Mickey webnaplója

Ha Déry Tibor nem írja meg három kötetben a Napok hordaléka c. öregkori naplóját, most itt állnék teljesen modell nélkül (apám korán elhunyt), illetve alig valamiféle használható elképzeléssel.
Ha sógorom nem hívja fel Déry könyvére a figyelmemet, az eredmény hasonló volna.
Maradna a pszichológusoktól hallott néhány ismérv arról, hogy egy nyugdíjas mivel üti agyon az idejét. Órákat tölt azzal, hogy előkészüljön a napra. Mivel teste érzékenyen reagál a hőmérsékletre,az időjárási frontokra, háromszor meghallgatja az időjárás-jelentést, az ablakhoz cammog, kinéz, latolgatja, hogy fog-e esni, vagy csak ijesztgeti a rádió. Kis szél is fúj. De lehet, hogy csak a háztömb gerjeszti a szellő mozgását, útját állva természetes tovahaladásának. Figyeli, vajon erősödik vagy lanyhul a szélerősség. Kell-e sál, vagy sem, amikor a postára megy. Megkeresi olvasó szemüvegét, amit félórája nem talál, mert láncon lóg a nyakában, s kikeresi a Kisokosban, hogy mikor nyit a posta. Még egyszer ellenőrzi az ablakhőmérőt, megkeresi esernyőjét, biztos, ami biztos, sálat is vesz, majd eldönti, hogy kismama- (kispapa-) cipőt húzzon-e, vagy a szaladós, „trottőrcipő”-be „ugorjon-e” bele. Próbál visszaemlékezni rá, hogy hol is csapta le a levélborítékot, mert nem találja. Elmegy az íróasztalhoz, mert ott írta a feladandó levelet. Leül a székre, majd feláll, s elindul, mintha a megcímzett borítékot vinné, hogy lecsapja valahol. Ahá! A konyhába vitte, mert kávét akart készíteni. Csakugyan. Ott hever a konyhaasztalon. Ha minden igaz, közben eltelik másfél óra, s még mindig csak az elindulásnál tart.
Tehát segít nekem Déry, aki persze nem éppen ilyesmiket sorol naplójában, de azért hasonlókat. Főleg morfondírozásait, következtetéseit, alkalmazandó gyakorlatokat életvitelére vonatkozóan. Sokat szemlélődik. Leírja környezetét, a kertet, a bokrokat, a megjelenő madarakat. És egy helyen, igen, egy alkalommal arról ír, hogy miféle nehézséget jelent neki egy-egy dedikálásra való felkérés. Kapja az értesítést, hogy csomagja érkezett a balatonfüredi postára. Fel kell tehát öltözködnie, eltotyogni a postához, átvenni a négy-ötkilós csomagot, kifizetni, hazavinni, a kötöző spárgával kínlódni, a tartalmát kiemelni a papírból. Rendszerint saját könyvei érkeznek azzal a kéréssel, hogy dedikálja őket Mucusnak, Józsikának, Editnek. Meg kell keresnie töltőtollát, kitalálni valamilyen kedves mondatot, megnézni a naptárban, hányadika is van, s aláírni. Ezután fordított sorrendben visszapakolni a könyveket a kifordított papírba, megcímezni, feladóvevényt kiállítani, spárgával átkötni, elbattyogni a postára, sorban állni, fizetni a feladásért. Déryt nem hagyja el humora, ajánlatot tesz valamennyi dedikálásra váró olvasónak, felhatalmazva őket, hogy idős korára való tekintettel kíméljék meg a dedikálás fentiekben részletezett fáradalmaitól, s nyugodt szívvel hamisítsák oda nevét a könyvek elejére. Ő mindegyiket el fogja ismerni saját aláírásának, és még meg is köszöni eme bátraknak, hogy milyen előzékenyek voltak hozzá, milyen tapintatos empátiával kezelték az ő hajlott korát.
Én persze még fürge észjárású vagyok. Olvasószemüveggel az orromon rovom ezeket a sorokat, és azt hiszem, bifokális szemüvegemet az étkező asztalán hagytam.
Igen.
Azt hiszem!?!?