a Távlatokat digitalizálom tovább. Ma a 2. számot fejeztem be.