Mickey webnaplója

Erős várunk az Isten. De most a várunk nem főnév, hanem ige.
Várunk, mégpedig állapotszerűen:
Várjuk, hogy megérkezzen a háziorvosunk szabadságról
Várjuk, hogy holnap jön-e a szódás a kért cserepalackokkal
Várjuk a találkozást a Piliscsabaiakkal
Várjuk a jogosítványom meghosszabbítását
Várom egy írásom megjelenését
Várom a találkozást a szokott barátainkkal
Reggel várom a nap indulását
Délután a vacsoraidőt
Várom egy másik anyagom megjelenését is
Várom a párom, ha vásárolni ment
Várom a kommenteket posztom közzététele után
Várom a fotóim iránt mutatkozó/vagy nem mutatkozó érdeklődést.
Várok jó könyvekre
Nem várom, hogy a Prokop-kötet végére érjek, mert többet nem írt az idős mester.
…várom a halottak feltámadását és az eljövendő örök életet…
***
Minden reggel megnézem a postaládát, mégpedig automatikusan. Noha nem várok senkitől semmit, jól tudom, hogy az előfizetett FülesBagoly csak 25. után érkezhet meg, és mégis…
Mivel megkaptam egy irodalmi folyóirat több számát elektronikus úton, meglepve tapasztaltam, hogy küldése abbamaradt. Maradt a kétely: Várjak a folytatásra, előfizessek-e rá, vagy felejtsem el az egészet?
***
Szokásomtól eltérően délután nekiláttam egy 300 db-os puzzle kirakásának. Két óra alatt sikerült, de majd kifolyt a szemem. Képernyőm akkora, amekkora, s tapasztalatom szerint 100-150 darabszámig értelmes a kirakás megkísérlése. A nagyobb számú darabkák túlságosan aprónak mutatkoznak, szemrontó mivoltuk miatt nem érdemes bajlódnom velük az adott képsíkban. És nem is tervezem nagyobb képernyő vásárlását. 
***
Hajnalban az erkélyen ülök, várom a perseidák feltűnését, felvillanásait, de majdnem semmi. Elmosolyodom, mert a góbé vicc jut eszembe.
- Oszt Mózsi bátya, hány medvét lőtt életében? – hangzik a kérdés.
- Hát egyet … de asse avvót – vágja rá a kérdezett.
Így valahogy jártam magam is.
Láttam két szaggatott felvillanássorozatot. Magasan szálló repülőgépek voltak.
Láttam egy folyamatos mozgó fénypontot. Műhold vagy űrállomás lehetett.
Láttam két sötétséget cikkcakkban áthúzni az égen. Denevérek voltak.
Láttam néhány perccel négy óra előtt egy erős fény jelentkezését. Bekapcsolt a gázgyári toronyóra.
A meteorraj „megfigyelését” 4.40 kor befejeztem, mert derengeni kezdett a keleti égbolt - jelezve a napkelte közelségét.     

Mai témáim
1. Vége az olimpiának. Tegnap zajos ünnepség, színek és hangok kavalkádja. A magyarok létszámarányosan a világ második legsportosabb nemzete. Versenyzőink 25 éve nem szedtek össze annyi érmet, mint most: 20 db-ot. Az induló 206 ország közül a 15. helyen végeztünk az éremtábla tanúsága szerint.
Rekord ez a javából.
***
Ma tankoltam, mert a balatoni kiruccanás és lóti-futizás mára kiürítette a benzintartályt. Újra bebizonyosodott, hogy a Mitsubishi Colt sztrádára termett. Egy tank benzinnel 452 km-t tettünk meg. Városban sokkal többet fogyaszt. A fizetési cédula szerint kb. 41,5 l-t tankoltam, és 459 ft/l áron. Rekordot döntöttem így magam is. Még sose fizettem egy tank benzinért 19 000 ft-ot. Most igen. 
El is tettem könyvjelzőnek e tényt tanúsító cédulát. Van miből fizetni, mert emelkedik a nyugdíjunk, és emelkednek a költségek. Infláció van. Nem igazán értem a hasznát, de biztos van neki. Úgy fogunk járni, mint a lírával az olaszok, vagy mint a franciák a frankjukkal. Egyszer csak új formátumra tértek a nemzetek, mert értelmetlen volt a milliós fizetés és a sokszámjegyű kifizetés minden tételért. Nem is látom át, hogy hogyan beszélhetünk forintról, amikor évek óta nincs érvényben sem az egyforintos, sem a kétforintos. Az ötös még igen, de kapni nem lehet érte semmit. Nem is beszélek akkor az aprópénzről, a fillérről.
Hol van az már!
***
Hogy milyen a jó nyári zuhé?
Sok mindentől függ.
Amikor a nyaraló szárazából nézünk farkasszemet a viharos széllel érkező zivatarral, akkor élvezzük a kontrasztot a biztonságos hely és a kemény szeles-vizes ostrom között.
Amikor a Balaton partján az elborult eget látva tudván tudjuk, hogy vihar fog lecsapni, és mozdulunk, de nem elég hamar, akkor a strandról hazafelé útközben ömleni kezd az eső. Bőrig ázol. Az alsógatyád is vizes (azért nem mentél a vízbe csak térdig, mert nem hoztál úszónadrágot). Eltartod bőrödtől a trikódat, hogy ne hűtsön a zuhogó lé, sajnálod, hogy szemüveglencséid előtt nincsenek ablaktörlők… Végre berohansz a házba ruhát cserélni, majd jön a telefon, hogy a strandon-maradtakért kellene menni. Bevágod magad a kocsiba, s rájössz, hogy a kaput valaki bezárta. A zuhéban kinyitod, elázol, nem törődsz vele, húzol a strandra, felveszed a hat-hét ottrekedtet, begyömöszölöd a kocsiba és hazaviszed őket ötszemélyes autóddal. Nos, akkor az érzed, vagány kalandban volt részed.
Amikor videóra veszed a villámokkal, mennydörgésekkel tarkított zivatart, sajnálod, hogy éppen egy közeli villámkisüléskor nyomtad ki az exponálógombot, amikor a hatalmas csattanás épp csak elkezdődött.
Mikor eljön az augusztus, és a gyengülő hidegfront sűrű, ám távoli villámokkal szórakoztat, sajnálod, hogy nem jött közelebb a zivatar hozzátok. Úgy tapasztalod, olyan ez a zuhé, mint egy fogatlan oroszlán. Aztán megnézed a tévéhíradót, s látod, hogy másutt az autók szügyig állnak a hömpölygő áradatban, s egymáshoz koccannak, a jégeső után látod a kárvallottak kezében a teniszlabda nagyságú jéggolyókat, akkor azért nem bánod, hogy mégsem jött közelebb az a fránya zivatar. Márcsak azért sem, mert a számítógépek és a tévé csatlakozóját nem húztad ki a dugaljból, s ugye vágod, hogy egy házba csapó villám milyen hatalmas károkat képes okozni.
Idén volt ilyen vihar is, olyan zivatar is, közeli zuhé, távoli zápor. Élünk, s hála Istennek megkímélt bennünket az időjárás a szélsőségességektől. Empátiával gondolunk azokra, akiket nem kímélt meg.
Jut eszembe. A híradókban néha hallani, hogy ma volt az év legmelegebb napja. Azonnal  megmorgom: Igen, eddig. Ki tudja viszont, hogy mit hoz még a nyár?
A gondolattal nem vagyok egyedül. Prokopnál olvasom: „Az év eleje nem dönthet az év végéről.”
Valahogy így van ez.
          
    

  

„Régi kor árnya felé, visszamerengni mit ér?” – kérdezi Kölcsey, s hajlamosak vagyunk rávágni, hogy semmit. Pedig…
Pedig az is igaz, hogy nincs új a nap alatt, meg az is, hogy soha nem volt annyi új a nap alatt, mint éppen korunkban. S hogy mit hoz a jövő? Tudja csoda.
Mindenesetre, ha „visszamerengni” nem is, de visszafelé fülelni érdemes. Amikor én még kissrác voltam, akkor is tudtak valamit az emberek. Pl. a nótáknak volt elejük, közepük és végük. Onnan ötlik ez fel belőlem most, hogy reggel láttam egy újfajta, olcsó szaxofonfajtát, s ez arra ingerelt, hogy meghallgassam a Csevegő szaxofon c. igen régi slágert.
Igen régi, hiszen magam is egyre régebbi vagyok.
Mi tagadás, jól esett visszahallgatni ezt a levegős, vidám, pezsgő ritmusú, recsegő-csevegő számot. Aztán még néhány szaxis számot a the Champs-tól, de hallgathattam volna Billy Waughn és zenekarát is akár. Volt ezekben a zenékben a jelenés a jövő szépségébe vetett hit, érzések, felszabadultság. Vagy csupán beléjük éreztem, beléjük vetítettem volna?
Nem hiszem.
A Jó az álmodozás című slágert meg se kell keresnem. Bennem is megszólal, körbevesz, megnyer magának, szárnyalni kezd tőle az ember.
Miért kellett csörömpölésre váltani ezekből a nótákból?
Miért az, hogy egy műsorvezető szövege alatt dobolnak. Miért, hogy az olimpia záróünnepsége során folyamatosan lelkendezik valaki, miközben zene szól, miközben dübörögnek, dobolnak.
Mi jön még?
A híradó alatt robbantgatni fognak?
A slágerek elhangzása közben mennydörögni fognak?
A polgárpukkasztó hírek közben lufikat fognak pukkasztani?
Az esti mese felolvasását tankágyú elsütésével fogják gazdagítani?
A balettet meg a vulkánkitörés morajával?
A Kis éji zene közben staniclit fognak pukkasztani?
Miért kell az emberi érzékeket a lehetetlenségig, a fájdalomküszöbig, a tűréshatáron túlig feszíteni?
Túl jól megy a sorsunk? Túl ingerszegény a környezetünk?
De hát ez nem így van. A város emberét egy nap alatt több inger éri, mint az ősembert egész életében. Ha nem hiszed, gondolj arra, hogy vezetés közben agyad-szemed hány érkező ingert szelektál, értelmez és válaszol rá.           
***
Olvasom Prokop Péter 18. kötetét. A sok ismétlődés ellenére találok benne csemegéket. A közeljövőben még sokat fogom idézni.
Most csaknem találomra egy aláhúzott mondatát idézem meg. Ezt írja: „Emlékezünk-e a sztálini véleményre: Nem az a fontos, hogy ki szavaz, hanem hogyan számolják össze. Változott-e a bolsevik gyakorlat való világunkban?
Néhol igen, néhol nem;
némelykor igen, némelykor nem. 
Ejha.       

Hajnali négy óra. Enyhe déli szellő húz át a lakáson behozva a friss szénaillatot. Tegnap ugyanis rendbe szedték a környék füves térségeit, a réteket, előkerteket, a cinikusok által újabban méhlegelőnek keresztelt gazosokat. Egy-egy közigazgatási intézkedésnek sokan látják a hasznát, vagy éppenséggel a kárát. Itt van pl. a Vörösvári úti villamospálya. Felújításakor elhatározták, hogy a sínek közötti területet füvesítik, üde színfoltot teremtve a monoton szürkeség helyére. Örültem e döntésnek, gondolom velem együtt még nagyon sokan. Aztán a fű megerősödött. Le kellett nyírni. Az illetékes cég nekilátott a feladatnak, mert a villamosok közlekedésbiztonsága ezt követeli. Ám hogyan nyírja le, hiszen nappal egymást követik a járatok. Marad az éjszaka. És felbőgnek a masinák, hogy az üzemzárást követően megkurtítsák a gyepet a sínek között. Ez ugyanis elkerülhetetlen. Ám a vörösvári úti panelrengetegben éjjel tízezrek aludnának, ha tudnának ebben az időnként megismétlődő hosszas csatazajban. A konfliktus előállt. A megoldás talán egy népes juhnyáj odaterelése volna, de a juhoknak több eszük van, mint gondolnánk: éjszaka alszanak. Bolondok lennének legelni.
***
Tegnap átvettük Prokop Péter (1919–2003) utolsó kötetét, amely 2003-ban került a könyvesboltokba. Maga a szerző beszél hattyúdalról. így ír: „Úgy indultam neki tizenhetedik könyvemnek, hogy hattyúdalom leend, nem írok tovább. Közben, amíg a nyomdász bíbelődik elkészült anyagommal, elbuktatott a kísértés. Nem beszélheted le az alkoholistát a borról, az ínyében hatalmasabb a kívánság. Ezért újra turkálok paksaméta irkafirkáim között…Joguk a létezés, kelengyéről gondoskodni szülői kötelesség… A kikupálódottakat glédába sorakoztatom, míg életem tart, még több utódról is gondoskodom.” S csakugyan. A Méhecske módra a festő-író Prokop halálának évében, 2003-ban jelent meg a szerző 18. köteteként. Éppen olyan vastag, mint bármelyik elődje. Óhatatlanul a Vörösmarty-sor jut eszembe: „Ront vagy javít, de nem henyél.”
Hogy mennyire így volt az ő esetében újra megidézem a kegyetlen őszinteséggel leírtakból tallózva néhányat: „Eldugnánk reszkető kezünket, figyelmeztetők az éjszakai harangütések, a nappali szunyókálások, a magány… botért nyúlunk, töröljük szemünket, elfelejtjük az osztást-szorzást, az erős paprika marja gyomrunkat, fogódzkodunk, ha lábra állunk, cipőnkbe nem fér a bokánk, osztálytársunk neve nem jut eszünkbe… Hogy beszedtem-e a gyógyszert, állandó problémám, irkafirkálok a senkinek, unják ismételgetett tréfáim, sose találom az ollót, köszörülöm a torkom, mégis rekedt hang szégyenkezik ki belőle, szédül a fejem, hangos a tévém...”
A sort ő még hosszan folytatja. Prózában mondja el, amit az ószövetségi szerző költői képben. A Prédikátor így ír: „Gondolj Teremtődre … mielőtt megremegnek a ház őrzői, és megrokkannak az erős férfiak; amikor az őrlőlányok kevesen lévén már nem dolgoznak, és az ablakokban kinézők homályba borulnak; amikor bezárják a külső kapukat, és halkabbá válik a malom zaja; amikor elcsitul a madarak hangja, és minden dal elhallgat; amikor félnek a magaslatoktól, és ijedten járnak az úton…” (Préd 12,1skk.)
Mindent összevetve Prokop Péter mentalitása olyan, mint az élsportolóé, aki soha nem adja fel: állva hal meg.

Lapozok a nap gondolataiban.
- Reggel Jánosunk Vianneyt idézte. Azt mondta az arsi plébános, hogy meghallgatná Isten és teljesítené is imáinkat, ha erős hittel és tiszta szívvel kérnénk. Igaza lehet. Nincs, vagy alig van ilyen tapasztalatunk. Vajon elég erős-e a hitünk, és eléggé tiszta-e a szívünk?
- Reggel M.- unoka kétnapos kirándulásra indult K-val és R.-val. T. megjegyezte, most két napig nem látunk. Én meg hozzátettem: Most látunk és mivel holnap hazajössz, holnap is látunk.
- A többieknek említettem, hogy a francia unoka sokat tanult magyarul. Az olimpiát nézve azt találtam mondani a küzdőket látva: Én vagyok a legerősebb… meg te. M. felnevetett. Vette a humorát annak, amit mondtam.
- Lapozok az egyik szótárban. A lapok között találok két bélyeget. Az egyik Benczúr festménye: Budavár visszavétele, a másik bélyeg piarista címert mutat. A rend jubileumára utal.
Máshol a szótárban megtalálom a -li végű svábos szavak összegyűjtött jegyzékét. (Valahol meg kell lennie a CZG unszolására készített összeállításnak is, a megy ige szinonimáiról és rokonértelmű szavairól. (Ha az orrom előtt volna, megnézném benne, hogy a ténfereg szó és az őgyeleg köztük van-e.) Azért érdekesek ezek a találások, mert sok könyvemben sokféle írott relikvia van elrejtve. Olyanok ezek, mint ételben a fűszer. A rátalálás mindig örömet szerez – nekem legalábbis. Nagyon valószínű, hogy a könyvek felszámolásakor ezek a kis érdekességek-kincsek is ebek harmincadjára kerülnek.
Kár.
- Elmentünk Prokop Péter utolsó naplószerű kötetéért a Libri könyvesboltba. Naplószerű a kötet, mert nem blogot írt a szerző, mint pl. Váli Dezső. Szerkezetének esetlegessége még a blog témaegységét sem éri el. Mégis érdeklődéssel várom, mit üzen a mester élete vége felé a 18. kötetében.
A könyvszámla mellett találtam két db bont, amely 7000 ft értékű vásárlás esetén 1000 ft kedvezményre jogosít. Őszintén sajnálom a könyvkereskedelem dolgozóit. Nincs keservesebb látvány, mint a csaknem vásárlók nélküli könyvesbolt. Vajon lesz-e fizetésük a munkatársaknak? De hát egyre kevesebb a betűfaló ember (elcsábultak ugye az e-book felé, a tévé, a FBook, az okostelefonok felé, és egyre fogy a könyvvásárló. Nem segít nekik a könyvmegállók ingyenes szolgáltatása sem). Úgy járhatnak, mint a hanglemezárusok, a kottaárusok. Előbbieket a youtube, utóbbiakat a fénymásolók fektették kétvállra.
- Eljutottam a FülesBagoly utolsó rejtvényéhez is. Várhatom az újat egy hónapig. Be kell vallanom, hogy egyre csökken bennem ez a várakozás. Kissé rabszolgamunka ez az elmefényesítés. Csaknem unalmas, jóllehet egy-egy megmérettetés után még mindig jó érzés tölt el.
- Tegnap Karinthyt olvastam (Tanár úr kérem). Jókat röhögtem rajta. Különösen is tetszett, a Szeretem az állatot című. Mivel M-éknek volt nyuszijuk, felidézte bennem a nyúltartás szépségeit. Röviden idézek belőle:
„A kis nyúl mindjárt megtetszett, mikor a konyhában letették: kedves kis feje, ijedt szemei és lágy, sima szőre… Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jól essék neked, ölembe vennélek, és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj, és jól érezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek… a kis fehér nyúl után nyúlok, hogy megsimogassam. A kis nyúl azonban, ijedt kis dög, riadtan lelapul, és kifut a tenyerem alól, be a konyhaszekrény alá… stb. stb.
Eladdig, hogy nem sikerül elkapnia a menekülő nyuszit.
Újra idézem immár a végét: …hirtelen és mérgesen kapok utána, erőlködöm, kivörösödöm, a nyelvem kilóg, megbotlom, leesem, négykézláb futok utána, be az asztal alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az ajtófélfába, kiszakad a kabátom, a fogamat csikorgatom, és egyszer már meg is kapom a füleit, de ő …kitépi magát, megharap, és a kamrában elbújik a hasábfák mögé. Most ott van, és nekem szét kellene szedni az egész halom fát, hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem, és megfogom és megragadom a füleit és felkapom a levegőbe, és megforgatom, és a falhoz vágom, és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni.”
Hát igen. A nyúltartáshoz sok türelem kell. Olykor még az is kevés.

A kreativitás isteni attribútum. Miért? Mert teremtőképességet jelent. Álljon itt bizonyítékul a Biblia első mondata latinul, merthogy a kreativitás latin szó. „In principio creavit Deus caelum et terram, terra autem erat inanis et vacua et tenebrae super abyssi et spiritus Dei super aquas. „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet; a föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött.” Lám, ott lebeg a vizek felett az Isten lelke. Róla meg így szól a taizéi ének: Veni Creator Spiritus. Jöjj, Teremtő Lélek.  
Továbbmegyek.
Az Isten nevét nem tilos volt kimondania a választott népnek. Sokféle névvel illették tehát, hogy elkerüljék néven nevezését.  Volt ő Fennvaló, de volt Teremtő is. (Most is az.)
Mivel az ember capax Dei, (Istenre képes lény), vagy ha a Bibliához fordulok, akkor azt mondhatom, hogy „Isten képmására teremtett” létező. (Már megint itt van a teremtés szó!)
Nem akarok leragadni a Bibliánál, noha megkerülhetetlennek tartom.
A kreativitás többé-kevésbé minden ember sajátja. A fejlődés velejárója. A mi tudásunk töredékes, ezért belső indíttatást érzünk, hogy tudásunk hiányosságait leküzdjük. Innen van az, hogy utánaeredtünk kideríteni azokat a részleteket, amelyekből összeáll a teremtett világ, az univerzum. A folyamatnak – jól látszik – nincs, nem is lehet – vége, mert minduntalan belefutunk a végtelenbe, ahol megtorpan felfogóképességünk végessége.
A teremtés mégis sajátunk, mert feladatunk a föld uralmunk alá helyezése. Nem kizsákmányolása, hanem a létező javakkal való mind tökéletesebb együtt élés, gazdálkodás.
A kreativitás szó elterjedése hazánkban nyilván több gyökérből táplálkozik. A magam e szóval való egyik első szembesülése Moldova György egyik regényéhez vezet. Talán a Szent tehén c.-höz, mely ugye a textiliparral foglalkozó szociográfia.  Emlékezetem szerint a győri Graboplasttal kapcsolatban említi, hogy a Nyugat egyik új hívószava a kreativitás. Ez élteti a nagy cégeket, amelyek minden használható módszert alkalmaznak az életben maradás, a nagyobb profit elérése érdekében.
Hozzátehetem, hogy az agyelszívással kiegészíthető az előző fogalom. Megpróbálják a nagy világvégek magukhoz ragadni a kikupált szakembereket, a zseniket, a fáradhatatlan felfedezőket, kutatókat.
Van a kreativitásnak egy sokkal szélesebb körben használt változata. A tömegtájékoztatás, főleg a FB tele van kreatívkodók anyagaival. Hogyan tehetünk csillogóvá egy rozsdás szerszámot, hogyan készül el egy egyedi tervezésű, különleges bútor, hogyan kell újra hasznosítani a kidobásra érett palackokat, akármit. Se vége, se hossza ezeknek az ismertetéseknek. Vannak köztük használhatók, de vannak teljesen öncélúak. Nekem az a bajom a kreatív oldalakkal, hogy inkább elkényelmesítenek, utánzásra csábítanak, s ez fantáziánkat inkább hátráltatják, mint kibontanák.
Megjegyzem még, hogy a könyvillusztrációkat tekintve két tábora van az embereknek. Egyik részük örül a kifejező ábráknak, rajzoknak, másik felük nem szereti őket, mert megmerevítik a figurákat, s nem hagynak teret az olvasó elképzelésének.
Nem tehetek róla, nekem Karinthy könyvének (Tanár úr kérem) egyik epizódja ugrik be. A Kísérletezem c. fejezetben írja: „…csinálok egy  Leclanché-elemet. Ez kicsit bonyolult dolog. A befőttesüveg rendben volna, de honnan veszek sztaniolt? Réz is jó volna, - hja, ha a fürdőszoba csapját le lehetne olvasztani! Csakhogy ez több nehézségbe ütközik, aztán meg, nem tudom, meggyőzhetem-e családomat fölfedezéseim fontosságáról, és arról, hogy ezek a fölfedezések a család részéről bizony áldozatokat és nélkülözéseket követelnek.” Nos, igen.
A kreativitás átjárja az egész embert, aki mindig egy sohanemvolt valamin töri a fejét, legyen az irodalom, festmény, fotó, akármi. Elindul a természetesből, és halad az absztrakt felé, míg ki nem meríti a lehetőségeit, míg el nem ér határaihoz.
…A téma kimeríthetetlen…

Mitől zakatol a vonat? (Ez a szellemesség 2008 óta ismerős azoknak, akik ismerik.)
Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, meg kell vizsgálnunk a vonatot.
Miből is áll a vonat? Van egy mozdony és van sok kocsi (vagy csak egy). Namármost.
A mozdony ugyanúgy zakatol, mint a vagonok, így elég csak a vagonokat vizsgálnunk.
Ha megnézzük a kocsikat, akkor ugye mindegyik egyforma a zakatolás szempontjából, így elég egy kocsit megnézni.
Miből is áll egy vagon? Van egy felső (utas vagy rakodó) rész és van az alsó rész, azaz az alváz.
A felső rész ugye nem zakatol, tehát ezt el is feledhetjük, elegendő az alsó részt vizsgálni.
Az alsó rész felépítését tekintve áll egy alvázból és a kerekekből. Az alváz ugye megint nem zakatol, tehát elég megnézni a kerekeket.
Kerékből is van azonban egy vagon alatt négy pár, amelyek mindegyike egyformán viselkedik zakatolás szempontjából, tehát elég megnéznünk egyetlen párt.
Egy pár kerék felépítését nézzük meg!
Áll magából a két kerékből és van a tengely. A tengely viszont nem zakatol, tehát elhanyagolható. Marad két darab kerék, ami viszont megint teljesen egyforma, így az egyiket elhagyhatjuk. Nézzük meg a kereket! Lám köralakú! A kör területét úgy számítjuk ki, hogy r a négyzeten szorozva pi-vel. A képletből a pi=3,14, ami nem zakatol. Az r az a sugár, ami állandó, így megint csak nem zakatol. Mi maradt meg? Hát a NÉGYZET! És ahogy gördül ez a négyzet egyik oldaláról a másikra, na, attól zakatol a vonat kereke!
Amiért elővettem, annak az az oka, hogy van nekem egy bőrkarosszékem, egy irodai forgófotel, mellyel kiválóan lehet hintázni is, vagy segítségével amerikai mód az asztalra tenni lábunkat. Ám a nyomorult rövid idő elteltével nyikorogni kezdett. Végigvehetném a részeit egyesével, kizárva azokat az alkotóelemeket, amelyek biztosan nem nyikorognak. De egyáltalán nem biztos, hogy rájönnék a nyikorgás valódi okára, és ráfognám egy nem létező kabócára, hogy a csőben elbújva létezik s igen zavarja, ha hintázni kezdek, s nyikorog-zakatol fűrésztelepet utánoz kifejezve azon vágyát, miszerint hagyjam abba a hintázást.
***
„És ez még nem minden” – hallom belső hallásommal a reklámügynök szemtelen szövegét. …Tényleg nem minden, mert ki a megmondhatója, hogy frontbetörés alkalmával mitől fáj a fejem és, mitől kalimpál össze-vissza a szívem?
Mivel nem vagyok szívgyógyász, arra tippelek, hogy ha megszüntetni nem is tudom a belső káoszt, csillapítani igen. Nagyon sok folyadékkal, citromfű teával, a szokásos gyógyszereimmel mérsékelhető a zűrzavar.
***
Most, hogy kiírtam magamból, megoldhatatlan problémáimat, hátradűlök a csoda-forgófotelemben, mire persze azonnal nyikorogni kezd.    
Szegény szomszédaink!

Az erkélyen félretoltam a guruló fémfregolit, s lehuppantam a fotelbe. Látom ám, hogy egy pók a légtornász ügyességével mászik el orrom előtt 30 cm-re, s a fregoli felé igyekszik, mert a rá feszített pókszál megfeszült. Nosza papírzsebkendővel vetettem véget az akrobata mutatványnak, hogy egyáltalán felállhassak megszabadulva a póksodrony fogságából.
Ülök tovább.
Figyelem a madarak szabad légtérhasználatát.
Akkora tér áll rendelkezésükre, hogy teljesen szabadon röpködhetnek – kedvükre.
Nem így mi, emberek. Beülünk a fapadosba, és bár igen gyors tempóban „haladunk”, mind szűk helyen szorongunk kicentizett székeinkbe nyomorítva. Alig várjuk, hogy felszabaduljunk az égi utazás nyűgje alól.
***
Alighanem több könyv szükségeltetik a rendszeres olvasáshoz, mint amennyi időnk adatik kedvenc időtöltésünkre. Különben hogyan valósulhat meg, hogy hangulatunknak, érdeklődésünknek legmegfelelőbb kötetet emeljük le a polcról. A kínálatnak meg kell haladnia a szükséglet mértékét, hogy élhessünk a választás lehetőségével.
Ma megrendeltem Propkop Péter utolsó, még általam nem ismert kötetét.
Érdekes ez az internetes rendelés.
Ha email-címemből indulok ki, minden esetben szembesülök a cég okvetetlenkedésével.  A címem és jelszavam megidézése sosincs kedvükre. Én meg félbehagyom a rendelésemet. Most másodszor találtam rá egy kitérő lehetőségre, FB-omon keresztül is indíthatom az akciót. Ez sikerült.
Nem mondom, hogy olcsón megúsztam. Ez az utolsó kötet valamiért drágább. Talán alacsony példányszámban hozták forgalomba?
Meglehet.
A 3600 ft-os bekerülési ár arányos vagy öt másik kötet megszerzésének együttes összegével. Mindegy.
Itt a vége.
Ez a pap-festő hattyúdala. Néhány évre a könyv megjelenése után elhunyt. Különösen is érdekel, hogy gondolkodása hogyan fejlődött, vagy éppenséggel stagnált e világból való elstartolása előtt. 
Ha minden igaz, a hét végére megtudom.

Mikszáth Kálmán irodalmárokról való megemlékezéseit olvasom. Köztük a Gyulai Pálról írtakat.
Mikszáth szerint Gy. P. „a hangulat költője. Igazabban egy mélyen, gyöngéden érző szív benyomását teszi, de érzelmeit nem tudja élvezhető színekkel és vonásokkal kifejezni, gondolatai nem eredetiek, nem üdék, nem is kifejezők, sőt néha nincsenek is gondolatai, s az ember nem találja meg azt a bizonyos magot, amelynek a kedvéért minden verset elolvasott Deák Ferenc…
Gyulai az ötvenes évekbeli „patakocska” költészetnek a képviselője. Azok az ócska képek, sablonok, a terebélyes tölgy, a zúgó csermely, borongó fellegek, a bájos »hallga«, a zengő zefír, mind elmúltak. Ma már, ha valakinek valami mondandója van, ugyancsak találja el a ruhát, amibe öltözteti, de hátha még mondanivalója sincs? Mit ér, ha többnyire olyat érez, amit nem érdemes az emberiségnek tudtul adni... Melegség is kevés van Gyulai Pálban. S ami van is, az se a saját melege...” stb, stb. (1893)
Mikszáth következő szemelvényének a címe: Gyulai Pál nyolcvan éves.
Nem másolom ide a cikket, elég legyen egy mondatát citálni: „…a fején borostyán van; az védi; nemcsak nagy kritikus, de a legjelesebb élő költőnk is.” A cikket 1906-ban jegyzi.
Na, hát ezekre varrjon valaki gombot.   
Persze a nagy palóc nincs megállapításainak ellentétes kicsengésével egyedül. A szerkesztőségünkben is előfordult, hogy a cenzori munkát végző munkatárs lerántott egy cikket, ami így nem is jelent meg. Telt-múlt az idő, s amikor újra megkísérelte a főszerkesztő a cikket megjelentetni, a cenzori vélemény immár teljesen pozitív kicsengésű volt. A cenzor is ember, aki ugyanúgy nem mentes a hangulatváltásoktól, mint más földi halandók.
***
Még ide írom Mikszáth egyik miniatúráját. Különösképpen is ezekért a finom részletekért olvasom szívesen az egyébként is jó humorú, jó tollú írót. „Gyulainak két nagy ember van a szeme előtt. Az elbűvölő tollú író [Jókai], kit tenyerén hordoz az ország… A másik alak lánglelkű hadvezér [Görgey], akit hiba híján elítél, elkárhoztat, mert fönséges volt a harc kezdete, folytatása, de a vég nem méltó ahhoz. S a vég éppen az ő kezébe esett, mint ahogy rendesen a legerősebb fog marad meg utolsónak, és annak kell aztán mindent megrágnia a harminckettő helyett.” Remek és láttató kép. 
Diákkorom irodalmi szöveggyűjteménye (Sz.Gy.) hasonló láttató mondatot hozott tőle:
„Kilátni meg belátni.[nyitva az ajtó] Pszt. A pénzügyminiszter reggelizik.”   
***
Kora reggel az erkélyen - egy felhő lehagyja a kondenzcsíkot.
Egy verébnek látszó elkésett denevér, vagy egy denevérként csapongó veréb tempózik át a légtéren.
A magasan szálló repülő fényesen fehér, a reptérről elstartoló még sötét színű.
Egy sötét színű repülő eltűnik a nyárfa takarásában s többé nem jön elő. Elkanyarodott? Lezuhant?
Három verébfióka kötelékrepülést hajt végre. Még gyakorolniuk kell.
Ezek a mai vonatok halkabban járnak, vagy az én fülem állapota változott?
Ma négy galamb tartott felénk. Vadkacsák nem.
Ha nem tudnám, hogy Aquincumban üldögélek, hihetném, hogy valamilyen egzotikus tájat bámulok.
Tegnap kb. ötször kezdett el esni az eső, olykor villámlással-mennydörgéssel vegyest. A front búcsúja.           

Mindig ez van. Összetalálkozunk, megszokjuk egymást, és mielőtt még sikerülne mindent kimondanunk, ki-ki megy a dolgára.  Most is ez történt. A két francia unoka és az egyik fiú szülőstül elstartolt tőlünk ¾ 4 órakor. Tíz perc múlva az alsó rakpartról küldtek fotót, ahogy haladnak nyugatnak. Már csak alig 1000 km-t kell megtenniük. Az Úr legyen veletek! Dominus vobiscum! – búcsúztunk egyenlatinsággal egymástól. Reggel pedig a Madonna della strada oltalmába ajánlottam őket. Igen fárasztó ez covid-járvány nélkül is, hát még a vele megterhelt időszakban.
A korábbi években megmorogtam, hogy annyi fiatal vesz körül bennünket, mégis mi vásárolunk reggelente a közös nyaralás idején. Most fordult bennem az életérzés.
Gyerekeim óvtak attól, hogy légkondit nélkülöző autónkat a Balatonra kormányozzam. Koromnál fogva veszélyesnek ítélték. Ehhez képest oda-vissza levezettem az öreg autót, s reggelente T-vel bevásároltunk. Ma már másképpen értékelem az előzőekben vázolt tevékenységeket. Örülök annak, hogy hasznára lehetek a többieknek. 
Így van ez a vezetéssel is. Egyelőre érvényes a jogosítványom. Miért ne vezetnék kis országunkban néhány nagyobb távolságra? Még bírom. Ráérek pihenni, ha nem kapom meg a vezetésre a további engedélyt. Egyszer annak az ideje is eljön. Idén? Két év múlva? Ki tudja.
Most, hogy hazaindultak, üres lett a lakás, üresebb a frigó, nagy az elcsöndesedés. Hiányzik az 50, a 49, a 22 éves és a két tini lány trécselése, csivitelése, a magyar és francia nyelvű hangicsálás. Majd megszokjuk.
Megjött viszont a FülesBagoly augusztusi száma, benne néhány használhatatlan poén. Egyet-kettőt azért megidézek közülük.
- A számlát! – szól oda a vendég a pincérnek.
- Irigylem, uram. Nekem csak a szemem.        
***
- Halló! Étterem?
- Igen, kérem, ez a Fatányéros.
- Hét főre, keddre szeretnék asztalt foglalni.
- Akkor majd hívjon vissza, ha eldöntötte.
***
Útközbeni WhatsApp-váltásokból:
-15,50 Már itt tartunk (parlament)
- A Szűzanya és Szent Kristóf vigyázzon rátok!
- Köszi.
- 18.30 Sopronnál mentünk át a határon. Most Bécs alá tartunk.
- Mázlitok volt.
- 19 h A Bécs alatti erdőkben járunk.
- 19.0 Hallgassátok meg a Strauss-zenét: Mesék a bécsi erdőből.
- 22.22 Németországban vagyunk.
- 0.27 Ez a leghosszabb utatok. Júliusban indultatok, és augusztusban értek célba.
- 0.39 Mit csináltok ti ilyen későn drágáim?
- 0.40 Alszunk.
-  0.40 Mi is. J
- 3.08 Franciaországba érkeztünk.
- 3.10 Itt vihar van, villámlik.
- 3.10 Sweet home!
- 4.39 Megérkeztünk. Hideg van, Jó éjszakát!
… …