Mickey webnaplója

Az első, hogy csaknem üres. A második meglepetés, hogy ami van benne, az alkalmas volna arra, hogy valaki tömegközlekedési eszközre szállva tájékozódjék néhány kulturális jellegű vonatkozásról. Lássuk a mai termést. Otthagytam a számomra érdektelen könyveket (ezeket a kocsiban gyűjtöm, s ha arra járok, ürítem) s magammal hoztam a következőket. Bárka (irodalom, művészet társadalomtudomány) Gábor Dénes-díj 2014, tartalmas tájékoztató brosúra, Filológiai Közlöny két száma, Gyurkovics Tibor, Ne szeress, ne szeress c. regénye. (Kimaradt huszonéves koromban.) Ott hagytam Solohov Emberi sors c. munkáját (olvastam korábban). Talán itthon is megvan.
Tudom, hogy könyvmegálló a szekrény neve, és kérik, hogy könyveket rakjanak bele, folyóiratokat ne. De a rövid utazások során épp elég átlapozni egy-egy folyóiratot. Tehát célját részben eléri, akár leteszi valahol olvasás után az ember a folyóiratot, akár visszaviszi. Én általában örömömet találom abban, hogy elolvasom: a hazai értelmiség miként vélekedik az életről, az élet egyes szegmenseiről.
***
Zamárdiban nemcsak a házzal foglalkoztunk, hanem korombeli rokonok lévén kinek-kinek egészségi állapotával is. Hogy vagy? Hogy vagy? És mi az a spárga, amit magad után húzol? (hogy Örkényt is ideidézzem) Ja, azok a beleim – csattan az egyperces poénja a végén.
L.-nak elmeséltem Tul. dr. esetét bátyámmal. Emlékeztetőül:
– Hogy vagy?
– Te, zúg a fülem.
– Nekem is, így a doktor, és mi a panaszod?
– Á, semmi, épp csak megemlítettem.
A készült sok balatoni fotót pedig beosztottam néhány napra. A legjavát megmutatom ma, meg talán még holnap.
Összefoglaló a Tób 5-höz. Tobit letétbe helyezett pénze a 300 km-re eső médiai Rágesban (Teherán közeli falu) parlagon hever. Írás készült a letétről, melyet kettétéptek annak idején, és egyik fele itt, a másik amott van. Tóbiás indulna a fél levéllel, de nem ismeri a járást. Szinte azonnal hozzácsapódik Gábriel angyal, aki ajánlkozik, s bizonygatja, hogy biztonságban elvezeti a fiút. Apja tudni akarja, ki fia-borja a legény. Az angyal a vak Tobitnak azt mondja, hogy Ananiás fia. Ez Tobitot megnyugtatja. Nem úgy anyját. Annát, aki sírva búcsúzik fiától, mert nagyon félti. Tobit kéri, hogy ne aggodalmaskodjék, hisz „jó angyal utazik vele”. Szerencsésen, egészségben térnek majd vissza. Közöm. Mesés a fejezet a következő kitétel miatt: Szent Rafael főangyal nem hazudik (már hogy Tobit ismerősének a fia) Tobit megnyugszik, majd kijelenti, nem kell félnie Annának, mert angyal utazik a fiúval. Ez a két dolog így elég paradoxul hangzik. Tanmesében viszont nem a látszólag lehetetlent keresi az ember, hanem a levonható tanulságokat. Nemsokára lesznek azok is bőven.  
     

Zamárdiban jártunk. Gyors látogatásunk tervezett kiruccanás volt. Mi Óbudáról, sógorék a Vértesen át közelítettek ahhoz a házhoz, amely a nyári nagy családi találkozó (nagyi-csali-tali), avagy klántalálkozó színhelyének ígérkezik. Hogy Ferenc József császár őfőméltósága szavaival éljek, „Minden nattyon jó, minden nattyon szép, meg fagyok elégedfe”.
A minden elsősorban a háznak szól. Nincs emeletmászás, nincs nyomorgás. Elférünk egy szinten, és kész.
Ezek itt fognak aludni, azok ott fognak aludni, amazok itt fognak aludni, emezek amott fognak aludni, vagy fordítva.
Kedves tízóraizás követte érkezésünket. Érdekességét a kötelező pálinka mellett a Lidlben vett füstölt sprotni adta. Nem tocsogott az olajban, és jól meg volt füstölve. Ropogott.
Lazításként apróbb munkák következtek, melyeket – szégyenszemre – főleg néztünk. Aztán tovább a környezettel ismerkedtünk. A Balaton-parttal, az odavezető utakkal, a kápolnát megnéztük messziről, a csárdát egészen közelről délidő lévén. Nosza megebédeltünk. A csárda mindjárt a most nem közlekedő vasút megállójánál van. Szarvaspörkölt (pörkölt szarvashús?) galuskával. Mindenkinek ajánlom.
Felmentünk a Zamárdi felett felhúzott kilátóhoz. Lefotóztam, igazolva, hogy könnyű, lenge szellős és mérsékelten hűvös időben sikerült feltornásznom magamat. A többiek is visszafogták magukat, hogy le ne maradjak. Persze azt hangsúlyozták, hogy innen, meg innen is már milyen szép a táj.
A kilátó kipipálva, nyáron se szebb a kilátás, csak baromi meleg tud lenni. Majd megmutatom a többieknek, hogy merre menjenek.
Hazafelé a Vértesen át Tatára indultunk együtt. A mi vonatunkat elértük, az előzőt nem. Indulásig kártyáztunk. Ismeritek? Ri-ki-ki. Aztán mindenki mutatja, hogy hány ütést visz. Az nyer, aki annyit és sokszor.
Hazajövetel után albumba rendeztem a képeket. Ma pedig a Lidlben vettem egy csomag füstölt sprotnit. Merem ajánlani. Szavamra mondom, rám kacsintottak a halak.
Összefoglaló a Tób 4-hez. Tobit intelmei fiához, Tóbiáshoz: Engem temess el, anyádat becsüld meg! Légy hű az Úrhoz, alamizsnálkodj! Tehetséged szerint segíts másokon: Ha sok vagyonod van, sokat adj, ha kevés, keveset! Óvakodj a kicsapongásoktól! Szeresd honfitársaidat, közülük végy feleséget! Este fizesd ki munkásaidat! Ha Istennek szolgálsz, az megtérül. Oszd meg kenyeredet az éhezőkkel, ruháidat a rongyosokkal! Bölcsektől kérj tanácsot, egyenes úton járj: Ne feledd, az Úr ad minden jót. Letétbe helyeztem 10 ezüst talentunot neked a médiai Rágesben. Gazdag lész. Közöm. Szent István is ezt tette később: Imréhez intézett intelmeit írásba foglalta. Magam régóta szajkózom, azért felelek, amim van. Megosztom, vagy nem másokkal? Ez a felelősségem. „Oszd meg kenyereset az éhezőkkel, ruhádat a mezítelenekkel” – krisztusi intelmek. Az utolsó mondat utal arra, hogy most indul a románc: Tóbiás Rágesbe készül Sárához.       

Sokak nagyon szeretik azt az evangéliumi történetet, amely a mai napra van rendelve.
Szeretik, mert béke sugárzik belőle.
Szeretik, mert a Feltámadott alig felismerhető alakja bontakozik ki belőle.
Szeretik, mert megjelenése valóban „jelenés”, látomás, magának a tökéletességnek a találkozása a tökéletlenekkel.
Szeretik, mert Péter olyan emberi benne. Szinte nyomtalanul felejti Jézust és tanítását, visszatér eredeti foglalkozásához, halászni megy. Meghívja barátait is, akik egy szívvel vele tartanak.
Szeretik, mert a profi halászok (ha jól számolom, heten vannak) semmire se mennek, de Jézus kérésére kivetik a hálójukat, amely ismét roskadásig megtelik hallal.
Szeretik, mert a szeretett tanítvány örömmel ismeri fel a Mestert: Az Úr az, mondja.
Szeretik, mert olyan emberi, hogy a halászok zavarukban darabra leszámolják a nagyhalakat.
Szeretik, mert megismétlődik benne a halk kérés, a jobb oldalon vessétek ki hálótokat, ott majd találtok.
Szeretik, mert a Feltámadott a legtermészetesebb emberi szükségletek kielégítésére biztatja tanítványait: Gyertek, egyetek.    
Ha van idill az újszövetségi könyvekben, ez az. Az Úr együtt övéivel. Csendes, verőfényes a reggel, eredményes a halászat, „esznek, esznek, nem beszélnek, esznek”.
Kerestem képet, mely a jelenetet ábrázolja. Biztos van, noha nem találtam ilyet. Ha van, rajta Jézus fejét bizonyára csuklya fedi, hiszen nem ismerik fel. A tó partján tán egy fa, a fa alatt üldögélnek a falatozók, körbevéve Urukat. A háttérben a bárka, amelyből kilógnak a kifogott nagyhalak. Minden műfajnak meg kellene kísérelnie a történet ábrázolását, annyira szép. Én szokásommal ellentétben, és kivételesen egy az egyben idemásolom a citátumot, hogy bizonyítsam, valóban szívderítő esetet ír le János, a szeretett tanítvány.
Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján: Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz (vagyis iker), továbbá a galileai Kánából való Natánael, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták kihúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és be-ugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy a halból is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak. (Jn 21,1–14)
Összefoglaló a Tób 3-hoz. Párhuzamos imádság. Tobité, aki azért kéri a megváltó halált, mert élete csupa keserűség. Igaz voltáért csúfot űznek belőle, felesége korholja, szeme vak. Belefáradt a gyalázkodások hallgatásába, haza kíván térni az Istenhez. Médeába száműzték Sárát, aki szülei egyetlen lánya. Lánya, noha Sára hétszer akart férjhez menni, de férjjelöltjei mind meghaltak nászuk előtt. Mint megtudjuk, egy Azmódeus nevű démon rosszvoltából. Sára fel akarná akasztani magát, de nem teszi szüleire való tekintettel. Arra kéri az Urat, hogy vegye el életét, mert élete értelmetlen. Az Úr Rafael főangyalt küldi kettejükhöz. Tobithoz, hogy meggyógyítsa, Sárához, hogy férjet szerezzen neki. Közöm. Nagyon tanköltemény íze van a történetnek. Ám ez csak műfaj kérdése. Amit mond, az tanulságos. Tobit igaz izraelita. Ma szentnek mondanánk. Sára is az. Közös bennük, hogy kétségbeesésükben bizalommal fordulnak az Úrhoz, aki meghallgatja panaszukat és orvosolja is. Máris egy tanulság a „tanmeséből”.

Azt hiszem, egy ötvenéves érettségi találkozót kihagyni kimeríti a többiekkel szembeni illetlenség kategóriáját. Sőt még ennél is keserűbb, mert soha nem tér vissza az alkalom a kerek évfordulón való együtt ünneplésre. Ezúttal mégis illetlen leszek. S ha már iskolás esemény, próbálom megmagyarázni a bizonyítványomat.
A meghívás úgy szól, hogy a Balaton-felvidéken társunk kúriájában három napot együtt töltve találkozik az immár nyugdíjas, vagy legalábbis nyugdíjkorú társaság.
Sietek megjegyezni, hogy korábban mindig Budapesten találkoztunk, nem kellett értük lemenni a térképről. Egy-egy alkalommal kb. 3-4 óráig tartott a találkozó, és ennyi idő elég volt arra, hogy ki-ki felismerje megvénült osztálytársait, megtudja tőlük, amire kíváncsi, és elmondja saját magáról azt, ami elmondható.
A meghirdetett akció háromnapos. A feltételek kötetlenek, amennyiben ki-ki akkor és annyi ideig vesz részt a találkozón, amennyit ideje és kedve megenged. Így hát a létszám teljessége csaknem kizárható, hisz aki lemegy az első napra, az a kanyarban sem találkozik azzal, akinek a harmadik nap a megfelelő.  
Ezek közül a balatoni találkozók közül kettőn már részt vettem. Mindkét alkalommal az történt, hogy egy fél napig főztek, akik főztek: gulyást, amit azután éjfél előtt valamivel sikerült is tálalni félkész állapotban. Kissé rágós maradt a hús. (Már a fogaim sem a régiek.)
Találkozónk mulatságos része a politechnikai oktatásban részesülő, és ezért elfelezett osztály focimeccse. A lakatosok meg szokták verni az asztalosokat. Utoljára 10 éve vettem részt a bajnokságon. Azt hittem a pályán maradok, de végképp. Edzés nélkül már nem nekem való a foci.
Akik tini korukban együtt jártak meccsekre, elnosztalgiáztak egy pocsék fekete-fehér videofelvételen, amelyet két NB I-es csapat játszott egymás ellen a 60-as években. Nem tudom, kik. Én sose jártam meccsekre. Egyszer voltam a stadionban, akkor is Louis Armstrong trombitált. Túléltem a műsort, ámbár közöm nem volt hozzá.
Tíz éve még felküzdöttem magamat társaimmal együtt egy kőbánya tetejére, ahova ma már nem volnék képes fellihegni.
Kifogytam az érvekből. Mentségemre legyen felelőtlen ígéretem, miszerint időm van, és amennyiben valaki Budapestre szervez idén vagy máskor találkozót – és életben talál –, arra elmegyek.              
Összefoglaló a Tób 2-höz. Tobit törvénytisztelő ember.  Otthagyja az ünnepi ebédet, hogy a száműzöttek egyikét, egy megölt embert eltemessen. Szomszédjai gúnyolják miatta. Történik, hogy az eresz alatt pihen meg, s verébürülék esik a szemébe. Látása romlik, majd megvakul. Négy évig nem lát. Felesége, Anna sző, fon, hogy egy kis mellékkeresetük legyen. Egyszer munkája ráadásaként egy gidát kap. Tobit visszaviteti vele az ingyen jószágot. Anna replikázik Tobittal: Mire mentél jótéteményeiddel? Közöm. Ez az ember következetes. Nem érdekli, hogy mi a következménye annak, ha a mózesi törvény szerint jár el. Eleve száműzött. Szegény. Packázik a helyi hatalmasságokkal, életét is kockára teszi, ha egy ügy úgy kívánja. Az idegen ajándékát nem fogadja el. Még feleségével is összeakaszkodik. Alighanem nem az első jel értékű ember a világtörténelemben, aki megkapja a magáét béketűrése miatt. Jut eszembe még, hogy apánk se bírta, ha valamit találtunk. Felszólított, hogy vigyük vissza oda, ahol találtuk. 

Az ember vagy képes egy témára koncentrálni, s az egy tárgyra összpontosítás következményeként levonni a konzekvenciákat, amennyiben adódnak, máskor fegyelmezetten megírni egy témát arányosan kifejtve annak minden lényeges szegmensét.
Vagy ellenkezőleg. A-ról B jut eszébe, onnan C-re irányul, majd D-re ugrik, s mint a lepke bejárja a tarka rétet, azt is elfeledve, hogy honnan indult.
Ma ez utóbbi csapongás volt az enyém. Tücsi reggeli közben-után simogatja a telefonját, és értesít engem a legfrissebb hírekről. Erről jut eszembe, hogy valaha örültünk a vonalas telefonnak. Azt akkor kaptuk, amikor a Baross utcai ltp-en laktunk a nyóckerben. Ott pedig akkor kezdtünk lakni, amikor még nem született meg fiunk, csak a három lányka élt. Ez pedig azt jelenti, hogy 1984-előtt már odaköltöztünk. Ebben az időben határoztuk el mind a testvérek, hogy megszerezzük a jogosítványt. Előbb G., aki az akkor divattá lett digitális kijelzős órát tartalmazó golyóstollal kedveskedett oktatójának. Ő Skodán tanult, és elsőre levizsgázott. Én Ladán és másodikra sikerült. Ez a második az azóta eltelt 32 év után is élénken él az emlékezetemben. A lakótelepen át a Klinikák metrómegállóhoz igyekeztem, hogy a Népligethez érkezzem az inkriminált napon a vizsga időpontja előtt kb. 20 perccel. Majdnem megfagytam. Január 13-át írtunk (a jogosítványom tanúsítja). Elérkezett a vizsgaidőpont. Oktatóm sehol, én meg a Ladán és rajta kívül senkit nem ismertem. Fogalmam se volt róla, hogy kit kellene a ligetben megszólítani, aki vizsgabiztosként számba jöhetne. Szabályosan dideregtem, mire a megbeszélthez képest félórás késéssel befutott az oktató. Egy mondatban elmondta, hogy azonnali javítást igényelt reggel a Ladája, ezért késett, s már rohant is a vizsgabiztoshoz, sűrű elnézést kérve tőle. Utóbbi kegyes volt és hajlandó arra, hogy szemrevételezze tudásomat. Beültünk, tettem a dolgomat, még a vizsgadrukk se tudott átmelegíteni. A vizsgabiztos olyasfélét morgott, hogy alig ütöm meg az elfogadhatóság mértékét, oktatóm pedig arról beszélt, hogy kifogástalan gyakorlatot mutattam be. Erre varrjon valaki gombot. Ezek után odaadtam az oktatónak a tevékenységét honoráló szerény baksist, s elindultam gyalog a Ganz-gyár felé a villamoshoz. Az oktató felajánlotta, hogy elvisz, én hárítottam. Talán bennem se fogalmazódott meg, hogy miért. Utólag egészen világos: a bennem felgyülemlett feszültséget akartam kimozogni magamból, hiszen még várt rám a napi nyolcórás munka.
Honnan is indultam? A reggeli simogatós telefontól.   
Összefoglaló a Tób 1-hez. Adva egy ember. Tobit a neve, aki termésének elsejét, az első tizedet Lévi fiainak adta, a második tizedet pénzzé tette és a pénzt Jeruzsálem város kapta céljai megvalósításául. A harmadik tizedét árvák, özvegyek, idegenek. Felesége Anna, gyermekük Tóbiás. A család Asszíriába kerül, de nem eszi a pogányok kenyerét. Saját szokásai szerint él, titokban. Továbbra is segít az éhezőn, a ruhátlanon. Népe temetetlen halottait éjnek idején eltemeti. Emiatt átmenetileg menekülnie kell, majd amikor Asszarhaddon lesz a király, visszatér Ninivébe. Közöm. Tóbiás könyve egyedülálló a maga nemében. Ha az Énekek éneke a szerelemről szól, ez az előző a házasulásról és még sok mindenről. Az első fejezetből megtudjuk, hogy Tobit jámbor lélek, aki következetesen tartja a mózesi törvényeket, életét azokhoz igazítja, saját példájával tanúsítva a közmondást: aki megtartja a törvényt, azt a törvény is megtartja. Megtartja jólétben, száműzetésben és üldöztetések közepette. Ez ma sincsen másképp. Aki a szeretetparancsot megtartja, az biztonságban tudhatja magát. Az istenszeretet kulcsa: a parancsa szerinti élet.    

Aki látta a folyton mosolygós pápát tegnap a katolicizmus legnagyobb ünnepén beszélni, mindent leolvashatott a fejéről, csak a felhőtlen boldogságot nem. Mondta is, hogy „szép ez a nap és csúnya is”. Némelyek úgy vélték, hogy az esős időre gondolhatott a pápa. Én másképp vélekedem.  
Nem akarok a keresztények módszeres irtogatása témánál leragadni, de szó nélkül sem hagyhatom. Felidézem a Mester profetikus szavait, hogy kitetsszék: az utolsó idők (ki tudja, hogy 3 sec. vagy 5 millió év ez?) jeleit látta, előre látta. Övéinek értésére adta: „Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ. ... Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak..., mert nem ismerik azt, aki küldött engem (ti. az Istent).” Jn (15,19–21) És még: ami a mai korra is igaz, (ld. szélsőséges iszlamisták ismétlődő s csaknem folyamatos rémtettei): „eljön az óra, amikor az, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz vele az Istennek (Allahnak). Azért mondtam el ezeket, hogy ha majd eljön az óra, eszetekbe jusson, hogy előre megmondtam nektek.” (Jn 16,2b–4a) Ez persze a fanatikusokat nem menti fel felelősségük alól, és ugyanígy nem menti fel magát az iszlám vezetését sem, ha van ilyen, az elhatárolódás felelőssége alól, miként a világ nagyhatalmait, és nemzetközi szervezeteit sem, akiknek tennivalójuk van (volna) a helyzet radikalizálódása ellen. Magam ellene mondok minden erőszakos cselekedetnek, minden vérszomjas bestialitásnak, bármely náció, bármely rassz, bármely korú, bármely vallás tagja, bármely nemű tagja ellen követik is el a barbár cselekedetet.
Tiltakozom az ellen, hogy ember embernek a farkasa, mi több, gyilkosa legyen.
* * *
Megerősített jó hírem viszont, hogy szélütést elszenvedett Cs. (Kalifornia) visszanyerte látását, és így teljesebb életet képes élni, mint korábban. Továbbra is szolidárisak vagyunk Vele, azt kívánva, hogy még nagyon sokáig szerettei körében éljen közös örömükre és a mi örömünkre. Ég óvja őt magát és őrizze meg egészségét!
***
8. unokánk, Zsizsi (1223) ma 3 éves nagylány. Isten éltesse! Hallom, többek között kapott egy súlyzót, s nem szívesen adja ki a kezéből a nagyobbaknak, erősen hangsúlyozva, hogy ez a kicsiknek kell, hogy megnőjenek és megerősödjenek. Vagy ahogyan ő mondja: Megnójenek és megelósodjenek.
Összefoglaló a Neh 13-hoz. Nehemiás emlékezteti a népet, hogy ne fogadja be az ammonitákat és moábitákat, akik annak idején Bileámmal átkot akartak mondatni az izraelitákra. Majd Artaxerxész hazarendeli. Ám ő kéri, hogy visszamehessen Jeruzsálembe, ahol még két évet tölt el. Közben a nép elkutyulódik. Nem fizet a levitáknak, azok hanyagolják a szolgálatot, és a szombati napokon is folyik a jövés-menés, kereskedés. Nehemiás még egyszer rendet teremt. Megtisztítja az idegenektől az izraelitákat, visszaállítja a szolgálati rendet, s kéri az Urat, hogy egykor írja az ő javára eme istenes cselekedeteket. Közöm. Később majd találkozunk a mondással: „Megverem a pásztort és szétszéled a nyáj.” De nem is kell megverni, elég hazarendelni egy rövid időre. Elég Mózesnek negyven napot a Hóreben töltenie ahhoz, hogy közben aranyborjút állítson a magára hagyott nép. Valamiért „bennünk van a kutyavér”, az elkutyulódásra való hajlam. Minden népnek kell egy Nehemiás, hogy az általa vezetett néptömeg igaz értékek mentén szerveződjön nemzetté. Így van ez ma is. A rezsimek eljátsszák a demokratikus berendezkedés szerepét, de az élesen látók sejtetik, hogy a demokrácia tisztása mögött a bokrokban nagy elefántok rejtőzködnek.            

Posztomban ígértem, hogy megosztok egy részletet Ferenc pápa húsvétvasárnapi beszédéből. Íme: 
Húsvét reggelén, az asszonyok híradását követve, Péter és János elfutottak a sírhoz, s nyitva, üresen találták azt. Majd közelebb mentek, „meghajoltak”, hogy belépjenek a sírba. Ahhoz, hogy belépjünk a misztériumba, arra van szükség, hogy „meghajoljunk”, aláereszkedjünk. Csak aki aláereszkedik, érti meg Jézus megdicsőülését, és képes követni őt az útján.
A világ azt ajánlja, hogy minden áron saját akaratunkat érvényesítsük, versengjünk ... Ám a keresztények, a meghalt és feltámadt Krisztus kegyelméből, egy másik emberiség zsengéje, amelyben megpróbálunk egymás szolgálatára élni, nem arrogáns módon viselkedni, hanem készségesnek és tiszteletteljesnek lenni.
Ez nem gyöngeség, hanem valódi erő! Aki önmagában hordozza Isten erejét, az ő szeretetét és igazságosságát, annak nincs szüksége arra, hogy erőszakot alkalmazzon. Az igazság, a szépség és a szeretet erejével szól és cselekszik.
A feltámadott Úrtól kérjük ma a kegyelmet, hogy ne higgyünk a büszkeségben, amely táplálja az erőszakot és a háborúkat, hanem legyen alázatos bátorságunk a megbocsátásra és a békére. A győzedelmes Jézustól kérjük, hogy könnyítse meg oly sok, az ő neve miatt üldözött testvérünk szenvedését, valamint azokét is, akik igazságtalanul szenvedik el a folyamatban lévő konfliktusok és erőszakos cselekmények következményeit.
Békét kérünk mindenekelőtt a szeretett Szíriának és Iraknak, hogy szűnjön meg a fegyverek lármája, és álljon helyre az ezen szeretett országokat alkotó különféle csoportok közötti jó együttélés. A nemzetközi közösség ne maradjon tétlen szemközt ezzel a hatalmas humanitárius tragédiával ezekben a szeretett országokban és a számos menekült drámájával.
Békéért esdeklünk a Szentföld minden lakója számára. Növekedjen az izraeliek és a palesztinok között a találkozás kultúrája, és folytatódjon a békefolyamat, hogy így véget érjenek a szenvedések és megoszlások esztendei.
Békét kérünk Líbiának, hogy szűnjön meg az abszurd vérontás, amely ma is tart, és minden barbár erőszak. Mindazok, akik szívükön viselik az ország sorsát, munkálkodjanak azon, hogy előmozdítsák a kiengesztelődést, és testvéries társadalmat építsenek, amely tiszteletben tartja az emberi személy jogait. Azt kívánjuk, hogy Jemenben is jusson érvényre a békére irányuló közös akarat, az egész lakosság javára.
Ugyanakkor bizalommal bízzuk az irgalmas Úrra az ezekben a napokban, Lausanne-ban elért megállapodást, hogy ez döntő lépést jelentsen egy biztonságosabb és testvériesebb világ felé.
A feltámadt Úrhoz esdeklünk a béke ajándékáért Nigériában, Dél-Szudánban és Szudán több régiójában, és a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Szüntelen ima szálljon fel minden jóakaratú ember szívéből azokért, akik elvesztették az életüket – különösen is gondolok azokra a fiatalokra, akiket múlt csütörtökön gyilkoltak meg a kenyai Garisszai Egyetemen –, akiket elraboltak, akiknek el kellett hagyniuk otthonukat és szeretteiket.
Az Úr feltámadása hozzon fényt a szeretett Ukrajnának, mindenekfölött azoknak, akik elszenvedték az elmúlt hónapok erőszakos cselekményeit. Az ország találjon újra békére és reményre, minden érdekelt fél elköteleződésének hála.
Békét és szabadságot kérünk annak a számos férfinak és nőnek, akiket bünözők és bűnszövetkezetek a szolgaság új és régi formái alá vetettek. Békét és szabadságot a drogkereskedők áldozatainak, akik oly sokszor azokkal a hatalmasságokkal szövetkeznek, akiknek meg kellene őrizniük a békét és a harmóniát az emberi családban. És békét kérünk ennek a világnak, amely alá van vetve a fegyverkereskedőknek, akik az emberek vére által tesznek szert pénzre.
A kirekesztettekhez, a bebörtönzöttekhez, a szegényekhez és az elvándorlókhoz, akik gyakran visszautasítással, rossz bánásmóddal találkoznak, akiket eldobnak; a betegekhez és a szenvedőkhöz; a gyermekekhez, különösen azokhoz, akik erőszak áldozatai; azokhoz, akik ma gyászolnak; minden jóakaratú férfihoz és nőhöz jusson el az Úr Jézus vigasztaló hangja: „Békesség nektek!” (Lk 24,36). „Ne féljetek, feltámadtam és mindig veletek maradok!” (vö. Missale Romanum, húsvétvasárnapi introitus).
Kedves Testvéreim, boldog húsvéti ünnepeket kívánok mindnyájatoknak, akik sok országból érkeztetek ide, a Szent Péter térre, és azoknak is, akik a tömegkommunikációs eszközökön keresztül követnek minket. Vigyétek el otthonotokba és mindazoknak, akikkel találkoztok azt az örömhírt, hogy az élet Ura feltámadt, és szeretetet, igazságosságot, tiszteletet, megbocsátást hozott magával!
Egy megjegyzés a „ne higgyünk a büszkeségben” kitételhez. Nem beszéltem össze a pápával, de magam se tudtam soha mit kezdeni a „büszke vagyok rá” kifejezéssel. Összeférhetetlennek éreztem azzal a páli megfogalmazással, hogy „mid van, amit nem kaptál”? (1Kor 4,7) Ha kaptam, akkor okafogyott minden büszkeségem. Ugyanide konvergál Jézus mondata: „Nélkülem semmit se tehettek.” Ha így van, ugyanígy mi a csoda tehet büszkévé? A „büszke vagyok rád”, szinte minden amerikai filmben megtalálható, mert, kérem szépen ott teljesítenek: „Megcsináltuk”. Ha nem csinálták meg, nem is igazán amerikai a film. A büszke arra büszke, hogy legyőzte a gyengébbet. Ha fordítva lenne, a gyenge volna az erősebb, s talán büszke. az erős büszkesége addig tart, ameddig nem találkozik egy erősebbel, aki őt győzi le. (Ld. a kis délamerikai, aki KO-val győzte le a verhetetlennek ismert Kokót.) Így múlik el a világ dicsősége, „akikre büszkék vagyunk”.  A büszke arra büszke, hogy legyőzte a gyengébbet. Ha fordítva lenne, a gyenge volna az erősebb, s talán büszke. az erős büszkesége addig tart, ameddig nem találkozik egy erősebbel, aki őt győzi le. (Ld. a kis délamerikai, aki KO-val győzte le a verhetetlennek ismert Kokót.) Így múlik el a világ dicsősége, és változik a képe azoknak, „akikre büszkék vagyunk”.        

Ugye két bejátszást, két tételt említettem tegnap a feltámadás nyomán felszakadó elementáris örömről, amelyek egyike egy afrikai törzs, amely megéli, integrálja (mai szóval inkulturálja) saját hagyományaiba építi a feltámadás megjelenítését. A másik a jazz nyelvén közvetíti ugyanazt a felszabadultságot. Az ujjongást, a lelkesültséget, az emelkedettséget mindkét esetben magas szopránhangok prezentálják, hiszen az egek nyílnak meg.
Meg kellene tanulnunk újra örülni?! Örülni a létünknek, a társainknak, környezetünknek, a mások különbözőségéből adódó tarkaságnak, annak, hogy van mit ennünk, innunk, kialhatjuk magunkat, van módunk segíteni másokon, meg is tesszük, hogy így a mások öröme miatt örömünk teljessé legyen.
Önfeledten örülhetünk annak, hogy nincs két egyforma ember, és hogy mindnek megvan a teremtés kezdetekor életéről, elérendő céljairól megálmodott isteni terve. Ha tudnák, hogy öntudatosan, avagy ösztönösen megélve, de mindenképpen ez a terv valósul meg velük, rajtuk...
Isten görbe vonalakon is tud egyenesen írni, mondja a portugál.
Az ő gondolatai nem a mi gondolataink, az ő útjai nem a mi útjaink, mondja a Biblia. És még: Amennyire magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az ő gondolatai a mienknél.
Más perspektívából néz és vezet minket. 
Nehéz idők járnak mostanság a keresztényekre. A gyilkosságok legáltalánosabb áldozatai ők, és néma marad a világ. Jószerével én is néma maradtam, bár sokat szólok a fenyegettek érdekében az égiekhez. Nehéz érteni, hogy honnan ez a szenvtelenség, ez az általános közöny, nemtörődömség. Leginkább Camus megfogalmazása jár az eszemben, aki dicsőítő sorokat írt az 1956-os magyar forradalomról, igen kritikus hangnemet megütve a Nyugat közömbössége miatt, akik a tévékészülékeik előtt fotelban ülve nézték, hogy hogyan folyik a magyar vér, és eszük ágában sem volt tiltakozni az agresszió miatt.
Ma a pápa ugyanezt a közönyösséget vetette a világ szemére, amiért elnézik, hogy gyilkosok büntetlenül követhessék el az ismétlődő népirtást. Majd idézem a beszédét.
Összefoglaló a Neh 11-12-höz. Nem látom értelmét különvenni a két fejezet felsorolását. Az elsőben a jeruzsálemi lakosság családnevei soroltatnak, utóbbiban a leviták, papok és családjaik, leszármazottaik nevei szerepelnek. Néhány számadat jelzi még, kik és hányan telepedtek le Dávid városában és a környékén. A 12. fejezet elmeséli a felépült fal felszentelését is. Két csoport két irányban indulva haladt a fal gerincén, végigzenélve a körmenetet, melynek a végén összetalálkoznak. Majd „nagy véres áldozatot mutattak be, és a nép ujjongott örömében, mert az Úr nagy örömet szerzett nekik. Ujjongásuk messzire elhallatszott.” A nép örömmel adakozott a papok javára, mert azok a törvényben előírtakat pontosan betartva végezték feladataikat. Közöm. Valamennyire meglepő, hogy a régieknek elemi örömeik voltak, mi maiak pedig mintha megfáradtunk volna a komfort adta tespedéstől.
Lehet, hogy csak én látom így?  

Tudom, tudom, hogy így van. Ha mi egyszer elkezdünk egymásnak mindenféle jókat kívánni egy jeles nap alkalmából, a kívánságok változatainak se szeri se száma. Mindenki keresi azokat a minőségeket és tartalmakat, amelyeket fontosaknak tart ahhoz, hogy a személyes jelenléte hiányában mégis valamiképpen utaljon az ünnep fontosságára, szépségére. Nos, íme, itt a húsvét. Idézhetném a klasszikusokat, idézhetném elődjüket, Bachot, mégsem teszem. Két kuriozitást kínálok, melyek életem folyamán nekem nagyon is megjelenítették a feltámadás örömét. Egyik se tartozik azok közé a zenék közé, amelyek a szokott zenésmisék hangvételét idézik. Egészen más stílusú zenék ezek. Mindkét példám a mise Credóját idézi. Az első az 1965-ben a Philips által Afrikában felvett Missa Luba. A helyi (baluba) folklór stílusában megkomponált zene ez, a szokott ordinárium latin szövegeire írva. A tétel érdekessége, hogy a kórus és a „zenekar” – zömmel dobok – teljes összhangban egymással és a szokott bonyolult ritmusképletekkel eljut időben az 1’15’’-ig, amikor is megütik a gyászdobokat, melyek a szokásosnál sokkal magasabb hangon szólnak. Majd szóló énekli, hogy keresztre feszítették Poncius Pilátus alatt. 2’19’-nél elemi erővel és iszonyú magas hangon szólal meg az asszonykórus, elkiáltva a világnak, hogy harmadnapon feltámadt az írások szerint...
Különös szépsége miatt ajánlom még meghallgatni a mise Sanctus tételét. Szintén fent van a youtube-on. A Luba mise credo tétele itt hallgatható meg.    https://www.youtube.com/watch?v=h_rC9O6BYeI
A másik példám legalább ilyen különlegesség. Szilas Imre, USA-ban élő zeneszerző, karnagy, ifjonti korában, 1966-ban kb. 16 évesen megírta a húsvéti beatmisét. de most tekintsünk el tőle. Amise elhangzásának 30. évfordulójára immár tisztes felnőttként új misét komponált, méghozzá swing-stílusban. Ennek a credóját választottam másodikként. A tétel improvizációkkal és fugákkal él, és szépen komponált szólórésszel. Eljut a 6’30’’-hez, amikor Krisztus agonizálását jeleníti meg az orgona. Majd egy pillanatnyi csendet követően kitörő örömmel énekli a szoprán szólam: et resurrexit tertia die secundum Scripturas... stb.
Ugyanaz a végtelen öröm szólal meg, mint az előző kórusban hallható volt.
Nem is ragozom tovább. Már csak azt árulom el, hogy húsvétkor visszamegyek tini koromba, és meghallgatom a húsvéti beatmisét, majd vissza 1997-re, és meghallgatom ezt a misét is.
És nem unom meg. Az Abonyi mise credo tétele itt: https://www.youtube.com/watch?v=1jTVS5y2dAI
Összefoglaló a Neh 10-hez. Megújítják a mózesi törvényeket, s aláírásukkal, pecséttel hitelesítik. Megfogadják, hogy az első termést, az elsőszülötteket, az állatok elsőszülötteit is az Isten házának ajánlják, ugyanígy terményeik zsengéjét. Befizetik évente az 1/3 sékelt templomadóként. A leviták tizedet kapnak mindenből. A tized beszedésekor egy papnak kísérnie kell őket. És egy idézet: „Ha egy ország népei árut vagy bármilyen élelmet hoznak szombati napon árulni, sem szombaton, sem más szent napon nem vesszük meg tőlük.” Közöm. Nem kell félteni a vallásos izraelitákat. Az itt leírtakon kívül nem adóztak semmi után. Ez mindösszesen se éri el javaik 20%-át. Össze sem merem vetni a korabelit a mai adórendszerrel. Nincs értelme. Volna mit tanulnunk a régiektől. Az ünnepnapokon való üzletelés tilalma sem mai. Szombaton nincs adás-vevés, nincs nyerészkedés. A szombat az Úré. Ma ez is bonyolultabb kérdés. Aki vallásos ne vegyen semmit se vasárnap (ha izraelita, szombaton). A nem vallásosok pedig csináljanak, amit akarnak. Ez volna a természetes. A dolgot az komplikálja, hogy a vallásosak úgy tudják, hogy a pihenőnap rendszere a Feljebbvalótól származik, és mint ilyen a föld minden lakójának jót tesz, ha aszerint jár el, s ha teheti, megpihen, kikapcsolódik. Nem ragozom tovább. Én nem tiltanám meg nekik a munkát sem, ha ragaszkodnak hozzá. De megéri-e nonstop nyúzni magunkat? – hangzik az örökzöld kérdés. Ha a profitot nézem, feltétlenül, ha az embert, akkor nem. Itt jön az újabb kérdés: Mi az előbbre való? A pénz vagy az ember? Döntse el ki-ki maga.

Nagycsütörtök. Az eucharisztia alapításának ünnepe. (Vegyétek és egyétek, ez az én testem, igyatok ebből a kehelyből, ez az én vérem kelyhe...) Ám az utolsó vacsora nem ezzel kezdődik, hanem azzal, hogy Jézus kötényt húz, tálba vizet tölt és elvégzi a rabszolgák munkáját: Megmossa a vendégek, nevezetesen a tanítványai lábát. A liturgia átvette ezt a gyakorlatot. Nekem is megmosta a lábamat tizenegyed-magammal a gimnáziumban a piarista tartományfőnök, Albert István. Mondanom se kell, hogy mindnyájan alaposan lábat mostunk, mielőtt a lábmosásra sor került. Nagyon kínosan éreztük volna magunkat, ha piszkos lábunkat tartottuk volna oda lábmosásra. Az idős szerzetes arca máig előttem van: Mivel le kellett térdelnie, és meghajolnia, fejébe szállt a vér. Nagyon sajnáltam szegényt meg magunkat. Megjegyzem, hogy a lábmosás után szerény vacsorát kaptunk a piaristáktól az alagsori étkezőben. Otthon húsvétkor se volt különb ellátásunk, mint itt a szerény vacsorán. Persze nem tartoztunk a tehetős családok közé. Egy sokkal későbbi lábmosás sem maradt különösebb élmény bennem. Egymás lábát mostuk meg egy nagyheti félrevonulás során. (Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.) Az igazi lábmosók ma Teréz anya nővérei, a Szeretet misszionáriusai. És persze még oly sokan, akik az ínségesek felemelésén fáradoznak. Mi megmostuk egymás lábát és kész. Valahogy a lényeg hiányzott, a motívum. A tanítványoké piszkos volt, s a vendéglátó rabszolgája tartozott ezzel a szolgáltatással. Teréz anya utcáról összeszedett szegényei is igazi rászorulók. Mindenesetre alázat kell a lábmosás elviseléséhez. (Ld. Péter tiltakozása) biztos.  
Nagypéntek. Passió. Énekelve, lamentálva már voltam Pilátus kétszer, prózában még nem. Korábban Jézus volt a prózai szerepem, mígnem felmerült bennem: Kifejezetten fiatalember kellene Jézus alakját megjeleníteni. Hát hogyne: 33 éves korában halt kereszthalált. Én meg több mint kétszer annyi vagyok. Tegnap ez megvalósult. Feleség volt az evangélista, (kb. narrátor). Szépen olvasott. Adódik egy örökzöld téma. A liturgikus szövegek felolvasásakor nem illik erőteljes hangsúlyokat vinni a szövegbe. Oka...??? Talán az, hogy ki-ki saját fantáziájával tegye élővé magában a történteket. Én tegnap nem ezt követtem: Igazából három, néhány mondatos szerepet kellett megjelenítenem. Egy poroszlóét, Péterét és Pilátusét. Én biz úgy mondtam el mondókámat, ahogyan elképzelésem szerint a jelenetben előforduló alakok tehették. Felfogás dolga az egész. Ha csakugyan személytelenné kellene tenni a passiót, jobb volna egy lepedő takarásában olvasni. Ha oratóriumszerű a dolog, akkor talán belefér, hogy aki mondja, elhitesse, hogy ő most nem saját maga, hanem egy alak megjelenítője. Ha pedig drámaszerű volna az előadás, még mozogni is kellene hozzá.
Nagyszombat. Szentségimádás a szent sírnál, este feltámadási szertartás. Plébánosunk javasolja, hogy előtte vacsorázzon, aki nem szeret éjfél felé ünnepi étkezést. Azt hiszem, igaza van.
Összefoglaló a Neh 9-hez. A leviták engesztelő istentiszteletre szólítják a népet. A nép fiai vezeklőruhát öltöttek, hamut szórtak a fejükre, böjtöltek. A leviták pedig elmondták az ősök történetét Ábrámtól kezdve napjaikig, amikor is más királyoknak adóznak, s nem rendelkeznek saját földjükön javaikkal, még a testükkel sem. Elimádkozták az Isten irántuk való jóságát, megemlékeztek saját és ismételt hűtlenségükről, dicsérték az őket minduntalan megszabadító Urat, aki megmentette őket, noha a nép megölte Isten számos prófétáját. Közöm. Különösen tetszik egy mondata: „Megadtad nekik jó lelkedet, hogy okossá tegye őket.” Bizony, bizony a Lélek okossága nélkül úgy jár az ember, mint Münchhausen báró, aki a mocsárból saját haját megragadva akart kiszökni. Ez sikerül is, de csak a mesében. Az élet viszont nem mese. Saját bölcsességünk pedig kevés ahhoz, hogy a világban okosan tevékenykedjünk. Ma sincs másképp, mint az ószövetségben. A prófétákat megölik, az embereket megölik, mert publicisták, mert más hitet követnek, mert nem kívánnak rabszolgák lenni, mert nem akarnak sarcot fizetni a dúsaknak, mert...