Mickey webnaplója

A könyvekkel való találkozás is találkozás. Néhány napja alig találtam könyvet a könyvmegállóban, s csak egyet hoztam haza, horgászelbeszéléseket. Pénteken viszont több olyanra akadtam, amik érdekelnek.
Spanyol társalgási szótár, német anekdoták, Kanada kortársfestészete, Bölcs mondások, Blog-világ.   
- Spanyolul sose fogok megtanulni. Még csak a szövegértésig eljuthatnék, de amilyen tempóban azok beszélnek, agyam tán fel se fogja.
- A horgászosból egy mondat: „A vérbeli horgász, ha nem fog halat, kettőre hivatkozik: az időre és a helyre. Ha fog, akkor a tehetségére.”
Az Anekdoták németül vannak leírva. Ide egyet hozok saját fordításomban: „Beethoven egész életében hadilábon állt a matematikával. Már a szorzás is hétpecsétes titok volt előtte. Ha tudni akarta, hogy 13-szor 24 mennyi, akkor a 24-et 13-szor egymás alá írta, majd összeadta a számokat. Egyszer ugyanígy meg akarta tudni, hogy mennyi négyszer harminchat. Tehát négyszer egymás alá írta a harminchatot, összeadta a számokat és 224 jött ki!”  (Mi tudjuk, hogy 144, igaz, Levi?)
- A bölcsmondásokból kettőt hozok ide: „Aki nem úgy fogadja Isten országát, mint gyermek, semmiképpen nem megy be abba. (Márk evangéliuma)
„Az ég a bűneink miatt haragszik ránk, a világ az erényeink miatt.” (Talmud)
- A Blog-világból nem szívesen idézek, mert minden jogot fenntart a HGV-kiadó, de szabadon és nem hosszasan mégis ide hozok egy mondatot nem pontosan úgy, ahogy leíratott anno dacumál. Ennyit a jog megenged. „A blog szelep, a blog sziget, a blog játszótér, a blog ilyen-olyan hajlamok ideális közege, blablabla, és közben meg tényleg.” (Combfiksz)
- Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az Albertában kiadott album (The best contemporary Canadian Art) egyik képét meg tudom idézni szavakkal. A kép festője Claude Tousignant, címe: Monochrome orangé, mérete 129,5x129,5 cm. Tehát egy jó nagy négyzet egyenletesen sötétnarancs színűre festve. Olyan pont, mint egy színszvacs. Szintén Levi figyelmébe: Nem is olyan nehéz képet festeni.
***
Most abbahagyom a poszt-írást, mert gyönyörködni akarok a hidegfrontbetörésben.
Milyen is valójában? Fenséges. Nyugatról érkezik erős széllel. És kifújja a fővárost elkábító 37-38 fokos hőséget. Arra gondolok: azért volt érdemes kibírni a kánikula három napját, hogy megtapasztaljuk a hidegbetörés kontrasztos mivoltát. Átszellőzik a lakás, tisztul az ember agya, hatalmas nyugodtság vesz erőt rajtunk.
Valójában hány milliárd egyfelé fordított ventilátorral ér fel egy ilyen front? Ki tudja. Valamikor foglalkoztatott a gondolat, hogy a kínai verébüldözés mintájára el kellene rendelni, hogy a főváros valamennyi ventilátorát indítsák el nyugat-keleti irányban. Megmozdulna-e a szmog, a meleg légtömeg? Vagy csak az áramfogyasztás emelkedne fölöslegesen?   

- Bátyuska, bátyuska! „Te a Szent Oroszország földjéről jöttél! Áldott, aki azt a földet érintette! Áldjál meg bennünket! – mondta egy mérgét felejtő emigráns orosz, amikor a háború utáni első szovjet belgrádi nagykövetet fogadták a pályaudvaron.
És Halturin asztalos, a párt neveltje és hű fia, akivel a gyorstanfolyamon bizonyára elolvastatták azokat az erőszakos hülyeségeket is, amiket filozófia címén Lenin a vallásról összekontárkodott, s aki bolsevista maradt 1937-ig, azaz élete végéig, frakknadrágja alatt az orosz csizmában, fekete szalonkabátban, cilinderben, fehér sállal a nyakában, kiterjesztett kézzel, a pravoszláv liturgia szavaival zokogástól elfúló hangon megáldotta a belgrádi emigránsok térdeplő tömegét: - »Krisztus feltámadott!«" – olvasom VD blogjában, aki egy szemtanúra hivatkozik.
***
- Lehet, hogy kevéssé köztudott, hogy Teréz anya moszkvai tanácskozása előtt előre küldte egyik emberét egy félkilónyi csodáséremmel, és azzal a megbízatással, hogy szóra el a Kremlben kevéssé látható helyeken, adjon a gyezsurnajának, adjon a vámtiszteknek, adjon a rendőröknek és ha elfogadják, adjon a párttitkároknak is. És elszórta a Kreml zugaiban, és adott … és  sokan elfogadták … és megérkezett Teréz anya. Mint a kés a vajba, úgy hatolt be az országba. Sikerült minden tanácskozása. Rendje megtelepedhetett a Szovjetunióban, házakat nyithattak, szegényeket istápolhattak.
***
- Van egy magasabb fokozata is ennek a manővernek.
Naponta ezer és ezer helyen miséznek a papok.
Ezer és ezer helyen konszekrálják az ostyákat,
ezer és ezer ember viszi magában/magával a szentséget.
Lehetetlen, hogy kevéssé legyen eredményes kovászoló, sózó hatásuk a társadalmakban a köztük „elszórt” oltáriszentségeknek, mint annak idején Teréz anya akciója.    
De jó lenne, ha ez tudatosodna bennünk.
A Mester megmondta: „Atyám szüntelenül munkálkodik, ezért én is munkálkodom.” (Jn 5,17)
Ne álljunk neki ellen!

Vannak kopási tüneteim, melyek egészségemet próbálják meg. Ma valamennyire utánaolvastam ezeknek, és azt szűrtem le az olvasottakból, hogy újra fogynom kell(ene). Nem mintha bármit is szavatolna egy alapos súlycsökkenés, de inkább hasznos volna, mint ártalmas.
Kérdezem T.-től: Hogy van az, hogy hogy nekem a kefírt és a joghurtot kellene kedvelnem, miközben természetem tiltakozik ellenük, és jobban preferálja a fűszeres és édes kajákat, amelyek ártanak. Olvasom: Egy adag csokifagyi bűnös élvezetnek számít, miközben egy pohár borban ugyanannyi kalória van, a gintonik pedig a joghurtos krémdesszerttel egyenértékű.
Megannyi érv ide és oda.
 Nem tudok jobb választ, mint amit a közhely mond: ami jólesik az embernek, az vagy hizlal, vagy erkölcstelen.
Főleg hizlal.
„Hátra arc, nagy kudarc, nem marok, ha te sem marsz” – fogalmazta Weöres Sándor.
Kell a változatosság az életben. A súlynövesztést súlycsökkenésnek kell követnie. Igaz, hogy a sok súlyingadozásnak is vannak ellenzői.
Majd meglátjuk.
PS. Az angol kísérlet szerint a kórházi ápolók egy részének elmondták, hogy a napi megtett km-eknek milyen fogyasztó hatása van. Más részüknek nem mondták el. Az előzőek fogyni kezdtek, a többiek nem. Van abban valami, hogy pusztán az elhatározás hasznos folyamatokat indít el.
PPS. Nem írta meg a Prédikátor, de írhatta volna: Mindennek meg van a maga ideje az ég alatt: Ideje van a fogyásnak és ideje van az elhízásnak.  
***
Harmincnégy éve lakunk Aquincumban, és nem nagyon emlékszem ahhoz hasonló intenzitású zivatarra, mint ami tegnap este látogatott meg bennünket. Csaknem szakadatlanul villámlott, még ha nagy magasságban vagy tőlünk távol is. A felvillanások szaporán követték egymást. Jól vizsgáztak ablakaink, ajtóink. Nem ázott be a lakás egyetlen pontján se. Mivel egyébként tart a nemrég kezdődött kánikula, gyorsan felszáradt az utcai flaszter, és az ablak vízcseppjei is elillantak. Utóbbi azért fontos, mert szellőztetni kell, de a laminált padló nem igazán szereti a vizet. A vihar elmúltával csaknem egyidőben nyithattuk a balkonajtót. Próbáltam elaludni, de mintha szabályos időközökben villámlott volna. Csukott szemhéjamon keresztül is érzékeltem a vibrálást. Kinézek az ablakon: csend mindenütt, de távolabb kék fény villog. Villogott is, de hogy mi, és miért, nem tudom. Kb. fél óra múlva abbamaradt az ütemes kékfény.    

Hát elérkezett.
Hát itt van.
Az év leghosszabb napjára ébredtünk.
Nemcsak hosszú, hanem igen meleg is.
Hőségriadót fújtak három napra. Ma kezdődik.
Egyelőre nem kapcsoltuk be a légkondit, csak a TALUX gumilapátos ventilátor fújdogál itt a lábamnál.
Hogy „örömünk” teljes legyen - időben szóltak -, szaharai homok érkezik, belepve mindent az ég alatt. A portól talán segít megszabadulni egy-egy zápor.
***  
Nehéz annak utánagondolni, hogy miért szólt bennem az előbb egy Beatles-nóta, a  Mister Moonlight, s most meg a népdal. Szövegét ide írom: Katona István kedvence volt:
/ Ősszel érik, babám, a fekete szőlő / te voltál az igazi szerető. / Bocsáss meg, ha vala-valaha vétettem, / ellenedre, babám rosszat cselekedtem. /  
Vannak kifejezetten cinikus, vagy legalábbis ironikus mondatok, ezekből szemezgetek.
- Nyugi, már csak 2 hónap és 10 nap, s újra iskola!!! Ez a francia rokonfiú megfogalmazásában így hangzott: Mícá, hihihá, mingyá iskolá. Hihihá, mingyá iskolá!!!  
- De lelkes vagy, és ráadásul milyen testes is!
- Hogy vagy, amióta, hála Istennek, nem láttalak? (Hacsek és Sajó)
- Nézd Muzo, a jótündér visszavarázsolta amputált lábamat! – mondja Placid. – Akkor sipirc lábat mosni!
- Olyan a szemed, mint a sasé, de nem olyan éles, hanem olyan csipás.
- Olyan a lábad, mint az őzé, de nem olyan karcsú, hanem olyan szőrös.
- Uram – így az énekmester –, maga helyettesíthette volna Giglit. – Olyan szép a hangom? – Na nem, meghalhatott volna helyette.
***
Talán feltűnt, hogy könnyedre sikerült posztot írtam.
Igaz.
Az uborkaszezonban, a szabadságolások idején lazít az ember.
Minap találkoztam egy rajzzal: Egy kipihent ló fogadja meggyötört társát ilyesvalami szöveggel:
- Na, milyen volt a napod a gyerektáborban? 
Mire a másik ló (sörénye, farka befonva):
- Kussolsz!!!   

VD úgy kezdi a festést, hogy egy összeférhetetlen színkombinációt vet az alapra, s abból kiindulva kezdi megszelídíteni a képet. Próbálja fejleszteni, életet lehelni az elkezdett műbe.
Nincsenek néven nevezhető tárgyak a képén, még ha kétlábú széknek, vagy festőállványnak látszanak is. Ő elémegy ezeknek a vizuális beazonosításoknak, és egyszerűen képelemeknek nevezi őket.
A kirakós játékban jobbára fent a kék ég, középen a tárgyak, tájak sokasága, lent a zöld növényzet.
VD-nél van az alap, rajta feljebb az ablaknak látszó képelem, nagyjából középen a festőállványnak látszó képelem, és valahol elszórva a széknek vagy képkeretnek látszó képelem.
Ami a festészetben ilyenformán megragadható, az az irodalomban is előfordul.
Ebből a szempontból kétfélék az írók.
Az egyik épphogy gondosan előre felvázolja a könyve szerkezetét, és mintegy csontvázra a húst, úgy tölti meg élettel az előre elképzelt vázat. Pl. Szabó Magda.
A másik típusú író megelégszik azzal, hogy meghatározza: hősét kiinduló helyzetéből hová szeretné eljuttatni. Aztán ez vagy sikerül, vagy sem.
Sokszor az általa megálmodott események sodorják hősét, hőseiket (vö. képelemek) valahová.
Ehhez a típushoz tartozott Jókai is.
Elindította az újságjában a regényét, s számonként jelent meg a folytatás. Néha ebből zavar támadt, mert térben és/vagy időben a korábbiakban megírtakkal szemben összeférhetetlen események történtek.
Persze az olvasó se igazán vette észre ezeket, hisz nem egyszerre olvassa el a folytatásost.
Én utóbbiaknál is fegyelmezetlenebb vagyok. Posztjaim nem épülnek egymásra.
Nagyon nem.
Most pl. minden előzmény nélkül ezeket vetettem virtuális papíromra.
Legyen hát ez a mai poszt.      

   

Egyszerre nehéz és könnyű témát választottam ma.
A napi Eucharisztia-vételről van szó.
Harminc éve, az akkor még létező IGEN c. periodikába írtam: „vettem az Eucharisztiát. Meglátszik rajtam?”
A téma attól könnyű, hogy Jézus testamentumba adta: „Ez az én testem, ez az én vérem, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Ő pedig nekem a „szegletkő”, az abszolút hiteles valaki, örök viszonyítási pontom.
Mégis attól nehéz a téma, hogy gondolataink kifejezése csak tudásunk által lehetséges, márpedig amiről írunk, az misztérium: csak a hit által értelmezhető.
Nem kevesebbet állítunk, katolikusok, minthogy a második isteni személy köztünk van az Eucharisztiában.
A konszekrált ostya valamiképpen maga Jézus, aki egy személy, és mégis mindegyik ostyában teljesen benne van. Akik vesszük, azt hordjuk magunkban, akiért a világ egyáltalán létezik.
Akiknek nincs hitük, észérvek alapján azt gondolhatják, hogy a katolikusok meghibbantak, és képtelenségeket állítanak. Ezért írtam a közelmúltban, hogy a hit felülmúlja a rációt.
A kérdés, amit évtizedekkel ezelőtt papírra vetettem, továbbra is fennáll:
Meglátszik-e rajtunk, hogy folyamatosan kit hordozunk magunkban világszerte?
Ennek a ténynek a megélése minden racionális keretet szétfeszít.  
Törékenységünkre nagy alázattal kell tekinteni, s a teljességre törekedni minden negativitást legyőzve, minden rossz ellenére.
A Mester nem kevesebbet kér, minthogy „úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy jó cselekedeteiteket látva dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat”. (Mt 5,16)  
Úgy ragyog?

Mozgalmas nap vége felé járunk. Nagy a csönd, mert elmentek, akik korábban megjöttek: M., E. és a négy gyerek. Meséltem, megcsiklandoztam, ugráltattam a fotelben, majd a kanapén. Megtudakoltam, hogy mikor lesz évzáró, együtt nevettünk a pofozós kedvű Bud Sprencer, Terence Hill-duón. Ezúttal motoros rendőröket játszottak.
Harmadszor telik meg a mosogató gép, de ez rendben is van ennyi ember ebéd és uzsonnája után.
Levi befejezte elkezdett Váli-képét. Jól indult másolat, de elkapkodta a végét. Azért ott fityeg a falon az eredeti mellett.  Jut eszembe, a Műterem mindörökké c. Váli-képet a művész lemérte, 26,7 kg. A miénk csak 9 kg. Érdekes adalék. Hasonló fordult elő Gershwin esetében. Apja ott ült a koncertteremben, és mérte fiának elhangzó művét. Már 13 perces, már huszon… perces az opus.
A háttérben szól a tévéhíradó. A magyarok csoportelsők lettek, mert Szerbiát… a magyar válogatott 0:0-t ért el Montenegró ellen.
Fülemben nincs csend. Egyfelől két szólamban cseng, másrészt valamiért egy népdal jár a fejemben: …Gyere be, gyere be, de gyere be, hadd kacsintsak a szép szemedbe. De, hogy miért ez?
***
Tegnap néhány kidolgozható témát feljegyeztem emlékeztetőül. Nem állítom, hogy hozzáfogok bármelyik részletes elemzéséhez. Álljanak itt csak puszta felvetésként.
- A szentolvasó egyik „titka” az előzményekkel: „…áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus, akit te Szent Szűz Erzsébetet látogatván méhedben hordoztál.” Korábban az áthúzott szót nem mondtuk, nagyon helyesen. Mindenki tudta, hogy miféle hordozás volt az. Mostanára ostobábbak lettünk?
- A puzzle kirakós játék vége biztos siker. Mindig ki lehet rakni a részekből az egészet. A másik játék, a Mahjong, nem az. Vagy sikerül minden párost leszedni, vagy sem.
- Honnan tudja a darázs, hogy az évek óta napsugárzásnak kitett kopott székünk faanyaga kell neki a fészeképítéshez. Naponta idejár alapanyagért.
- Temesi Ferenc „bambásító ládá”-nak nevezi a tévét. Ma már nem láda a monitor … s ha már… minek nevezné a mobiltelefont, az okos órát, a FB-ot?

Nyelvelek
Van a miatyánkban egy mondat, amit sokan félreértenek. Ne vígy minket kísértésbe (ti. ne engedd, hogy kísértésbe essünk). Túl azon, hogy mit takar a mondat, a vígy szóról kívánok megemlékezni. A vígy szó a visz ige felszólító mód egyes szám második személyű rövid alakja (a hosszabb alakja vigyél volna). Mind a rádióban elmondott olvasó hallgatásakor, mind a misén ismételten azt hallom, hogy sokan tévesen mondják: ne végy minket kísértésbe. Ez érthetetlen ebben a formában. Ugyanis ennek végy szónak a hosszabb formája a vegyél. Az inkriminált mondatban: …és ne vegyél minket kísértésbe?! Teljes képzavar.
Ami pedig a liturgikus nyelvezetet általában illeti, a szövegek jobbára barokkosak.
Ha valami nehezíti a hit terjedését, akkor joggal gondolhatunk többek között arra az akadályra, amit az archaikus hangvételű, nyelvezetű imaszövegeink hordoznak. Előszeretettel alkalmaz ilyen szófordulatokat a népénekek gyűjteménye: Hő imáit „gyermekidnek…” Mi indokolja ezt a nyakatekertséget? (birtokviszony indokolatlan cseréje, a gyermekid avíttsága). A hívek visszatérő mondata így szól: „Üdvözíts bennünket világ Megváltója, ki kereszted és feltámadásod által megmentettél minket.” A mai mindennapi beszédben soha nem azt mondjuk, hogy ki, hanem hogy aki.      
Nem állítom, hogy ha a „fentebb nem”-ről átállnánk a mai magyar nyelvre, számottevően megsokasodna a megtérések száma. De hogy megkönnyítené a szövegek értését, az csaknem evidens.
Elég arra gondolni, amit Lomb Kató említ egyik könyvében, hogy a német lány Jókai regényein tanult meg magyarul, és amikor barátja felől faggatták, így felelt: „Délceg, ámde igen kevély.”  Meglehetősen idegen a mai fülnek. Úgy kell újra értelmezni: Magas, arányos termetű és egyenes tartású férfi, aki viszont pöffeszkedő, gőgös, öntelt.
Mindez annak kapcsán foglalkoztat, hogy kóstolgatom Lackfi János verseit, aki nem habozik olykor már-már akár szlengbe is átcsapó nyelvezetet használni költeményeiben.
Kell az ő bátor áttörése, hogy rést vágjon a szokott merevségen.  
***
A bostoni reptéren két gép ütközött. Olvasom: „a pilóta a repülőgépen található telefonon tájékoztatta az utasokat, hogy egy másik repülőgép csapódott a hátsó farukba (sic!)”.
Kérdésem: Van első faruk is, esetleg egy középső faruk?   

RJ-tól érkezett:
Egykor a szocialista egészségügyi ellátás
- altalános
- magas színvonalú
-  ingyenes volt. 
De mint mindenből, ebből is mindig hiányzott az egyik.
- ha általános és ingyenes, akkor nem volt magas színvonalú (SZTK),
- ha magas színvonalú és ingyenes, akkor nem volt általános (Kútvölgyi),
- ha általános és magas színvonalú, akkor nem volt ingyenes (magánpraxis)
Lehet, hogy most is ez van????
- Fiatalkorodban van időd és energiád, de nincs pénzed,
- felnőttkorodban van pénzed és energiád, de időd nincs semmire,
- öregkorodban van pénzed és időd, de nincs energiád.
Ergo-morgó-vigyorgó: Azt élvezd, amid van, mert sose lesz egyszerre mindened!!!
***
Álomszép álom:
Amim van, éjszakánként több adag álom. A ma hajnalit leírom:
Feleséggel (T) elindultunk kirándulni. Mentünk-mendegéltünk, s hogy, hogy nem, valahogyan Szentendrén kötöttünk ki. Ott elhatároztuk, hogy átmegyünk a Megyeri csárdába, és megebédelünk. Nem így lett, mert az orrunk előtt megnyitott egy étterem. Előtte nagy tömeg, és mint a szurkolók a stadionba, úgy szipkázta be magába a sokaságot a hosszú terem.
A vendégek helyet foglaltak, T. valahogyan eltűnt a szemem elől.
Kerestem erre-arra, de nem leltem nyomát. Mivel nem vittem magammal a mobilmat, semmi módon nem tudtam vele kapcsolatba lépni. Közben jócskán előre haladt az idő.
Eltökéltem, hogy hazamegyek, még mielőtt rám sötétedik. Nekiindultam a várost átszelni. Rövidnadrágom dörzsölte a combomat. Ez így nem lesz jó, gondoltam, mert mire hazaérek Óbudára, elsebesedik a lábam.
Mehetnék HÉV-vel, de nincs nálam egy fitiying sem. Azért elindultam a végállomásra arra gondolva, hogy csak észreveszem, hogy a kocsiban van-e kalauz. Legfeljebb olykor leszállok. Végül rájöttem, hogy koromnál fogva én már ingyen utazhatok országszerte.
De mire ez eszembe jutott, már Óbudán voltam.
Az ágyamban.
T. köhögött.
Arra felébredtem.     

Ma csavaros kupakos literes tejet vettem, nem csak amolyan ollóval felnyithatósat. Persze ez valamivel drágább volt. Jobb tej lakik benne, avagy a kupak értéktöbbletként húzza felfelé az árát.
A nyolcvanas években a vidéki tejgyűjtő állomáson vödörszám vittük a tejet alkalmi táborunkba. Kupak és olló nélkül, összetételkimutatás nélkül, szavatossági idő feltüntetése nélkül, és literenként 3,60-ért. Teljes tej volt. Friss csapolás.
***
Ma csaknem szolgálatba kellett helyeznem magamat sofőrként. Ha más megoldás nem lett volna, eleget is tettem volna a felkérésnek. Ami kissé feszélyezett, hogy reggel rendes szokásom szerint bevettem a vízhajtómat. Márpedig, ha az késztet, akkor nagyon késztet. Erre nem minden országút van felkészítve, meg városi út se.
A sofőrködésre való felkérés ideje naponta reggel 8,45-ig lehetséges. Ekkor szoktam a napi furosemidet bekapni. Ettől kezdve 12 órán át kiszámíthatatlan vagyok bizonyos tekintetben. Ha tudom, hogy valahová el kell autóznom, aznap kihagyom a furosemidet.
***        
77 felé a 7. autóval
Öreg autóm nem a régi,
bár az „új” is elég régi.
Szívem szintúgy nem a régi,
merthogy biza’ nagyon régi.
***
Dőzsölünk. Rozsdamaró Coca-colát iszunk, mert vendégeink mellőzték. (Talán nem is kínáltuk nekik?) A hatvanas években a kis üveg Cola 3 ft volt. A mostani kiszerelés 1,75l. Ennyi Cola annak idején 21 ft-ba került. Ma ötszázon felüli az ára.
***
Tegnap olvastam
Szabó Feri egyik kései könyvében egy
Olivier Clément idézetet, aki viszont
Szolzsenyicinre utal, mint forrásra, miszerint
„az inflációnak nincs más oka, mint a bűn”.
Nincs, mert hátterében a mohóság áll, a nyerészkedés.
Az a mentalitás, amelynek gazdája alig várja, hogy valamilyen apropóból emelhessen az árat, növelhesse a profitját.
Pl. „begyűrűzött” valami,
pl. emelték a benzin árát,
pl. ballábbal kelt fel a főnök,
pl. annak a megállapítása, hogy az enyhe infláció jótékony hatású a gazdaságra. (Vajon miért az?)
 Vagy bármi más apropó.