Mickey webnaplója

Reggel a mise után M. meséli, hogy idős papája időnként megkérdezte, milyen nap van ma? Péntek, felelte sokszor neki lánya. Hogy-hogy, mondta az öreg, nincs más nap, csak péntek?
– Hát ha pénteken kérdezel rá, akkor péntek van.
Az idő elszáll, és
– mindig péntek van,
– mindig (havonta) vérvételre megyek,
– mindig (negyedévenként) gyógyszert kell íratnom,
– mindig gumit kell cseréltetni a kocsin (félévente),
– mindig vizsgáztatni kell a kocsit (2 évenként),
– mindig lejár a jogsim (3 évente),
– mindig érvényét veszti személyi igazolványom.
– és mindig „elmegy” valaki.
Még szerencse, hogy nincs útlevelem.
Az idő csakugyan elszáll.
Mi meg maradunk, ameddig rajtunk múlik.
Egyelőre nem unatkozunk:  
– Jönnek hétvégére,
– jönnek egy hétre,
– jönnek csak hétfőn.
– mi meg jövünk az üzletközpontból a négy bevásárlótáskával.
Éreztem, hogy nagyon „lehúznak”.
Rádobom a személymérlegre az én adagomat: 25 kg.
A játékot feleség is folytatja: az ő két szatyra 18 kg. Összesen 43.
És nem vettünk görögdinnyét, se ketchup-ot.
– Mondom neki: ha dinnyét is hozunk, éppen fél mázsát hoztunk volna magunkkal, mint egy szép szenes ember, aki ugyan egyedül, de a hátán viszi – egy célszerű tábla segítségével – elosztva a szenes kosár súlyát.
– Mondom még: valamikor évekig nem láttunk majonézt, s nem kapartuk a falat hiánya miatt.
Ha valamihez nagyon kellett, kikevertük, utóbb meg vettünk egy tubussal, és kész.
Itt van az ősz.
Ennek két jele mutatkozik. Egy ideje ciripelnek a tücskök, másrészt a muskátlik levelei folyamatosan elszáradnak.
Minden ősszel nekilátok lecsipkedni a rozsdaszínű leveleket, hogy növényeink egységes zöld képet fessenek. Ezt a munkálkodást úgy élem meg, mint az idő kérlelhetetlen múlása ellen való küszködést. 
Lecsípjük, ami elhervadt.
Nincs hervadás,
nincs elöregedés,
nincs elfásultság.
Csak üde zöld van, meg szép piros virágok. Esetleg fehérek is.
A muskátli pedig hűséges. Megifjodva hozza virágait egészen a fagy beálltáig.
Ő ilyen.