Mickey webnaplója

Nehéz napom volt ma, idegileg az, csak most realizáltam, Tücsi említette, hogy nem is írtam ma blogot.
Csakugyan nem?
Csakugyan.
Pedig kellene, mert holnap házgyűlésre gyűl a sok tulaj, s így holnap is hosszabb műszak vár rám. Kellene, annál is inkább, mert holnap volna 85 éves anyánk, Maminti. (Lázár Ervintől örökölte becenevét.) Érdekes-valós párhuzam, hogy blogozó barátom, VD mamája is elmenőben van, D. így ír: „Anyám lába dagad, nehezen lélegzik, szíve nem bírja, szenved... orvosa ellenére nem hajlandó már kórházba menni. Este hatan imádkozunk …”
Nyolc éve nincs köztünk, de mintha tegnap lett volna. Ő is nehezen lélegzett, nem akart sehogy se kórházba menni.
Maminti, drága. 77 éves volt. 7 gyermeket nevelt. Mindenét odaadta. Azt kérte Évától, hogy ne fényképezzék le unokáival. Már ne. Talán attól tartott, hogy betegsége fertőz. Éva megértette. Nem készült közös fénykép róluk az utolsó nyáron. Talán különálló sem. Egyszer eljön az az idő, amikor az ember már nem kíváncsi saját formájára. Sőt. Kifejezetten zavarja. A sok-sok fényképet rendezgetve ráírogatta, melyiken ki látszik. A szegedi Bözsi néni, a Mariska… de ki volt a Mariska, ki volt az öreg nagyságos, ki a tekintetes, a méltóságos, az X bácsi, az Y néni. Sokuk már feledésbe merült. Ugyanez lesz a mi sorsunk is.
Ami megmarad, az a szellemi-testi örökség. Génjeinkben hordozzuk őket, és őt, aki testében hordott bennünket. Valamennyire hasonlítunk rá, s előfordulhat, nem tudjuk az okát, honnan merül fel bennünk vagy gyermekeinkből egy-egy mosoly, egy-egy sajátos gesztus, kifejezésmód, begyakorolt mozdulat. Ösztöneinkben, szokásainkban, hanghordozásunkban „anya”-nyelvünkben él tovább. Ha kötni tanított, mutatta, mondta a lányoknak: Látod, egy sima, egy fordított. Csak így, csak úgy, mindig egyformán. Vagy sikerült aztán vagy nem, de az élmény maradt. Sokat ültem mellette még Zuglóban a konyhaasztal sarkánál, amikor ebédet állított össze. Beszélgettünk. Közben észrevétlenül rám ragadt, miből mennyit rakott az edénybe, és milyen sorrendben. Évekig készségszinten élt bennem ez a passzív tudás. Táborozni vivén a regnumi csoportomat, nekem nem kellett szakácskönyv. Megmondtam, miből mennyit vegyenek, és összeraktam a kaját, akárhány gyerek ülte körbe a kondért. Időközben persze mindez feledésbe merült, mint a matematika, vagy a nem használt nyelvek. De előhívható. Vajon mi elmeséljük magunkat gyerekeinknek? Addig kérdezhetnek, amíg itt vagyunk. Apánktól 49 éves koráig, anyánktól később is kérdezhettünk. Ma viszont hiába szeretnénk újabb részleteket megtudni, hogy hogy is volt akkor régen. Vagy elmondták a rendelkezésükre és rendelkezésünkre álló közös idő intervallumban, vagy nem. És amit nem, azt végképp nem.
Maminti persze bennünk él. És tudom, figyeli sorsunk alakulását, mert mi is benne élünk. Éppen ma olvastatott fel a szegény Lázárról szóló jézusi parabola. Egészen egyértelműen beszél róla, hogy az egykor gazdag szenvedő üzenne az ittenieknek: Legyenek észnél, mert bajba jöhetnek haláluk után. Itt, most csak azt akarom hangsúlyozni, hogy valós a túlvilág, bár még hívők között is akad, aki kétségbe vonja. Nem mondana ilyen példabeszédet Jézus, ha nem az volna. Nem mondta volna más helyen: Jahve az élők Istene. Ábrahámé és Izsák és Mózes istene. Tehát élnek amazok is az éteribb létsíkon. Nem is lehet ez másképp.
És akkor majd találkozunk. Egy halálán lévő nő elmélkedett róla: Tulajdonképpen a legtöbb barátnője, szeretettje már odaát van. Sokkal népesebb tömeg, mint akiket itt ismer és befogad. Ez megkönnyíti neki a búcsúzást.