Mickey webnaplója

Most jelentették Benedek Miklós halálát (77), Beckenbauer halálát (78). Jelentették továbbá, hogy a magyar olimpikon tornásznő, Keleti Ágnes 103. születésnapját ünnepli.
Akik elhunytak, nyugodjanak békében, akik élnek, éljenek, és sokáig éljenek!
Mind e közben „forr a világ bús tengere, oh, magyar”!
Berlint elözönlötték a traktorosok.
(Nálunk nem tehették volna, Demszky tilos a behajtás táblákkal óvta a fővárost. A táblák ma is állnak, noha senki nem akar traktorral vonulgatni).
A fenekedés világméretű. Ezek azok ellen, azok ezek ellen, emezek meg amazok ellen. (Miközben a képernyőn vigyorog a „disznófejű nagyúr”.)
Berzsenyi vajon mire gondolt, hogy olyan rettenetes képet vizionált versében?
Ma sokkal rosszabb a helyzet. („A nemzetközi helyzet fokozódik.”)
A médiát idéztem meg nagyjából az eseményeket illetően. Hozzátehetem a komisz hideg időjárásról szóló híreket is.
De hát jöhet számum, jöhet ciklon,
mi csak megyünk a biciklon.
Nem igaz?
Azért nem olyan egyszerű az élet. Ha áram van, minden van – hirdette az óriásplakát. … és mi van akkor, ha nincs áram? Rágondolni is rossz.
***
Még mindig média, de már más téma: A magyar tévé tele van gyógyszerreklámokkal. Ha valaki korábban egészségesnek gondolta volna magát, akkor ismerkedjen meg a reklámozott választékkal. El fogja felejteni, hogy egészséges. Valahol mindenkinek fáj. Elég tudatosítani, hogy aztán jó tempóban felkeresse a patikát, vagy kezelőorvosát. S ha mindez nem volna elég, figyeljük meg, hogy a filmsorozatoknak hány százalékában jelenik meg a kórház, a kezelések, a sürgősségi futkosások.
Na, ez az a pont, ahol fel szoktam pattanni a képernyő elől. Engem ne szekírozzanak ezekkel a képekkel.
Miért természetes az, hogy folyamatosan kórházzal és gyógyszerekkel traktálnak bennünket?
Nem tudom.
Mindenesetre holnap vidámabb témáról szeretnék írni.
   
 

Csak írok, s nem olvasok újabb könyvet. Ez hiba, de nem baj.
Túl sokat ültem életemben.
Egyszer meg is fogalmaztam:
Bár soha nem ítéltek el, több mint hatvan évet ültem, hol iskolapadban, hol főiskolán, hol munkahelyen (és máig nyugdíjasként). Utólag azt gondolom, hogy az ember alapvetően nem arra van teremtve, hogy végigülje az életét. Vagy tévednék?
Ennek a belátása elfogadhatóvá teszi, hogy miért is nem olvasok egyfolytában.
(Most látom, hogy a helyesírás-ellenőrző pirossal aláhúzta a végigülje szót. Valamennyire zavar, mert a végig nemcsak határozószó, hanem igekötő is. Én általában ez utóbbi értelemben használom, és mindig aláhúzza nekem, pedig jóóó!!!)
Futásom véget ért.
A szózat játékot 123 egymásutáni napon eredményesen megoldottam. Ma megszakadt a lánc.
Olyan takarékosan bántak a betűkkel, hogy nyolcadjára beírtam: KICSUK, a megoldás az lett volna, hogy KININ. De csak két betűm stimmelt e helyén: KI… Innen nehéz lett a megfejtés.
Bánom is, meg nem is.
Mint megfogalmaztam, egyre inkább zavart, hogy megoldjam naponta a feladványt. Most a buktával megszűnt a teljesítési kényszer. Játszom, aztán vagy beletrafálok, vagy sem.
Végül is tök mindegy.
***
Átmenetileg izomfádalomról panaszkodom. Remélem, hogy átmenetileg, és ez tényleg postcovid szindróma.
Nem hiányzik.
***
Lebontottuk, ledobtuk a karácsonyfát. Minden úgy történt, ahogy tegnap előre jeleztem. Nem esett senkinek a fejére, nem tört össze parkoló kocsit, a tűlevelek megtermékenyítik a grünbeton hézagait, a fát elszállítják társaival együtt.
Ami érdekes, hogy gyűlnek az elszáradt fák a sarkon, de az ablakokban még mindenütt virítanak a karácsonyi dekorok.

Nem történt más, mint mindig is.
Megjöttek a vendégek, majd elmentek. Mint a három királyok.
Gáspár, Menyhért és Boldizsár letette ajándékát a Szent Családnak és hazamant.
Zs. meg betette a hűtőgépbe azokat a sajtokat, amelyeket haza akart volna vinni. Persze itt maradtak. Sorsuk megpecsételődött. Meg fogjuk enni őket.
***
Elmúla hát a karácsony, nálunk a bejgli is elmúla az utolsó morzsáig.
A karácsonyfa megvárta a vendégek távozását, de T. elkezdte (s be is fejezte) díszeitől való megfosztását. Holnapra vár a fa eltávolítása, amely rendesen úgy történik, hogy az ablakpárkányra emelem a fát, majd lemegyek a talajszintre. Ott, a garázsok előtt (ritkás a forgalom, mégis a biztonság kedvéért) jelzem, ha szabad a pálya, és akkor T. jól kilódítva ledobja a fát. Az két emeletet a levegőben tölt, majd elkapom, és a gyűjtőhelyre vonszolom. A lepotyogott tűlevelek a grünbeton talaját gazdagítják.
***
Valaki feltette Gárdonyi nagybecsű énekszövegét (Fel nagy örömre) a FB-ra, benne azzal a sorral: „egyszerű pásztor” térdeden állj. Én a társadalmi egyenlőség jegyében hozzáfűztem: „komplikált szerző”, te is térdeden állj.   
Jött R. kiegészítése: „egyszemű” pásztor…
Zs.-nak eszébe jutott egy másik népének, amelyet egy kisgyerek félrehallott, fantáziája átértelmezett: László királynak vitéz lovagsága, ó ha csak ezt látnád helyett imigyen: László királynak vitéz lova sánta, ha legalább látna.
Hát igen, a kisgyerekek átköltik a dalokat.
Megbeszélik az eseményt – szól a slágerszöveg, a kisgyerek M. elértette: megbeszélik a cseh mesét.
Lásd, hogy csak bemázolt deszka az imádott bálvány – szól a sláger, A. fantáziájában képzavarrá állt össze: Lásd, hogy bemászod ezt az igazi állványt…
Sok hasonló lehet még, de most ezek jutottak eszembe.

Barátom apja dohányzott. Amikor meglátta, hogy mi is rágyújtunk, aztán megint rágyújtunk, sajnálkozva mondta, hogy vigyázzunk, mert nehéz leszokni róla. Intését nem vettük komolyan, azt gondolván (és kijelentvén is), hogy bármikor képesek vagyunk abbahagyni a cigizést. Nos, ami azt illeti, az a bármikor évtizedek múlva jött el többszöri eredménytelen kísérlet után.
Jó húsz évig dohányoztam, nem is kicsit. Mindez persze már a régmúlt, hiszen közel harminc éve annak, hogy már nem dohányzom.
Nem is tudom, hogy függőségekről, vagy inkább kötődésekről akartam-e írni.
Kötődésről a napi rutinokhoz, a napi posztíráshoz, fotózáshoz, kötődés az általam favorizált számítógépes szellemi tornákhoz. Ezek elég gyakran kvíz játékok, csaknem naponta egy-egy 100 darabos puzzle, mahjong és háromféle szókirakó.
A magyar wordle, igazán érdektelen. Nincs tétje. Nem számlál eredményességet, akárhány ötbetűs feladványt megoldhatsz naponta. Nem úgy a szó reggelt és a szózat játékok. Itt napjában egy megfejtéssel próbálkozhatsz, s vagy sikerül, vagy nem a megfejtés. Utóbbiak számolják, hogy egymást követően hányszor voltál sikeres, illetve hány százalékos a teljesítményed.
Kérdezheted, hogy mi okozhat ebben függőséget?
Éppen ez.
A számlálás.
Ez készteti az embert erős koncentrálásra.
Ha két eredményes napot egy kudarcos követ, akkor a játék felejthető. De ha egymásután már sokadszor sikeres volt a feladvány megoldása, az ember egyre inkább fázik attól, hogy a széria megszakad. Most a leghosszabban folyamatos sikeres napok száma esetemben 122 nap. Ha holnap elrontom a megoldást, kezdődik elölről a sorozat. Ráadásul 91%-on áll a sikeresség mutatója.
Hát persze, hogy feszít a további eredményességre való törekvés.
Csakhogy.
Az egésznek semmi értelme sincs.
Elég Forest Gumpra gondolni, aki elunta a kontinensen való keresztülszaladgálást, és leállt, hazament.
Esetemben: Ugyan meddig akarok folyamatosan sikeres napokat megélni?
És minek?
Egyszer már egy pasziánszban elértem 100 000 pontot. És? …. következett a 100 001.
Olvasom, hogy egy tizenhárom éves gyerek végigvitte a tetris-játékot az összes fokozaton. Eddig ez csak a mesterséges intelligenciának sikerült.
Miközben szájtátva próbálom elképzelni, hogy a szemmel alig követhető gyorsaságú fokozatokat hogyan győzte le, azt hiszem, elintézhető a teljesítménye azzal is, hogy NA ÉS…
Lehet, hogy értelmesebb dolgokkal kellene foglalkoznom?

Az interneten kering egy felsorolás, hogy a most divatos covid JN1-nek miféle tünetei vannak. A gyakoriság fogyó sorrendjében így következnek a tünetek:
orrfolyás, köhögés, fejfájás, gyengeség, fáradtság, izomfájdalom, torokfájás, alvási problémák, aggodalom, szorongás.
Ha hipochonder volnék, azonnal magamra vonatkoztatnám az összes tünetet. Ámde anélkül, hogy képzelt beteg volnék, mégis csak magamra kellett vonatkoztatni a tünetcsoportot talán az utolsóknak felsoroltak kivételével.
Arról nem szól a fáma, hogy mennyi ideig húzódnak időben ezek a szimptómák. Az én vesszőfutásom december 6-án indult, de a köhögés, az orrfolyás, az izomgyengeség máig elkísér, és ki tudja, hogy még meddig tart.
Próbálok nem figyelni rá.
A Hyppolit, a lakáj c. filmben, amikor valami zavaró támad Schneider úrék életében, a visszatérő varázsszó rendre: Hippodrom.
Ami pedig az egészségemben támadt zavarokat illeti, rálegyintek, ráfogván: Postcovid-szindróma.    
És nem mondok köszöntetet érte azoknak, akik ránk szabadították ezt a teljesen fölösleges betegséget.
***
Már rég meg akartam osztani:
A fájdalmas olvasó titkait, amelyek sorban ugye:
- aki vérrel verítékezett
- akit értünk megostoroztak
- akit értünk tövissel koronáztak
- aki a keresztet hordozta
- akit keresztre feszítettek
Egy embert pontosan ilyenekkel lehet halálra kínozni.
Leegyszerűsítve:
A vérrel verítékezés a kiszolgáltatottság okozta halálos szorongás jele.
A megostorozás a fizikai kikészítés módja.
a töviskoszorú az alávetett ember megalázása, semmibe vétele.
a kereszthordozás: kísérlet a test végső elcsigázására.
a keresztre feszítés pedig a szörnyű kínhalál eszköze.

Tegnap (vagy már ma volt?) éjjel megint eldugult az orrom.
Ilyenkor vagy az orvosi ügyelet vehető célba, vagy az internet.
Mivel kikergetett az ágyból a kellemetlenség, számítógépemhez fordultam segítségért.
Bepötyögtem a keresőbe: orrdugulás fekvő testhelyzetben.
Nem részletezem a sokféle írott anyagot, de annyit megjegyzek, hogy egyik oka: Fekvéskor érthető okokból vérbőség keletkezik a koponyában, és megduzzad az orrnyálkahártya. Ez okoz dugulást.
Influenzától szenvedő magam orrában sok nyák keletkezik, és nem tud távozni eldugult orromból.
Innen a cudar érzés.
Sose szerettem szájon át lélegezni.
Inkább ülök.
És akkor csakugyan jobb.
Úgy működök, mint az alvós baba: Ha lefektetem, lehunyja a szemét, ha felültetem: kinyitja.
Esetemben az orrom játssza el ugyanezt. Ha lefekszem, eldugul, ha felülök, szabaddá válik a légzésem.
Minimum annyit javasol az internetes oldal, hogy alváshoz emeljem meg a fejemet több párnával. Megtettem.
Elég sokat tudtam így aludni immár szabadon lélegezve.
Váltják egymást az évszakok,
váltják egymást az időjárási frontok,
váltják egymást a  covid-variációk.
Köhög a fél ország,
tüsszög és orrát fújja a másik fele.
Ide idézem Babits költői megfogalmazását, mert aktuális:
…hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen.
Most éppen élek, éjjel meg szeretnék aludni.

A korrekt eljárás és a hangulati elemek és az esetlegesség közti különbségről már Jókai is írt. Egyik novellája azt domborítja ki, hogy az angolok és a törökök hogyan készülnek a csatára. Az angolok precízen mértéket vesznek a katonajelöltjeikről, jó minőségű posztót próbálnak beszerezni, mindent pontosan elterveznek, de közben telik-múlik az idő. A törökök pedig hangulatos verbunkkal élnek, s pillanatok alatt összeáll a csapatuk. Mire az angolok felébrednek, a törökök már meg is nyerték a csatát.
Ez is arra utal, hogy a népek-nemzetek vérmérséklete, tudományos igényessége eltérő.
Maklári Lajos tanította a kémiát a gimiben. Jól emlékezetünkbe véste, hogy a kémiában nem késhegynyi sóval, kiskanál paprikával operálunk, hanem molnyi mennyiségekkel. 
Hozzám a legközelebb egy szegedkörnyéki elbeszélés áll. Móra vagy talán Tömörkény… Mégis inkább mintha Móra írta volna. A novella két szereplője egy tanyasi asszony és egy angol utazó.
Az asszony háziszappant főz.  Az angol szeretné megtudakolni, hogy miből mennyi kell ahhoz, hogy jó szappant kapjon.
A nő elmondja, hogy a főzéshez víz kell, bőséges mennyiségben. De hogy hány liter, azt nem tudja meg az angol, merthogy a menyecske csak annyit mond, hogy a többi összetevővel arányos mennyiség kell hozzá, de nem ez a lényeg. Kell hozzá hamuzsír is. Hogy mennyi kell hozzá, megérdeklődné az angol kezében a jegyzettömbbel, ceruzával. A menyecske felvilágosítja: Az „adja magát”, de nem az a lényeg. Az a lényeg, hogy kellő mennyiségű zsiradék álljon rendelkezésre. Inkább zsír, mint olaj, de az utóbbi is jó. Mennyi zsír? – szeretné tudni az angol.
Mire a menyecske: Az ember látja, hogy mikor elég a zsiradékból, hogy jó állagú szappan keletkezzék. És így tovább, és így tovább. A lényeg, hogy az angol papírja üres marad, mert sem az „adja magát”, sem a „gondolomformán”, se a „megmutatja a készülő szappan”, hogy mennyi zsír kell bele, nem elégíti ki tudományos érdeklődését.
Persze a novella szép kerek történet, amelynek a visszaadására nem vállalkozhatok. Sokáig kerestem az eredetit, de nem találtam rá egyik író terjedelmes életművében sem. Ha valaki tudja, a szerzőjét és az írás címét, megoszthatja velem.
Szívesen közzétenném a jóízű írást.
Hiszen azt terveztem, de hosszas keresgélésre sem bukkantam az eredetire.  

J. Steinbeck írását megkritizálta naplopó olvasója. Azt kifogásolta, hogy tele van zöngicsékkel a regény, s nincs jelezve, hogy a következő bekezdésben zöngicse jön, és aki nem szereti az ilyet olvasni, annak legyen lehetősége átugrani a zöngicsét.
Én meg azt tapasztalom, hogy írásom tele van elütésekkel. Alig győzöm korrigálni őket. Védekezhetnék: megjegyezve, hogy nagy tenyerem van, vastag ujjakkal, és ezért ütögetek mellé. Egy billentyű helyett kettőt nyomok le véletlenül.
Nem védekezem.
Teljesen más oka van.
Megöregedtem.
Kezem magabiztossága szűnőben, sőt…
Azt gondolom, hogy az írás idegi kérdés is. Ettől kezdve elég bonyolult a képlet.
Mitől csapkodok mellé?  
De talán nem is olyan fontos keresni az okát. Inkább arra vigyázok, hogy minden hibát kijavítsak.
Nem akarom, hogy írásomban fót hátán fót legyen.
Az utóbbi „fót”-ot ismerik a nagyobb családom tagjai. Akik francia oktatásra jártak, azok mesélték: Volt köztük egy tehetségtelen tanuló. Dolgozatai tele voltak hibával (faute). Elkeseredett, és kijelentette, ha a legközelebbi tollbamondásban is sok hiba lesz, ő bedobja a törölközőt, befejezi francia tanulmányait. A dolgozat elkészült, kijavítva visszakapta. Megszámolta dühösen a hibákat. Az oldalon negyvenhét hibás szót talált. Felkiáltott:
Fót (faute) hátán fót!
Akkor ennyi volt.
És felhagyott a francia nyelv megtanulásával.     
Én azért nem adom meg magam ilyen könnyen.
Csak akkor fogom az írást abbahagyni, ha már kijavítani sem tudom az általam bepötyögtetett szöveget. (öveget, szövöget, süveget, Sümeget, löveget, lövöget, szöget, szvegert …)

Két T
2023 és 2024 határán, szilveszter estén két T-vel kezdődő gondolatra bukkantam.
Az egyik a hálaadás himnusza, hálaadás az elmúlt évért, annak minden történéséért.
Ez ugye a
Te Deum laudamus, azaz: Téged, Isten, dicsérünk, téged Úrnak ismérünk… - kezdetű himnusz.
A másik T-betűs inkább egy felismerés. 2024 lehetőségek teljesedését ígéri.
Pillanatnyilag Tabula rasa, tiszta tábla.
Tiszta, szűzi tábla, amire sokfélét fog írni az emberiség, a család és én is.
A jóságnak, a bizalom légkörének, a sokszerű kiteljesedéseknek az ideje.
Még minden jobbra fordulhat, még minden csoda megvalósulhat, még minden boldogság bekövetkezhet. És persze – Ne adj Isten! – mind ezeknek az ellentéte is.   
Legszívesebben ide applikálnám az eléggé el nem ismert francia komponista, Charpentier Te Deumát.
Jó lesz azonban külön is. Kiteszem a FB-ra, mert méltó és igazságos , illő és üdvös meghallgatni, feltöltődni optimizmusával, karakterességével, szép hangzásvilágával.
https://www.youtube.com/watch?v=iwU37osOkQA
Ezzel a zenével kívánok eredményes, élményekben gazdag, előre mutató cselekedetekre sarkalló új évet!
***
Estelle dec. 31-án született. Isten éltesse! Aki hallja és tudja, adja át neki.

Főiskolai némettanárunk, a Varga folyton elfecsegte az időt. Ezért rendszeresítette osztályonként az időfelelős intézményét. A kinevezettnek tízpercenként jelentenie kellett: tanár úr, az első tíz letelt. Majd: tanár úr, a második tíz letelt, és így tovább. Mindent összevetve a módszer nem használt. Varga továbbra is fecsegett, csak immár tízpercekre szabdalva.
Adódik, hogy nem véletlenül idéztem meg Varga esetét.
Mert Uram, Isten, immár a 2023-as év letelt.
Mit a 2023-as?
Immár életemből hetvenhét év letelt.
Őrsy Lászlóéból 102 év letelt.
Azért emlegetem őt, mert egy interjúban paradox módon a következőket mondta: Egy szempillantás volt csupán a 102 évem. Erre folytatólagosan rácáfolt, amikor rátért élete egyes epizódjainak elmesélésére. Számos dologra halálpontosan emlékezett, s csak legyintett arra, hogy még mi mindent mesélhetne, ha ki akarná bontani életének egy-egy eseményét.  
Őrsynek rátekintve mégis csupán egy villanás az eltelt százkét éve.
Egyéb példákat is idézhetek.
Szent Péter második levelében említi: „Szeretteim, … egy nap az Úr előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy nap.”
Az idő – miként a tér is – relatív dimenzió.
Egy óra sok vagy kevés? Egy évezredhez képest kevés, egy nanosecundumhoz képest hatalmas időmennyiség.
Egy méter sok vagy kevés? Egy kilométerhez képest kevés, egy milliméterhez képest sok.  
El lehet mélázni az idő múlásán. Ezt tette pl. József Attila is: „harminckét évem elszelelt, havi kétszázra sosem telt, az ám hazám”.
Egy biztos, az idő egyirányú utcaként viselkedik. Nem úgy, mint a nap. Az 24 óránként megmutatkozik.
Az évek viszont sose jönnek vissza. A régi elmúlik, az új elkezd ketyegni.  
A mi életünk vele együtt ketyeg.
Adja Isten, hogy értelmesen töltsük 2024-et, s ha lehet, a többit is.
Az volna az igazi, ha a mindenkori jelent érzékelnénk, és nem foglalkoznánk a múlttal, amelyet befolyásolni nem tudunk, s a jövővel, amelyet vagy megérünk, vagy sem.
Ezekkel a gondolatokkal kívánok minden kedves olvasómnak, és blogtársaimnak boldog új évet!