Mickey webnaplója

Kedveseim!
Ha tegnap hajnalban nem posztolok, egyáltalán nem keletkezett volna írás, mert reggel 8-kor telebiggyesztettek tappancsokkal, elektródákkal, rám lógattak egy 24 órás nonstop EKG-s méréseket regisztráló holtert.
Volt néhány megkötés, hogy mit lehet, mit nem csinálni. Telefont használni, mobilt használni, számítógépezni, tévé elé ülni, konnektorok közelében tartózkodni, távvezetékek közelében tartózkodni, a holtert nedvességnek kitenni tilos, s csak háton szabad vele aludni.
Egyedül a sétát engedélyezte a masina, azt is kellő elővigyázatosság mellett. Ja és autót vezetni sem tanácsos. Mondom a nőnek, kocsival jöttem ide. Legyintett: Városban élünk, tele van minden elektromos szmoggal. Végül is arra kell törekedni, hogy minél kevesebb eredményt befolyásoló hatás érjen a nap folyamán. Persze törekedtem, törekedtem. Még a digitális fotómasinát se vittem magammal hosszú csavargásomra a Duna-partra, ahol két és fél órát töltöttem.
Azt tapasztaltam, hogy sok a kutyasétáltató, sok a kocogó, sok a kerékpáros, s elég sok helyen készülnek a szezonnyitásra: a halsütők, kocsmafélék, lacikonyhák. Mégis nagyon kedves volt hallgatni a madarak nótáit, a nyitni-kék, nyitni-kék-et, a fakopács szerelmes kopácsolását-dörömbölését. Elmentem a gátig, aminek a közelében egy hatalmas nyárfa áll. Elég félelmetes volt látni, hogy félmázsányi darab már kiszakadt a törzséből alul. Akármikor kidőlhet a korhadt fa, embereket agyonnyomva, hisz az út mellett áll. Mindenki látja, hogy életveszélyes, de senki nem vágja ki. Védett papírfa volna? Az csaknem kizárt.
Sok kenus, kajakos lapátolt a vízen. Az idő ideális volt hozzá. Enyhe szél borzolta a Dunát és hűtötte az izzadókat.
A parton nagyszabású építkezések folynak. Egymásra licitálnak az apartmanokat kínáló társaságok. Nagy buli ez azoknak, akik megszedték magukat zsozsóval. Bár a baromi árak miatt az érdeklődés meglehetősen szerény lehet.
Tehát sétáltam a flaszterezett sávon, majd felhagytam azzal, hogy a sétaúton menjek. Inkább a homokos talajt választottam, mert a szilárd burkolatnak végig esése van a folyó felé. Így elég béna gyalogolni rajta annak, akinek egyforma hosszúak a lábai.
Hát ez történt tegnap. És mivel előtte rengeteg fotót tettem a többiekhez, talán még üdítő kivételnek is elkönyvelhető a tegnapi lazaság.
Most pedig egy érdekes képet közvetítek nektek, amit tegnap olvastam a Megváltásról egy könyvben (David Gregory: Vacsora egy tökéletes idegennel. Egyházfórum kiadás).
„Hallottam két ötödikes fiúról. Egyikük csupa ötöst kapott, a másik éppen átcsúszott évről évre. A köztük lévő különbség ellenére a legjobb barátok voltak már óvodás koruk óta. Az iskolaév vége közeledtével egy nehéz matektesztet kellett írniuk. Az első könnyen elvégezte, a második, akinek hármast kellett elérnie ahhoz, hogy ne bukjon meg – küszködött. Az óra után az első megkérdezte a másodikat:
– Hogy sikerült?
– Azt hiszem, nem sikerült – jött a válasz.
Még aznap a szünetben, amikor a többiek az udvaron játszottak, az első fiú belopózott az osztályba, és kikereste kettejük dolgozatát. A sajátjáról leradírozta a nevét és ráírta a barátjáét, aztán a magáét írta a barátjáéra.”
A történetnek itt a vége.
Az első gyerek kész volt elcserélni az osztályzatát, hogy a barátja átmenjen. Ha ugyanis a másik megbukik, többé nem járhattak volna ugyanabba az osztályba.
Nos Isten vágyik arra, hogy vele legyen az ember. Ezért teremtette.
De az embert a bűne elválasztja Tőle. Ennek így is kell lennie, ha az Isten igazságos.
Isten közelében viszont vétlennek kell lenni. [Az embernek ez nem lehetséges - mondta a Mester -, Istennek azonban semmi sem lehetetlen.]
Ezért, hogy visszajusson hozzá az ember, az Isten magára vette az emberi vétkeket, és elégtételként meghalt. Ez felel meg az igazságosságnak. Cserébe felajánlja az embernek a felmentő ítéletet. Ajándékként nyújtja ezt. Aki meg akarja kapni ezt az ajándékot, semmit se kell tennie, csak elfogadnia.
Ez minden.
Elfogadni az Istenbe vetett bizalom által. Hinni kell, hogy Ő megbocsátja a bűnöket, és örök életet ad.
Ezért halt meg Fia a kereszten az emberért. (I. m.: 64–65. o.)
Szép húsvétot kívánok mindenkinek, és az előbbi történet segítségével a kereszt titkának a megértését.
Apropó.
Ma van 38. házassági évfordulónk.
Egy kazal nárcisszal érkeztem haza sétámból, meg néhány, az életet választó farügyről, aranyesőről.
Nézzétek meg fotóim között.
Minden képem igazolni akarja a teremtett világ gyönyörűségét, mely a maga módján Alkotóját tükrözi.

Van egy nagyszerű ötletem: az Anonim Obesitasban Szenvedők Egyesülete létrehozása.
Azonnal rá jöhetsz, hogy az AA, az Anonim Alkoholisták Klubjának mintájára képzelem el.
Miért?
Annyit mindenki tud az AA-sokról, hogy bárhol bemutatkoznak, így teszik: XY, alkoholista beteg ember vagyok … Teszik ezt függetlenül attól, hogy aznap már ittak, vagy éppen tíz éve tiszták. Teszik ezt azért, mert tudván tudják, hogy amint az első pohárkát lehúzták, azonnal elindulnak venni egy üveg bort. S kezdődik elölről a küzdelem. Akik belépnek a társaságukba, megkapják az AA-ra vonatkozó 12 pontot. Tudomásul veszik a benne foglaltakat. Ha elég nyitottak, elmondják, hogy kerültek ide, milyen reményeik vannak stb. Foglalkozásokat tartanak, ahol játszanak, beszélgetnek. Egy biztos. Mindnyájan tudják, hogy saját erejük kevés ahhoz, hogy huzamos ideig tiszták maradjanak. Istent hívják segítségül.
Tehát.
Meg kellene alakítani a fogyni vágyó kövér emberek klubját, egyesületét. Lehetne a neve Obesitas Egyesület. Az ide belépők elmondanák, hogy ha az általuk alkalmazott fogyókúrák tartották volna az elért fogyást, ma nem lehetnének itt, mert mínusz 25 kg-osak volnának. És nem így van. Most is verik a mázsát.A klub (egyesület) kialakítaná a maga 10–12 pontját, szervezne találkozókat, éltetne egy diétás éttermet, kifőzdét vagy konyhát; tanácsadással, szervezett előadásokkal állna elő, a kövérek rendszeres találkozókon vehetnének részt, ahol elmondhatnák eredményeiket, kudarcaikat. Saját kiadványaikkal segítenék a fogyni vágyókat, önkéntes gyógytornász segítené őket az eredményesség felé. És mindnyájuk így mutatkozna be: Én, XY obesitasban szenvedő beteg ember vagyok… Mondanák ezt még akkor is, ha már csont soványak, mert a hízásra való hajlam ott fondorkodik bennük, és alig várja, hogy egy rendezvényen degeszre zabálja magát az Anonim OE-tag.
Természetesen szolgai módon nem szabad lemásolni az AA 12 pontot, mert a hasonlóságon túl vannak különbségek is. Tisztázni kell a különbségeket, s annak megfelelő szabályokkal előállni. Szerintem bomba ötlet, és nagyon sokakat érdekelne, mert emlékezetem szerint a statisztika azt mutatja, hogy Magyarországon a polgárok több mint 50%-a túlsúlyos.Szervező kerestetik és alapító tagok, akik ötletemet felkarolva hadat üzennek a dagadtságnak, de rám ne számítsatok, mert nem szeretem a szervezőmunkát.
Hajrá Obesitas E.
És most megyek a koriba, mert egy napig rajtam lesz egy EKG-mérő automata.

Rigók. Esztergom tegnap és ma
Hajnalban rigófüttyre ébredtem. Valóságos tavaszi nagyüzem volt. Egymással vetekedtek a fekete madarak. Hangjukkal a levegőbe vésték a szerelem cifra dalát. Ha csak ennyi lett volna, az egyik legszebb dologról feljegyzett közhelynek kellene tekintenem, amit addig írtam. Nem több mint hogy a nap süt, a kutya ugat. De ma reggel itt több hangzott el. Egyik rigó, még most, délután is fújja a magáét.
Én még ezt a stílust nem hallottam korábban. Azt már igen, hogy valaki pánsípon fújja a Pacsirtát. De azt még soha, hogy egy rigó fújja a pánsípot. Pedig ez a „kanrigó” úgy trillázik, ahogy a pánsípos fúj egy futamot a magas hangoktól indulva s lecsúszva a mélyekig – érintve közben minden hangot. Vagy úgy, ahogy a jazz-zongorista, aki a hüvelykjével elindít egy glisszandót a zongora jobbcsücskétől lefelé, és végigszántja a billentyűket.
Csak lassított magnófelvétel mutatná meg, hány hangból áll egy-egy ilyen trilla. Engem elvarázsol.
Nem úgy a gilisztákat, akik halálra rémülve konstatálják, hogy a rigók jó erőben vannak. S csakugyan megvan minden okuk a félelemre, mert esik. S az eső „kiönti” a gilisztákat sáros hajlékukból, terített asztalt kínálva a nászukat ünneplő rigóknak, akiknek szükségük van most a fehérjére. Idilli ez a kép, amíg meg nem jelenik a macska, akinek szintén szüksége van fehérjére.
Felkelve elhatároztam, ha az időjárás kegyes lesz hozzám, csakugyan Esztergomba „rándulok”.
Folyt. Köv.
Igen, ott voltam. Néhány szót az utazásról. A Siemens jó vonat. Talán gyors is volna, ha hagynák. De ez nem így van. Az Esztergom-Aquincum Táv 43 km. Ezt 74 perc alatt küzdötte le. Ez nagyon szerény tempó, alig több mint 34km/h! Persze sokszor félreáll, mert egy sínpár lévén ki kell térniük az ellenjáratoknak egymás elől, és várakozni is kell. Leányvártól Piliscsabáig a síneken 4/4-es ütemben kattognak a kerekek. Szin-kó-pa, tá, tá – mondanám szolfézsul. Jut eszembe, Gershwint is megihlette a vonatzakatolás, és megírta az F-dúr zongoraversenyt (vagy a Kékrapszódiát? Már nem tudom. Hajrá, magyar zeneszerzők. Utazzatok Siemenssel.) Ezzel együtt a Siemens jó vonat, mert pl. toilette-jét állomáson is használhatod, tiszta, fertőtlenít is és öblít is. Rozsdamentes acél maga az edény.
Egyik megállónál felszállt két tini lány. Egyikük így fakadt ki: „Úristen! Tömegnyomor. Ne mááá!!!” Nem tudom, mint látott. Ahol mondta, ott ültem én meg egy másik fickó. A hét helyből kettő volt foglalt.
Dorogról megállapítottam, hogy bányász város. Ám Dorog visszafelé olvasva (górod) is város, igaz, hogy oroszul. (Górod, grád, Visegrád, felső várfok, citadella, fellegvár stb.)

Esztergomról külön posztot kellene írnom, mert több alkalommal jártam ott, és mind más élmény volt. Persze, ha győzitek olvasni, idegyömöszölhetem őket dióhéjban.
1. Regnumi éjszakai túra papszentelésre. (kb. 45 éve) Indulás előző este a Solymári téglagyártól. Gyalog neki a Pilisnek immár sötétben. Vezetőnk biztatott, hogy most egymástól külön másszuk meg a sziklafalat (a Nagykevély lehetett), nehogy fejbe találjon valakit egy leguruló kődarab. Fent találkozunk.
Akkor kezdtem őszülni.
Egy vacak elemlámpa segített, s mindig előre, mindig felfelé a sziklákon. Visszatérésről álmodni sem lehetett. S mi van, ha nincsen tovább felfelé haladási lehetőség?
Hát volt, mert még élek. Fent teljes létszámban kifújtuk magunkat.
Azt hiszem, a Pilis-hegy erdeiben meneteltünk tovább a Kétbükkfa-nyeregig. Itt már éjfél lehetett vagy még később. Mindenki meghúzhatta a félliteres kommersz cseresznyét, hogy átmelegedjen kissé. Mentünk le Pilisszentléleknek. Egy lagzi zenéje hangoskodott az út szélén. Invitáltak, hogy menjünk mi is mulatni. Mondtuk, hogy egy másik lagzira vagyunk hivatalosak. Így értünk Esztergomba reggelre. Emlékszem, a tejivóban vettem egy fél liter kakaót, és lehúztam. (Ezt ma megismételtem.) Majd a szentelési misére felmentünk a bazilikába. A kórusrács jótékony takarásában töltöttük a szertartás idejét félálomban, ébrenlétért küszködve. A mise után átmentünk a szigetre napozni, aludni, focizni. Délután tértünk vissza hajóval Bp-re. Nagy vidámság volt a hajón, rengeteget énekeltünk, szólt a gitár is, volt heje-huja, vidámság, kacagás.
2. Beton püspökszentelése. Külön vonattal utaztunk. Erre az alkalomra írtam meg, s készítettük el a Zászlónk c. lap különszámát, paródiáját. Egész éjszaka ezen dolgoztunk, hogy kész legyen.
Kész lett. A vonaton mind felvásárolták. Jókat mulattak rajta a regnumiak. Ezt kapta Beton többek között a Regnumtól s tőlem. A szentelésről részletesen beszámoltam a regnum belső lapjában, a Galambban. A korabeli számban olvasható a szép esemény.
3. Saját csoportunkkal is elmentünk megnézni a várost, a vármúzeumot. Párkányba rándultunk át, már az új hídon, s ettünk jófajta knédlit s ittuk rá jófajta sört.
4. Most pedig készítettem jófajta fotókat ugyanott. Két óra alatt megtettem 8 km-t, felmentem a bazilika dombjára, és fotóztam és fotóztam.
Ld. fotóim.

Jártam délután
Antik országban,
Tilosországban,
Idilli országban,
Virágzó országban,
Szépséges országban,
Pocsékországban,
Slendriánországban,
Távlatokat megvillantó országban,
Vad vizek országában,
Sportos országban.
s tudja a déli szél (majdnem lefújt a hídról), még miféle országokban.  
Készült róla jó 20 fotó.
Ld. ott.

Most, hogy egyedül hallgatom gépem mormogását, korlátlan lehetőségem támadt a kibontakozásra. Délelőtt végeztem a Távlatok 11. számának digitalizálásával, korrektúrájával. Gondoltam, hogy két napom van arra, hogy elhasználjam a nyugdíjasok kedvezményes utazási lehetőségét. Elmegyek Esztergomba. Ma biztos nem teszem, mert jön a Pafi-anyag korrektúrára. Holnap talán több lehetőségem nyílik rá.
Aztán kapa.
Bár már megvan az újabb éves adag, de be kell osztani, mert idén sokfelé kell eltáncolnunk itthonról. 
Most lemegyek csavarogni egyet, mert időnként messzebbre is kell tekintenem, mint a képernyő. Utána Pafi, és ha marad energiám néhány fotóval szórakozni, talán az is.
Hát akkor kalandra fel! 
Mejhez hasolló lyokat kiván Göre gábor biró ur

Három kövér piros pont az MBT-nek. Eddig szellős szandálomban barangoltam, ma az MBT-ben. Noha súlya többszöröse amannak, lényegesen könnyebben mászkáltam benne. Még dombra felfelé is. Gördülékenyebb benne a járás.
Felmentem busszal a Fenyőgyöngyéhez. Éves bérletemet megtekintette egy ellenőr, aki elállta az első ajtót. A többi kettőnél is ellenőrök álltak vigyázva, hogy hátrább élő lélek fel ne szálljon, csak le. Mától néhány járaton csak a vezetőnél lehet felszállni. Van nála 400 Ft-ért jegy. Mint írtam: a bírság 6000 Ft. A BKV-nál ezt így írják: 6.000.-
Szabálytalan.
A BKV buzgósága egyebekben érthető, bár kétségeim vannak afelől, hogy az elsíbolt százmilliókat néhány potyázón behozzák. És mibe kerül mindez?
Felérve egy térkép fogadja a kedves ődöngőket. Messziről olvasható rajta:
A természetben mindnyájan elférünk egymás mellett.
Nem ezt tapasztaltam.
A természetet a gazdagok kisajátítják, és várakat, erődöket, sittre jellemző zárt világot teremtenek benne, el odáig, hogy alig akad továbbhaladási lehetőség a hegyen. Régente ez nem így volt. Nem féltek a háztulajdonosok embertársaiktól.
A Cirbolya utcától felfelé két zsákutca-tábla fogadott. Abba is hagytam a cserkelést a Hármashatár-hegy irányában. Egy szűk sikátoron leereszkedtem a Szépvölgyi út felső szakaszára. Onnan pedig tovább le a Fenyőgyöngyéhez.
Az előbbi ellenőr trió fogadott.
Újra megnézték éves bérletemet, hátha közben lejárt.
Lefelé jövet a Pálvölgyi-barlanggal szemközti sziklás szakadékot lefotóztam.
A készséges ellenőrica értésemre adta, hogy közlekedési eszközön fényképezni tilos.
Ezen őszintén elképedtem.
Van valamiféle ésszel felfogható magyarázata arra vonatkozóan, hogy mi az elégséges oka ennek az ostoba tiltásnak?
Egyébként nálam volt újságíró igazolványom.
Ki tartóztathat fel a tájékoztatásban? És milyen alapon.
Mindegy.
Leértem a Duna-partra. Készítettem néhány képet ott, ahol tavaly még nem volt forgalom a felújítás miatt.
Most csak a Margit-hidat renoválják hatalmas összegért.
Egy új híd megépítése olcsóbb lett volna, ha a korrupciós költségtöbbletet levonom a kiadásokból.
De ha tisztességes áron építenék a hidat, miből telne a hegyeken felhúzott erődítményekre?
Írásom illusztrációi a fotóim között.
A tiltásokhoz adalék: A Pafi korrektúrázása során akadok erre a fotópályázatra. „Az előző hét országos vasutas fotópályázatunk hagyományait követve széles körben bemutatkozási lehetőséget adni mindazoknak, akik a fotózással igényesebben örökítik meg a vasutat – példát mutatva, hogy minél többen fényképezzék le a vasúton szerzett élményeiket, benyomásaikat; átfogó, reprezentatív képet adni vasutunkról a szakmai és kívülálló közönség számára.”
Mit szólsz hozzá, BKV?

Ma arra gondoltam, hogy visszatérek a kórház néhány tapasztalatához. Pl. arra, hogy a távozó betegek miket dobnak a kukába. P. amikor elment, néhány zsemlét, kenyeret, almát dobott ki, két turmix minőségű banánt pedig odaadott cigarettás haverjának, J.-nek. Ám amikor kiment P. a folyosóra, J. az átmenetileg élelmiszerré nyilvánított banánokat kidobta a kukába. Mások is hasonlóképpen tettek. Amit meg nem ettek, azokat az ételeket mind a kukába tették.  
Ez osztályonként, emeletenként, kórházi épületenként hetente elég hatalmas mennyiség. Az ember szíve szorul össze. Még alig él a távozó, de már elkezdi a pazarlást. Mások meg éheznek. A kórházi kukát – gyanítom – veszélyes hulladékként kezelik, így onnan senki semmit meg nem menthet.
Nem dicsekvésképpen, csak a tényként jegyzem meg, hogy a rám száradt korpás zsemlét hazavittem, egy mozdulattal apróra törtem az asztallapon, és beleszórtam egy adag zacskós levesbe. Jó ízt adott az amúgy elég híg lének.
Apáink korában a leesett kenyeret illett megtisztítani, megcsókolni és úgy fogyasztották el. Ekkora becsben tartották azt a valamit, melynek alapanyagát mindig meglehetősen fáradságos munkával aratták le, csépelték ki, vitték a malomba, hogy a zsákolt lisztet hazacipelvén elraktározzák a mindennapi betevőhöz valót.
A csók pedig annak szólt, hogy a szakrális kenyér, az ostya Krisztus teste. Ezért a kenyeret, a profánt is, kifejezetten nagy becsben tartották.
Ma – miként oly sok más is – elidegenedtek tőlünk a termelési folyamatok, kevesen dagasztanak otthon, s ha igen, gépre bízzák a feladatot, mely egyúttal meg is süti a kenyeret.
A péktől hozott sütemény sem élvez kitüntetettebb helyzetet.  
Az elvilágiasodás párhuzamosan a fogyasztói társadalom kialakulásával elfeledtette a földre hullt kenyér megtisztelésének a gyakorlatát.
Értem én.De azt már kevésbé, hogy mindennapi gyakorlatában éppen az ellenkezőjére váltott. A tiszta és még ehető kenyeret, péksüteményt dobják a kukába.
Pedig megdarálhatnák morzsának, beleapríthatnák ételükbe, kitehetnék a szemeteseknek, hogy vigyék el moslékba.
Minden porcikám tiltakozik a pazarlás ellen, amikor hatalmas hányada éhezik az emberiségnek, és ezt még akkor is fenntartom, ha tudván tudom: attól, hogy Európa közepén megszabadulok a felesleges élelmiszerektől, sem kevesebb, sem több nem jut az éhezők asztalára. Igazában vége azonban ebben sem vagyok egészen biztos.
Mindenesetre teljes emberségemmel tiltakozom a pazarlás minden fajtája ellen.

Tanuljunk könnyen, gyorsan japán módra főzni.
Nem kell hozzá más, mint egy mobil, ezen hívhatod a Yotsuba Kft.-t, elegendő étkezési utalvány, és időben való megrendelés.  Ennyi előképzettség elég is hozzá, hogy japán ételekkel töltsd meg a gyomrodat.Házhoz szállítják.
Akkor lássuk a menüt: Sushi válogatás: lazac, vörös tonhal, rákhús, halikra, szárított tengeri alga, kagyló, tintahal, rizs só, cukor, almaecet, wasabi (torma), szójaszósz, gyömbér.
A tálkákban szezámmagos rántott hal, lazac-krokett, momiji, maki, daria, tiramisu. Jégsaláta, szójaolaj, és… evőpálcikák.
Mindezt feléltük, hogy meggyőződjünk, miért nem halnak éhen a japánok. Hát ezért. Ilyesmiket eszegetnek.
Mivel szakét nem hoztak, osztrák snapsszal öblítettük le a japán ínyencségeket.
Hát mit mondjak? Nem hasonlított ízük a diós metéltre.
Tudtam, hogy nincs sok időm lefényképezni őket, ezért a tenger gyümölcseihez a „virág”-programot használtam. Bár lehetett volna a portrét is alkalmazni.
A többi fotó a Dunánál tett sétám során készült.    

Ma reggel egyik első tapasztalatom az volt, hogy később van egy órával, mint gondoltam volna. Feltehetően az okozta informálatlanságomat, hogy tegnap alig ültem a tévé előtt, stb. Hírműsorokat sem igen hallgattam. Mindenesetre ugrott a félkilences mise, fél tizenegyre megyünk.
Korábban már este át szoktam állítani az órákat, hogy szokjuk a „más”-t. Most ez reggelre maradt. Kereken tíz db órát lökdöstem egy órával előbbre. Így hát most, noha 8 óra van, 9-et mutat minden ketyegő jószág.
A számítógép bezzeg átállítja magát új időszámításra. Csak éppen a gazdáját felejti el erről értesíteni. Azért kapcsoltam be mindjárt ébredéskor, mert szerettem volna megtalálni rajta H. Schütz Máté passióját, melynek mind az eleje gyönyörű (méltóságteljesen hömpölyög a nyitókórus, miként az Amazonas, tudva, hová tart feltartóztathatatlanul), mind az utolsó kórusa.
A záró kórust megtaláltam a komlói pedagógus Kórus előadásában. Ám az én gépem nincs dresszírozva mp3ra, ezért gépet kellett váltanunk. Tücsién lejátszotta. Technika, oh technika. Mely sötét lyuk vagy te (black box)!
Tücsién lejátszotta, mint említettem, de nem hagyta abba. Lejátszotta másodszor is. Mondom az asszonynak: biztos ismétlik (mi ismétlés nélkül énekeltük annak idején). Ám amikor harmadszor is elkezdte, akkor esett le a tantusz: Ez addig fogja ismételni, amíg ki nem kapcsoljuk a masinát. Úgy van beállítva valahol valaki részéről.
Belenyúlhatatlanul.
Nekem is felajánlotta a komlói honlap az mp3-telepítést, de már bizalmatlanul tekintek a PC-re. Mit tudom én, mibe fog ez nekem kerülni, ha pénzfüggő a letöltés. Hagytam inkább a csudába.
Míg ezeket a sorokat rovom, Tücsitől kétszer megkaptam email-ben: hol hallgatható meg Schütz: Máté-passiójának a záró kórusa.

http://www.freeweb.hu/kpkorus/kpk-magyar/muvek.html

Mindig zavarba jövök, ha virágot kívánok fotózni, mert zömüket nem tudom nevükön nevezni. Ma pl. egy szuper mini fehér szirmú aprósággal próbálkoztam. Majd mutatom. Valamerre el kell indulnom, ha csavarogni kívánok. Ez általában a rét, s míg a közlekedési eszközökhöz érek, nagyjából tudom is, merre fogok bolyongani.
A réten az út mentén áll egy szelektív hulladékgyűjtő. A kukázók az üvegekre buknak. Párosan közelítik meg a gyűjtőtartályt, nekiveselkednek, hogy felborítsák. Ez általában azért sikerülni szokott. Ekkor egyikük bemászik a tartályba, és a törmelékcserepekben matatva próbál visszaváltható palackra lelni, s ezeket kiemeli a rakásból.
Most nem bántotta senki a badellákat.
Mire kiértem a Szentendrei útra, tudtam, hogy a Szépvölgyi út felől megközelítem a Kiscelli Múzeumot.
Úgy is lett.
Meglepve tapasztaltam, hogy a trinitáriusok kolostora terjedelmes lehetett egykor. Több nagyméretű szobormaradvánnyal találkoztam.
A sétautak mentén hevertek. Kik és miért döntötték le őket, mikor kerülnek újra a helyükre, azt csak a Mindenható tudja. Találkoztam néhány kráterszerű horhossal is. Lehet, hogy meteor-becsapódások hatalmas gödrei. Nem tudom. Sajnos ezek nem fotogének. Mindenesetre a környékről készítettem néhány jellegzetes képet, majd leereszkedtem jól elfáradva a lépcsősoron, hogy aztán kigyalogoljak a Flóriánhoz.
Út közben lefotóztam egy táblát, mely arról szól, hogy az óbudai kisdiákoknak a szalézi rend adott időpontban ingyen reggelit kínál. Bravó, mondom, elismerve a rend nagylelkűségét. Szégyen, gondolom rögtön utána, hogy egy agrár országban sor kerülhet ilyesmire.
A Főtáv egyik központját is lekaptam, mely ki van iktatva a rendszerből, és eladó. Tényleg, nem akartok véletlenül egy működőképes távfűtőműveket venni?
A Kiscelli út végétől aztán busszal haza. Megnéztem, mikor készült a csuklós Ikarus, amivel hazajöttem. 1989-ben. Ez csakugyan 21 éves.
Egy krapekot lebuktattak az ellenőrök. 6000 ft-ra bírságolták. Velem nem volt szerencséjük, éves bérletem van.
Az jutott eszembe, hogy a gyerekkorunkban sokat játszott rabló-pandúros játékban, ha a hajdú vagy a bíró házát sértegetni merte a szegény ember, azt bizony „kiosztottuk” a játékszabályok szerint. Alkalmazni kellene az ellenőrökön is: „Hogy mered a fizető polgár háza táját sértegetni!” Tüstédes tüstént fizess most 1000 forintot a gyanúsítgatás miatt!
Míg a buszra vártam, nem tudtam ellenállni felhőfotózási hóbortomnak.
Néhány unhatatlanul szép égi tüneményt lencsevégre kaptam.