Mickey webnaplója

Ma arra gondoltam, hogy visszatérek a kórház néhány tapasztalatához. Pl. arra, hogy a távozó betegek miket dobnak a kukába. P. amikor elment, néhány zsemlét, kenyeret, almát dobott ki, két turmix minőségű banánt pedig odaadott cigarettás haverjának, J.-nek. Ám amikor kiment P. a folyosóra, J. az átmenetileg élelmiszerré nyilvánított banánokat kidobta a kukába. Mások is hasonlóképpen tettek. Amit meg nem ettek, azokat az ételeket mind a kukába tették.  
Ez osztályonként, emeletenként, kórházi épületenként hetente elég hatalmas mennyiség. Az ember szíve szorul össze. Még alig él a távozó, de már elkezdi a pazarlást. Mások meg éheznek. A kórházi kukát – gyanítom – veszélyes hulladékként kezelik, így onnan senki semmit meg nem menthet.
Nem dicsekvésképpen, csak a tényként jegyzem meg, hogy a rám száradt korpás zsemlét hazavittem, egy mozdulattal apróra törtem az asztallapon, és beleszórtam egy adag zacskós levesbe. Jó ízt adott az amúgy elég híg lének.
Apáink korában a leesett kenyeret illett megtisztítani, megcsókolni és úgy fogyasztották el. Ekkora becsben tartották azt a valamit, melynek alapanyagát mindig meglehetősen fáradságos munkával aratták le, csépelték ki, vitték a malomba, hogy a zsákolt lisztet hazacipelvén elraktározzák a mindennapi betevőhöz valót.
A csók pedig annak szólt, hogy a szakrális kenyér, az ostya Krisztus teste. Ezért a kenyeret, a profánt is, kifejezetten nagy becsben tartották.
Ma – miként oly sok más is – elidegenedtek tőlünk a termelési folyamatok, kevesen dagasztanak otthon, s ha igen, gépre bízzák a feladatot, mely egyúttal meg is süti a kenyeret.
A péktől hozott sütemény sem élvez kitüntetettebb helyzetet.  
Az elvilágiasodás párhuzamosan a fogyasztói társadalom kialakulásával elfeledtette a földre hullt kenyér megtisztelésének a gyakorlatát.
Értem én.De azt már kevésbé, hogy mindennapi gyakorlatában éppen az ellenkezőjére váltott. A tiszta és még ehető kenyeret, péksüteményt dobják a kukába.
Pedig megdarálhatnák morzsának, beleapríthatnák ételükbe, kitehetnék a szemeteseknek, hogy vigyék el moslékba.
Minden porcikám tiltakozik a pazarlás ellen, amikor hatalmas hányada éhezik az emberiségnek, és ezt még akkor is fenntartom, ha tudván tudom: attól, hogy Európa közepén megszabadulok a felesleges élelmiszerektől, sem kevesebb, sem több nem jut az éhezők asztalára. Igazában vége azonban ebben sem vagyok egészen biztos.
Mindenesetre teljes emberségemmel tiltakozom a pazarlás minden fajtája ellen.

Tanuljunk könnyen, gyorsan japán módra főzni.
Nem kell hozzá más, mint egy mobil, ezen hívhatod a Yotsuba Kft.-t, elegendő étkezési utalvány, és időben való megrendelés.  Ennyi előképzettség elég is hozzá, hogy japán ételekkel töltsd meg a gyomrodat.Házhoz szállítják.
Akkor lássuk a menüt: Sushi válogatás: lazac, vörös tonhal, rákhús, halikra, szárított tengeri alga, kagyló, tintahal, rizs só, cukor, almaecet, wasabi (torma), szójaszósz, gyömbér.
A tálkákban szezámmagos rántott hal, lazac-krokett, momiji, maki, daria, tiramisu. Jégsaláta, szójaolaj, és… evőpálcikák.
Mindezt feléltük, hogy meggyőződjünk, miért nem halnak éhen a japánok. Hát ezért. Ilyesmiket eszegetnek.
Mivel szakét nem hoztak, osztrák snapsszal öblítettük le a japán ínyencségeket.
Hát mit mondjak? Nem hasonlított ízük a diós metéltre.
Tudtam, hogy nincs sok időm lefényképezni őket, ezért a tenger gyümölcseihez a „virág”-programot használtam. Bár lehetett volna a portrét is alkalmazni.
A többi fotó a Dunánál tett sétám során készült.    

Ma reggel egyik első tapasztalatom az volt, hogy később van egy órával, mint gondoltam volna. Feltehetően az okozta informálatlanságomat, hogy tegnap alig ültem a tévé előtt, stb. Hírműsorokat sem igen hallgattam. Mindenesetre ugrott a félkilences mise, fél tizenegyre megyünk.
Korábban már este át szoktam állítani az órákat, hogy szokjuk a „más”-t. Most ez reggelre maradt. Kereken tíz db órát lökdöstem egy órával előbbre. Így hát most, noha 8 óra van, 9-et mutat minden ketyegő jószág.
A számítógép bezzeg átállítja magát új időszámításra. Csak éppen a gazdáját felejti el erről értesíteni. Azért kapcsoltam be mindjárt ébredéskor, mert szerettem volna megtalálni rajta H. Schütz Máté passióját, melynek mind az eleje gyönyörű (méltóságteljesen hömpölyög a nyitókórus, miként az Amazonas, tudva, hová tart feltartóztathatatlanul), mind az utolsó kórusa.
A záró kórust megtaláltam a komlói pedagógus Kórus előadásában. Ám az én gépem nincs dresszírozva mp3ra, ezért gépet kellett váltanunk. Tücsién lejátszotta. Technika, oh technika. Mely sötét lyuk vagy te (black box)!
Tücsién lejátszotta, mint említettem, de nem hagyta abba. Lejátszotta másodszor is. Mondom az asszonynak: biztos ismétlik (mi ismétlés nélkül énekeltük annak idején). Ám amikor harmadszor is elkezdte, akkor esett le a tantusz: Ez addig fogja ismételni, amíg ki nem kapcsoljuk a masinát. Úgy van beállítva valahol valaki részéről.
Belenyúlhatatlanul.
Nekem is felajánlotta a komlói honlap az mp3-telepítést, de már bizalmatlanul tekintek a PC-re. Mit tudom én, mibe fog ez nekem kerülni, ha pénzfüggő a letöltés. Hagytam inkább a csudába.
Míg ezeket a sorokat rovom, Tücsitől kétszer megkaptam email-ben: hol hallgatható meg Schütz: Máté-passiójának a záró kórusa.

http://www.freeweb.hu/kpkorus/kpk-magyar/muvek.html

Mindig zavarba jövök, ha virágot kívánok fotózni, mert zömüket nem tudom nevükön nevezni. Ma pl. egy szuper mini fehér szirmú aprósággal próbálkoztam. Majd mutatom. Valamerre el kell indulnom, ha csavarogni kívánok. Ez általában a rét, s míg a közlekedési eszközökhöz érek, nagyjából tudom is, merre fogok bolyongani.
A réten az út mentén áll egy szelektív hulladékgyűjtő. A kukázók az üvegekre buknak. Párosan közelítik meg a gyűjtőtartályt, nekiveselkednek, hogy felborítsák. Ez általában azért sikerülni szokott. Ekkor egyikük bemászik a tartályba, és a törmelékcserepekben matatva próbál visszaváltható palackra lelni, s ezeket kiemeli a rakásból.
Most nem bántotta senki a badellákat.
Mire kiértem a Szentendrei útra, tudtam, hogy a Szépvölgyi út felől megközelítem a Kiscelli Múzeumot.
Úgy is lett.
Meglepve tapasztaltam, hogy a trinitáriusok kolostora terjedelmes lehetett egykor. Több nagyméretű szobormaradvánnyal találkoztam.
A sétautak mentén hevertek. Kik és miért döntötték le őket, mikor kerülnek újra a helyükre, azt csak a Mindenható tudja. Találkoztam néhány kráterszerű horhossal is. Lehet, hogy meteor-becsapódások hatalmas gödrei. Nem tudom. Sajnos ezek nem fotogének. Mindenesetre a környékről készítettem néhány jellegzetes képet, majd leereszkedtem jól elfáradva a lépcsősoron, hogy aztán kigyalogoljak a Flóriánhoz.
Út közben lefotóztam egy táblát, mely arról szól, hogy az óbudai kisdiákoknak a szalézi rend adott időpontban ingyen reggelit kínál. Bravó, mondom, elismerve a rend nagylelkűségét. Szégyen, gondolom rögtön utána, hogy egy agrár országban sor kerülhet ilyesmire.
A Főtáv egyik központját is lekaptam, mely ki van iktatva a rendszerből, és eladó. Tényleg, nem akartok véletlenül egy működőképes távfűtőműveket venni?
A Kiscelli út végétől aztán busszal haza. Megnéztem, mikor készült a csuklós Ikarus, amivel hazajöttem. 1989-ben. Ez csakugyan 21 éves.
Egy krapekot lebuktattak az ellenőrök. 6000 ft-ra bírságolták. Velem nem volt szerencséjük, éves bérletem van.
Az jutott eszembe, hogy a gyerekkorunkban sokat játszott rabló-pandúros játékban, ha a hajdú vagy a bíró házát sértegetni merte a szegény ember, azt bizony „kiosztottuk” a játékszabályok szerint. Alkalmazni kellene az ellenőrökön is: „Hogy mered a fizető polgár háza táját sértegetni!” Tüstédes tüstént fizess most 1000 forintot a gyanúsítgatás miatt!
Míg a buszra vártam, nem tudtam ellenállni felhőfotózási hóbortomnak.
Néhány unhatatlanul szép égi tüneményt lencsevégre kaptam.

Ma Mosonba mentem látogatóba – uncsizni.
Az M1-esen nem akadtak rendkívüli látványok. Messze négy őz mutatkozott a mezőn, meg öt varjú öt karón. Ha gyalog mentem volna, biztos megpróbálok képet készíteni az öt fekete madárról, ahogyan megülik a mezőszéli drótkerítések vasoszlopait. Ötöt egymás után.
Kb. a 104. km-nél van egy ligetes rész. Korábban is megnéztem magamnak, mert azt véltem, hogy tele van fagyönggyel a sok fa. Hát nem ez a helyzet. Varjúfészkek sokasága látszik, van vagy ötven a számuk. A fák között keringenek ezek a madarak nagy számban. Mivel nincs zöld lomb, most jól látszottak a hevenyészett fészkek.
Még valamit: reggel és este is óriási volt a napkorong. Talán a szeles idő tette. Sajnos egyik alkalommal sem voltam abban a helyzetben, hogy megörökíthettem volna.
Kár.
A busz odafelé azért volt zsufi, mert sokan kívánkoztak utazni, visszafelé meg azért, mert egy lerobbant busz utasait vettük át egy arra alkalmas helyen.
A buszon sok diák utazott. Egyik vicce hallótávolságon belül esett. Így szólt:
A szabaddemokraták és a kisgazdák fuzionálnak. Mi lesz a nevük?
– Nem tudom – szól egyikük.
– Akkor szabad a gazda?
– Igen.
– Hát szabad a gazda lesz a nevük. 
A látogatásról.
Jókat beszélgettünk, fociztunk, meséltem a gyerekeknek. Már idézik előre a következő mondatot a meséből, ahogyan következik.
Tomi elment tanítani, Zsu megjött az orvostól, főzött, ettünk, ittunk, s simogattam kedvemre a két lurkót. Szépen telt a nap.
Vélhetően többször kellene buszra ülnöm, ülnünk, hogy pesti ismerőssel rokonnal találkozzon olykor Zsuzsa lány. De hisz ez természetes.
Mindent egybevéve örült mindenki mindenkinek. A három generáció egymásnak.
A gyerekek szeretnének Balatonnál nyaralni... Hát vannak kétségeim.
Gyorsan feltettem a fotók elfogadhatóbb részét, mely kb. 20 kép, és mindegyiken négyen szerepelünk, hol egyesével, hol együtt többen. Igazán a családi fotók között volna a helyük. Én meg azt mondom, akit érdekel, megnézi, akit nem, átugorja az albumban.
Akkor hát mára ennyi, hiszen negyed hatkor keltem, most meg mindjárt este tíz lesz.

Kint is vagyok, bent is vagyok, jaj, de nagyon boldog vagyok – hangzott a sláger szövege. Nos velem fordítva történt. Ma bementem a munkahelyemre, megbeszélésre, s feltankolni a tennivalókat hosszú távra. Az első huszonöt Távlatok számot kellene digitalizálásra alkalmas állapotba hozni szkennelés után. Kettő kész, a többin dolgozni kell. Szó esett a távmunkáról. Eddig nem kaptam választ elfogadásáról. Mondom a főszerk.-nek: Ezt hallgatólagos beleegyezésnek vélem. Egyébként sem tudok másként helytállni.
Tehát bent is voltam, majd kint is. Kint nálunk, majd a környékünkön, hogy eddzem magam a menetelésben, a gyaloglásban, a mozgásban, a sétában. Próbáltam féken tartani fotózási ambícióimat, s csak jó tíz képet fotóztam. Döntsétek el, hogy érdemes volt-e? Először csak némi tavaszi hangulatot kívántam láttatni, majd gondoltam egyet, és tettem egy kört az amfiteátrumunk mentén, s átvágtam azon a réten, mely hatalmas kutatási tartaléka annak a kornak, melynek lesz rá való pénze. 1600 éves leletanyag hever a pázsit alatt. Mivel tovább űzött gyalogló kedvem, elhatároztam, hogy a graffitykről életemben először képet csinálok, de csak akkor, ha valami pozitívumot ábrázol az alkalmi festő. Két elfogadható képre bukkantam. A többi kép csak ráadás.
És most munkára fel.

Laci barátom katona korában élvezettel forrasztgatott különféle fémtárgyakat. Egyszer az apjának elege lett belőle. Búcsúzáskor így szólt: „fiam, aztán fóraszott vasat ne hozzál már haza.”
Ma keveset tudtam dolgozni, mert túl sok dolgom volt. Sétám ezúttal a Flórián tér környékére vezetett, és kedvemre egerésztem a Goldberger gyár körül is, ahol diákkoromban egy évet és több nyarat lehúztam. Megelevenedtek akkori élményeim, miközben besétáltam a lepukkant gyárépületbe, és ami még a régire emlékeztetett, lekattintgattam. Kijőve a Faluház ihletett meg, olyannyira, hogy abba is elég rendesen belefeledkeztem. Ellenpontként lekaptam Krúdy lakóházát, és egy, kb. 150 évvel ezelőtt – még a mezőváros Óbudán – készült házat, mely ma Társaskör névre hallgat. Korok ellenpontozásaképpen pedig kivégeztem a római kor hagyatékát. Óhatatlanul szerepel mellettük korunk is, mert autó csaknem mindenütt van. Aztán a felhők szépsége, és az égen látható Holdé, valamint a fák és a vasúti töltés nem hagyott békén.
Mondom az asszonynak, kb. 50 képet készítettem ma. Mire ő: „aztán remélem, nem akarod mindegyiket feltenni az albumba.”
Hát mindet nem, de majdnem mindet – igen.
Inkább holnap nem fényképezek semmit, mert csakugyan úgy járok vele, mint Laci a fórasztott vassal.
***
Voltam kontrollon.
Rendes a szívverésem, változatlanul szedem az előírt drogokat, és két időpontban vissza kell mennem, ha másként nem alakulnak a dolgok.
Április 1-én 24 órás EKG-ra, és ápr. 28-án kontrollra.
Ez hosszabb nyavalya, mint a nátha.

Ma Hév-kiránduláson voltam,
ma buszkiránduláson voltam,
ma a 137-es végállomásánál leszálltam és
körülnéztem a Táborhegyen, melyet a Remete-hegy és a Testvér-hegy környez.
Azért kerestem fel a hegyet, mert alul már láttam a hervasztó logisztikai parkot, gondoltam, közelebbről is megnézem azokat a házakat, melyeket onnan lentről-távolról már láttam.
Nos felvitt a busz, ettől kezdve gyalogoltam, és egy másik világ valóságát fotóztam, persze csak azt a részét, ami látszik belőle.
Sok minden elgondolkoztatott, miközben föl-le csalinkáztam az utcákon. Többnyire lefelé, hiszen a strapásabb részt a buszra bíztam. Az is szuszogott bele.
Szombaton kiscsoportunk találkozása volt.
Gyula emlegette, hogy mind anyja, mind apja gazdag emberek voltak.
Ő meg nem lett az.
Anyja időben figyelmeztette: Fiam, a világon a legnagyobb átok a gazdagság.
Isten óvjon attól, hogy valaha is vagyonos légy!
Nem lett.
Ma QQ a világ legerősebb kontrasztjait mutatta meg egy általa küldött képsorozaton. Az egyik egy olajsejk vagy ehhez hasonló „háza”, mely hatalmas kiterjedésű, beleépítve a termekbe mindenféle luxus. Sok autója közül az egyik egy Audi 8-as, mely nem ezüstszínű, hanem amelynek a kasztnija ezüstből készült. Ragyog is úgy, hogy a nap sugara eltéved rajta.
A kontraszt-képek között a legmegrázóbb az a világot bejárt fotó, mely egy csont-bőr afrikai gyereket mutat, amint négykézláb, utolsó erejét megfeszítve próbálja az 1 km-re fekvő menekült tábort megközelíteni. Tőle nem messze egy keselyűféle gubbaszt várva, hogy mikor adja meg magát a gyermek. Úgy hírlik, a fotós csak lefényképezte, de sorsára hagyta a gyereket.
Mi még nem tartunk itt, de a tendencia nem jó irányú. Most érdemes megállítani a jövedelmek közti olló további nyílását, amíg lehet, és megfordítani a folyamatot, hogy a megtermelt javak a közjót szolgálják, azaz az elosztási arányokat erkölcsös módon osszák szét.
Ma a Távlatok 7. számát olvasom, javítgatom. Abban is szó esik a KALOT-ról, a katolikus legényegyletről, mely a 30-as évek második felében vezérkönyvet adott ki. Hogy lássuk, a közjó megteremtésére korábban is történtek erőfeszítések, ideidézem néhány megfogalmazását annak a szervezetnek, melynek kb. félmillió tagja volt. Hogy lássuk, honnan süllyedtünk a mai nívótlanságra:
„Az ember a legnagyobb érték."
„Halálos ellensége lelkünknek minden olyan ember vagy rendszer, mely testünket éhbérrel, munkauzsorával koldusmankóra kényszeríti."
„Nem tűrhetjük zsebünkben s gyakorta a torkunkon kotorászó kezet, csak azért, mert szelídek, alázatosak, katolikusok vagyunk."
„Senki se kívánhatja tőlünk, hogy a szelídség, felebaráti szeretet jelszava mellett kifosztani engedjük magunkat."
„Senkinek sincs a javak mennyiségéhez annyi joga, hogy azzal százezrek élethez való jogát komolyan veszélyeztesse. Az élet jogát nemcsak doronggal vagy késsel lehet veszélyeztetni, hanem mindennemű spekulációval, éhbérrel, uzsorával, tisztességtelen versennyel, egészségtelen munkakörnyezettel, túlóráztatással stb., melyek jelen gazdasági rendünknek szörnyszülöttei. . . Az élethez való jog felette áll minden magántulajdoni jognak, ha még olyan abszolútnak is van kikiáltva."
„A Mozgalom . . . elhárít minden olyan akadályt, amely naiv gyermekhittel a mostani helyzet változtathatatlanságába kapaszkodik. E rendszert megtévedt, bűnös emberi kezek alkották, mely önmagát soha meg nem oldja. . . Ami pedig a jelen rendszerváltozásnak arra hivatottak részéről való kezdeményezését illeti, nyugodtan állíthatjuk, hogy arra hivatottabb aligha akad, mint éppen az egyszerű nép."
Nos itt tartottak 1938-ban.
Most 2010-et írunk, és továbbra is igaz a tétel, hogy a gazdagság átok.
De… az elosztás arányosabb volta oldaná ezt az átkot.
(Fotóim 21 új)

Ma megint csavarogtam egyet, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem esett ki a ritmus a szívemből. Kifejezetten erőltettem, hogy kell-e lihegnem vagy sem.
Nem kellett.
Tovább fogom fokozni a sétatempót és idejét is. Edzésben kell maradnom.
Egyébként is úgy kell nekem, miért nem komálom az úszást.
Ma Csillaghegyet vettem célba. Rómairól átkacsáztam csillaghegyre. A strand nyitva van, legalábbis a fedett uszoda működik. Készítettem néhány fotót az engem megkapó tájról, s néhány közelit barkákról. Ki akartam próbálni a szupermakrót. Működik, ha rendesen beállítom. Viszont a rügyeket oly közelről kell fotózni, hogy összetaknyolják a lencsét. Ez pedig nem használ a képek élességének.
Ha tehát makrózol, száraz valamiket kapj le, hogy elkerüld a hasonló gondokat.
A frontok ráerősítenek ritmusmegtartó gyógyszeremre, és akkor alvás nincs. Viszont rádióhallgatás igen. Számos érdekes műsort kifejezetten éjszaka adnak.Sokfélét hallgattam, az egyik legtanulságosabb történetet egy szociális munkás mesélte el, aki részt vett politikusok párbeszédén. Ott volt többek között Mikola István és még több korifeus. Akkor a riportalany már csövesek között dolgozott. A miniszterek meghallgatták, de nem igazán érdekelte őket a hajléktalan-kérdés. Talán Csehák Juditot kivéve, akit magával vitt egy alkalommal a csatornákban, barlangokban élő csövesek közé. A szociális munkás azt fogalmazta meg, hogy sok barátja akadt mindkét oldal pártjaihoz tartozó politikusok köréből, és Csehák Juditról pedig azt mondta, hogy kitűnő felkészültségű szakember volt, aki őszintén érdeklődött az elesettek iránt. Persze azt is megfogalmazta, hogy az utolsó 8 év merő borzalom és pusztítás volt, nem pedig a társadalom felkarolása.
Osztom véleményét.
Minden pártnak vannak kitűnő szakemberei, és sajnos a kapcsolati tőkével hatalmasan visszaélő erkölcstelen parlamenterei is. A hatalommal való visszaélés mértéke időről időre változik. Az utóbbi csaknem 10 évben pocsék és erkölcstelen, viszont gátlástalan valakik garázdálkodtak. Elég, ha bármelyik tévécsatorna hírműsorát öt percig hallgatom.
Az ország csődbevitele leginkább a tatárjárás utáni állapotokhoz vagy a törökdúláshoz hasonló. Mekk mester hozzájuk képest a szakma kiváló dolgozója.
És akkor még jóhiszemű voltam.

1. A teremtés gazdagsága
Sétáim közben legtöbbször fákat fényképeztem, minden érdek nélkül, hiszen nem kívánok facsemete-lerakatot nyitni, miként biológia-könyvhöz sem kerestem illusztrációkat. Akkor honnan ez a túlon-túl nagy buzgóság? Be kell vallanom, részben azt szerettem volna megmutatni ezekkel a képekkel, hogy hogyan vajúdik a természet, hogyan igyekszik az élet áradó bőségét igazolni, másrészt azt a hallatlan formagazdagságot illusztrálni, melyre szívesen mondanám, hogy végtelen, mint ahogy az is, ha jobban meggondolom. Miért? Már egy fa is végtelen a maga rajzolataival. Innen nézve, onnan fotózva, fölülről és alulról mind más rajzot mutat, és nem számolható ki a változtatok mennyisége. Nemcsak én foglalkozom fák ábrázolásával. Pl. Szőnyi István megannyi rézkarcán szerepeltek rajzos lombozatú ágas-bogas fák. Kicsit azt látom bennük, Aki kreálta őket. A Teremtő elgondolását a harmóniáról a formagazdagságról. Nem magyarázom tovább. Ez a lényeg.
2. Kinek az élete, illetve ki fizeti a révészt?
Sok tapasztalatot adott a kórház, melyekről alig számoltam be. Most egyet kiemelek. Amikor szobára kerültem, két sovány ember feküdt már az ágyakon, meg egy amputált lábú valaki. Utóbbi érelmeszesedését szenvedte naponta csonka testével. Nagyon sajnáltam mozgáskorlátozottsága miatt. Az előzőek, Jóska és Pista légszomjjal küszködtek, mert régi dohányosok lévén mindenféle keringési és tüdő-rendellenességük keletkezett, és csaknem évente jártak vissza egy-egy hétre, hogy átmenetileg megkönnyebbüljenek. Ők feltehetőenmegkönnyebbültek, de mi nem, mert ahol dohányozhattak, onnan az uralkodó széljárás miatt mind ránk jött a kátrányos ódor. Jártunk már így a Sziesztában is Sopronban, amikor a szálló egyik oldalán dohányosok kaptak szobát, a folyosó másik oldalán a nemdohányzók. Ám mindennap megkaptuk a magunk dózisát. Nem számoltak fel érte külön pénzt, de engedményt sem kaptunk miatta. Utóbb jutott eszembe, hogy a szálló irányítóinak a figyelmét jó lett volna felhívnunk, hogy cseréljék meg a szobakiosztást, és széltől lakjanak a nem bagósok, s a másik oldalon a dohányzók.
Visszatérve a két dohányos kollégára, elgondoltam, mennyi pénzét emészti fel a társadalombiztosításnak ez a sziszifuszi küzdelem. Azt is méltatlanságnak gondolom, hogy miközben gondozzák őket, maguknak eszük ágában sincs változtatni káros szenvedélyükön. Aztán elrestelltem magam, mert a kövér emberek is járhatnának lépcsőn lift helyett, mozoghatnának üldögélés helyett, végezhetnének fizikai munkát a szellemi mellett, ehetnének kevesebbet és a nekik megfelelő diétát tartva, hogy ne terheljék túlságosan az amúgy is meggyötört egészségügyet.
Nekem legyen mondva, alig nyúltam más kajához, mint amit helyben adtak, próbáltam megfigyelni, hogy milyen minőségeket fogadnak el koleszterinmentesnek, zsírszegénynek, és lehetőségeim szerint itthon is ilyeneket próbálok eszegetni.
Több nyilvánosságot érdemelne az egészségmegóvás témája, mint amit kap. Engem nem az érdekel, hogy Dr. House mennyit szenved a képernyőn komplikált ritka betegségek megfejtésén, hanem az, hogy mi szolgál javamra, hogy én is szolgálhassak.
3. Logisztikai központok Óbudán.
Ma a kerületnek egyik legsivárabb környékén jártam. Lehet, hogy az egymás hegyén-hátán épült logisztikai központok, kereskedelmi és szolgáltató vállalkozások gazdáiknak hatalmas profitot hoznak, de ezek a könnyűszerkezetes épületek rettenetesen jellegtelenek, sivárak, hervasztóak. Nem a fővárosban volna a helyük, hanem valamiféle országút menti ipari parkban, ahol senkit nem zavar nyavalyás kinézetük. A városban lakni kellene, emberhez méltó körülmények között, és nem ilyen szegényes kinézetű bádog-üvegkombinációjú modern viskókkal megtűzdelve.
Alig fényképeztem. Egyik fotó azt mutatja, hogy hogyan néznek ki ezek a depók, s fölöttük a hegyoldalban milyen sok magánház épült a depók tulajdonosainak vagy más gazdag embereknek.
Azért készült még egy másik is.
Sportpályán focizó felnőtt emberekkel.
Kicsit irigykedve néztem, hogy bírják szuflával a futkosást a kispályán.
A harmadik Kaszásdűlő dombocskájáról mutatja a Szentendrei utat.
A negyediket nem kaptam le: egy őszinte balos-plakát. Részben nem akarok reklámot, részben elgondolkoztat, amit mond. Ilyesvalami a szövege: „Válaszd a szabadságot!” A jobboldal többsége esetén közismerten perelni akarja a törvénytelen vagyonszerzéseket.
Ha tehát jobbra szavazol, az szabadságvesztéssel fenyeget sokakat.
Így igaz.