Mickey webnaplója

Levente kapott egy fatáblát. Különféle alakú mélyedésekbe különféle figurák illeszthetők bele. De mindegyikbe csak az az egy, a belevaló. A többi nem. Vannak a figurák között állatok: kacsa, ló, nyuszi, malac, aztán ház, gyerekek, virágok, tárgyak.
Levente kapott egy nádparipát is. Persze nem otthon készült lovacska ez, hanem az üzletközpontban kapható távolkeleti kivitelben. Azért épp olyan jól lehet lovagolni vele, mint a századokkal korábbi elődjével. Sőt. Ezzel még gitározni is lehet. Egyszer – kb. egy éve – videóra vettem, amint Levi a hóna alá kapja a lovacska fejét és a seprőnyélszerű részt „pengeti”: szabályosan gitározik. Mivel apja mellette állt, a gyerek rákérdezett, hogy mi legyen a műsor. A táblácska éppen kéznél volt, apjuk kiemelt egyet-egyet a figurák közül, és Levi mókásan rögtönzött hozzá. Az ő kis száján azonnal dallá fakadt a ritmusos valami. Az énekekhez sorra felmutatott tárgyat megnézte, s hozzáfogott a művészkedéshez. Nyuszi, mondta, majd impró következett, a végén újra nyuszi (aztán sorra: ló, cica, malac, kislány, házikó stb.) Mindegyik után meghajolt, s várta a tapsot.
Ugyanez más formában. Kikapcsolódni indult egykori főnökeim egyike, aki kirándulni és előadni egyaránt szeretett. Egyszer küldött egy e-mailt a szervezőnek. Kedd. 9 és 10h között előadást tartok. Miről?
Ugyanez egy harmadik formában. Ebédet kellene főznöm. De mi legyen ma az ebéd? (Edd meg leves, kapd be tészta.) Ez nem szezonális, ehhez be kellene mennem a csarnokba...trallala, trallala.
– Legyen lecsó, mondja valaki. Annak itt van a szezonja, meg finom is.
– Jaj, már nem éltél hiába! Csakugyan az lesz. Hogy köszönjem meg fantáziádat?
Jöjjön a negyedik is. Közös blogunk éltetője és motorja, Ági, olykor bedob egy témát, hogy írjunk arról. (Hogy köszönjük meg, már nem éltél hiába!) Mi meg, ha fogyó számban is, de reflektálunk előbb-utóbb a témára és összeszedjük azokat a személyes élményeket, amelyek bennünk élnek, s megpróbáljuk összefoglalni. Mostanság gyerekkori meséinkről kért írni.
Most jutottam el mai posztomig. Bevallom, ha csak nem ér valamiféle impulzív hatás, olykor nehezen indul – már gyakoriságánál fogva is. Ám ma – mint olvashatjátok – témára akadtam, nevezetesen arra, hogy mi is legyen ma a téma. Hát legyen a mai téma a téma.
Nem új a dolog. Már Karinthy is erősen rágta a tollát napi cikkírási kényszere miatt a kávéházi szegleten, amikor odatolakodott egy nem várt, kellemetlen fráter. És feltartotta volna az írót, de mégse. K. Frici jegyzetelt aközben, míg ismerőse fecsegett. Majd néhány frappáns mondattal kiegészítette, a cikk elejére pedig ezt a címet firkantotta: Ő ad nekem témát. Én is megtehetem, amit a humorista: a poszt elejére firkantom: Ők adnak nekem témát.
Összefoglaló a Jud 1-hez. Új tekercshez érkeztünk, Judit könyvéhez. Nebukadnezár összeszövetkezik a környező törzsekkel, és megtámadja Arfaxádot, a médek uralkodóját. Behatol Ekbatanába, feldúlja, a királyt lándzsájával leszúrja. Csapatai a győztes martalóchadjáratot követően 120 napot töltenek vigadozással. Közöm. A szövetségkeresés kétélű dolog. Vagy létrejön félelemből, számításból, barátságból, avagy ki tudja miféle opportunizmusból, aztán lesz, ami lesz. Vagy nem jön létre, s akkor, akik kimaradtak belőle, számíthatnak a retorzióra. Nebukadnezár se felejtette el, kik nem csatlakoztak hozzá. Megtámadja és leigázza őket. A seregek ma is kétfélék abban a tekintetben, hogy követi-e őket a logisztika, az utánpótlás, a tábori konyha, vagy sem. Utóbbi esetben osztogatás kizárva, a fosztogatás pedig nem. Nebukadnezár is az utóbbi gyakorlatot követte. Sáskamód felélték, amit az általuk elfoglalt és leigázott városokban találtak. Elképzelem a negyedévig tartó dorbézolást. Mennyi kínszenvedést jelenthetett az ott élőknek.

Szemünk milliónyi információt ragad meg naponta. Fülünk nem tudom mennyit, hiszen be se tudjuk csukni éjszakára, hogy pihenjen. „A hit hallásból fakad” (Róm 10,17). „Akinek füle van a hallásra, hallja meg” – mondja Jézus ismételten. Ez azért érdekes, mert azt gondolnám, hogy a világ konkrét valóságát mégis inkább a szemünk közvetíti. A valóságot, a világosságot a fénysugarak tükrözik, de a gondolatok alighanem a hallás útján ragadnak meg bennünk. Ritka az az előadás, amelyik csupán fényeket, filmeket mutat. Leginkább előáll egy ember, és azt hangoztatja, hogy mire jutott egy-egy témát illetően.
A látásra épít a tévé, a videó, a hallásra a lemezjátszó, magnó, a mai kütyük egy része, CD-k, legrégebb idők óta a rádió.
Egy ízben leírtam, hogy a gyermekkórházba beutalt kicsi szüleje első kérdése arra irányult, hogy hol a tévé. Belépve nem látta, mert az ajtó felett volt. Azonnal bekapcsolta, anélkül hogy rápillantott volna, melyik adóra állt rá, és az mit sugároz. A tévéhez, rádióhoz hozzá lehet szokni. Állandóan bekapcsolva kell lennie ennek vagy annak. Nemcsak háttérrádiózás létezik, amely mellett egyszerűbb házimunka végzése elképzelhető, hanem háttértévézés is, ami mellett ugyanez nehezebben képzelhető el. Nem zárom ki teljesen, hogy valaki képes többfélére figyelni. A kérdés, hogy érdemes-e? Itt aztán megoszlanak a tapasztalatok.
Van, aki a tévére esküszik, és van is benne valami. 100 csatorna között mindig van egy leginkább figyelemre méltó adás. Ennek megkeresése elég fáradságos lehet. Ami engem zavar, az hogy a mi lakásunkban – ha virtuálisan is – idegen emberek kiabálnak segítségért, pereskednek ellenfeleikkel, hadonásznak pisztollyal a kezükben, üldözik az előlük menekülőt, az orrom előtt operálják a beteget, s főleg sokat kiabálnak. Mi közöm van hozzá?
Nem az én feladatom eldönteni, hogy mi teszi tévépártivá az emberek egy részét, s mi rádiópártivá más részét.
Magam az utóbbihoz vonzódom. Van néhány általam preferált adó, amelyet szívesen hallgatok. A háttérrádiózásnak nem lettem híve. Amikor hallgatom az adást, akár pihentethetem is a szememet. Nem kell hozzá látnom, mint ugrálnak a képek. Érzésem szerint azért áll hozzám közelebb a rádió, mert teret hagy a fantáziámnak. Nem látom, csak hallom, hogy ki beszél, kik zenélnek, mi történik egy hangjáték közben, egy színházi közvetítés alkalmával. Szemem pihentetése néha olyan jól sikerül, hogy felségem figyelmeztet, „ki kellene kapcsolni már a rádiót, mert horkolásod zavarja az adást”. Kénytelen vagyok elhinni neki. Ez olyankor fordul elő, amikor – késő este – szeretnék még figyelni, mert engem érdeklő műsor fut, de készségemet felülírja álmosságom.
Mert magam kevéssé kedvelem a tévét, dicsérem M. és E. eszét, akik ingyen se fogadtak el egy nekik felajánlott színes tévét. Ha célzottan érdekli őket egy film, megnézik PC-n, és kész.
Egyebekben alighanem a tévézés és rádiózás ügyében is kettészakadt az ország. Kinek a pap (tévé), kinek a papné (rádió). Az előzőekből kiderül, hogy én a papnéhoz vonzódom.
Sok mindenről lehetne és kellene is még beszélni, pl. a tévénézés szokásainak eltéréseiről. Leragadás a sorozatoknál vagy állandó csípőből tüzelés a távirányítóval stb. 
Összefoglaló a Tób 14-hez. Az igazak hosszan élnek. Tobit 112, Tóbiás 117 évig élt. Tobit fia lelkére bízta, hogy amíg ők élnek, maradjon Ninivében, majd ha eltemette őket, még aznap vonuljon ki a bűnös városból. Így is lett. Azonnal Médiába költözött felségével. Ekbatanában élt Ráguelnél és anyósánál, Ednánál. Média királya megtámadta Ninivét, Tóbiás tanúja volt a város pusztulásának. Magasztalta az Istent igazságos ítéletéért. Közöm. Két elv ütközik a hosszú életet illetően. Az egyik ószövetségi gondolat: Az igazak hosszú életűek, mind 100 éven felüli kort érnek meg. És még: Tiszteld atyádat ás anyádat, hogy hosszú életű légy a földön. A szerzetesek többnyire hosszú életet érnek meg. A jó házasság meghosszabbítja az emberek életét.
A másik véglet: „Mindig a jók mennek el hamar”, Krisztus nem öregedett meg e földön. Az igazakat kiveszi az Isten e világból. Örülni kell neki, hiszen odaát már minden rendben van.
Látható, hogy Isten útjai nem a mi útjaink, gondolatai nem a mi gondolataink, mindenesetre mindnyájan az ő kezében vagyunk, és aki kigondolt minket a világ teremtése előtt, az azt is tudja, hogy mikor a legalkalmasabb kivonulnunk ebből a világból.                

XY szokta írni, hogy mivel nincs felhatalmazása e-mailező társaitól nevük közlésére, ezért találomra nevezi őket blogjában X-nek, Y-nak.
Most én is élek a rejtjelező rövidítéssel és így  idézem.
C. kb. ezt írja: Jegyesoktatásra való tantörténet, kérdőjellel. Vajon elkerülhetőek-e fájdalmas félreértések? Sok éves házasok vagyunk. Évtizedekkel ezelőtt egy kezdődő konfliktusunkat evvel a durva mondattal szántam más vágányra terelni, megoldani: 
- Hát szidhatjuk egymás ... anyját is.
Mostanra derült ki, hogy párom komolyra vette: máig maradandó sebet ejtett rajta. 
Én pedig sikernek éltem meg egykor, hogy egy veszekedést egy meghökkentő, poénosnak szánt mondattal csírájában kiirtottam.
C. e-mailező partnere vagyok. Esete válogatja, hogy írásaira teszek, vagy nem megjegyzést. Ez alkalommal tettem, s tetszhetett is neki, mert felvette blogjába. Utóbb törölte. Ez persze szíve joga. Én idemásolom azt, amit küldtem neki:
„Nem tudom, hogy van-e jó válasz. De a dolgok kibeszélése, a görcsök oldása segíthet konfliktusokat kibogozni. Emésztetlen ügyet nem jó hosszan cipelni. Ez egészen általános probléma.”
Az érdekes az információváltásban, hogy ő konkrét eseményt emlegetett, én meg általános elvi választ adtam rá. A konkrét esemény autóvezetés közben érte. Ki tudja, volt-e időjárási front, ki tudja, mennyire kellett a vezetésre koncentrálnia, ki tudja rajtuk kívül megítélni, hogy eltért-e ez a kitörésnek látszó mondat szokott stílusuktól. Feltehetően igen.
Saját válaszom pedig magamat is meggondolkoztat. Mert igaz, hogy nem jó, ha a nap anélkül nyugszik le, hogy megbocsátottunk volna egymásnak.
De vajon visszanézünk-e a gyakorlatban a napunkra, vagy legalább megbeszéljük este, ami a nap során feszélyezett bennünket?
Vannak, akik megteszik, mások nem.
Legalább teszünk-e egy békét erősítő gesztust lefekvéskor?
Hol igen, hol nem.
Az elméletek csak annyit érnek, amennyit átültetünk a gyakorlatunkba.
Továbbmegyek.
A konfliktusok oldása nyomán újabb konfliktusok keletkeznek. Ez már komolyabb zűr, de attól még sokszor előfordul. Valójában azt kellene megismerni, hogy mik okozzák a konfliktusok keletkezését.
Alapjában véve szinte bizonyos, hogy különbözőségünk.
Ha elismerjük, hogy jó a másik tőlünk való eltérése, akkor nyert ügyünk van.
Ha zavar a különbség, azt kell szemügyre venni: tehet-e róla a másik, vagy sem.
Ha nevelési, génörökölt, vagy eltérő szokásrend miatt adódik a különbség, s vannak benne számunkra kényelmetlen elemek, nem árt ezeket megnevezni. Egyesek simán kiküszöbölhetők, mások nem.
Utóbbi esetben meg kell tanulnunk velük élni, mert jóakarattal sem képes partnerünk temperamentumot váltani, alaptulajdonságától megszabadulni.
A kérdés most már csak az, hogy meddig érdemes tűrni a tőlünk eltérő, s bennünket valamennyire idegesítő különbözőségeket. Általánosságban azt szoktam mondani: Addig mehetünk el, ameddig személyiségünk súlyosan nem sérül az eltérés elfogadása esetén.
Mivel nemcsak partnerünk különbözik tőlünk, hanem mi is tőlük, ezért a kompromisszumkészségnek kölcsönösnek kell lennie, s a kétféle közeledésnek az esetek legnagyobb részében van akkora pozitív ereje, hogy a kapcsolat élhető voltát lehetővé tegye.
Egyik bölcs barátom a kérdésre, hogy mi kell a jó házassághoz, lakonikusan ezt válaszolta: Három dolog kell hozzá: nyelni, nyelni és nyelni.
Összefoglaló a Tób 13-hoz. Tobit himnikus imája: Áldja az Urat, aki felemel, letaszít, büntet és kegyelmez..., mert ő a mi Urunk, Istenünk, ő a mi Atyánk. Isten örökkön-örökké. Ha szent életet élünk, nem födi be előttünk arcát. A dicsőítőkben felépíti templomát. Átok a gúnyolódókra, rombolókra, Áldás az építőkre. Az új Jeruzsálemről prófétál, ahová majd hazamennek a száműzöttek, ahol minden ékkőből és aranyból lesz. Alleluja! Közöm. Az ima felépítése elég általános. Áldja az Istent, aki mindenható. Ami itt engem megfogott: ő a mi Atyánk. Krisztusnak tulajdonítják, hogy először ő nevezi Atyának az Istent. Azt elgondolom, hogy az ószövetségben kerülik az Istennevének kiejtését, ő a Fennvaló, Teremtő, a Hatalmas, aki van. De itt Tobit már így nevezi. Mivel a SZIT fordítását olvasom, megnéztem a neovulgáta Káldi-féle szövegét. Ugyanezt találtam: Mi Atyánk. Persze Jézustól övéi azt kérik, hogy tanítsa meg őket imádkozni. Ő pedig ezzel indít: Mi Atyánk! Nincs ebben semmi különös, a lényeget foglalja össze. Tobit ezzel a szófordulattal él századokkal Jézus születése előtt. „Átok a rombolókra áldás az építőkre!” Mára finomodott a nyelv, de a szöveg értelme változatlan maradt: Vessük el a rombolást és építsük Isten országát. (Vö. hegyi beszéd lelkülete.) És még: „az igaznak felfedi arcát”. Szeretetközösségre kíván lépni velünk. A kérdés, hogy megtesszük-e az ehhez szükséges lépéseket.        

Nézem a tévét,
nézem a PC-t,
nézem a FB-t,
nézem az e-maileket,
nézem a twitter-üzeneteket,
nézem a kép alatt futó rövidhíreket,
olvasom a legújabb rémtettekről szóló beszámolókat
nézem a hangosnál hangosabb reklámokat
hallgatom a kockázatokról és mellékhatásokról szóló  litániákat
megnézem sokadszor a meteorológiai jelentést
hallgatom a mai, leginkább csörömpölésre emlékeztető szignálokat és
hallgatom mások előadását.
Vagy...
Nem nézem a tévét,
nem nézem a PC-t,
nem nézem a FB-t
nem nézem az e-maileket,
nem nézem meg a twitter-üzeneteket,
nem nézem meg a képek alatt futó rövidhíreket,
nem olvasom a legújabb rémhírekről szóló beszámolókat,
nem nézem a hangosnál hangosabb reklámokat,
nem hallgatom meg a kockázatokról és mellékhatásokról szóló  litániákat,
nem nézem meg sokadszor a meteorológiai jelentést,
nem hallgatom meg a mai, leginkább csörömpölésre emlékeztető szignálokat és
nem hallgatom meg mások előadását.
Végül is szabad akaratom van, s ha akarok, csöndben maradok, vagy mi a csoda.
Összefoglaló a Tób 12-höz. Rafael angyal felfedi kilétét – ígéri a fejezet címe, és csakugyan. Kiderül, hogy egy fillért se fogad el, mert ő angyal. Kiderül, hogy csak látszólag evett, egy angyalnak nincs immanens teste. Kiderül, hogy ő gyógyítja meg Tobitot, ő menti meg Sára férje életét, ő szerzi vissza a letétbe helyezett pénzt, s ő kíséri Tóbiást biztonságos körülmények között. Majd utolsó igazolásaként angyal mivoltának, eltűnik a szemük elől. De előtte az egyetlen Úrhoz szóló imádságra buzdítja a családot. Van miért hálát adni Istennek. Mondván: „Többet ér a böjt imádsággal, meg az alamizsna igazságossággal párosulva, mint a nagy vagyon, ha jogtalansággal jár együtt. Jobb alamizsnálkodni, mint aranyat gyűjteni. Akik jótékonykodnak, sokáig élnek. Akik rosszat tesznek, azok ellenségei saját életüknek.” Közöm. A fejezet tanításokban gazdag. Van min gondolkozni. A tőkefelhalmozás alanyai vajon boldogok-e. Úgy hírlik, nem. A kalózok élete boldog? Nem hiszem. A martalócoké, a striciké, a dílereké, a drogbáróké, a fegyver- és drogkereskedőké vajon boldog? Úgy hiszem, nem. A gyűjtögetőké talán az? Aligha. A jogtalanul szerzett vagyon boldoggá tesz? Szintén nem hiszem. Csak az igazolhatja kétségeimet, aki valamelyik kategória rabszolgaságát űzi a boldogulás reményében. A Mester szavai: „Ne gyűjtsetek földi kincseket, ahol rozsda és moly emészt.”  

Naponta hallok hasonlókat. Ma pl. ezt: „Az időjárás jelentést támogatta a Dio-PP Tabletta.”
Arra gondoltam, hogy levelet írok a Dio-PP-Tablettának. Valahogy így:
Kedves Dio-PP Tabletta!
Feltételezésem szerint hatalmas vagyonnal rendelkezik, hiszen egy teljesen közömbös, politikamentes, érdek nélküli műsor létrejöttét támogatta, mégpedig önzetlenül. Kérdem én, minek egy tablettának az a rahedli pénz. Nézze, Tabletta úr! Bevallom, nekem se a pénz kell, hanem egy nagyocska háromgenerációs ház, hogy feleségem és én összeköltözzünk a fiatalokkal. Kölcsönös előnyei volnának e húzásnak. Feleségemnek nem kellene évekig szórakoznia a lottószelvények kitöltésével. Az ön haszna nyilvánvaló: Fogadószobánk falát Dio-PP reklámokkal tapétáznánk ki. Így minden vendégünk értesülne a Dio-PP kétségtelen előnyeiről. Nos, barátságom további jeléül, kedves Tabletta úr, a dohányzóasztalon elhelyezném névjegykártyáját, hátára írt szlogennel: Írjon a Dio-PP-nek, ha mecénást keres. Anyagi támogatására bizton számíthat.
Mivel kedves Dio-PP Tabletta az időjárás jelentést támogatta, megkérem, hogy engem is támogasson.
Remélem, hogy Tabletta úr nem hárítja el kérésemet azzal, hogy: támogassa önt a járókeret vagy a mankó, súlyosabb szükség esetén a kerekesszék.
Kiváló tisztelettel: olvashatatlan aláírás.
***
Szójáték a guminyelvvel.
Nem ezt írta Grätzer József a SICC-be, de valami hasonlót:
Pénzzel küldtek négy év előtt
Kérve: hozzál négyé’ velőt.
    Na ennél azért többet tud ez a nyelv.
Keress nekem négy érvelőt,
mért ültetett négy évelőt?
Csomagolja négyével őt,
Mind e puska négy éve lőtt.
(1,25 négyével: öt.)
Összefoglaló a Tób 11-hez. A menet elindult hazafelé. Tóbiás megelőzi a többieket Rafaellel, aki biztatja Tóbiást, hogy a halepével kenje meg apja szemét. Ő így tesz, Tobit szemébe keni az epét, majd mindkét szeme sarkánál megragad egy-egy hártyát, s levonja apja szeméről, aki újra lát. Hálát adnak Istennek, s együtt várják Sárának és kíséretének érkezését. Nagy szeretettel fogadják őket, és minden zsidót meghívnak a fiatalok hazatértének megünneplésére. Közöm. A Bibliában hangosan elmondott, zömmel szabad megfogalmazású imádságokat találunk. Ezek többféléről árulkodnak. Arról, hogy minden esemény mögött Isten aktusát fedezik fel. Úgy értékelik, hogy valójában az Isten cselekszik, s az ő akarata valósul meg a földön. Aztán arról szólnak még az imák, hogy milyen hálásak lehetünk a különféle életesemények bekövetkezéséért. Az istenfélelmet hallom ki nem egy imában, amelyeket ma dicsőítő imának nevezünk. Erre hajaz a IV. Közös prefáció szövege, amelyet egyesek nem szívlelnek, mások kitüntetnek sűrű használatával: „A Te boldogságod teljes a mi dicséretünk nélkül is, mégis megadod, hogy jóságodért hálát adjunk. A mi magasztalásunk nem tesz nagyobbá Téged, nekünk azonban üdvösségünkre válik.” Magyarán a dicsőítéssel üdvösségünket munkáljuk.  

Valaha olvastam Michel Quoist Szeress c. könyvét. Most kezembe került Gyurkovics Ne szeress, ne szeress! c. munkája. Még habozok, hogy szánjak-e rá időt, hogy szeressem-e.
A filológia vonzott, azt hiszem említettem is. Ma nem vonz. Az általam végiglapozott Filológiai szemle két száma egyáltalán nem győzött meg a szövegelemzések értelméről, hasznáról, de még szépségéről se. Inkább okoskodásoknak, szövegszaporításoknak, tudálékoskodásoknak tetszettek. Dehogy akarnám ilyesmivel időmet agyonütni.
D. barátom csont sovány, és fogyni kíván. Állandóan fogyni. Én meg nem akarok. Elég volna, ha jól érezném magam a bőrömben. Van, akit boldoggá tett a fogyás. Van, akit nem, ld. az előbb idézettet.
Elhoztam a könyvmegállóból a Radnóti összest és Füst Milánt. Egyaránt 100 éves az ő művészetük. Radnótitól szerettem volna megtalálni azt a kitételét, hogy egy istenes verset nem az tesz vallásossá, hogy versszakonként négy szentet idéz. Próbáltam megtalálni, de nem sikerült. Lehet, hogy nem az ő tollából származik ez a kritika? Füst Milánon jót mosolyogtam. Karinthytól ismerem inkább az Így írtok ti c. munkájából. Csakugyan úgy fanyalog, mint ahogy a róla készült karikatúra mutatja.
Reggel az első sorban ült velünk M., aki elmondta, hogy elolvasta a farizeus és vámos példabeszédének általam írt véleményezését. Most, hogy itt ült az első sorban, nem érezte magát jól. Inkább továbbra is hátul ül. Talán közelebb kerül ahhoz, hogy megigazultan távozzék. Nehéz ez, tudom. De kimutathatja valaki egészséges alázatát azáltal is, hogy noha az első sorban ül, utoljára veszi az Úr testét. Vagy annyira jut, hogy merő alázatból vállalja a látszólagos tolakodást, hiszen különben az oltár körül fél karéjban üresen maradnának a padok, mint a gyakorlat mutatja.
Hol kezdődik a gyerek munka? A gyerek játszani szeret. Persze vannak szerepjátékok. Sok ilyen van. Pl. a porszívózás. Tipikus felnőtt munka. Ám milyen jól érzi magát benne egy gyerek, ha általa bizonyíthatja, hogy már ő is olyan némely vonatkozásban, mint mi, felnőttek. A gyerek játszani szeret, de milyen jól érzi magát abban a szerepben, hogy már egyedül fel tud hozni a ház elől egy zacskó zsemlét nagyszülei táplálásáról ekképp gondoskodva. (Múltkor lefotóztam).
Akkor mi különbözteti meg a gyerekmunkától ezt a „kis segítséget [nagy]szüleimnek” jellegű erőfeszítés? Nyilvánvaló: Ez nem elvárás, de elismerést hozó cselekedet. Megtagadható, bármikor abbahagyható. Egy korábban látott, gyerekmunkát ábrázoló fotó éppen azt a pillanatot örökíti meg, amikor a bangladesi (?) gyerek kap egy pofont, amiért nem varrja a kellő pontossággal az inget az üzemben, ahol napestig robotol. Vagy a Tömörkény által emlegetett kisfiúk, a „csikók”, akik kubikos apjuk előtt járva húzták a megpakolt talicskát felfelé nem egészen önkéntesen.
De említhetném József Attilát is, aki igazi gyermekmunkás volt (lepedő-összehajtogatás, szénszedegetés, a legkülönfélébb mezőgazdasági munkák, ahová nevelőszülei éppen hajtották). Sorolhatnám még az ellentéteket, kettősségeket, amelyek között élem napjaimat, de hát ez csak egy poszt.
Összefoglaló a Tób 9-hez. Hosszú a lakodalom, Tobit és Anna elsiratják Tóbiást, aki késlekedik a hazajövetellel. Kijárnak az útra, hátha feltűnik a fiú. Tóbiás tudja ezt, ezért kéri Ráguelt, hogy most aztán engedje őket haza. Így is lesz. Tóbiás elindul R. lányával és fele vagyonával: férfi és női cselédekkel, ökrökkel, szamarakkal, juhokkal és tevékkel, sok pénzzel, felszerelési tárgyakkal. Búcsúznak: „Jó egészséget, fiam és szerencsés utat. Remélem, meglátom gyermekeidet, mielőtt meghalok. Sára, menj csak szépen apósodhoz. Mindig jót halljak rólad. Tóbiás, átadom neked az Úr színe előtt, mindig vigyázz rá. Ne szomorítsd meg egész életedben.” Közöm. Akit szeretünk és elengedünk, amiatt aggódunk egész távolléte során, különösen, ha nem érkezik meg időben. Hányszor lestem az utat, jön-e már lányunk, fiunk az utcán? Olyan emberi dolog ez. A korábbiakban említettem, hogy amikor francia vejem megkérte lányunk kezét, néhány példamondatot találtam Tóbiás könyvében, amit rájuk alkalmazhattam volna a francia nyelvű Bibliából. Az itt utolsóként idézett mondatokat is aláhúztam azzal, hogy majd rájuk olvasom. Persze ez is elmaradt, de valami hasonlót valószínűleg elmondtam nekik, s ha nem, megfogalmazatlanul is éreztem irántuk.        

Posztomhoz mottó: „A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd jusson nyilvánosságra, hogy tetteit Istenben vitte végbe.” (Jn 3,19-21)
A nyilvánosság, másképpen közszféra az az intézményesített társadalmi tér, amelyben a polgárok a gyülekezés, egyesülés és szabad szólás jogát... gyakorolják (közélet). (Vö. Wikipédia) Nagyon tág fogalom (a magánszférát közösségekben való gondolkozásként kezeli). Az internetes lehetőségek és olykor kényszerek kitágítják a nyilvánosság értelmét, amennyiben megjelennek szabadon zenék, képek magánszemélyekről, gyerekekről, társadalmi-politikai megmozdulásokról, videók, és egyéb dokumentumok szinte korlátlan számban és mindenki számára hozzáférhető módon.
Mivel a fenti mottóként használt perikópa-részlet a mai evangéliumban hangzott el, abból kiindulva tovább szélesítem a nyilvánosság horizontját. Aki a világosság tetteit cselekszi, a világosságra megy, hadd jusson nyilvánosságra, hogy tetteit Istenben vitte végbe.
Két álláspont ütközik a Bibliában és a hétköznapok valóságában egyaránt. A személyiségi jogok erőteljes védelme a támadási felületek kivédésére, illetve a nyilvánosság elé állás „jel” értéke: kerül, amibe kerül. Manapság és nemegyszer az életünkbe. Krisztusnak is az életébe került, bár ameddig nem jött el az ideje, próbált rejtett életet élni. Tudjuk, hogy 30 éves kora után kb. 3 évig tartott mindössze nyilvános működése.
Magában a Szentírásban is mindkét magatartásra van utalás. 1. „Ne szórjátok gyöngyeiteket a sertések elé.” (Mt 7,6) 2. „Amit sötétben mondok nektek, azt mondjátok el fényes nappal, és amit a fületekbe súgnak, azt hirdessétek a háztetőkről.” (Mt 10,27) Nagy bölcsesség és éleslátás szükséges ahhoz, hogy éppen melyik eljárásmód a követendő.
Értem én a személyiségi jogokat, értem azt is, hogy visszaélhetnek valamennyi internetre feltett anyaggal: írással és fotóval egyaránt. De ilyen alapon az utcán is mindenkinek szemlesütve kellene ballagnia, hiszen a másik személyiségi jogait sértheti, ha megbámulják. Értem ezen a másik akármilyen konstatálását.
Mindig is nehéz lesz a két szélsőség között lavírozni. „Szólj igazat és betörik a fejedet” – tartja a közmondás. Kell a diplomáciai érzék, kell a megfontoltság, kell a közjó szolgálatának a vállalása, el kell tudni döntenünk, mi jobb, valamit megosztani vagy inkább magunkban tartani.
Összefoglaló a Tób 9-hez. Tóbiás elküldi Rágesbe Gábaelhez Azarja testvért, hogy hozza el neki a letétbe helyezett vagyont, s hívja meg őt magát is a lakodalomba. Gábael nagy örömmel jött, s a következő szavakkal imádkozott: „Az Úr adja meg neked, feleségednek, apjának és anyjának az ég áldását!” Közöm. Mint a mesében. A kaland legtávolabbi pontján a hős megszerzi a kincset, alkalmasint feleséget is szerez, majd hazaindul kincseivel. A vagyon összeáll, Gábael imádkozik. Francia vőjelöltemnek alighanem megidéztem egykoron – némi, az alkalomhoz illő változtatással – Gábael szavait, arra utalva, hogy a fiú atyjához fognak hazatérni. Persze ez is csak terv maradt, mert valahogyan kiestem ebből a szerepből, s másképp fogalmaztam. Miért is tanultam volna be ezeket a francia szavakat, amikor mellettem állt lányunk, aki azóta is fáradhatatlan tolmácsom.

A vicc szerint Szt. Péter elé érkezik száz férfi. A mennyország őre utasítja őket, hogy két sorban álljanak, jobbra a papucsférjek, balra, akik nem papucsférjek. A jobb oldaliba felfejlődik a 99 emberből álló sor, a bal oldalon csak egy pasi áll. Szent Péter rákérdez: Maga nem papucs férj? Én nem, a feleségem szólt, hogy álljak csak a bal oldalra. (Vö. világvége, Krisztus, kosok és bakok.)
Ma a misén elhangzott evangéliumi szakaszban a Mestert Nikodémus keresi fel, aki a nép tanítója, a főtanács (szanhedrin) tagja. Művelt izraelita. Jézus kérdőre vonja: Hát te sem érted, amit tanítok? Nem érti. Nem érti, mert nem adatott meg neki, hogy értse. Aki hittel az Istenre bízza magát, jobb helyzetben van. Nem a saját agyával akarja belátni az Úr gondolatait, ami ugye reménytelen ügy. Akaratlanul is a Rákosi-érabeli orosz nóta szövegére asszociálok: Rossz lesz nektek gazdag lányok, jó, jó szegény lányok.  
Egy évtizede a hátsó ablak alatti padon üldögéltem méltatlanságom teljes tudatában a misék alatt. Valamikor ráébredtem, hogy a miséző papnak milyen rossz szájízt ad, a hívek tőle való elkülönülése. Csakugyan félkörben, s a legtávolabb ült le szinte mindenki. Mintha félnénk attól, aki ott elöl van. Feladtam szokásomat, és a legelső padba ültem s ülök vagy tíz éve. Ám amikor a templomban imádkozó farizeus és a vámos kerül terítékre, óhatatlanul is a farizeust mintázó valakinek gondolom magamat. A farizeuséra, aki elfoglalja az első helyeket, nem úgy, mint a vámos. Utóbbi megigazulva tért haza.  Jaj: Rossz lesz nektek gazdag lányok, jó, jó szegény lányok.
Hát még amikor arról van szó, hogy aki sok tanításban részesült, attól sokat is követel az Isten (az sok verést kap), akinek kevés a tudása, az kevés verést kap. – Rossz lesz nektek gazdag lányok, jó, jó szegény lányok.
Sorolhatnék még ilyeneket: „Dicsőítelek Atyám – így Jézus –, mert elrejtetted az okosak elől és a szegényeknek nyilatkoztattad ki.” Amikor ezt halljuk, végzettségre való tekintet nélkül igyekszünk szegényeknek látszani, miközben tudjuk, hogy ez nem igaz. Rossz lesz nektek gazdag lányok, jó, jó szegény lányok.
De legalább még két hasonló kemény hely van: Nem tudjátok, hogy az Isten ott is arat, ahol nem vetett?
És a másik: Aki tíz talentumot kapott kölcsön, annak illik tíz másikat hozzátenni, gazdag kamattal együtt visszaszolgáltatni. Ez szinte ugyanaz, csak képekben elmondva, mint az előzők. Rossz lesz nektek gazdag lányok, jó, jó szegény lányok. A mottót a rutin tetette velem ide, itt csak akkor lesz rossz a gazdag lányoknak, ha elherdálják talentumaikat, s a szegény lányoknak pedig jó csak akkor lesz, ha a kevés tehetségüket jól kamatoztatják.  
A fentiek persze elgondolkoztatnak: jószerével arról szólnak, hogy mindannyian rászorulunk Isten irgalmára, mert többé-kevésbé haszontalan szolgák vagyunk.
* * *
D.-nél olvasom, hogy nem kell könyvtárnyi kötet ahhoz, hogy hitünk rejtelmeit megismerjük. Elég hozzá a napi breviárium olvasmányos imaórája. Itt minden régi és újabb gazdagsága le van írva vallásunk valamennyi meghatározó gondolata. Mosolyogva említem a Fioretti c. könyvben leírt huzavonát. Assisi Szent Ferenc hol engedi, hol tiltja, hogy Leó testvér egyetlen kincsét, egy breviáriumot birtokolja. Végül is megtiltja neki. Ez az eszköztelenség aztán már tényleg mindenek a teteje.
Összefoglaló a Tób 8-hoz. Tóbiás és Sára násza. Tóbiás a halszívet és -májat elfüstöli a nászszobában. A démon Egyiptomba menekül, ahol Rafael megkötözi. Tóbiás és Sára imádkoznak: „Áldott vagy, atyáink Istene!...Nővéremet tiszta szándékkal veszem feleségül. Engedd, hogy együtt öregedjünk meg.” Éjszaka együtt háltak. Ráguel – biztos, ami biztos – sírt ásott Tóbiásnak, ha ő is meghalna, majd szolgát küldött a nászszobához, hogy nézze meg, mi van a fiatalokkal. Az jelentette, hogy békésen alusznak. Ráguel ugyancsak imádkozik az Úrhoz, megköszönve, hogy jóra fordult a két egyke sorsa. Majd a lakodalomhoz levágat két ökröt és négy birkát. Kisüttet egy kemence kenyeret. Tóbiásnak értésére adja, hogy két hétig esznek-isznak, lakomáznak. Itt pontosan az történik, mint ami a mesékben: Tóbiásnak adja lányát és fele vagyonát azzal, hogy haláluk után a másik fele is őket illeti. Tóbiás, szüleid vagyunk mától fogva, én „apád vagyok, Edna meg az anyád.” –. Közöm. Ez a Biblia. Itt a természetes és a természetfeletti párbeszédben állnak egymással. A fiatalok és idősek megélik, amit később Jézus mond: „Nélkülem semmit se tehettek.” Nem hát, mert „minden kegyelem”. Mindent az Isten tart életben, mozgásban saját tervei szerint. Ezt próbálják érteni a hozzá bizalommal forduló fiatalok. De az idősek is szépen megfogalmazott szavakban fordulnak a Teremtőhöz. Immanens és transzcendens: Rafael főangyal, aki egyben Azarja testvér a démont más országba üldözi, és ott megkötözi. Tóbiás Rafael tanácsát követi: a hal belső szerveinek füstjével készteti távozásra a gonoszt. 

Tapolcán győzött a Jobbik képviselője. A helyi választási siker egyértelműen a párt erősödését mutatja. Egyszer majd, előbb vagy utóbb az is előfordulhat, hogy a parlamenti választásokat is megnyeri. Ettől kezdve a legjobb elképzeléseit is támadni fogják innen és onnan, mert jaj annak, aki megpróbál  az ország érdekében tenni valamit, és kétszeresen is jaj annak, aki ezenközben saját anyagi megerősödését is szeme előtt tartja. Utóbbiról azért tudni kell, hogy van abban valami: aki befejezi politikai pályafutását, szakmailag könnyen légüres térben találhatja magát. Ha tehát kezdeni akar valamivel foglalkozni, nem árt, ha valamennyi tőkével is rendelkezik hozzá.
Tegnap kaptam egy értesítést a Jobbik előretöréséről. Azt válaszoltam, hogy Aber was? Írhattam volna még mást is: pl.
Na und...,
Na sag schon,
ganz egal,
wszystko jedno, (seckojedno) usw.
Aztán kicsit részleteztem is, hogy mit értek rajta.
A lényeg nagyjából ennyi:
Tapolcán győzött a Jobbik? És akkor mi van?! Azaz, nem akkora eset. A politika kicsit túljátssza már saját jelentőségét. Sokkal fontosabb az én szempontomból, hogy mit kezdek tehetségeimmel. (Most idézzem JFK.-t, aki kb. így fogalmazott: Ne azt nézd, hogy mit adhat neked a haza, hanem azon gondolkodj, mit adhatsz te a hazának.)
Mindenki képes építeni a világot, s jobb állapotba hozni annál, mint ahogyan találta. Ez az én jogom, kötelességem, felelősségem, ez mindnyájunké. A hivatalos politizálásba belemenni az érett politikai bölcsességen túlmenően erős idegrendszert igényel, sokszor még az is kevés hozzá. Egyáltalán nem irigylem a politika aktív szereplőit.
Püspök ismerősünk, barátunk mesélte, hogy főpapi kinevezése hatalmas negatív tapasztalatokat hozott neki. Korábban soha nem érzékelt méretű mocskolódásban részesült a püspöki kinevezését követően, és később. Fent lenni csakugyan nem irigylésre méltó helyzet. A gyarló ember, de maga Jézus Krisztus is rákérdez az őt támadókra: Ugyan melyik jótettemért akartok megölni?
Összefoglaló a Tób 7-hez. A fejezet leírja, milyen volt a leánykérés az izraelitáknál. A történet: Elérkeznek Ráguelhez, ő felismeri Tóbiásban rokonát. Azarját kéri Tóbiás a leánykérésre. Ráguel meghallja, s kinyilvánítja: „Csak rajtad áll, hogy feleségül veszed-e lányomat, Sárát”. Egyél-igyál. De Tóbiás ellenáll: „Addig nem eszem, nem iszom, ameddig meg nem mondod kerek perec, hogy mi a szándékod.” Ráguel: „Mostantól a bátyja vagy, ő meg a nővéred. Mától kezdve örökre a tiéd. Az ég Ura legyen irgalmas hozzátok ma este, fiam és árassza rátok kegyelmét és békéjét... Vedd és vidd tiszta szándékkal atyádhoz.” Majd megírta a házassági szerződést. Feleségének (Edna) ezt mondta: „Tedd rendbe, nővérem azt a másik szobát, és oda vezesd be őket.” Edna így bátorítja Sárát: „Ne félj, lányom!  Az ég Ura fordítsa örömre szomorúságodat. Bátorság, édes lányom! Aztán kiment.” Közöm. Személyes élményem azért fűz a jelenethez, mert francia vejem, amikor megkérte Éva (legidősebb lányunk) kezét, náluk volt egy francia Biblia. Én azonosítottam belőle mondatokat, s elképzeltem, hogy ezekkel a szavakkal fogunk is élni. Nem került rá sor, de máig kedves nekem a leírás. Nagyon éltek, s máig élnek bennem ezek a párbeszédek. Olyan idillnek éltem meg vejem leánykérő szavait, mint az ószövetségi történet szereplői. Az én szerepem Ráguelére hasonlított. Pl. vedd és vidd, tiszta szándékkal atyádhoz. Ez később megvalósult. Elköltöztek nászuramhoz, Brunóhoz, s hamarosan megházasodtak. 

A HVG hosszú cikket közöl E. P.-től, amelynek a címe: A vereség. Nem taglalom. Akit érdekel, elolvassa. Az író összeszedi azokat a ténymorzsákat, amelyek szerinte pocsék állapotba hozták országunkat. Elolvastam a cikket, már csak azért is, mert ha ő meghallgatta azt a passiót, amelyben én voltam a poroszló, Péter és Pilátus (már csak az alliteráció kedvéért is), akkor én is időt szakítok az ő írására. Próbálok kiragadni belőle valamit, ami az egész hangvételét megadja. Talán két mondatát idecitálom: „A polgárokat egy kezemen meg tudnám számolni. Általános formátlanság hona hazánk.” Hát tudja a fene.
Mindez attól függ, kiket nevez polgárnak. Maradjunk annyiban, hogy elég szigorú kitételrendszere lehet. Aztán a második mondat. Visszakérdeznék? Tud-e olyan országot mondani, amelyik közelítően tökéletes formájú. Egyáltalán mi a tökéletes, és ki az, aki ezt abszolút biztonsággal fel tudja mérni.
Egy szó mint száz, nem lettem happy a cikk olvastán még akkor sem, ha a végén egy rendes csattanót helyez el.
Egy kommentben kb. így reflektáltam írására: Elolvasva azt éreztem közben, hogy ha tényleg ennyire rossz itt minden, akkor nem marad más hátra, mint alkalmas fát keresni, hogy felkössük magunkat!
A jó nevű író tehetséggel pocskondiázza a politikát, a politikusokat. Van igazsága, de miféle pesszimizmus diktálja, hogy itt semmi és senki nem jó. Visszakérdezek: Van olyan ország, ahol minden és mindenki jó, vagy volt valaha? Egyáltalán elképzelhető? Elképzelhető, hogy egy országban öt polgár sincs? Volt valaha problémamentes emberi közösség?
A pszichológiakönyvek szerint a pesszimistáknak általában igazuk van, de pesszimistaként élni borzasztó.  
Persze a rosszat rossznak kell nevezni, de mit ér anélkül, hogy néhány vigasztaló, jó valóságelemet mellé tennénk? A kérdés: élhető-e az élet az adott országban? A második ebből következik: Mit kell tennünk (nem annyira másnak, mint saját magunknak), hogy a prosperitást előmozdítsuk. Mert nincs közömbös cselekedet. Vagy eldobom a szemetet, vagy felveszem. Ép elmével a két cselekvésfajta váltakozása kizárható.
Javasolom, szedjük fel együtt.
Összefoglaló a Tób 6-hoz. Tóbiás kísérője Rafael, a továbbiakban Azarja testvér, elindulnak, s a Tigris partján kötnek ki. Szemük előtt a partra veti magát egy nagy hal. Azarja kéri Tóbiást, hogy metssze ki a szívét máját és epéjét, mert az szárítva-elfüstölve jó a démonok ellen. A hal epéje meg kenőcsként jó bizonyos szembetegségekre. A hal húsát megsütötték vacsorára, a többit sózva magukkal vitték. Rafael felvilágosítja Tóbiást, hogy Ráguelnek van egy szép lánya, Sára, akit egyedül Tóbiás jogosult nőül venni. Tóbiás fél, a hét meghiúsult nász miatt. Azarja kiokosítja: ha belépsz a nászszobába, égesd el a halszívet, májat, epét, és a démon tüstént menekülőre fogja. Ti meg imádkozzatok. Az Úr gyermekekkel áldja meg házasságotokat. (A románc folytatása következik.) Közöm. Az ördögök léte mindig is titokzatos volt. A teológusok mondják: Lehet, hogy létezésük bizonytalan, de „cselvetéseik” nem, hiszen írja a Biblia. Lám, a jó angyal segít Tóbiásnak elűzni a bukott angyalt. Ami pedig a szembetegséget és a halepét illeti, ha pontosabbat tudnánk a betegségről és az epe hatásmechanizmusáról, jó kis világszabadalom születhetne belőle. Tóbiás könyve az egyik kedvenc könyvem. Olyan emberi, és olyan isteni. Olyan képszerűen találkozik benne a kettő.