Mickey webnaplója

Többször hivatkoztam már Tömörkény egyik novellájára, amelyben a kasza nem kerül a szemétbe, hanem amikor hasznavehetetlenné válik eme minőségében, a gazda átalakítja sarlóvá, azt utóbb késként még hasznosítja, majd bicskát reszel a maradék anyagból, pengéje elkopván sarokvasként még szolgál, és amikor az is megadja magát sorsának, akkor felvágja szegeknek.
Így működik ez. Valamiféleképpen mi is így működünk.
Kasza-korunkban csúcsra járunk, munkát választunk és abban helyt állunk.
De mivel 30 éves kor után csak „tünetmentes napok” várnak ránk, „sarlóvá” alakítva helyünkre kerülünk, megtaláljuk azt a hivatást, amely testre szabott, a mi testünkre szabott. Ez természetesen állásváltoztatást jelent. Sarlónkkal betakarítjuk a hatáskörünkbe tartozó gabonát, majd előbb-utóbb nyugdíjas évek elé nézünk.
Ez már a „kés” időszaka. Megy minden, mint a karikacsapás, késünkkel jókat kanyarítunk késünkkel az életből, esetleg a nyugdíj mellett tovább dolgozunk. Viszonylag gondtalan évek következnek. Még nem érezzük a kopást, de teljesítményünkkel sem szellemi, sem valamiféle sportágban nem nyernénk olimpiát. Aztán jönnek a háziorvos-látogatások. Nyilallásokról, fejfájásról, vérnyomás változásokról stb. számolunk be.  Sebaj, mindenre vannak gyógyszerek.
Ettől még, ha késként már nem is, de „bicska”-ként még jól elboldogulunk. Csakhogy az élet nem áll meg. A kopások sem. Ám nem illik róluk beszélni, mert a jajgatás nem társalgási téma. Hát nem beszélünk róluk. Mi az egy késnek, akarom mondani „bicskának” (hiszen a kés mivoltunk immár a retró kategóriába tartozik). A bicska egyesek esetében és csak átmenetileg szikévé aljasul, mivel itt-ott beavatkozásokra szorulnak.
A házibuli azonban folytatódik, és „bicska” korszakunkat felváltja a „sarokvas” korszak. Hetykén játsszuk meg, hogy tudunk még ezt-azt, ugrunk, ha muszáj, hajolunk, ha erre kényszerít az élet (a felállás már körülményesebb).
Nem akarom szaporítani a szót, úgyis tudja, aki eddig elolvasta a posztot, hogy ezután a „szegek” időszaka következik életünkben. Hogy egy szeg meddig él, az nagyon változó. Attól függ, hogy mire használják, mibe ütik bele. Sokat már nem mozog, fényét veszti, eltűnik a szemünk elől, esetleg teljesen elrozsdásodik. Néhányuk leesik a földre, s úgy vész kárba.
Ám ezzel sincs baj.
A gazda új kaszát vesz, és a folyamat kezdődik elölről.  
 
   

Utoljára Suenens bíboros könyvéről (Új pünkösd?)
Suenens (szünan) szép allegóriában próbálja kibontani közeledési manőverünket a Lélekhez. Ezt írja:
„A tiszta hitben való közeledésünket Isten felé ahhoz az utazóhoz hasonlítanám, aki téli éjszakán egy útkanyarulatnál magában álló, fényben úszó kis házat pillant meg. A küszöbre érve, az üvegajtón át égő, pattogó, szikrázó fahasábokat pillant meg. Sejti ebből a tűzhely átható melegét, de mindaddig nem érzi, míg odakint marad a hidegben és szélben, puszta megfigyelőként. Ez a keresztény ember képe, amint a hit sötétjében tudomásul veszi Isten világosságát és melegét.
Elmondhatja a zsoltárossal: „Az éjszaka az én világosságom és örömöm” (Zsolt 139,11). De, bár elcsípi a fénylő sugarakat, megsejti az édes meleget, mindez nem hatol csontja velejéig.
Kell hát, hogy belépjen a ház belsejébe. Nem mintha méltó lenne, hanem mert Isten állandóan hívja, és ég a vágytól, hogy közölje magát vele. Ennek érdekében zörgetnie kell. Ez az ő együttműködése. Jézus azt mondta nekünk, hogy zörgessünk, de nem mondta, hányszor. Mindig újra kell kezdeni. Mindenekfölött arra van szükség, hogy mindenki tudja: várják a tűznél, ő ennek a háznak a fia, és nem szerezhet nagyobb örömet Istennek, mint ha elfogadja meghívását. Ha alázatosság ürügyén a küszöbön maradnánk, félreismernénk Isten szívét. Ő mindegyikünket arra hív, hogy már idelenn megtapasztaljuk bizalmas bensőségét. Hiszen éppen erre a találkozásra teremtett. És ha egyszer az utas beljebb került, minden megváltozik. A tűzhely izzó, fényes lángja elébe lobban; a meleg beburkolja, belé árad; arca megvilágosodik fényétől; feléje nyújtja két kezét, görcsbe merevedett tagjai feloldódnak. Valamiféle ozmózis (átszivárgás) jön létre, a láng sugárzása lénye mélyébe hatol. Képe ez az istenélménynek, amit megtapasztal az ember, ha hagyja, hogy Isten elárassza, és lénye tudatos és tudattalan részét egyaránt odatárja e jelenlét sugárzásának. Új élet támad benne; Szent Pál kiáltása valósul meg újra: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). Az ember nincs többé egyedül, érzi, hogy a Lélek vezeti; egész élete vele kapcsolatban játszódik le. Az önmagából való kivetkőzés megfelelője a megragadottság Isten által, az ürességet betölti a teljesség. Maga Isten, mint befogadó otthon, világosság, melegség alakítja át életét, és közli vele sugárzását. Ha az ember engedi, hogy Isten megragadja, akkor emberi élete tűzzé válik, akár a lassan-lassan izzani kezdő fahasáb: a Lélek tüze táplálja. Nem erről a tűzről beszélt-e Jézus: „Tüzet jöttem hozni a földre” (Lk 12,49)? Ilyen a Szentlélek megtapasztalása. Egyedül ő tudja megújítani a föld színét.
(Néhány fontos mozzanatot megdöntöttem a szövegben.)

Negyvennyolc órás magányomban újraolvastam L. J. Suenens belga bíboros Új pünkösd? c. könyvét (megtalálható elektronikus formában a PPEK kötetei között). Néhány dolgot, úgy vélem, hasznos megosztani azokkal, akik fogékonyak az ilyesmire, hisznek a háromságos Istenben.
Az alábbi idézet Lattaquié Ignatiosz metropolitától származik. Az Egyházak Világtanácsának uppsalai ülésén hangzott el 1968-ban:
Szentlélek nélkül
távoli az Isten,
Krisztus a múlté,
az Evangélium holt betű,
az Egyház egyszerű szervezet,
a tekintély uralkodás,
a misszió propaganda,
az istentisztelet emlékek fölidézése és
a keresztény cselekvés rabszolgamorál.
De őbenne:
a kozmosz fölemelkedik és nyögve szüli az Országot,
a feltámadott Krisztus itt van,
az Evangélium életerő,
az Egyház szentháromságos közösség,
a tekintély szabadító szolgálat,
a misszió pünkösd,
a liturgia emlék és elővételezés,
az emberi cselekvés megistenült.
***
Robert Kennedy ezt mondta országa fiataljairól: „Az amerikai ifjúságnak az a drámája, hogy mindene megvan – egyetlen egyet kivéve. De ez az egy a lényeg.” Ez a lényeg pedig nem más és nem kevesebb, mint az élet legfőbb értelme.
***
„Isten – mondja Bergson – csak azért teremtette és csak azért forgatja fel a világot, hogy szenteket alkosson.”
***
Claudel mondja: „Jézus nem azért jött, hogy megmagyarázza a szenvedést, sem azért, hogy megsemmisítse, hanem azért, hogy megtöltse jelenlétével.”
***
„A keresztényeknek nem azt vetik szemükre, hogy keresztények, hanem hogy nem eléggé azok” – írja a szerző. Az én tapasztalatom ettől szigorúbb: Azt vetik a szemükre, hogy nem tökéletesek. Persze nem is azok. Csakhogy érdekes módon a nem keresztényektől nem szokták elvárni a tökéletességet.
Továbbá: „A kereszténység és az individualizmus egymást kizáró fogalmak.” Szerintem is, noha rettenetesen erős kijelentés ez. Európa és az individualizmus nagyon is korrelálnak. Ez pedig nagy baja civilizációnknak. Sajnos, itt van a kutya elásva. Érdemes tovább gondolni.
***
„Karl Barth-tól kérdezték, hogyan készíti vasárnapi beszédjeit: »Egyik kezembe veszem a Bibliát, a másikba az újságot, és az utóbbit Isten szavának világánál olvasom.«”    
***
Idézet Maurice Zundeltől:
„Isten igazán adja azt, amit ad,
azt is ő adja, amit kér.
Kétszeresen adja azt, amit kap.”
***
A legelső és legrövidebb katekizmust Péter apostol fogalmazta meg pünkösdkor: „Tartsatok bűnbánatot, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára. Így megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” Tehát a megtérés – keresztség – személyes elköteleződés Krisztus iránt – a Lélek befogadása. Ezekben a szavakban az egész kereszténység benne van: Megtérés – keresztség – találkozás – befogadás.

Ha jól meggondolom, az elmúlt napokat és az elközelgőket is figyelembe véve öt különféle ágyban pihentem és pihenek.  Lábdihegyen, Szombathelyen, szállodában, itthon, a kútvölgyiben. Utóbbiban holnaptól szerdáig. Következik a 3/12 kemo lájt. Ha eredményes a kezelések vége, akkor nem történt semmi. Hiszen nem éreztem rosszul magamat a bőrömben eddig sem. Remélem, utólag sem.
Majd jövök. Most még néhány fotót teszek a fb-ra.   

Mától a vakációra érvényes menetrend szerint közlekednek a vonatok, a BKK járatai. Mivel elindult a futball-világbajnokság is, a világ két részre osztható. Egyesek egész nyáron güriznek, mert mások üdülnek. Egyik fele a tévé előtt ül és nézi a VB-t, a másik fele a lebonyolításán fáradozik, vagy éppen küzd a jó helyezésért.
Én is abba a csoportba tartozom, amelyik inkább ül a tévé előtt és nézi a futballistákat, azt a hallatlan iramot, amellyel száguldoznak a labda megkaparintásáért, megtartásáért, hálóba juttatásáért.  Az eddig lejátszott mérkőzéseket láttam, és jó színvonalúaknak találtam őket.
Mivel mi nem veszünk részt rajta, az esélytelenekre jellemző blazírtsággal ülök a képernyő előtt. Mindegy, hogy ki lesz világbajnok. Tegnap pl. a spanyol-portugál meccset néztem meg. Igaz, hogy számomra mindegy volt, hogy ki nyeri, de ki tudja miért, a portugáloknak szurkoltam (micsoda szószörnyeteg). Hogy döntetlen lett a vége, inkább őket érdekelhette, engem igen kevéssé. Hogy mindhárom portugál gólt Ronaldo rúgta, az se különösebb hír nekem. A tizenegyes jogosságát a spanyolok nyilván másképp értékelték. A potyagól sima kapushiba, ami nem csökkenti a csatár érdemét, mert megpróbálta. De a harmadik – az csakugyan elvarázsolt engem. Én még ilyen közelről nem láttam a szabadrúgáshoz készülődő portugált. A technika jóvoltából jobb profilját láttuk. Olyan volt a tekintete, mint egy sasé, aki meg akarja etetni fiókáit, és ezért nem tévedhet, amikor beméri áldozatát. Ennyire feladatra koncentráló, kifejező arcot, ilyen elszánt tekintetet, ilyen minden mást kizáró összpontosítást még nem tapasztaltam képen. Nem csodálkoznék rajta, ha díjat nyerne a világot bejáró videorészlet.
Talán a Nagyítás c. filmben találkoztam hasonlóval, ahogyan a fotós képe tárgyára fókuszál.
Ronaldo természetesen berúgta a hálóba a labdát. Oda, ahová nem kapaszkodhatott a kapus, úgy, hogy a spanyol védők nem érhették el felugorva sem, és olyan sebességgel, hogy már csak ezért se érhette el a kapuőr.  Ezt éppen így kell csinálni, de kevesen győzik rutinnal, begyakorlottsággal, idegállapottal, erővel.

Amit nem tettem meg gimnazista koromban, most kísérletezem azzal, hogy végigolvassam Kemény Zsigmond, reformkori író regényét (Özvegy és leánya). Igazából a nyelvezete érdekel, az a patina, amely részben elkopott, részben máig hat. Hogy érzékeltessem, miről van szó, egy bekezdést ideidézek a regényből: Mondjuk ezt: „Az ispán, midőn a kutyahecc megindult, nevetve tekinte az utcára; de kisvártatva komorodni kezdett arca, hegyesre pödré bajuszát – mi nála haragra mutat –, s hetykén közelített a lovaghoz; azonban amint a hely színére ért, s az idegen a kiszabadult Zelmira kíséretében mellette ügetett el, alázatosan kapta le süvegét, s mély bókra görbedt. A nép e jelenetet is észrevette, és indokát kezdé hüvelyezni.”
***
Mostanában sokat foglalkoztat a gondolat, hogy mennyire másképp látják a világot a különféle emberek csoportok. Másképp az „újbeszél” (Orwell) a „political correct” hívei, másképp az istenhívők, másképp az egyes korosztályok, másképp a szegények, másképp a gazdagok, másképp a nők és sokszor másképp a férfiak. Másképp a gyerekek, másképp az öregek, másképp a hatalom megszállottjai, másképp a beosztottak, másképpen a kreacionisták és másképp a fejlődéselmélet hívei, másképp az egyszerű lelkek és másképp a pallérozottak.
Az bizonyos, hogy a legnagyobb válaszfal a hívők és a hit tagadói között feszül. Hiába írta Weöres S.: „Egy hívő és egy eretnek, közös földön aratnak.” Ritka az ilyen.
A hívő elismer maga felett egy hiteles Abszolútumot, aki kinyilatkoztatásában tudomására hozta a követendő magatartást, gondolkozásmódot, erkölcsöt. A nem hívő nem ismer el senkit maga felett, aki számára érvényes erkölcsi stb. rendszert mutatna, s így saját elképzelései alapján evickél végig életen, az előbbiekben írt kapaszkodók nélkül, szabadon. Ha gondolkozási sémákat módokat, megismer, humanisztikus mixet kever magának, és ameddig kedve tartja, azok szerint él. Bármikor megváltoztathatja elveit.
Mindenki azt mondhatja erre, hogy ennél azonban bonyolultabb a dolog.
Persze. De ez csak egy poszt.
A FB-on a legpitiánerebb témáktól kezdve a komolyabbakig vége-hossza nincs az egymásnak feszülő megnyilvánulásoknak. Pedig egy markáns, korrekt mondattal többnyire rövidre lehet zárni a kialakuló vitát, pl. ezzel a mondattal:
Én ezt másképpen gondolom.
Pont.

Miért élnek gyötrőink – láthatólag –  jólétben? – kérdezi Szolzsenyicin. Válaszol is rá: „A földi élet célja s értelme nem a boldogság, mint általában hinni szoktuk, hanem a lélek fejlődése.  Ebből a szemszögből nézve a mi gyötrőink bűnhődése a legborzasztóbb: elállatiasodnak, kivetkőznek emberi formájukból. Így közeledve a problémához megértjük, hogy azoknak kell szenvedniük, akiknek a fejlődéséhez van remény.”
„Akkor vadul meg az ember, ha egyszer vérrel szennyezte be magát.  (No hiszen, kórházban olvasom e sorokat, ahol a vérvétel mindennapos.)
…Hisz a kegyetlenséget (osztálygyűlöletet) dicsőítették, belénk nevelték… ha a jóság csak gúny tárgya, a szánalom, az irgalom kész nevetség, akkor már végképp nem lehet megfékezi a vértől megittasultakat.”  
(A kórházban a szomszéd ágyon fekvő megfogalmazta, hogy szereti a belevaló szabadszájú ápolókat. Én nem azokat kedvelem, hanem azokat akik bratyizás helyett korrekt módon elvégzik munkájukat, és nem a pletykákat hozzák-viszik némi baksis fejében.)
Álljon itt összegzésképpen a szerző, Szolzsenyicin verse.

Úgy elvetélni, úgy eltékozolni,
a drága jó magot, hogy tudtam volna, s hova
 Hisz Téged dicsértelek zsenge éveimben
s szentegyházad volt lelkem otthona.

A könyvek csillogó, hiú okossága
elkápráztatta gőgös agyamat,
hittem a világot megismerhetőnek
s hogy az élet titka titok nem marad.

Az ifjú vér buzogva áradt ereimben,
a világ szivárványszínekben tündökölt,
s közben hangtalan, hogy rá föl se figyeltem,
a hit oltára bennem romba dőlt.

De ím, a lét s nemlét határán tévelyegve,
míg csöpp híján elnyelt a szörnyű torok,
ajkamon a hála csendes rebegése,
ha megtett utamra visszagondolok.

Ma látom már: az értelem világa
ömlik el minden zugán, szögletén,
de nem gyarló eszemből, nem gyönge erőmből:
magasabb forrásból árad rá a fény.

A helyes mértéket immár visszanyerve,
az élet vizével oltom szomjamat
Hiszek, Világ Ura, hiszek újra Benned,
ki nem hagytál cserben, bár megtagadtalak.
Hit és nem hit. Alapvető kérdés.  
A kórházban hetente megjelenik egy beteglátogató. Tanúja voltam annak, hogy egy sorstársam elmondta neki, hogy gyerekkorától fogva elszakadt a hittől, de szívesen elbeszélgetne egy lelkésszel mostani állapotában. Ígéretet kapott rá, hogy két napon belül felkeresi egy kórházlelkész.

Ha az orvos elkap egy pamutszálat egészségi állapotod gombolyagjából, akkor elkezdi feltekerni, és a hiányosságok egymást érik, mind egyformán beavatkozást várva. Ez történt esetemben, ez a mellettem fekvő ápoltakéban ugyanígy.
A kórházi körülmények ecsetelése nem fontos. Olyanok amilyenek: egyik orvos ilyen a másik olyan.
Az ápolónők is mind egyformák: az egyik ilyen, a másik olyan.
A fekvő betegekről nem is beszélve. Az egyik vágyik kereszthuzatra, a másik ki nem állhatja.
Az egyik elmeséli, hogy azért eszik napi 5-6 gerezd fokhagymát, mert nem jár társaságba, ennélfogva nyugodtan teheti. (Következtetés: Mi nem vagyunk társaság, mert a kórteremben is naphosszat zabálja a gerezdeket. Nekem érzékeny orrom lévén arra gyanakodtam, hogy az ipsének fokhagymából vannak a fogai.)
Ma 1/12 kezelésből átléptem az 1/6-os részarányba. Már csak 10/12 van hátra.
„Két hét múlva újra jön” – mondja elbocsátó doktorom. Én magamban: Két hét múlva (szerdán) nem jövök, hanem megyek elfele a kórházból.
***
Befejeztem a GULAG-ról szóló hosszas könyvet. Néhány dolgot idézek belőle: „…a foglyok szeretett államuk részére kifejezetten elsőosztályú selejtet gyártanak. Téglájukat kézzel el lehet törni, festékük lepattogzik, vakolatuk lehámlik, villanypóznáik kidőlnek, asztalaik bicegnek, lábukat vesztik, kilincsük az ember kezében marad… Az 50-es években egy új svéd turbinát hoztak a lágerbe. Olyan fakeretben szállították, mint egy gerendaház. Tél volt, kemény hideg, s azok az átkozott foglyok (zekek) bemásztak a turbina és a fakeret közé, és tüzet raktak melegedni. Megolvadt a lapátok ezüst hegesztése, el lehetett dobni az egész turbinát. Hárommillió hétszázezer rubel odalett. Nesze neked, rentablilitás!...   (folyt. köv.)

Dekoncentált, de koncentrált vagyok?
Tegnapig néhány napot egyedül töltöttem. Ám nem egészen. Valahányszor rajta kaptam magam: mintha lenne még valaki a lakásban. Ez a jelenlét nem volt zavaró, csak fiktív. Egészen addig jelen volt, ameddig nem gondoltam rá, hogy ez miféle képtelenség, hiszen egyedül vagyok.
Visszafelé ugyanez a folyamat zajlott le fordítva.
Kellett egy rövid idő ahhoz, hogy elkezdjek „viselkedni”. Nem mintha addig emberhez nem méltó módon töltöttem volna az időt, de mégis.
Amikor kiegészül másvalakivel a létszám, akkor viszony alakul ki köztünk. Reagálunk egymásra.
***
Reggel szóba jött, ki hogy és hol tölti a nyarat. Mivel wellnesst emlegettek, megerősítettem, hogy magam is wellnessben részesülök, hétfő és szerda reggel között, a Kútvölgyiben. Remélem, hogy lájtos lesz a kemó továbbra is. Merthogy közben volt egy CT is. Mindenesetre a mostani a kitűzött 12-es sorozat (miért éppen 12?) 2. tagja lesz. Nagyot ugrottam előre, mert ugye az
elsővel  1/12-d részén,
a másodikkal 1/6,
a harmadikkal ¼,
a negyedik  1/3,
az ötödikkel 5/12,
a hatodikkal ½ részén vagyok túl.
Ettől kezdve pedig kifelé táncolok. Rendre 7/12; 2/3; ¾; 5/6; 11/12; és vége. Vége?
Remélem.
***
A gulág-könyvben olvasom: Az archipelág (szigetcsoport) éghajlata mindig sarkvidéki:
„A TÉL TIZENKÉT HÓNAPIG TART! AMI MARAD, AZ A NYÁR.”
Nálunk is volt hasonló formula a Rákosi-időkben:
– Elvtársak! Mennyire sikerült a kocák fialtatása?
– Ötven százalékkal a vállalt mennyiségen felül. (Persze kamu volt az egész. Egy darabbal se lett több malac, mint a vállalt 100%.)
– Nos akkor, elvtársak, beszolgáltatjátok a 100%-ot, a többi meg a TSZ-ben marad a tagoknak.             
  

Ellentétes érzelmek támadnak bennem mind a felszállott a páva, mind a virtuózok adássorozatával kapcsolatban. Elsősorban azt kell rögzítenem, hogy hatásos műsorok ezek az értékek továbbadása szempontjából. A Virtuózok is az. Komolyan felkészült, jobbára pódiumra termett gyermekemberek bűvölik el az érdeklődőket instrumentális vagy éppen ének-tudásukkal. Engem is meglepett a felkészültségük. Ami nem tetszett, és leginkább a gálán, az az agitatív hangvétel, amely feltétlen szavazásra szólította fel a nagyérdeműt. Természetesen nem szavaztam egyikre sem. Pontosabban, lelkem mélyén mindhárom zenészt megszavaztam. Sőt nemcsak őket, hanem a virtuózokban részt vevő legtöbb muzsikus gyereket. Hogy mekkora képtelenség a legjobb kiválasztása? Képzeljenek el egy zsűrit, amely megmondja, hogy melyik gyümölcs a legjobb. Az alma-e, az őszibarack-e, a mangó vagy a datolya, esetleg a banán. A közmondás is nekem ad igazat (legszebb nyúl és halpiac): Legszebb nyúl a halpiacon.
Nem összehasonlítható a produkciók értékessége. Egymástól függetlenül léteznek, és egyaránt támogatásra érdemesek. No de ez a zenészpalánták érdeke és nem a finanszírozó és magát reklámozni kívánó bank érdeke.
A válogatás során egymásután esnek ki a jobb sorsra érdemes gyermekzenészek.
Kellemtelen látni.
Miért jó ez?   
Mint idéztem más alkalommal, Bartók úgy vélekedett, hogy a verseny a lovaknak való.  
A zsűritől sok pozitív tanács elhangozott. Eggyel nem értek egyet. Miszerint láttatni kell a publikummal, hogy hatalmas erőfeszítésbe kerül a produkció. Nem tudom. Szerintem elegánsabb nem láttatni.   
Hogy mekkora teret kaptak a reklámok, jól mutatja a gála.
Egyik elhangzó szlogen arra késztetett, hogy megidézzem. Így szólt:
„A virtuózok hisznek magukban, az ERSTE BANK hisz bennük.”
Magamban folytattam: Én meg „hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében… ”