Mickey webnaplója

Nem tudom, hogy mennyire tartozik a rendetlen ragaszkodások közé a napi poszt-írás és a lehetőség szerint napi fotózás. Mindenesetre reggel keresem a fotózó mobilt, hátha akad valami, amin megakad a szemem. Feleség megtalálja, zsebre vágom, majd indulunk misére. A nap ragyogóan süt. A katedrálüvegek kétoldalt változatos „festményeket” kínálnak megörökítésre várva. Egyik ablak jegecesen fehér tónusú, a másik oldalon a nap felizzítja a mályvaszínű házfalat: szép színes képet ígér. A fehérre ráfogom a gépet, de se kép, se hang. Meg se rezdül a masina. Találok egy gombot az oldalán, azt megnyomva értésemre adja, hogy az akku lenullázva. Töltsem fel, ha jót akarok. A harmadik ablak látványára már nem is figyelek. Még megremegtet egy lehetséges felvétel. Fiatal lány áll a szélben, haja művésziesen lobog, a fehér falon árnyéka szép sziluettet rajzol. Én meg tehetetlenül ülök a kocsiban. Lemerült az akku. Persze egyébként se lett volna ebből semmi. Hacsak meg nem kérem őt, hadd fényképezzem le. Nem ez történt. A lány autóba szállt és elviharzottak.
***
Mórától olvasok vezércikkeket, amelyek zömmel a szegénysorban élő emberek gyötrelmeiről szólnak. Az író érzékelhető empátiával viseltetik irántuk, rokonszenvvel ír kiszolgáltatottságukról. Most a kezembe került egy arisztokrata nő önéletírása. Nemeskéri Kiss Margit is a millenniumi időkről elmélkedik, és korrajzot ad abból az aspektusból, ahogyan felőle látszanak a dolgok.
Mit mondjak?
Az ő élete sem volt habostorta.
Egy képet idéz a kétféle írás összegvetése. Molnár Ferenc tollából(?) született az a jelenet, amelyben egy ember operaénekes?) a zordon hóesésben tart az Opera felé az Andrássy úton. A szürkületben egy didergő ember igyekszik fázósan a járdán, és irigykedve tekint a sűrű havazás ködén át a hintóra. Bezzeg annak telik rá – gondolja a bent ülőről. És nem tudja, hogy leszakadt a hintó alja, az az ember nem ül, hanem a megmaradt falba kapaszkodva rohan a hintóban az életéért küzdve.
Ki tudja, kinek jobb a sorsa?