Mickey webnaplója

Van, aki hisz az örök életben, és van, aki nem hisz benne.
Attól válik érdekessé a dolog, hogy egy valaminek a léte vagy nem élte nem attól függ, hogy hiszünk-e benne vagy éppen ellenkezőleg.
Ha létezik a dolog – hiába a kételkedés, attól még van.
Ha nincs – hiába a hit, mert a tárgya nem létezik.
Ilyen a világunk.
A zsoltáros szavai jutnak eszembe:
Hogyha az Úr nem építi a házat,
hasztalan fárad, ki építi azt.
Hogyha az Úr nem őrzi a várost,
az őr hiába őrködik fölötte.
Hasztalan nektek hajnalban kelni,
s fáradozni késő éjszakáig.
                      (in: 126. zs.)
Hogyha a könyvemet nem találom, hiába keresem a lakásban a legnagyobb alapossággal, ha az az autóban maradt.
De hiába teszem tűvé az utasteret, ha a lakásban tűnt el.
***
Eleddig kétféle okmányomat hagytam el.  
Először 2009-ben a TAJ-kártyámat. Akkor hipertóniával kerültem a Margit-kórházba, és a nővérpulton felejtettem a nevezett okmányt. Igazából azt felejtettem el, hogy hol is hagytam el.
Idő elteltével borítékolta a kórház, és elküldte a címemre.   
Más alkalommal a SZIG-em, a személyi igazolványom (kártyám) lett hűtlen hozzám.
Kerestem itt-ott, lakásban, kocsiban – minden eredmény nélkül.
Majd legyintettem: Ha nincs, hát nincs.
Egyszer csak levelet hozott a postás Piliscsaba önkormányzatától.
Mi mást is tartalmazott a boríték, mintsem a megkergült SZIG-emet (amely immár megkerült).
Nem tartom magamat flegma típusnak, de ezek az esetek arra utalnak, mintha volna bennem egy bizonyos (lesz, ami lesz) nemtörődömség.
Megeshet. 

Azzal akartam kezdeni a mai posztot, hogy „Virág elvtárs! Se ajtó, se ablak?” (Tanú c. film), azaz se írástémám, se fotóm mára; merthogy makacsul ellenállt a képek bemásolásának számítógépem.
Most valami csoda folytán mégis sikerült a fotókat becsempésznem.
Így hát okafogyottá vált a film megidézése (se téma, se fotó?).
Ám lett fotó, és akkor ez is a téma.
Van valamilyen fotópályázat, amely azt célozza: Mutassam meg, hogy mit látok az ablakomból.
Mindig ugyanazt, és mégis mindig mást.
Mert a képkivágás,
mert a fények,
mert a párásság,
mert az évszak,
mert az égbolt,
mert az árvíz,
mert a munkások,
mert a gépek,
mert a kutyasétáltatók,
mert a kocogók,
mert az esernyővel közlekedők,
mert a kerékpárosok,
mert a havazás,
mert a napszak
mindig hozzátesznek valamit a kilátás élményéhez.   
***
Arra gondoltam, hogy az általam olvasott elbeszéléskötet darabjainak témáit egy-egy mondatban összegezem. A két utolsónak olvasottal megteszem, de nem állítom, hogy folytatni fogom eme gyakorlatot.
Talán a következők világossá teszik, hogy miért nem.
Illés Endre Andris c. munkája arról szól, hogy az elkényeztetett kiskorú hogyan lopja meg az alattuk lakókat, majd hogy játszásiból hogyan akasztja fel magát, ami sajnos egész komolyan sikerül neki.
Illyés Gyula A vámos c. novellájában azt érzékelteti, hogy miként kutatja át holmiját, majd saját magát is a francia vámos, durván megsértve emberi méltóságában és a lehető legjobban megalázva, fittyet hányva személyes terének átlépésével.
Lám, a korábbi posztomban írtak igazolódtak. A rossz, a gyötrő, a pesszimista, a meghasonlás ábrázolásai lépten-nyomon előfordulnak a magyar prózaírók körében.
Hol a mikszáthi humor, hol a móriczi könnyek között való kacagás?   

Nekibuzdultan olvasom a háromkötetes novellagyűjteményt a 20. század magyar íróitól.
Akik összeválogatták, vajon ismerték-e darabra a válogatás anyagát, és azokat is, amelyeket végül nem válogattak be a több mint 3000 oldalt kitevő kötetekbe?
Kár, hogy nem kezdtem el elbeszélésenként egy-egy mondatba összefoglalni, rögzíteni, hogy miről is szólnak.
Igazán sajnálom.
Ami már látszik, hogy hangvételük jórészt borús, balladisztikus, pesszimista, reményt vesztett.
Hogy mi okozza ezt, a fene tudja.
Magam elég sok novellát olvastam O. Henrytől.
Ahhoz képest, hogy az amerikai író a sitten írta novelláit, általában témájuknál fogva optimisták a sztorik, de ha nem, legalább hangvételük az.
Ugyanígy Mark Twain is jókedvű stílusban ír.
Már a művészneve is szójáték.
(Igaz, ez utóbbira van magyar példa is. A Remark-regényeket egy Kramer nevű ember írta.)
Mindent összevetve meglep a válogatás komolykodó, szigorú, humortalan, olykor naturalizmusba csapó nyelvezet, amellyel eddig találkoztam.  
Tudjuk, az élet nem habos torta, de talán nem is ennyire sötét, komor és vigasztalan.
Ha megfontoljuk, hogy mi emeli az embert inkább a mosoly vagy a hervasztó valóság, nem kétséges, hogy mindenki az előzőre szavaz. Akkor miért nem töreketek erre novellistáink, vagy legalább a kötet szerkesztői.
Mit is mondott húgocskájának a nagyobb tesó, látván, hogy a fagyit gagyinak tartja:
- Ha nem tudsz ölülni a fagyinak, legalább löhögjél!

A kvízjátékokat olykor-olykor megfejtem, ha éppen nincs más dolgom.
Van úgy, hogy csak egy nyelvhelyességi kérdés helyes megoldása a feladvány.
Történt egyszer, hogy a megfejtendő kérdés  ez volt: a szájbarág vagy a szájba rág-e a helyes írásmód.
Azt ikszeltem, hogy a szájba rág a helyes.
A válaszomat nem fogadta el jónak a kérdező.
Persze megteheti, de jobb lenne, ha alaposabban fognának hozzá a kvízkészítők, s ellenőriznék magukat a helyesírási szótár segítségével.
Akkor nem fordulnának elő hasonló tévedések.
***
A BG nyelvésszel készült egyik interjú végét csíptem el. Arról szólt, hogy ő mennyire fontosnak tartja, hogy derűsek legyenek a nyelvtani kérdésekkel foglalkozó előadások és az anyanyelvünkkel foglalkozó periodika. Mióta ő a szaklap főszerkesztője, tudatosan törekszik a könnyedségre, derűre, játékosságra.
Jó, hogy így van.
Egyszer magam is beszéltram arról, hogy az egyik, általam egyébként színvonalasnak tartott kétheti lapból hiányzik a humor. Nagyon komoly, nagyon korrekt és nagyon merev.
A magyar valóság ezzel ellentétben mégiscsak a dolgokhoz humorral való közelítés. A sírva nevetés, a könnyek közt kacagás, a kínunkban röhögés.
Ha valaki nem hiszi, olvassa el Móricz Hét krajcár c. novelláját, vagy Karinthy kötetét (Utazás a koponyám körül). Már a címe is szellemes. Egy helyen arról szól, hogy nagyon rosszul volt: A fürdőszoba tükre előtt állt, mert hánynia kellett. S ahogy belepillantott a tükörbe, meglátva fancsali képét, elnevette. magát.
Ez a humor, a mégis nevetés.
S ha még ez se volna elég, érvként álljon itt sógorom apjának, Varga Joakimnak a mondása:
Csak a humor és a nyomor el ne hagyjon!  

Marco Rossi, a magyar futball-válogatott kapitánya talán egyszer megírja, hogy miért váltott hazát.
Érdekelne, hiszen Olaszország olyan szépséges tájakkal teli.
Gazdag a képzőművészetekben is. Tengerei vannak, és még sorolhatnám, hogy miért olyan megnyerő ország.
Nem mintha a miénk nem volna szép. Tájai nyugodtabbak, viszont időjárása nem.
Mindenesetre Rossinak olyannyira megtetszett országunk, hogy felvette a magyar állampolgárságot.
Sőt!
Magyarságát hangsúlyozza, pl. amikor így nyilatkozik:
Mi magyarok nem tudunk elérni sikert szenvedés nélkül.    
Sajnos, alighanem igaza van.
Kicsit hasonló cipőben jár a vietnami operaénekes, aki teljes átéléssel énekelte Erkel operájának áriáját: Hazám, hazám, te mindenem…
Sőt Kacsóh darabjából is énekelt: Én a pásztorok királya, legeltetem nyájam…
Magyarabb magyarok, mint a magyarok.
Nagyon jó, hogy így van, mert arról szól, hogy mások értékelik ezt a földet, ezt a társadalmat, és jól érzik itt magukat.
A hagyományos európai értékeket jelenítjük meg.
Ezért vásárolnak telket, házat németek, franciák, hollandok és mások is.
Meg ne változzon ez a gyakorlat.
Hiszen már Szent István óta befogadó országként viselkedtünk.
Mi voltunk az a nép, amely hasonít, de nem hasonul.
A töröknek százötven év se volt elég hozzá, hogy áttérítse a magyar lakosságot a muzulmánok hitére.
Ők hasonultak hozzánk, már akik letelepedtek nálunk.

Jól érzem magam annak ellenére, hogy városi háttérzaj a fülemben, mellé mintha eresztene a lufi, illetve hallom a szívritmusomat, a vér ütemes áramlását.
Ez a fronttól van.
Mire leírom, hogy süt a nap, addigra befelhősül az ég, és jó, ha nem hó esik. Nos, az tényleg nem, de a szél élénken fújja az egyre tarlottabb lombokat. Esőre áll az idő, illetve…
De ha már front, akkor hadd álljon egy egyedülálló megfigyelésem itt. A történet a következő. Az Osloban szolgáló magyar jezsuita (Teres G.) szabadságra hazánkba jött, majd szinte visszamenekült. Mint mondta, a Magyarországon tapasztalható frontok Norvégiában nem észlelhetők. Ott nincs front. Itt meg van, és majd szétveti a fejét.
Mi az, hogy van?!!! Egy interjú szerint évi 270 front cincálja az emberek idegrendszerét. Vajon rajtam kívül gondolt-e valaki arra, hogy a magyarok orrlógatásával, pesszimizmusával összefügghet-e ez a megszokhatatlan zaklatás az időjárás részéről?   
***
„Gime some lovin’” – énekelte Winwood mester a hatvanas években. „Kiviszem a lavórt” – torzítottuk mi magyarra. Nálunk most ez fordítva áll. A gép kimossa a textilneműt, én meg „behozom a lavórt” a mosott dolgokkal, hogy kiteregessük.
***
A világ legszerencsésebb focicsapata a miénk. Bolgárok játszottak velünk. Nekik megítélt a bíró egy tizenegyest, nekünk nem. Ennél fogva 2:1-re vezettek az utolsó előtti pillanatig. Aztán… az utolsó pillanatban szabadrúgáshoz jutottak a mieink, és egy bolgár játékos öngóllá értékesítette ezt a rúgást. Ezzel a legutolsó pillanatban egyenlítettek a mieink.   
Ami a tizenegyeseket illeti, ha a csatár az ellenfél tizenhatosán belülre kerül, nagy valószínűséggel elesik. Vagy azért, mert buktatják, vagy azért, hogy kicsikarjon egy 11-est.
Sokszor van olyan érzésem, hogy műesésért kap lehetőséget egy-egy csapat.
Tegnap is ezt éreztem.
Ilyenkor remélem, hogy az igazság győz, és nem sikerül a támadónak bevennie az ellenfél kapuját. Nem ez történt.
Így kezdtünk vesztésre állni.
Az igazság pillanata az említett utolsó másodpercben jött el.
Nem győzött méltatlanul a bolgár csapat.

Olvasom a FB-on és nem először, hogy állítólag 365-szor fordul elő a Bibliában a ne félj(etek) felszólítás.
Gyanúsan soknak tűnt ez a szám, ezért utánanéztem.
Nem nehéz a dolog, mert a bibliai gyorskeresés lehetővé teszi a számolást.
S valóban.
A „ne féljek”-től a „ne féljenek”-ig (ne féljek, ne félj, ne féljen, ne féljünk, ne féljetek ne féljenek), mindössze harminc előfordulást dobott ki a kereső. Ez se kevés, de igen messze van a közhelyszerűen ismételgetett 365-től – még akkor is, ha a szinonimákat is számba veszem.
Nem fogom megtenni.
***
Csengetett a postás. Talán a levelem hozza.
Nos, igen.
Nem a leszerelő levelet, de a megújított jogosítványt.
Mondtam is feleségnek: Ez az!
Ez az, amire vártam, s ami mától a zsebemben lapul.  
Az érvényességi dátuma érdekelt, mert úgy tudtam, hogy ha az orvosi vizsgálat és a régi lejárta között nem telik el egy hónap, akkor a régi lejárati napjától kezdődik az új időszak. Olvastam arról is, hogy akármikor mész orvosira, a születésnapodhoz igazodik a jogsi érvényessége.    
Egyik se igaz.
Ami valós, arra nézve nem viszont találtam utalást.
A valóság pedig az, hogy az orvosi engedélyen feltüntetett dátum a mérvadó.
Mivel én november 2-án voltam a háziorvosnál a papírért, ez a dátum szerepel lejárati napként is.
Az igazolványképem jól sikerült, de az aláírásom még sose volt ennyire pocsék.  
Ha hihetek a híreknek, ez az utolsó kártyám, mert minden kártyám helyett az okos telefon fogja adataimat őrizni a jövőben. 

Ma reggel sikerült az általam játszott háromféle szózat játékot megoldani.
Nincs ez mindig így.
A Szózat és a Szóreggelt jegyzi a folyamatos sikeres megoldások számát. A Magyar Wordle nem.
A Szóreggelt csak hat, a Szózat nyolc próbálkozást, lépést enged a megoldáshoz.
Értető, hogy a hat lépésben nem mindig sikerül megfejteni az ötbetűs talányt. Így hát az ottani megoldási rátám csak 84%. A Szózatban elért folyamatos sikerem jelentősen több, már hatvan valahány, sikerrátám meg 90%.
Nem is olyan régen megint két lépésben jött a megfejtés.
Beírtam JÁTÉK. A T és K stimmelt. Beírtam: FUTÁS. Ezzel a napi játék be is fejeződött.
Naponta szembesülök azzal a kérdéssel, hogy szabad-e ennyi időt eltöltenem rejtvények fejtésével. Szólnak érvek mellette is és ellene is. Az elmecsiszolás alighanem hasznos tevékenység minden korosztályban. Túl hetvenhét évemen, az elbutulás ellen is hatásos lehet.
Ellene az szól, hogy igencsak l’art pour l’art-tevékenység. Haszna kétségbevonható.
Abban maradtam magammal, hogy egyelőre folytatom, amíg ki nem találok valami hasznosabbat.
Arra pedig van módom, mert valamennyire figyelnem kell, hogy a megerőltető mozgások alól tehermentesítsem térdprotézis műtétből lábadozó páromat, de ő nem hagyja el magát, és nem szól mindig.
***
Ha igaz, a mindenkori jelennek kell örülni. Most pl. annak, hogy ma nem megyek laborvizsgálatra, ahol a véremet veszik. Annak, hogy reggel felébredtem, és képes voltam feltápászkodni. Örültem a reggeli kávénak, kiflinek, a kevéssé hideg időnek, a vonuló felhők játékának, az élénk szélnek, az eredményes vásárlásnak. Hogy eljutottam misére, hogy működik a Chevrolet, én meg együttműködök vele.
Jól van ez így.

Olvasom: …olcsóbban is kaphatsz „ellenőrzött” megjelölést, ha a weben regisztrálsz a … szolgáltatásra, kedvezménnyel lehet részed ugyanazokban az előnyökben, többek között „ellenőrzött” megjelölésben. (Nincs kedvem fizetni azért, ami eddig ingyenes volt.)
- A kerületi lakosok parkolási díja kedvező. Micsoda? Eddig ingyenes volt.
(Nincs kedvem fizetni azért, ami eddig ingyenes volt.)
- De hát nincs új a nap alatt.
Esmérek én egy vént. - Ki az: - Neve nincsen:
régen eladta már aztat is a kincsen;
                         (Zsugori uram, részlet: CS. V. M.)
Mondom, nincs semmi új a nap alatt:
…Lelopkodtam sonkát, kolbászt
Saját kéményébül,
Ez volt ajándékom, s ő még
Meg is hítt vendégül.
                       (A jó tanító, részlet: Petőfi)
Mert nincs új a nap alatt.
- Jézus kérdezi: „Mit gondolsz , Simon, a földi királyok kitől szednek vámot és adót?” „Az idegenektől.” „A fiak tehát mentesek alóla…?” (Mt 17,25skk)
Valóban nincs új a nap alatt.
„Hallja kendtek!
Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a madárka, hanem
(Jobb felöl üt) nekem fütyöl,
(Bal felöl üt) s nekem fütyül.
Elmehetnek.”
                          (in: Fülemile Arany J.)
De hát nincs új a nap alatt.
A FB szeretne nyomást gyakorolni a használókra: Fizessenek! A reklámozó cégekre is: Fizessenek! Zsugori uram mohósága is határtalan. A jézuskorabeli törvények is az adófizetést szorgalmazzák.
Petőfi szélhámosa is mohó.
Arany ügyvédje úgyszintén.
Igazi kapitalisták.
Mi meg „elmehetünk”.
 

A bakavicc szerint a flúgos kopasz minden fecniért lehajol a laktanyában, elolvassa, ami rajta áll, eldobja és azt mondja: Nem ez az.0
Ráunnak a hóbortjára, leszerelik.
Immár civilben ballag a kerítésen kívül, kezében a leszerelő levéllel, s fennhangon kiabálja: Ez az! Ez az!!!
Valami hasonlót éreztem ma én is, amikor a kezembe foghattam új, két évre szóló jogosítványomat.
- Ez az! Ez az!
Sokáig csak reméltem, ami most megvalósult.
Szokás szerint a II. ker.-i Kormányablakhoz igyekeztem, mert ahhoz van a legjobb közlekedés. Ment is flottul az ügyintézés. Illetve… a fotózás eltartott vagy két percig. Ülök a széken, szemben a kamera.
- Kicsit emelje az állát!
- A kabátjából bújjon ki!
- Még emelje az állát! Kicsit jobbra a fejét. Még. Úgy.
- Vegye le a szemüvegét, mert befénylik!
- Jó.
- Most emelje kicsit az állát, a fejét még inkább jobbra.  
- Most jó. Készen is vagyunk.
Kijöttem a fülkéből.
- Nem kíváncsi az elkészült fotóra? - kérdezi az alkalmazott. 
Visszamentem. A fülke monitorján megjelent az arcképem.
- Tökéletes – mondom mosolyogva. (Tökéletesen hidegen hagyott, hogy mi fog megjelenni arcképes kártyámon.)
A második lépcsőben megkaptam az ideiglenes igazolványt a plasztik megérkezéséig. És kész.
Elgondoltam, hogy ez az utolsó plasztik jogsim.
A Metropol mai száma ugyanis arról értesít, hogy mobilra költöznek az igazolványaink, az aláírás és az ügyintézés is.
Meg arról is értesít, hogy ma van a magyar szentek és boldogok napja, továbbá ma van a magyar nyelv napja. (Lefogadom, hogy még 5-6 félének ugyanígy napja van.)
***
A könyvmegállóból kihalásztam egy  illusztrált Webstert. 1560 lap. Jó lesz ez az amerikai értelmező szótár az angolul nálam lényegesen többet tudó fiúk-lányok valamelyikének.