Mickey webnaplója

Viccelődés, heccelődés, csipkelődés, egymás jelképes hátbavágása a férfibarátságok szokott gyakorlata. Ám ennek a buzgóságnak a hátterében alighanem az áll, hogy kiderüljön, ki a főkutya, ki az alfa hím, akihez képest nem lehetsz más, csak alkutya, hacsak vissza nem pimaszkodsz leverve a lelki kalapot a kihívó lelki fejéről. Egyenrangú emberek között (vannak egyenrangú emberek?) ártatlan tréfa talán egymásnak ez az örökös piszkálgatása, nem azonos tekintélyű emberek között azonban nem az. Egy nagy tekintélyű embernek észnél kell lennie, tudatosodnia kell benne, hogy az alárendelt nem fog élni a visszaszövegelés lehetőségével, mert nem kíván konfliktusba keveredni a saját főnökeivel, elöljáróival. Másképp fogalmazva amennyiben a tekintélyes „szórakozik” a beosztottaival, az visszaélés saját elképzelt vagy tényleges hatalmával.
Ilyen közhelyszámba menő kiszólások: Na, „hogy ityeg a fityeg”; Akkor találkozunk hétfőn? – Sajnos igen, elég szomorú – jön a megsemmisítő válasz. Ugyanígy azzal indítani a beszélgetést: hogy mi van, öcsi? – övön aluli ütésként lehet csak értékelni. Eleve kijelöli a rangsorrendet. Ha én vagyok az öcsi, a beszélő csak báty lehet, felettem álló.
Nézzük, hogyan látja Karinthy Frigyes. „Aztán mondja csak – mondták hahotázva –, hogy jut magának eszébe az a sok bolondság – és mellbe ütöttek dévajul –, az a sok őrültség – és dévajul vállon bokszoltak –, jaj, de nagy huncut maga – és hahotázva fültövön csaptak –, honnan szedi maga az ilyesmit – újabb gyomorboksz –, én nem tudnék ilyen baromságot kitalálni, ha megfeszülnék se... Igaz, hogy maga a szemölcsére gombolja az ingét?” (Viccelnek velem)
Még érdekesebb, amit Molnár Ferenctől idéz Csathó Kálmán: „A barát nem arra való – így Molnár –, hogy a barátságra és őszinteségre hivatkozva kellemetlenkedjék.” Csakugyan nem arra való.
***
M. írja: Levi levele nektek. Ő gépelte, miközben mutattam, hogy mit nyomjon, de ő diktálta: KEDVES TÜCSI NAGYI ÉS NAGYPAPA! ÉN BETEG VAGYOK. SZERETEK HOZZÁTOK JÁRNI. LEVENTE. 
Ugye muszáj sokáig élnünk!
134. ZSOLTÁR. ISTENTISZTELETRE (Zarándokének) Rajta, áldjátok az Urat, ti, az Úr szolgái mind, akik az Úr házában álltok, Isten házának csarnokaiban! Tárjátok kezeteket a szentély felé, s dicsőítsétek az Urat éjjelente! Áldjon meg téged Sionból az Úr, aki az eget és a földet teremtette! Közöm. Vagy húsz éve történt, hogy valaki kétségbe vonta annak a valóságát, hogy mi áldjuk az Istent – mondván, hogy az áldás tőle jön lefelé. Lám, már az ószövetségben is létezik a fordított irány, alulról, mi áldjuk az Urat. A mise-prefációk egyikében ez áll: „A Te boldogságod teljes a mi dicséretünk nélkül is, mégis megadod, hogy jóságodért hálát adjunk. A mi magasztalásunk nem tesz nagyobbá Téged, nekünk azonban üdvösségünkre válik.” Tudniillik ezzel a dicsőítéssel üdvösségünket mozdítjuk elő. A vita tehát eldőlt. Tárjátok kezeteket a szentély felé. Ószövetségi imamód... és egy jó kívánság: Áldjon meg téged Sionból az Úr. Az áldás tehát oda-vissza működik.

Már a múltkor is segített. Sikertelen randevúnkat egészen másképpen oldotta meg, mint ahogy számítottam.
Tegnapelőtt meg az történt, hogy egy harminc éves zárral és egy ki tudja hányadszori kulcsmásolattal folytatott harcom vált kudarcossá. Miután minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyult, segítséget kértem attól, akinek az ereje nem törik meg. Azonnal engedelmeskedett a rozsdás anyag és nyílt a zár.
Betegen feküdt a kicsi D. anyja. És ha D. elkezd visítani, az megállíthatatlan... nekem. De nem neki. A HÉV-sípolására emlékeztető és hangosságú visítás még azelőtt befejeződött, mielőtt befejeztem volna a kérő mondatot.
Persze lehet okoskodni, hogy mi van ebben?
Ebben az van, hogy lehetetlennek tűnő gondok rendeződtek pillanatok alatt egy bizalommal kért fohász közben. Majd ha nem teljesülnek, azt is megírom a teljességkedvéért.
Azért figyelmeztessetek rá, mert feledékeny vagyok.
133. ZSOLTÁR. TESTVÉRI EGYETÉRTÉS (Zarándokének Dávidtól) Nézzétek, milyen kedves és jó, ha egyetértésben élnek a testvérek! Olyan az, mint a drága olaj a fejen, amely lecsordul a szakállra, lecsordul Áron szakállára, palástja szegélyére. Olyan ez, mint a harmat a Hermonon, mint a Sionra lehulló harmatcsepp, mert az Úr ott áldást ad: életet mindörökre. Közöm. Egy olyan meghasonlott országban, amelyben élünk, különös jelentősége lehet figyelni Dávid megfogalmazására, mert csakugyan jó volna egyetértésben élnünk és nem érdekrendszereink szerint minden koncon marakodni. Az egyetértés balzsam az embernek, minden embernek, mert könnyebb a jóra koncentrálni, nem kell tartani attól, hogy hátba szúr valaki, netán leüt egy üvegpalackkal. Energiáinkat a jó kifejtésére fordíthatjuk. A reménytelenség ellenére is reménykednünk kell, és úgy élni, mintha mindez már megvalósult volna. Ez részünkről ártatlanságot, és bizalmat feltételez, mintha mindenki jó szándékkal közeledne hozzánk és másokhoz. Megáldja az Úr a jó törekvéseket.      

Amit nem reklámoznak (nem szerepel a tévében) az nincs is.
Felmenőimtól hallottam: A kutya is oda sz*ik ahol már van egy kicsi.
Ismertség nélkül nincs kitüntetés, mert a kitüntető részéről nem történt semmi, ha egy ismeretlent húz a nyilvánosság elé.
Megvan ennek a logikája. Valamikor emlegettem, hogy egy jó anekdota attól az, hogy egy ismert személy nevéhez rendelik. Ha azt mondom, hogy egy verselemzés során a szerző azt jelentette ki, hogy a költő azt gondolta, hogy gondolta a fene, hát az nem igazán jó anekdota. De ha azt mondom, hogy egy újság lehozta Arany egyik versének az elemzését, kitérve arra, hogy mit jegyzett meg a cikkíró: itt a költő azt gondolta, hogy ... Utóbb megtalálták a lappéldányt, amelyben ez állt Arany J. keze írásával a lapszélen: Gondolta a fene! Na, mármost. Akár megtörtént, akár nem, az olvasó képzeletében megjelenik a költő profilképe és élővé kezd lenni a történet.
Mindezek azért jutnak eszembe, merthogy a nyakunkon az éves Prima primissima-díjak kiosztásának a sokasága. Nehéz volna olyan valakinek adatni, akit alig ismernek néhányan, vagy éppen senki nem ismeri őt. Marad, hogy én jelöllek téged, akinek jó sajtója van, s te jelölsz engem, akinek jó sajtója van. Így aztán hol Prima vagy, hol Kossuth-díjas, ha színész, akkor Jászai Mari-díjas, a Nemzet színésze és így tovább. Nem is lehet nagyobb arcátlanság, mint amikor a sajtó által körül nem hemzsegett illető mond ki valami korszakalkotót, korszak változtatót. Az odáig rendben van, hogy igaz, amit mond, de hogy meri ő mondani, amikor mi, pedigrések, még nem gondoltuk aktuálisnak a forradalmi kijelentés publikálását. Nagyon gyorsan haragosokat szerezhet az illető magának.
A névtelen tehetségesek – remélem, hogy így van – sokkal többen vannak, mint a sokszorosan kitüntetettek. Reményem alapos: elég arra gondolni, hogy a világon sokkal több szent van, mint ahányat kanonizáltak. Előzőek a névtelen szentek. Éppoly értékesek, mint amazok, csupán kevesebbet lehetett hallani életükről, halálukról.
Az átlagosak hősiességéről, tetteik igaz voltáról alig emlékezik meg valaki. Ilyen üdítő kivétel egy zenemű, Aaron Copland opusa: Fanfare for the Common Man: Fanfárok a közemberek (kisemberek, átlagemberek, névtelen hősök) tiszteletére. Utóbbit azért teszem hozzá, mert amennyire tudom, a komponista ezzel a művel adózott a II. VH-ban elesett amerikai katonák életáldozata előtt. Nekem nagyon tetszik a fenséges muzsika mind eredeti nagyzenekari formájában, mind pedig az Emerson, Lake and Palmer együttes feldolgozásában.
Éljenek a névtelen, hírtelen hűségesek.
 132. ZSOLTÁR. A SZÖVETSÉG LÁDÁJA ÁTVITELÉNEK ÉVFORDULÓJÁN (Zarándokének) Emlékezzél, Uram, kegyesen Dávidra, emlékezzél minden fáradozására! Hogy esküdött meg az Úrnak, hogyan tett ígéretet Jákob Erősének: „Nem lépek addig házam belsejébe, és nem fekszem le nyugvóhelyemre, nem engedek addig álmot a szememnek és a szempillámnak nyugalmat, amíg helyet nem találok az Úrnak, hajlékot Jákob Erősének.” Lám, hallottunk róla Efratában, megtaláltuk Jaar mezején. Most hát vonuljunk hajlékához, boruljunk le lába zsámolya előtt. Indulj el, Uram, nyugalmad helyére, te és hatalmad ládája. Papjaid öltözzenek igazságba, akik hűek hozzád, örömükben ujjongjanak! Szolgádnak, Dávidnak kedvéért, ne vesd meg fölkented arcát! Az Úr megesküdött Dávidnak igaz esküvel és attól nem áll el: „Testedből utódot emelek trónodra, ha fiaid hűek lesznek szövetségemhez, és hűségesek a törvényhez, amelyre tanítom őket, akkor fiaik is trónodon ülnek mindörökre.” Az Úr kiválasztotta Siont, lakóhelyéül kiszemelte. „Ez nyugalmam helye örökre. Itt fogok lakni, ezt választottam ki; igazait megáldom, igen, megáldom, szegényeit kenyérrel táplálom, papjait üdvösségbe öltöztetem, szentjei vigadnak; igen, ujjonganak. Dávid hatalmát ott megerősítem, fáklyát állítok fölkentemnek. Ellenségeit gyalázatba döntöm, ám rajta koronája fénylik.” Közöm. Egy gondolatot ragadok ki: A hozzád hűségesek örömükben ujjongjanak.  Van okuk rá. Örök életet adtál nekik, s mindenkinek, aki megtartja, amit tanítasz.

Többféle várakozás csendje vesz körbe bennünket.
Várjuk a telefont, hogy vajon jobbra fordul-e menyünk állapota, aki éppen orvosnál van.
Várjuk Kati és Robi érkezését, akik az esti órákra ígérkeztek hozzánk látogatni.
Várjuk, hogy el kell-e menni Leviért az óvodába.
Várom, hogy maradéktalanul elmúljon influenzám.
Várom, hogy kevéssé eseményes hétköznapok tegyék lehetővé, hogy igazán arra
várakozzunk, aki máris a miénk, mert mi az övéi vagyunk. 
131. ZSOLTÁR. GYERMEKI LELKÜLET (Zarándokének Dávidtól) Uram, nem dölyfös a szívem, szemem nem tekintget gőgösen. Nem keresek nagy dolgokat, amelyek meghaladják erőm. Megtanítottam hallgatni a lelkem, így békét szereztem neki. Mint anyja ölén a gyermek, mint a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem. Remélj, Izrael, az Úrban, most és mindörökké! Közöm. Adventi hangulatú rövid ima, amennyiben amolyan „magábanézős” időszak ez. Dávid is ezt teszi. Úgy tudja, nem gőgösködik, lelke elcsendesül, békére lel. Ilyenkor mi is magunkba nézünk, lehántunk minden hamisságot, bálványt, visszahúzó erőt, salakot és kidobálunk minden ballasztot. Lelkünk békéjét így nyeri vissza. S immár elmondhatjuk a zsoltárossal: Remélj az Úrban mindörökké!   

Elsőre úgy tűnhet, hogy nem sok közük lehet egymáshoz. Meglátjuk, hogy mégis van. Álljon itt elsőként a szemüveg.
A szemüvegek nem jönnek elő spontán, mint az időjárási frontok. Meg kell keresni őket. Mivel feleséggel lakjuk a 87 m2-t, elég sokféle elképzelhető és elképzelhetetlen helyen csapom le azt a pápaszemet, amelyikre éppen nincs szükség. Most mégis tegyük fel, hogy rendben rakom le a bifokálist: mindig a fémasztal sarkára. Hogy mondtam? A bifokálist? Miért, most az olvasó szemüveg van rajtam? Csakugyan az lehet, mert közelre látok vele, távolra nem. Egyáltalán – van rajtam szemüveg? Megvakarom. A bifok ugye két-két lencséből áll, s határvonalán törés keletkezik. Erről ismerem fel azonnal, hogy a bifokális van rajtam. Ha nincs érzékelhető egyenetlenség, akkor az valóban olvasó. Az olvasó szemüveg kell az olvasáshoz (Hogy hogyan jöttem rá!), a keresztrejtvény-fejtéshez, étkezéshez és a számítógép előtt időzve. A tévénézéshez, autóvezetéshez, sétáláshoz és akkor, ha csak úgy bambulok magam elé, a bifokális a megfelelő. Az a vicc az egészben, hogy mire leveszem az olvasót és megkeresem a távollátót, eszembe jut, hogy nem is akarok tévét nézni, inkább rejtvényt fejtenék. Ám egy jó műsor kihallatszik. Mégis megnézem.
Olvasó le, bifok fel.
Aztán rajtam marad, én meg csodálkozom, hogy miért olyan nehéz olvasni a meghatározásokat.
Bifok le, olvasó fel.
Ám ha elmegyünk itthonról,
olvasó le, bifok fel.
Odalépek a postaszekrényhez. Levelem érkezett. Kibontom:
bifok le, olvasó fel.
Beülünk az autóba.
Olvasó le, bifok fel.
És ez megy egész nap. Mindig azt érzem, hogy a másik szemüvegnek kellene rajtam lennie.              
Még mindig értetlenkedhetsz: Mi köze ennek a frontokhoz. Van, nagyon is van köze. Különösen napjainkban, amikor a meteorológia bevallása szerint napjában többször váltják egymást a frontok.
Ha hidegfront érkezik, fáj a fejem (Migrén? Ki tudja.). Ha meleg front érkezik, szédülök. Ez rendben is volna, ha nem ekkora sűrűséggel váltanák egymást a frontok. Szavamra mondom: egymásnak adják a kilincset. Ezt így akceptálom:
Reggel meleg front van, mert szédülök. Mégis bekapok egy kávét, mert reggel van. Mire magamhoz térek, hidegre vált a front, mert a fejem búbja fáj. Ilyenkor eléggé használhatatlan vagyok. Hacsak eszembe nem jut, hogy a kávé szokott segíteni. Gyorsan bekapok egy bögre forró nescafét (tea hígításút). Ettől jelentősen enyhül a fejfájás, ha nem is szűnik meg teljesen. De akkor most mitől szédülök? Ja, újra meleg front közeledik. Már itt is van, mire újból fájni kezd a fejem. Ha fáj, hát gyorsan egy kávét iszom. Már tudom a leckét. Ámde este van. Most hajnali háromig ébren bámulhatom a plafont. Tévedtem. Talán meleg front érkezett időközben, mert beleszédülök, beleájulok az ágyba, és eszemben sincs a báránykákat számolni. Alszom, mint a bunda. Éjfél felé fejfájásra ébredek. Nem érdekel! nem érdekel! nem érdekel  a hidegfront! Aztán rájövök: azért szédelegtem és azért fájt a fejem egyszerre, mert éreztem a kettős frontot.  
Reggelig nem állok szóba senkivel. A bárányok számára pedig nem emlékezem pontosan, mert belealudtam a leltározásukba.
120. ZSOLTÁR. A BÉKE ELLENSÉGEI (Zarándokének) Az Úrhoz kiáltottam szorongattatásomban, és ő meghallgatott. Mentsd meg lelkemet, Uram, a gonosz ajaktól, mentsd meg az álnok nyelvtől! Mivel fizessen neked, te csalárd kígyó, te álnok nyelv? A harcosnak hegyes nyilával, s a bozótnak izzó tüzével! Jaj nekem, hogy a Mesekben kell időznöm és Kedár sátraiban kell laknom! Lelkem már túl soká tartózkodik azok közt, akik a békét gyűlölik. Békét akarok, de hogyha beszélek, az nekik háború. Közöm.  Az Úrhoz kiáltottam szorongattatásomban, és ő meghallgatott. Visszatérő formula. Krisztus haláltusája közben is megjelenik. Túl sokat tartózkodtam a gyűlölködők között. Ha beszélek, az nekik háború. OV tegnap: „...magyar életérzés: jót akarsz tenni a világgal, első lépésként jutalmul ellenségeket kapsz.”    

Még a gimnáziumban történt. Magyartanárunk két ötöst ígért annak, aki megmondja, mi a geller ebben a kifejezésben: „hatóságilag tilos”. Mi vakaróztunk, ültünk és törtük a fejünket, de nem mentünk a kifejezést illetően semmire. Végül is elunta Fekete Antal az eredménytelenségünket, s maga adta meg az általa feltett kérdésre a választ. Egyszerű a dolog. az, hogy hatóságilag tilos, azt jelenti, hogy ugyan hatóságilag tilos, egyébként pedig szabad.  
B. Tegnap írtam a political correct fogalomról. Már akkor éreztem, hogy valamire emlékeztet, csak nem jöttem rá, hogy mire. Íme az analógia: Politikailag korrekt, egyébként nem, vagy nem okvetlenül az.
***
Amit kérdez, az se igaz...
1. Nem kérünk bocsánatot az oroszoktól
2. 22-szer figyelmezettük a pilótát. (egyszer se)
3. Sajnálatos, ami történt.
4. Megbüntetjük azt, aki lelőtte a katapultálót.
5. Lemondok, ha bizonyítják, hogy az iá-tól vettem olajat. (bizonyították)
6. Nem mond le – megírta a Le Monde.
Ezzel az emberrel szerződést kötni – vicc. Vicc, amin nincs kedvem röhögni. Valójában erre az emberre nem létező kutyám sétáltatását se bíznám rá.
***
Adva egy szomorú találkozási alkalom, a halotti tor. Máris előtolakodik egy variáns, egy szójáték: bú-tor. Meglehet, morbid ezzel a szóval élcelődni, de ez egyszer nézzétek el nekem. Annál is inkább, mivel nyelvünk telis-tele a különféle -torokkal.
Lássunk néhányat közülük:
bá-tor kanbuli bácsiknak
radiá-tor sugárterapeutáknak
tabulá-tor könyvelőknek
reformá-tor protestánsoknak
imperá-tor önkényuralkodóknak
literá-tor a Pen-club tagjainak
Illusztrá-tor illusztris vendégeknek
agitá-tor a Hyde-park szónokainak
imitá-tor híres emberek utánzóinak
diktá-tor az erőszakos főnököknek
ekvá-tor a demokratáknak, akik egyenlők
trak-tor a mg.- munkásoknak
elek-tor elektoroknak
reflek-tor a kommentelőknek
direk-tor az egyenes embereknek
pik-tor festőknek
doc-tor a doc-fájlok előállítóinak
Konduk-tor kalauzoknak
kán-tor keleti uralkodóknak
fin-tor finnugoroknak
mo-tor sofőröknek
farmo-tor mezőgazdáknak
disznó-tor sertéseknek
kolos-tor minden Kolos névre hallgatóknak
pász-tor labdát elpasszolóknak
130. ZSOLTÁR. KÖNYÖRGÉS ÉS BIZAKODÁS (Zarándokének) A mélységből kiáltok, Uram, hozzád, Uram, halld meg a szavam! Füled figyeljen fel könyörgő szavamra! Ha számon tartod a vétkeket, ki állhat meg akkor, színed előtt, Uram? Ám nálad bocsánatot nyer a vétek, hogy féljenek téged. Remélek az Úrban, benne remél lelkem, és bízom a szavában. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őr a hajnalt, várja Izrael az Urat. Mert az Úrnál az irgalom és bőséges nála a megváltás. Ő váltja meg Izraelt minden bűnétől. Közöm. 
- A mélységből kiáltok hozzád, Uram,– De profundis... Adventben különösen is aktuális magunkat összekapni. Már Dávid bűnbánati zsoltárában megismertük ezt a nyitó mondatot.
- Ha számon tartod a vétkeket, ki állhat meg akkor, színed előtt? Nélkülem semmit se tehettek – mondja a Mester.
- Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őr a hajnalt. Nagyon erős, érzékletes és tiszta kép. Az őr várja a hajnalt, a leváltást. Advent: szomjúság az élő Istenre.  

Befejeztem Örkény István: Tóték c. kisregényét. Persze felidéződött bennem a tévében látott darab összes szereplőjével együtt, ahogyan átugrálnak az árnyékon, mert ott ároknak kell lenni és punktum. Sok írnivalóm nincs róla. Elkezdtem viszont Lator László visszaemlékezését saját életére. Ebben még benne vagyok, így korai volna bármit írni róla. Viszont a hangos könyv formában hallgatott Belső várkastélyról egy olyan kitűnő összefoglaló munkát találtam 9 oldalon, hogy arra egy alkalommal talán visszatérek. Sikerült a lényeget megfognom az eredeti terjedelmének mintegy hatod részére zanzásítva.  
129. ZSOLTÁR. SION ELLENSÉGEI ELLEN. Ifjúságom óta sokat gyötörtek – Izrael elmondhatja –, ifjúságom óta sokat gyötörtek, de el nem tiportak. A szántók a hátamon szántottak, s hosszú barázdákat vontak. De az Úr, az Igaz szétszaggatta a gonoszok kötelékeit. Hátráljanak szégyent vallva mind, akik gyűlölik Siont! Legyenek, mint a fű a tetőn, amely elszárad a keleti szélben: nem tölti meg markát annak, aki learatja, és ha kévét akar, nem lesz tele karja. Akik arra mennek, nem köszönnek így: „Az Úr áldása van rajtatok!” De mi megáldunk titeket az Úr nevében. Közöm. Nekem most egy mondat fénylett fel a zsoltárból: ifjúságom óta sokat gyötörtek, de el nem tiportak. Így volt ez a Rákosi-érában, zsenge ifjúságomban, így az először kegyetlen, majd puha diktatúra idején, s némileg ilyen ma is, melyet a legkevésbé várt módon az EU-tól kapjuk, s mivel ide tartozom, kapom én is. Csak egy gondolatot kívánok megosztani. A pénzmágnások, a páholyok, Isten tudja, kik, bevezették a PC-t. Ám hogy képzelhető el, hogy minden más, ami „politikailag nem korrekt”, egyben presszionáltan szitokszó. Engem senki nem kért meg rá, hogy véleményezzem, mi PC és mi nem. És mivel nem tartozom se a pénzmágnások közé, s nem vagyok tagja egyetlen páholynak sem, rám nem vonatkozik a PC kategória. Mindenféle passzírozás nélkül is tudom, mi korrekt és mi nem az. Nem hagyom magamat szellemileg terrorizálni (farkas-barkas az is szép, medve koma az is szép, róka koma az is szép, nyulam-bulam jaj be rút! Ugyan ki mondja meg helyettem gondolkodva?) Bizony sokat gyötörtek ifjúkorom óta, de el nem tiportak. Csak a megmondó emberek bandzsa látásmódja változott folyamatosan.

A szalagmunkás pontosan érkezik munkahelyére. Ha délelőttös, jobbára hat órakor kezd. Odaáll/ül a szalag mellé és a betanult mozdulatokat végzi ritmikusan szünetig. Lazít, mert kötelező, eszik, mert a szalag mellett ezt nem teheti, felkeresi a mellékest, mert a szalag mellett nem teheti, ám amikor a műszak letelik (esetünkben 14 óra), veszi a kalapját, és másnap hajnalig munka ügyében hozzászólni nem szabad. Ideje a saját ideje, magáé és a családjáé. Az évi kimért szabadságát megegyezéses alapon veszi ki. Szabadsága idején függetlenné válik az üzemétől. Helyette más ugrik be a szalagra, s távollétében elvégzi helyette a munkát. Oda megy pihenni, ahová fantáziája és pénztárcája engedi.
Az értelmiségi látszólag szabad.  Sok esetben kötetlen munkaidőben dolgozik. Szabad neki a hivatalos munkakezdés előtt megjelenni munkavégzésre. Szabad neki hét végén otthon gondolkodni egy aktuális probléma megoldásán. Természetesen ezt nem tekinti senki munkavégzésnek. Szabad túlóráznia is, ha főnöke napközben sürgős feladattal látja el. Erre ugyan nem lehet se fizikailag, se szellemileg felkészülni, a rendelkezésre állás idegi terheléssel jár. Ha az előre nem tervezett, váratlan feladatok túlburjánzanak, akkor bizony testi problémák jelentkezhetnek. a ritmustalanságot ember hosszútávon egészségkárosodás nélkül nem ússza meg. És a szabadság? Bőven van, csakhogy a befejezetlen munkákat szabadsága megkezdéséig el kell rendeznie, s mondanom sem kell, hogy mikor visszatér a feladataihoz, nagy halom paksaméta várja, mert itt nincs beugró munkás, megvárják az iratok, hogy a szellemi munkás újfent munkába álljon, és dolgozhat ezerrel, hogy a felgyülemlett restanciát felszámolja. Többet keres a szalagmunkásnál, de sok bizonytalansági tényezővel és stresszhelyzettel kell megküzdenie életpályája során. Megítélése szubjektív. Meg kell harcolnia a tekintélyért, és az se baj, ha a főnökséggel rokoni kapcsolatban áll. Különben könnyen a süllyesztőben találhatja magát.
Ha karakteres a főnöke, soha nem lesz elégedett a teljesítményével. Csak szíves miheztartás végett kap kritikát jobbról és balról, hogy tudja, hol a helye. Nem biztos, hogy megéri irodában, műteremben stb. dolgozni. Magam mindkét féle munkát megízleltem.
Szabadabbnak éltem meg fizikai dolgozóként az életet.
Ahogy szoktam volt mondani. Dolgoztam 41 évet. Ebből kb. 38-at leültem a szó legszorosabb értelmében. Elgondolkozva kérdeztem kollégáimtól: Mondjátok, biztosan arra teremtette az Isten az embert, hogy felnőve leüljön egy székre, és addig üldögéljen rajta naponta, míg csak a nyugdíjas kort el nem éri? Általában furcsán néztek rám. Pedig igazam volt. Kötve hiszem, hogy Isten erre ítélt volna sokunkat. Merthogy micsoda élet ez?    
128. ZSOLTÁR. ÁLDÁS A HÍVŐRE (Zarándokének) Boldog, aki féli az Urat, aki az ő útjain jár. Élvezheted majd, amit kezed szerez, boldogságban és bőségben fogsz élni. Feleséged házad bensejében hasonlít a termő szőlőtőhöz, s mint a hajtások az olajfát, gyermekeid úgy veszik körül asztalodat. Lám, ilyen áldásban részesül az ember, aki féli az Urat. Áldjon meg téged Sionból az Úr, hogy lásd Jeruzsálem boldogságát életed minden napján! És lásd meg fiaidnak fiait! Békesség legyen Izraelnek!  Közöm. Nem csak nekem van hozzá közöm, hanem sokaknak. Noha néhány sor ez az ima, mégis teljes. ) Boldog, aki féli az Urat! Az istenfélelem a bölcsesség kezdete, mint már többször leírtam. Boldogságban és bőségben fogsz élni. No, nem itt, de az örökkévalóságban valószínűleg.
Mint hajtások az olajfát, gyermekeid úgy veszik körül asztalodat. Az előző zsoltár (127.) a fiakat nyílveszőkhöz hasonlította (mi orgonasípokhoz szoktuk).
Áldjon meg téged Sionból az Úr! Az ároni áldás felütése.
Lásd meg fiaidnak fiait! Az esküvői liturgia is emlegeti. Megjegyzem, az átlagéletkor kitolódása miatt érdeme volna megtoldani: Lásd meg fiaid fiainak a fiait.
Békesség legyen! Shalom. Elterjedt köszönésfajta. Vö. Szálem alejkum!

Tegnap megosztotta valaki egy fotómat. A Duna jobb partján sétálva találkoztam a jelenséggel. Egy nő tizenhárom csahossal próbált szót érteni velem szemben, az Óbudai sziget északi spiccén. A fényviszonyok nem igazán kedveztek a fotózásnak. A szórt fényt párásság is tompította. Következésképpen egy áltagos minőségű fotó készült, amely inkább a tényt kívánta rögzíteni, amellyel találkoztam adott alkalommal. A kép élességének se tett jót, hogy messziről kellett kézből rázoomolni a jelenségre. Hogyan lehetséges, hogy valakinek mégis megtetszett a kép. Szerintem a címe miatt: kutyapásztor az Óbudai szigeten. Egy elkapott és helyénvaló cím feldobhat egy szürke fotót. Alighanem ez történt, azzal kiegészítve, hogy a napi poszt is kutyákról és gazdájukról szólt. Így erősítette a posztot a fotó, így turbózta fel a meglepő cím a képet. Mert ugye van abban valamiféle fricska, hogy a kutyasétáltatók úgy terelgetik a csahosokat, ahogyan a pásztor a legelő nyájat.
127. zsoltár: BIZAKODÁS A GONDVISELÉSBEN (Zarándokének – Salamontól.) Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte. Hiába keltek hajnalban és fáradoztok késő éjjelig: a kemény fáradság kenyerét eszitek. Ám akiket szeret, ő azokat elhalmozza, jóllehet alszanak. Lám, a gyermekek az Úr ajándékai, a test gyümölcse jutalom. Ahogy a nyíl a harcos kezéből, úgy sorakoznak a gyermekek az ifjú évekből. Boldog ember, aki velük tölti meg tegzét: nem vall szégyent, ha az ellenséggel vitába száll a kapunál. Közöm. Halmos László szép motettát alkotott ebből a zsoltárból. Dallama és szövege szervesen összefüggnek, feltételezik egymást, együtt gyönyörűek. A fordítás Sík Sándortól van. „Hogyha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad, ki építi azt. Hogyha az Úr nem őrzi meg a várost, aki azt őrzi, hasztalan virraszt. Hasztalan néktek hajnalban kelni, fönn fáradozni késő éjszakáig, és verejtékkel enni kenyeret. Pihentében is megád minden áldást annak az Úr, akit szeret.” Persze a motetta csak felében-harmadában használja fel a szöveget. Miért tetszett és tetszik nekem olyannyira ez a kicsi gyémánt? Mert Halmos László zseni. Igen egyszerű eszközökkel komponál nagyon nagy hatású zenéket. Annak idején nemzetközi sikerei voltak zeneszerzési módszerei miatt. Mégis miért él bennem olyan élénken kamaszkorom óta a mondanivalója. Azért, mert belátja a zsoltáros (Salamon?), hogy Isten nélkül semmik vagyunk, amit később a Mester így fogalmaz meg: Nélkülem semmit se tehettek. A másik, hogy „pihentében is megad minden áldást annak az Úr, akit szeret”. Érdekes gondolat, amelynek a kapcsán felmerül: És kit nem szeret az Úr? Mindenkit szeret, mert nem személyválogató. A pihentében is megad... szövegrészlet pedig nekem azt üzeni, hogy kegyelmét, áldását nem lehet kikövetelni, viszont ingyenes. Az ő végtelen bölcsessége dönti el, hogy kit miféle jókban részesítsen, mi szolgál az egyes emberek üdvösségére.          

Az árokparton feltűnt két fekete kutya. elemükben voltak, látszólag verekedtek. Mintha mindkettejük alfahím akart volna lenni. Eltűntek a fák takarásában. Na, gondolom, itt életre-halálra folyik a küzdelem.
De nem.
Újra előbukkantak. Békésen futkároztak a fák között a parton. Hogy lehet, hogy most meg puszipajtások lettek?
Ja! Megjelent a tőlük lemaradt kutyapásztor, a gazda. Így már minden más. Az erőviszonyok letisztultak. A „simabőrű” a főnök. Mi pedig, kutyák, az ő hűséges szolgái vagyunk.
Nemde így működik az emberek között is? Ha két egyenrangú fél vitatkozik a legnagyobb demokrácia jegyében, igazságuk relativizálódik. Győzhet a tekintélyesebb, a géppuskaszájú, az észérveket sorakoztató, akit nem lehet lelőni, aki tovább bírja cérnával.
De ha közel a Mester, az indulatok moderálódnak. Különben rájuk szólna: Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek. Máskor pedig: „Aki nagyobb akar lenni közöttetek, legyen a többiek szolgája.” Mindkét esetben marad az elcsendesedés, a hallottakon való eltöprengés. Nincs mese, ő a főnök, akinek minden esetben igaza van, mert nem úgy beszél, mint a farizeusok és írástudók, hanem úgy, mint akinek hatalma van.
126. ZSOLTÁR. A HAZATÉRŐK ÉNEKE (Zarándokének) Amikor az Úr hazavezette Sion foglyait, úgy tűnt, hogy álmodtuk az egészet. Szánk tele volt nevetéssel, a nyelvünk pedig ujjongással. A pogányok közt ezt mondogatták: „Az Úr nagy dolgot művelt velük!” Igen, az Úr nagy dolgot tett, s mi mennyire örültünk neki. Fordítsd meg hát, Urunk, sorsunkat, ahogy délen a patakokat változtatod. Akik könnyek között vetnek, örömmel aratnak majd. Sírva mennek előre, míg a magot szórják, de ujjongva jönnek visszafelé és összegyűjtik kévéiket. Közöm. A hazatérés öröme álomszép. Mintha álmodták volna az egészet. Azaz: ami elmúlt, elmúlt, feledhető. Kezdődik valami örömtelibb, amitől a szájuk tele van nevetéssel, nyelvük ujjongással. Korabeli nyelvi fordulatok, de kifejezőereje attól csak erősödik. A mise liturgikus szövegeiben gyakorta előjön (mártírok miséiben): sírva mentek, mentek a magvetők, de ujjongva jönnek, jönnek vissza a termést begyűjteni. Gyötrelmük ugyanis örömre váltott, és ez az öröm immár vég nélküli örömmé lesz.