Mickey webnaplója

Szabadtéri mise Zamárdiban szemergő esőben. Majd némi kaja, pizza és egyéb nyalánkságok a hazaindulás napján. Nem készült idén nagytotál fotó a nyaralás 19 résztvevőjéről, mert Angi unokánk tegnap elesett, s megütötte a lábát. Enyhébb törést állapítottak meg Siófokon. Gipszelték, s hazaszállíthatónak minősítették. Mostak, takarítottak a lányok, s söpörtem, felmostam a teraszt. Hazaindulás előtt M. (18) leült a Brúnó kutya mellé. Egy régi emlékem jött elő: Skandináviától Svájcig bejárta apa és lánya Ny-Eu.-t autóval. Kérdezem a hozzánk látogató bakfislányt: Mi tetszett legjobban egy ekkora kalandból. Egy percig gondolkozott, aztán azt mondta: Svájcban egy kutya. Mivel M. simogatta a békés állatot, mellékuporodtak tesói is: a négy francia. Mivel a kutya nem tud egy nyelvet se, a többiek pedig franciák, így átmenetileg nem Brúnó, a kutya volt a neve, hanem Bruno, le chien. Ágoston sokat dolgozott, takarította a bejárat kőpadlóját. Majd a lépcsősöprésre specializálódott.  
Délelőtt távozott a heti hidegség és átadta magát a ki tudja milyen hosszú kánikulának. Expresszvonattal indultunk haza. Vonatunk nem szeretheti a hőséget, mert az induláshoz negyedórás késéssel érkezett. A japán márkájú légkondi nem hűtötte kellemesre az IC kocsit, csak drágábbak voltak a jegyeink. Dunsztban utaztunk, merthogy az ablakot persze nem lehet leengedni. A többi kocsi szellősebb lehetett, de nem tudtunk átgázolni egy tökrészeg emberen, aki inkább halálos beteg volt immár, bora kifolyt a vagon padlójára, s a kalauz eredménytelenül kísérletezett vele, hogy magához térítse.
Szerencsére az út eleve szűk másfélórás. Megérkeztünk a Kelenföldi „álli”-ra. A füvön egy tucat bevándorló heverészett. Szőke nő vitt nekik tisztességesen csomagolt ételt, palack vizet. Azok elég bambán néztek rá. Nem tudom, miért. Vagy félóránként kapnak valakiktől valamit, vagy sokkal többre futja saját vagyonukból annál, mintsem, hogy kolduljanak. Nem látok tisztán. (Később itthon olvasom a fb-on, hogy a jenkik ránk küldték a moszlim szélsőségeseket, hogy tegyék tönkre Európát.) Beülünk a kocsiba. A Kosztolányi térnél egy mazsola a gáz helyett a fékbe tapos. Sikerül idejében kikerülnöm. A híd előtti hőmérő 37 fokot mutat. Ja? Alig hagyom el a hőmérőt, egy csattanás, két kocsi összeütközik. Kiszállnak a felek. Őket is kikerülöm, s le az alsó rakpartra. Már az üzletközpontnál járunk Óbudán, amikor egy biciklironcs mellett áll egy rendőr, s tereli a forgalmat. A cangás autóval ütközött, melynek szélvédője behorpadva. Alig vártam, hogy épségben megérkezzünk.
Sikerült.
Még napokig tart, mire balatoni képeimet albumba rendezem, s a személyeseket elválasztom a tájképektől. Most legyen elég ennyi. Hogy hazaérkezésünk megünneplésére meghallgatom-e Beethoven VI. szimfóniáját, még nem tudom.  
Ízelítő a Jób 37-ből. Elihu beszél: „Elfogja a szívem az ijedelem... Hallgassátok [az Úr] dörgő hangját!... Végigjáratja ... villáma sugarát a föld határáig s nem fogja vissza... Ő mondja a hónak: „Essél le a földre!” És az esőnek is: „Zúdulj alá!” 
Rányomja pecsétjét minden emberkézre,
Visszahúzódik a vad a rejtekhelyére, és a fekvőhelyén meghúzza magát. 
A viharos szélvész kitör kamráiból, s az északi széllel hideg idő tör be. 
Isten leheletére jég keletkezik, és megmerevedik a víz széles tükre. 
Párás nedvességgel tölti a felhőket, s a viharfellegek villámait szórják. 
Akarata szerint mennek ide-oda, járásukat ő határozza meg.
Mindent végbevisznek, amit csak parancsol, széltében-hosszában a földkerekségen. 
Egyszer büntetésül küldi a föld népeinek, máskor meg jósága jeléül. 
Figyelj ide és hallgass meg, Jób! ...
Félelmetes ragyogás van az Isten körül, sohasem érjük el mi a Mindenhatót. Hatalma s igaza mérhetetlenül nagy.” Közöm. Elihu hatalmasnak és emberi ésszel felfoghatatlannak találja Isten ténykedését. Ezt ajánlja Jób figyelmébe. Sokat nem is téved, csak éppen emberi dadogás mindez.
Ma tudjuk, hogy a világegyetemről alig tudunk valamit, és minél többet tudunk, annál inkább tudjuk, hogy alig ér valamit tudásunk.
Az erkölcsöt illetően tudjuk, hogy nem másokat kellene megjavítanunk, hanem saját magunkat, hogy csakugyan egyre inkább ránk öltse Isten a saját képmását, amit aztán tükrözhetünk, hogy terjedjen a földön az Isten országa.