Mickey webnaplója

Ősz van. Lehet ennél semmitmondóbb cím? Nem tudom. Csak azt, hogy igaz.
Szombaton nálunk találkoztunk. Te nem őszülsz – mondják nekem. De igen – válaszolom, s mutatom, hogy itt-ott egy-egy ősz szál tarkítja hajamat, a szakállamról bajuszomról nem is beszélve.
Ősz van. Kétségtelen jelei mutatkoznak, és ez természetes. A lombok visszakapják természetes színüket, amely egyáltalán nem a zöld (ez csak a klorofill színe), hanem a sárga, amely a klorofill hiányára utal.
Ősz van. Tegnap olykor erősen sütött a nap. Az erkélyen pihentem, amikor egy ökörnyál úszott el a szemem előtt. A fiatalabbaknak mondom: Az ökörnyálnak nem az ökörhöz, hanem a fiatal póknemzetséghez van köze. Minden kispók úgy jut (vagy nem jut) önálló territóriumhoz, hogy egy pókszálat enged, s a szemmel alig látható apró pókcsemete ezen a szálon csüngve, mint egy ejtőernyős a szelek szárnyán messze száll attól a helytől, ahol kikelt. ettől kezdve vagy képes ennivalót szerezni, vagy éhen döglik.
Ősz van. Reggel avarrohasztó eső szemereg az egyre később jövő virradatkor. A kocsimra tapadt szmog eredetű por sáros színezetet kap. (Eshetne tisztességesebben, hogy lemosná a kaszniról a ráverődött koszt. Ehelyett bágyadt napsütés indul.) A felhők oszladoznak-foszladoznak, maguk se tudják, hogy mi az aktuális égi napiparancs. Ha kinézek az ablakon, azt látom, hogy a parancs: Oszolj! Ha az úton megcsillanó esőfoltokra tekintek, mintha a parancs így hangzana: Ti egek, ti felhők, ti esők: Mossátok tisztára Budapestet!
Ősz van. Kétségtelen jele, hogy az ablakon kinézve újra látom a vasúti töltést, melyet idáig az árok mentén húzódó fasor sűrű lombja takart.  
Ősz van. Az erkélyről idelátszik a nyárfa üde zöld színe, a vadcseresznye a lilája, de egy harmadik fajta már sárgára váltott. Először meglepett, hogy az utcai lámpa fénye újra előbukkan este. Korábban teljesen takarta az átláthatatlan sűrű lomb.
Mondom, hogy ősz van. A sárguló falevelek lepilinkéznek a közeli fáról, mintha muszáj volna nekik. (De hiszen muszáj.)
Ősz van. A garázsban már ugrásra készen várakoznak a téli gumik.
Ősz van. Megjelentek a redőnyünkön, a ház falán, a szúnyoghálón a harlekin katicabogarak. Ezek olyanok, mint a piros alapon feketepettyes sajátjaink, csak éppen nagyobbak, csak éppen erőszakosabbak, csak éppen imperialisták, s felfalják a pirosak utódait még kikelésük előtt. Ha nem jutnak élelemhez, három nap alatt maguktól elpusztulnak.
Nem igazán foglalkozom velük.
Nem éppen elég nekem, az hogy ősz van!!!?     
Összefoglaló a Rut 4-hez. Arról szól a fejezet, amit a címe ígér: Boász elveszi Rutot. Rut könyve az egyik kedvenc könyvem az Ószövetségből. Rövid, szép, sőt idilli, jól rámutat a kor jellegzetes viszonyaira, mesélő hangvételű, s a végén összeházasodnak, akik erre vágytak. Az utolsó részben Boász a városka agóráján a „vének” gyülekezete előtt (10 férfi) elmondja Rut potenciális gyámolítójának, hogy Elimelech fiának a földje az övé lehet. Erre az igent mond. S együtt vele özvegy felesége is. Erre az nemet mond. Így hát megköttetett az alku. Boász az egyezség jeléül megkapta amaz fél pár papucsát. Boász [úgy ] elvette tehát Rutot [ „hogy csak na”], született is 9 hónapra rá egy kisfia, akit Obednek neveznek. Noémi pedig a kicsit az ölébe veszi, jelezve, hogy Elimelech törvényes unokája az újszülött. Közöm. A szögletes zárójelbe tett rész az én kutyulmányom, de ettől úgy vélem, hogy ízesebb lett az amúgy is kedves történet. Ugye a bírák idejében vagyunk, de már utalás esik Jézus őseire. Igaz tehát, hogy valamiféle módon az egész világ Krisztusé, „az Ige az övéi közé jött”, s valamiképpen az egész Biblia Krisztusról szól. Itt tetten érhetjük, mégpedig egészen közvetlenül: Perec-Hecron-Rám-Amminadab-Nachson-Szalmon-Boász-Obed-Izáj-Dávid. íme, a sorrend, s máris Dávid házánál tartunk, ahonnan Jézus származik.         

Mi várható ma? Hidegfront-betörés, Levuskával átmeneti foglalkozás, egy korrektúra elkezdése. Mint már említettem, a korrektúrázás nekem a rejtvényfejtés módosított formája. Alapvető különbség a kettő között, hogy a rejtvényújságért én fizetek, a könyv-korrektúráért pedig nekem szoktak fizetni. ráadásul megismerem a szerző észjárását, egy téma kifejtésének a módját, gondolatgazdagságát (olykor hiányát), stílusát, de mit is írok: olvasok egy könyvet, megismerve ezzel tartalmát. Alapesetben az ember ingyen olvas, sőt, mi több fizet érte. Vagy könyvtárba iratkozik, vagy megveszi a kötetet. Itt fordítva van: pénzért olvasok. Vannak ilyen dolgok. Az az érdekes bennük, hogy van egy meglehetősen elmosódott határ, amikor a pénzkiadás bevételbe megy át.
Gondoljunk csak itt a profi zenészre, aki fizet, ameddig tanulja a hangszerét, majd fellépti díjhoz jut.
A jégtáncosra, akinek irdatlan pénzébe kerül, mire bemutatkozhat, aztán kamatoztathatja tudását.       
A tudósra, aki először végigkínlódja a tudáshoz vezető lépcsőket, majd a megszerzett tudás eltartja.
Egy szónoki képességgel megáldott politikus, aki idő múltán csak nagy összegért tart előadást.
Sok ilyen van. Mindegyikben az a közös, hogy a kétféle tevékenység, valaminek az elsajátítása és a megszerzett képesség kibontakoztatása között van egy elmosódott határ, aminek a siker vagy kudarc irányába való eldőléséhez köze van mind az illető magabiztosságának, mind a felvevő piac igényének.
Eljön az az idő (ha eljön), amikor az illetőt felkérik erre-arra, s megfogalmazhatja: „Ja, gyerekek, ez nekem is sokba volt”, s megindulhat az alku. Kell vagy sem, amivel szolgálhatok. Ennyi vagy annyi? Mennyi?
Zárásképpen egy népi táncostól hallott viccet írok ide. Ubul bácsi gazdatanfolyamon vesz részt. Nyelvtanóra folyik. A tanár felteszi a kérdést: Ki tudna mondatot mondani, amelyben ezek a névmások szerepelnek: ennyi, annyi, mennyi. Ubul jelentkezik: Én tudok. Mondatom így hangzik. „Amikor eejön az idő, mennyi kő a jószágnak ennyi annyi.” Mielőtt valaki sértésnek venné a tájnyelven hangzó viccet, sietek ismételten leszögezni, hogy igen kedvemre valók a különféle tájszólások (kifejezetten szeretem az ízes beszédet), de a jó poénok is.
Összefoglaló a Rut 3-hoz. Noémi rábeszéli menyét, hogy kösse életét az idős, de biztos megélhetést nyújtó Boászhoz. Kiokosítja arról is, hogyan tegye. „Mosdj meg, végy illatszert, öltözz fel, és menj le a szérűre. Amikor este a csépléstől fáradt Boász álomra tér, a sötétség leple alatt emeld fel a lábánál a takarót és feküdj oda. S ő majd megmondja, mit tegyél.” Így is lett. Boász felfedezte, hogy valaki takarója alá lopódzott. Rut felfedi kilétét, Boász örül az iránta tanúsított bizalomnak, s hajnalban hat mérő árpával bocsátja el anyósához, úgymond van valaki, aki közelebbi rokonságban áll veled, és csak akkor leszek gyámolítód, ha ő lemond eme jogáról. Közöm. Igazság szerint Noémit illette a testvérházasság intézménye, de hát ő kijelentette, hogy túlságosan idős. Boász úgy véli magáról, öregember, nem vénember. Abból, amit róla ír a szent író, azt látjuk, hogy igaz ember, a szó szent értelmében. Úgy gondolkodik, hogy gazdagságánál fogva tudja is, szeretné is, kívánatosnak tartja is, hogy feleségül vegye a szépséges Rutot. Kora reggel elindul intézkedni ez ügyben. Rut szempontjából nézve fiatal kora, rátermettsége, kitartása, munkás hozzáállása, tisztasága és az illatszerek meghozzák az óhajtott biztonságot. A „célegyenesben” van.   

Az önkormányzati választások szavazóinak aránya jó közelítésben 40 százalék.
Igazoltan távol, mert beteg, mert úton van, mert dolgozik, talán 10 százalék.
Igazolatlanul távol – és ők ne nyafizzanak az eredmény miatt – kb. 50% – ázalék.
Jó hír, hogy a választások utáni sajtóértekezletek minden rendű és rangú szereplője úgy nyilatkozott, hogy a párt, amelyet képvisel, győzött. Az újraválasztott Tarlós István sikerét köszöni a jó Istennek! De a többiek is győztesként aposztrofálták szereplésüket. Így hát könnyű dolga volt OV-nak, aki mindezeket a rész sikereket összegezve azt mondta, győzött Magyarország. Majd hozzátette, hogy ez arra hatalmazza fel a nyerteseket, hogy ezután még többet dolgozzanak.
Most Bús Balázs politikus nyomán egy 1943-ból származó írásból idézek. Ezt Írta Hamvas Béla a hatalomról: „A hatalom még nem a közösség kérdése. Mindenki téved, aki azt hiszi, hogy a közösség jóléte, veszte a hatalom kérdésén múlik. A hatalom jellegzetesen még a harmadik bölcs körébe tartozik, s ha valaki meghatározását kívánná, azt kellene válaszolni: a hatalom az egyéni élet utolsó kísértése.
Az evangélium tudja, és nyíltan kimondja. Amikor a sátán a pusztában Jézushoz ment, először azt ajánlotta, hogy a köveket változtassa kenyérré. Mai nyelven azt mondhatnánk, hogy a megváltáshoz gazdasági programot ajánlott, csaknem a történeti materializmus elvét, a kenyérkérdés végleges rendszerét, szocializmust, a jólét emelését, s a nyomor, az éhség eltüntetését.
Jézus elutasította. A második ajánlat veszedelmesebb volt: menj fel a toronyba, szállj le onnan sértetlenül. A kísértés itt az, hogy – ismét mai nyelven szólva – mutasd meg korlátlan képességeidet, vakítsd el őket, mert így szerezheted meg a magad számára a legnagyobb tömeget.
Jézus nem akart sem gazdasági jólétet, sem olyan emberiséget, amelyet a nagy képességek vakítottak el. Valami egészen mást akart: túl gyomron, jóléten, híveken, tömegeken, teljesítményeken, isteni tehetségek ragyogásán és ragyogtatásán valami többet, s talán, ha akkor a Sátán nem jött volna el, nem értette volna meg magát olyan tisztán, gyorsan és véglegesen.
Akkor jött a harmadik kísértés: fölmentek a hegyre, s a Sátán így szólt: Itt van a Föld minden népe és országa, ha meghajolsz előttem, neked adom. Az utolsó kísértés a legveszedelmesebb és legfélelmetesebb: a hatalom... A hatalom jellemzésére éppen elég annyi, hogy a hatalom iránya mindig: le. Olyan helyzet, ahonnan csak lefelé lehet látni, fölfelé nem. Amiért az ember aggódik, amit fontosnak tart, amit akar, kíván, az mind lent van az ember alatt. De ez így még nem az egész. Mert mint a lét minden nem végleges helyzete, a hatalom is paradox. A paradoxon abban nyilatkozik meg, hogy a hatalmat az ember véglegesen elérni nem is tudja. Különösen nem tudja elérni az, aki a hatalmat akarja. Aki a hatalom birtokába jut, éppen az, akinek nem kell. Az, akinek cél, s akinek teher és fölösleges, akinek az egész mellékes akadály. Hatalom fölött igazán csak az rendelkezik, aki vonakodva nyúl utána, habozva használja, fanyalogva fogadja el, és szabadulni igyekszik tőle. És ha az ember el is éri, nem szabad vele élni. Aki a hatalommal él, azonnal elveszíti. A hatalom minden oldalán paradox. Mi lenne, ha Isten használná hatalmát? Csak a démonok hatalmasok. Isten: van...
A hatalom az ember egyéni kérdése. A végső kérdés, de még az emberi Éné. Még nem tartozik a közösség életéhez. Az ember egyéni életének, érvényesülésének, gyönyöreinek, élvezeteinek, a titáni Én szenvedélyének dolga. Ez az a gáncs, amit a démonikus Hatalmak az utolsó lépés küszöbén az ember elé vetnek. Aki belebotlik, annak vége. Megkapja a Föld országait és népeit, de szolgálnia kell a Sötétséget. Ez a hatalom. Macht ist böse – mondja Burckhardt, a hatalom gonosz. És igaz." /Hamvas Béla: A Láthatatlan történet sziget (1943)/
Nekem meg eszembe jut egy Illés-szám szövege: ...nem a hatalom szeretete, a szeretet hatalma...”
* * *
Összefoglaló a Rut 2-höz. Folytatódik az idill. Kiderül, hogy Rut Boász földjére jár böngészni (a lehullott, elszórt kalászokat felszedni). Kiderül, hogy Boász igen engedékeny a szépséges Rut irányában. A szolgáknak előírja, hogy hullassanak bőségesen böngésznivalót a földre. Rutnak értésére adja, hogy ihat a korsók vizéből, ehet velük együtt, megkínálják pörkölt árpával, visz belőle anyósának is, Noéminak. Kiderül, hogy Boásznak vannak rokoni kötelességei is, amelynek ő szívesen eleget is tenne. Rut aratástól szüret végéig böngészik. Noémi a kapcsolatépítést helyesli, sőt kitanítja Rutot: „Szegődj csak a szolgáihoz, nehogy valamelyik más szántóföldön kelletlenül fogadjanak.” Közöm. Ilyen visszafogottan megfogalmazott udvarlásról ritkán olvas az ember. Egyre közelebb engedi magához Boász a megözvegyült menyecskét. Eteti-itatja, megvendégeli csemegével, szép szóval tartja, elhárít minden akadályt az elől, hogy kellő mennyiségű kalászt gyűjthessen az ifiasszony. A történetnek persze itt nincs vége, csak a fejezetnek. A suivre.  

A zoom olyasmi, mint a gyereknótában a „zimmezumm, zimmezumm” (recefice bumm-bumm-bumm nélkül). Hangutánzó szó, az angol szótár utolsó lapján zúgás, búgás jelentéssel. Jogos, merthogy a motorosan vezérelt gumioptikák működés közben halk, zümmögő hangot adnak. Az enyém csendes, mert az én gépemen kézi zoom van.
Szeretem a zoomot alkalmazni olyankor, amikor nem látom tisztán, hogy mi van ott messze, mi a hajó neve, mely lágyan ring a Dunán, s különösképpen akkor, ha érdekes vonulatai vannak egy természeti tájnak, pl. négy-öt egymás mögötti már-már ködbe vesző hegyvonulattal, vagy városkép esetén. Ilyenkor a kép mélységében össze van nyomva, s mintegy egy síkba tereli a zoom az egymástól igen távoli épületeket, műtárgyakat. Egy fotó egy fél várost leképez annak bonyolultságát és gazdagságát megmutatva. Néhányaknak tetszett az a kép, amit két napja a gyermekkórház 5. emeleti ablakából készítettem Budapest egy részéről. Próbálom összegezni a látható elemeket: Alul az Üllői út lámpasora, mellette a Ludovika épülete. Fent a budai hegyek egy része. Középen balról kiindulva ilyenek következnek sorban: tabáni templom, vári rondella, Örökimádás-templom, Iparművészeti Múzeum rátolva a Kálvin tári ref. templomra, mellette a Belvárosi templom ikertornya, kicsit jobbra a mögöttük a Budai Vár, középen a lovas szobor, mellette a díszkapu.
A zoom tehát nem igazán nagyítás értelmű, inkább sűrítés. Mint a paradicsomé, mint a szörpöké, mint a zanzásított zenéké. Utóbbit nem szeretem, még akkor se, ha a Londoni Royal Szimfonikusok adnak egy sűrített Mozart-műsort vagy a Beethoven-összest nyolc percre összenyomva. A zene nem összenyomható, miként a tisztességes folyadékok se. Bachnak joga van hozzá, hogy nagy tehetséggel megírt művét elejétől a végéig meghallgassa valaki. A többi hiteles szerzőnek is. Tehát, amit a fotók esetén szeretek, a zene műfajában elvetem. Igazam is van, mert a zenének időigénye van, a pillanatnak nem. A fotókamera azt hozza egy síkba, amit a fél szemem is megtesz. A teret csak azért érzékelem, mert két oldalról valamelyest mögé látok a dolgoknak. Mivel a fotózás természetéből következik a láttatás igénye, ha síkmetszetét adja egy fénykép egy tájnak vagy településnek, akkor nem hamisít, csupán a valóságot ábrázolja.
Összefoglaló a Rut 1-hez. Elimelech és Felesége, Noémi éhínség idején Moáb földjére vándorol, hogy éhen ne vesszenek. Fiai moabita lányokat vesznek felségül. Ám mindkét fiú meghal. Az anyós, aki szintén megözvegyül, és két menye igen kilátástalan jövő elé néznek. Egyikük, Opra, biztatásra moabita földön keres megélhetést magának, ám a másik, Rut, ragaszkodik hozzá, hogy elkísérje anyósát Betlehembe, Noémi férjének földjére. Árpaaratáskor érnek oda. Közöm. Tisztelem és szeretem a Bibliát és benne Rut mesébe illő történetét. Mégis mindig elmosolyodom, amikor elém kerül az idilli elbeszélés. Mert hogy hívják Noémi szépséges menyét? Rútnak. Persze rövid u-val, és eredeti jelentése nem rút, hanem barátnő, felüdülés. Nekem a Noémi név is tetszik. Valószínűleg másoknak is, mert elég sok Noémi van itthon és Erdélyben egyaránt. Sorsuk azért volt meglehetősen kilátástalan, mert Noémi már idős volt ahhoz, hogy sógorházasságba fogadja valaki, megözvegyült menye pedig idegen nő volt, moabita. Mint tudjuk, a férfi nélkül maradt özvegyek ellátásáról senki sem gondoskodott. Sokan prostituálódtak közülük vagy éppen koldusszegénnyé lettek. Az akkori társadalomban ez így volt. Most valami elmozdulás mintha azért volna a nők javára.

A késztermék zárt műanyagtégelyben tartózkodik.
Neve: Ínyenc pástétom Libamájas. Idézem a rajta lévő szöveget:
„Összetevők: sertésszalonna, víz, sertésmáj, libamáj (12%), sertéshús, sertésbőrke, pácsókeverék [sic!] (só, tartósítószer E 250), stabilizátorok, (E 410, E 407, E 508), savanyúságot szabályozó E 262, cukor, fűszerkészítmény fűszerek és fűszerkivonatok, aroma, dextróz, ízfokozó E 624, E 631, só), aroma, savanyúságot szabályozó E 262...”
A poszt címéül ezt szántam: No Comment
Ám nem állhatom meg, hogy ne kommentáljam.
A név Libamájas pástétomot ígér. Ezt az ígéretét tornamutatványokon keresztül éri el. Ugyanis, amikor anyám libamájból pástétomot készített, libazsírba tett 100% libamájat, s mi kedvünkre kenhettük kenyerünkre, s kedvünkre sóztuk, ha akartuk. Ez a „készítmény” Libamájasnak nevezi magát, de csak 1/8-ad része libamáj, ha becsületesen beleteszi, amit ígér. A többi egy vicc.
Meg se kíséreli kiszámolni, hogy mennyi benne a „disznóság”: szalonna, máj, bőrke.
Mindjárt utána kitér a másik legfontosabb összetevőre: „víz”.
A pácsókeveréken jót derültem. Csakugyan így kell írni. Persze cs-nek mondjuk a szóhatár két betűjét, ha nem tudjuk, hogy az anyag pác-só. (Ezt a ziccert a gimiben is elkövettük.)
Van tehát benne só és némi élelmiszer-vegyipari izé: E 250.
Van aztán stabilizátor is benne 3 féle „E”. (Ha stabilizál, miért kell 3 napon belül megenni a kaját? Anyám zsírba hempergetett mája sokkal tovább megőrizte stabil ízét.)
Van még savanyúságot szabályozó Másik 3 féle „E” és még cukor (minek a májba savanyúcukor?), fűszerkészítmény (íme, a gyártási titok), kivonatok, aromák, dextróz, ízfokozó. Megjegyzem, anyám libamájához nem kellett ízfokozó, magáért beszélt a 100%-os máj. Még egyszer sorolja: aroma (lehet, hogy ez egy másik aroma) és megint csak savanyúságot szabályozó E 262. Hogy miért kell kétszer szabályozni a savanyúságot egy azon pástétomban ugyanazzal a vegyszerrel, fogalmam sincs. 
Miként arról sem, hogy miket etetnek meg velünk?
***
Legyen akkor most szó rólunk. Az üzletlánc mellékhelységei korszerűek, a férfi részleg egész biztosan. Nyitott közlekedő, de jól elhelyezett keresztfal teszi átláthatatlanná a folyosót. Középen hideg-meleg víz, elektromos kézszárító, fölöttük tükör. Balra a piszoárok, jobbra klotyók. Én balra. S ameddig ott tartózkodom, hallom, hogy köhécsel valaki a túloldal valamelyik fülkéjében. Van ilyen. Olyan is van, hogy letépi a papírt a hengerről. Sose voltam még benn, a hang alapján úgy vélem: óriás henger van a kabinokban. Ami feltűnő, a tépések gyakorisága. Ebben a tempóban arra sincs ideje a bent ülőnek, hogy a háta mögé vigye a letépett papírt. Egy-kettő ... tíz ... tizenöt ...  jó ideig hallani a henger forgását, a gyors ütemű tépkedéseket. Majd abbamarad a dolog, s az esetleg kit tartózkodók megnyugtatására öblítés hangját is hallani. Nem tudom eldönteni, hogy a bent lévő született lejmoló, szegény ember, smucig alak, aki egy fillért se ad ki, ha nem muszáj, ún. proletáréhség megszállottja, akinek a jelszava: Mit lehet itt ingyért kapni?
Nem tudom. Nem is az én feladatom számon kérni a pasitól, hogy miért tartalékol klotyópapírt békeidőben.
Inkább kijövök.
Összefoglaló a Bír 21-hez. Az izraeliek megesküsznek, hogy a történtek miatt egyik se adja lányát feleségül Benjamin fiaihoz. Utóbb megszánták Benjamint. Rájöttek, hogy lányok nélkül kihal a közülük való törzs. Feltűnt nekik, hogy Jábes lakói nem harcoltak mellettük. Ezért 12 000 embert küldenek ellenük, akik a férfiakat és asszonyokat kardélre hányják, csak a szűzlányokat tartják életben. Ezeket a lányokat azoknak a férfiaknak adták, akik életben maradtak a Rimmon-szikla árnyékában. Így sem jutott mindenkinek asszony. Esküjüket nem tagadhatták meg, ezért arra biztatták a Benjamin törzsbelieket, hogy menjenek Silóba, ahol szüretkor táncot járnak a lányok. Ragadjanak maguknak feleséget. Így is tettek az adott kényszerhelyzetben. Közöm. Elég messziről nézem az ókori erőszakosságokat. Nem mintha ma nem lenne ilyesmi, csak sokkal burkoltabban, azaz gyáva módon, többnyire a szörnyűségek eufémizmusba burkolásával: pl. etnikai tisztogatásnak nevezik a brutális népirtást, konzumnőknek és efféléknek a prostitúcióra kényszerített nőket, emberkereskedőknek nevezik azokat a gazembereket, akik embereket rabolnak, hogy eladják őket rabszolgának, esetleg munkára kényszerítsék, szerveivel üzleteljenek vagy perverzitásukat éljék ki a szerencsétleneken. Semmivel nem tisztességesebb ez az eljárásmód. A nagy különbség abban áll, hogy reményünk alapos a megváltás ténye miatt.            

Tegnap belekaptam a háttértévézés témájába. Nézzük meg egy kicsit közelebbről. Amikor én bevonultam sorkatonai szolgálatra, az ország mindenféle tájáról érkeztek újoncok. Volt nem is egy közöttük, aki életében sose látott még tévét, tán villany se volt a tanyájukon, sose csocsózott (ez a egy asztali tekerős focijáték). Akkoriban állami tévéadás volt divatban. A szoc.reál értékeket tükrözte, de úgy gondolom, hogy mégis adott valamit azoknak, akik még azon a szinten se álltak tudásban, tapasztalatban, hogy ne mondjam, civilizációban, kultúrában. Elképzelhető, hogy a tévénézés szokássá alakulása folytán agymosásuk megtörtént, s meg is rekedt a tévéműsorok színvonalán. A civilizáció megannyi eszközéről mondható ez el. Nézem a számítógépes játékokat. Egy darabig fejlesztenek, majd unalomba fulladnak. Hallgatom a youtube zenéit. Egy darabig kielégítik zenehallgatási igényemet, majd a bőség zavara miatt belefulladok a sok hangba. De ez a helyzet az okostelefonokkal is. Szokássá aljasul a telefonnal való babrálás. Mintha utóbbiról azt olvastam volna, hogy egy átlagos mobiltulajdonos 7 percenként kap a készülékéhez, hogy valamiféle információhoz juthasson. A lényeg: az eszközök egy darabig valós szükségletet elégítenek ki, s egy szint felett visszaüt a használatuk. Tovább nem hasznosak, sőt károsak. Most visszamegyek az Ószövetséghez. Ugye a Bibliában írva van, hogy ne csinálj magadnak faragott képet az Úrról. Ők mégis elkezdik gyártani az aranyborjút, valamit, hogy elképzeljék, milyen az Isten. Azóta a képzőművészetek egyik alaptémája, hogy szentek és az Isten ábrázolása. Soha nem sikerül egy élő Krisztus-arcot összehozni, egy hiteles Mária-képet megmutatni. Már-már megmosolyogni való, hogy a fatimai Szűzanya szobrával szemben áll a medjugorjei, középen a lourdes-i, esetleg a máriabesnyői. Ezek a szobrok nem igazán hasonlítanak egymáshoz. Miként a Krisztus-ábrázolások se az igazi archoz. Azt mondhatni: egy darabig közelítenek a szentekhez, az Istenhez, majd megrekesztenek azon a szinten, amelyet képviselnek az alkotások, de messze esnek az eszményitől, a valóságostól. Így zárják el a további fejlődés lehetőségét ahelyett, hogy elősegítenék. A misztikusok tapasztalatait olvasva merem állítani a leírtak realitását.             
Összefoglaló a Bír 20-hoz. A levita, aki mellékfeleségét összetrancsírozta és elküldte a 12 törzsnek, kérte, hogy példát statuáljanak, mégpedig együtt. A vezetők összegyűltek és megkérdezték az Urat, hogy felvegyék-e a küzdelmet a gibeaiakkal, akik Benjámin törzse földjén laktak. Háromszor kérdezték meg, s két esetben mégis csúfos vereséget szenvedtek, bár harmadszorra legyőzték az ellenséget. Benjámin fiai először 22 000 embert öltek meg, majd 18 000-et, ám harmadszorra rajtavesztettek, „az Úr megverte Benjamint Izrael előtt, akik megöltek 25 100 harcost.” Majd Gibea ellen fordultak és kardélre hányták, aztán felgyújtották a várost. Csak mintegy 600 ember menekült meg a pusztai sziklák védelmében. Furcsa az az aránytalanság, ami a bosszú oka és a bosszú végrehajtása között feszül. Egy nővel csúnyán elbántak a perverz gibeaiak.  Az ennek nyomán támadt csatározások során több mint 65 000 katona halt meg. A káoszt fokozza az a tény, hogy a magukat igaznak vélő izraeliták két esetben vesztenek (40 000) halott, noha megkérdezik előzetesen az Urat. Harmadszorra is bizalommal fordulnak hozzá, akkor ők ölnek meg 18 100 embert. Érdekes, hogy csak a győztes számolja meg, hányat kaszabolt le az ellenségből. Ám a saját oldalán is nyilván akadt elesett harcos. Közöm. Részben elmondtam. Az Urat kérdezik, érdemes-e felvenni a harcot, s aztán válaszától megnyugodva indulnak harcba, amit elveszítenek, másfelől egy csapda, amibe oly sokszor beleszaladt már az emberiség: Pl. a trónörökös meggyilkolását követően tör ki száz éve (1914) a világháború, amelynek hadüzenetében Ferenc József „mindent meggondolt, mindent megfontolt”, és amelyet nagyjából el is veszített. A hullák számát tekintve sokkal borzalmasabb az eredmény: 25 millió halott a különféle népek vesztesége. Kicsiben is így indulnak a csaták: „Szidta az anyámat” – hangzott az én időmben, s ezért a diákok képesek voltak egymást véresre verni.

Ma bent jártam Levi kórházi szobájában. Uncsika mindnyájunknak örült. Folyik annak a kipuhatolása, hogy mitől volt eddig öt ízben maga alatt ez a természeténél fogva vidám kisember. Van rá esély, hogy annyi a dolog, hogy túl hosszan nem étkezik. Az esti korai lefekvéstől reggelig. Mivel kis súllyal született, vagy késő este kellene még valamiket ennie, vagy éjszaka, hogy a cukorszintje normalizálódjon. Hétfőn terheléses cukorvizsgálattal kívánják rövidre zárni a problémáját. Remélhetően kezelhető az elesettsége, és meg is szűnik. Többet most nem tudok erről, s ami valószínű, az még nem végeredmény.
Készítettem róla és a kórházat környező épületekről fotókat. Azért vittem a kamerát magammal, mert az ötödik emeleti folyosó végéből megcélozható a Vár, s minden, ami közben van. Érdekes élmény rázoomolni egy-egy épületekkel tömött városra. Valahogy egymás mellé teszi a gép a térben egymástól kilométerekre eső épületeket, műtárgyakat, a tájakat, esetemben a budai hegyeket.
Miklós fiú éjszaka háromszor ébredt arra, hogy ilyen-olyan sérült gyerekeket hoz a mentő. Egy család azért verte fel a folyosó csendjét, mert a szobájukban nincs televízió. Márpedig tévé nélkül nem élet az élet, mint ahogyan mobil nélkül, laptop nélkül se. Ó, ha belegondolok, hogy gyerekkoromban nem létezett tévé Mo-on, nyilvános telefon néhány forgalmas útkereszteződésben, lakástelefon a hatalom kegyének a függvényében volt, vagy sem. Mi tagadás, ahol Levi fekszik, van tévé. Amikor a két beteget fogadó szobába új jövevény érkezett, első dolguk a tévé bekapcsolása volt. Nem nézték egész nap, fogalmuk se volt róla, hogy éppen mi megy benne, de a képernyőnek villognia kell. Hozzátartozik komfortérzésükhöz. Este Levente szeme is rátapadt a mozgó alakokra. Ekkor kérte Miklós, hogy kapcsolnák ki, hiszen senki sem nézi. A kisgyerekek pedig jobb, ha alszanak. Meglepő volt a szomszéd felnőtt reflexe:
– Persze, kapcsolja csak ki nyugodtan. Mi már megszoktuk, hogy szól a tévé, mint minden lakásban.
– Nálunk nem – mondta Miklós.
Mire az asszonyka: – De jó maguknak.
Alig állta meg Miklós, hogy vissza ne kérdezzen: – Aztán miért jobb nekünk, mint bárkinek. Senkinek sem kötelező tévét tartania lakásában.   
Összefoglaló a Bír 19-hez. Egy levita mellékfelesége megunta férjét, és hazaköltözött apjához. Jó idő elteltével a levita utána utazott két szamárral és egy szolgával. A nő apja napokig tartóztatta, ám csak eljött az indulás ideje, s akkor hazafelé vették útjukat. Mivel esteledett, bementek egy Gibea nevű helységbe, ahol senki fia nem kívánta befogadni őket. Végül egy öregembernél húzódtak meg. Ekkor az ellenséges érzületű és sötét erkölcstelenségben élő alvilági figurák körbevették a házat, s követelték, hogy hadd erőszakolják meg a férfi vendéget. Az öreg meg akart velük alkudni, felkínálva tulajdon szűz lányát. Ekkor a levita kivitte nekik mellékfeleségét, akin azok mind erőszakot követtek el, reggelre a nő meghalt. A levita hazavitte, és a halottat 12 részre vágva minden törzsnek elküldött egyet, mintegy jelképezve, hogy most aztán kiássuk a csatabárdot, mert a Benjámin törzséhez tartozók követték el ezt a gyalázatot. Közöm. Ma mintha fordítva szokott volna történni a dolog, ami egyáltalán nem ildomosabb. Harcok során, háborúk idején védtelen nőknek esnek a megkérgesedett szívű katonák. Gondolom, a folyamatos öldöklés készíti ki őket erkölcsileg. Az összefoglalóban alviláginak emlegettem a lakókat. Az eredeti szövegben a Beliál szó szerepel, s ez alvilági hatalmat jelent, azaz kb. gonosztól megszállott az értelme. Mit szóljak a mai fajtalankodókhoz? Szegény világ, szegény Európa.       

Levi unoka cukorszintje olykor kórosan alacsony. Ma a Heim P. Gy.kórházba került, ahol kivizsgálják. Mellette lehet papa vagy mama. Komplikálja a dolgot, hogy kis Dominak nem jó, ha betegosztályon nevelkedik. A vizsgálódások várható ideje az előre jelzések szerint 10 nap. Időnként majd írok róla. Most csak annyit, hogy nagyon szeretem ezt a kis uncsikát. Az Isten áldása legyen rajta és szülein.
A koriból hazafelé egyetlen spirituálé-foszlány munkált-muzsikált-motoszkált bennem:
„Ha reánk tör a homály, ne fájjon, ami fáj,
ne félj, te kicsi nyáj, az Isten véd!
Az ég, a föl a világ mind az ő szent kezén:
Ne félj, Te kicsi nyáj, az Isten véd!
És kedves neki minden szegény,
ne félj, te kicsi nyáj, az Isten véd!
Csak övé az élet, övé a lélek,
övé az ének a szívemben...”     

Pál egyik levélrészletét úgy fordították le, hogy csaknem eszperente nyelven cseng. Nem állítom, hogy furcsa részt találtam meg, de olyasvalami, ami a Károli-féle szövegben így áll. „...legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtelen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon.” (Fil 2,15) Ha jól számolom, a mondaton belül 30 e-hang szerepel. Persze elmegy, de nem szerencsés, miként Petőfi versében ez a sor: „mely nyelv merne versenyezni véled.” (A Tisza)
Van aztán egy nyelvtörő is, mely a ma olvasott evangélium része. A fordítók használhatnának szinonimákat, hogy ne gyötörje a felolvasó papot a helyes kiejtés: Kérjetek és adnak nektek, ... zörgessetek és ajtót nyitnak nektek.” (Vö. Lk 11,5skk) Bocsánat, de adódik a profán hasonlat: Jobb egy lúdnyak két tyúknyaknál. Tagadhatatlan némi hasonlóság.  Ki lehetne kerülni: Kérjetek, és adatik nektek, zörgessetek és megnyitják kedvetekért/előttetek/kérésetekre... az ajtót. Mindez kis figyelmesség csupán, mégis gördülékenyebbé teszi a szöveget, ennélfogva jobban megfogja a hallgatókat, mint a nyelvgyötrő. Fordítók: Akinek füle van hozzá, hallja meg!
***
Gyerekszáj: Tegnap este az 1241. sz. unoka,
Levi: Apa, gyele, Hold! (mutatja a szobája ablakába bevirító teliholdat este)
apja: Aha, tök szép, köszi! És amúgy, tudod, hogy mi az a hold?
Levi: Egy nagy tejes labda!
apja: Awwwwwww...     (Facebookból beemelve)
***
Felvettem Klári biztatására a Tinta kiadóval a kapcsolatot egy rövid bemutatkozó levélben. Csatoltam hozzá tervezett kötetem anyagát. Csend van körülötte. Én is csendes vagyok. Egy könyv fussa meg a maga életét, én meg az enyémet. Ha jó, fogyjon, ha rossz, mellőzzék. Sok a könyv és kevés az olvasó. Viszonylag közelről ismerem a kiadók helyzetét. Mind bestsellerre vár, hogy talpon maradjon. Addig meg az egekből indítják a könyvek árát, hogy legyen miből engedniük.    
Összefoglaló a Bír 18-hoz. Dán törzse földet keresett, ahol letelepedhessen. Kiküldtek öt embert, hogy kémleljék ki a környéket. A törzs 600 embere pedig fegyverben várta a híreket. Összefutottak Micha levitájával. Szó szót követett, eladdig, hogy magukkal vitték az istenszobrokat, az efódot és az öntött szobrot (terafim) gazdástul. Így lett saját papjuk. Micha emberei utánuk eredtek, de nem kapták vissza sem az ezüst szobrokat, se a papot. A fegyveresek megtámadták Lais városkát, lakóit kardélre hányták, városukat felgyújtották, majd újjáépítették. Közöm. Hányszor sarcolták meg az ilyenek az olyanokat, hányszor pusztították ki ezek azokat, hányszor vették el az egyikek minden vagyonukat a másikaknak. A Pál utcai fiúk regény, de a benne szereplő „einstand” fogalommá vált hazánkban. Ugye, jöttek a Pásztor gyerekek és a Múzium-kertben golyózó kisdiákok érezték, hogy „ebből a gyövésből még baj lesz”. Az erősebbek „jogán” kicsavarták a gyengébbek kezéből a golyókat. „Einstand vót.” Igen, az erősebb jogán. A dolgot majd a Názáreti által életbehívott ellenségszeretet rendezi el, akinek az erőtlensége végtelen erőt képvisel. A Pásztor gyerekek meg megkapják a golyókat, azokat is, amelyek otthon vannak tartalékban. Ezeknek nemcsak sarcot fizetnek azok, hanem még tesznek is hozzá, de azt nem teszik hozzá: Költsétek patikára!             

Ne kívánja senki, hogy belemerüljek az állami irányítású tömegközlekedés egyik legfrissebb hajtásának az elemzéséhez. Sose végeztem kutatást e témában, sose tartottam utasszámlálást, és még összehasonlító elemzéseket se végeztem a tekintetben, hogy a velencei gondolások, a Szajnán állandóan turistákkal teli hajócskákban mi a vonzó, s a mieinkből miért hiányzik a több élet. Mindenesetre a Duna-parton járkálva sokszor láttam, hogy a BKK hajókban lézengenek az utasok, noha turistaként is a világ egyik legszebb fővárosát sétahajózhatnák keresztül-kasul, élvezhetnék a jó levegőt, készíthetnének egyedülálló képeket különös aspektusokból a városról.
Minden kutakodás nélkül arra gondolok, hogy több okra vezethető vissza a dolog.
Az első, kevés lehet a reklámja különösen külföldön, s az idegen turisták eleve kerülik, mert nem tudják hogy van.
A magyarok nem érnek rá, mert túlságosan lassú közlekedési eszköz ahhoz, hogy mindennap ezzel járjanak munkába. Pedig a hajó ringatása, az utazás hangulata naponta relaxálná azokat, akik részesei.
Ha a gondolákkal s a Szajnán közlekedő vízi járművekkel összevetem a hazai kishajókat, első pillantásra kiderül, hogy a Velencei hat méteres sajkák csinosak, számos szolgáltatást nyújtanak, eladdig, hogy énekes fújja az O sole miót. A francia főváros hajói ápoltak, csinosak, szépek, festésük jobbára kifogástalan. Egy rozsdásodó hajó nem igazán bizalomgerjesztő. Márpedig, ha végignézek a hazai állományon, leginkább az jut eszembe, hogy rájuk férne a tatarozás, rozsdátlanítás, újrafestés. (Mit mond a matróznóta? „Nem kell súrolni-pucolni minden kikötőben...” Lehet, hogy nem kell, de olykor mégiscsak kellene.) Kinek van kedve olyan hajóra szállni, amely kinézetre hanyagolt, amelynek a fellógatott mentőövei a természeti elemek hatására szétrepedeztek. Ebben látom a különbségek alapvető okát. Egy ízben a különbségek ellenére is jegyet váltottam az egyik hajóra, és végigszeltem vele a fővárost északról délre haladva. Kezemben sűrűn kattogott a fényképezőgép. Ennyi pénzért egyetlen sétahajóval se tudtam volna ugyanezt megcsinálni. Nem tudom, ma mennyi a tarifa, én másfél éve(?) 400.- ért utaztam volna, ha a jegykezelő vissza tudott volna adni 500-ból. Nagyon sajnálkozott, hogy ez nem megy, ám meg se kísérelte, hogy az órás út során felkeressen, hogy most már van aprója. Lehet, hogy ez a mentalitás se túl vonzó a potenciális utasok megfogására. Az akkor készült képekből a fb-ra teszek posztom mellé néhányat.
Összefoglaló a Bír 17-hez. Epizód. Király nincs, bíráról sem tudunk, mindenki azt tesz, amit akar. Élt egy Micha nevű ember, akit anyja csaknem átokkal sújtott, mert nem tudta, hogy fia vette el 1100 ezüstpénzét. A dolgot a fiú bevallotta, s ettől szent lett a béke. Az asszony az ezüstművessel istenszobrokat öntetett-faragtatott a nemesfémből, melyek afféle házi szentély díszei lettek. Egyszer egy levita keresett szállást, s szeretett volna letelepedni valahol. Micha invitálta: Légy apám és papom. Teljes ellátást adok neked. Így is lett. A levita letelepedett mindnyájuk megelégedésére. Volt a háznak papja. Közöm. Afféle interregnumról ír a szerző, amikor kissé kaotikus a helyzet. A klerikusok és a világiak viszonyát akkor szigorú szabályok rendezték. Jóval később a közösségek gondoskodtak a papjukról, az egyház földi hatalmat is képviselt, amennyiben a gazdagabb klerikusok birtokok felett rendelkeztek, szolgahaddal is akár. Utóbb a kegyúri jog divatozott, s tartotta el a templomokat, klérust. Korunkban ez az intézmény megszűnt, s a papság, valamint a világiak viszonya többnyire személyfüggő viszony. A feleken áll, hogy kapcsolatuk, barátságuk milyen szoros. Sokan úgy vélik, hogy lényegesen közelebb kellene állniuk egymáshoz a klérus tagjainak és a családoknak. Napjainkban éppen egy pápa által összehívott, család témájú szinódus taglal ilyesfajta kérdéseket.