Mickey webnaplója

– 50 éves hidegrekord dőlt meg az éjszaka Magyarországon. Van ilyen.
– 23 éve egyesült újra a kettészakított Németország. (Azonnal leesett, hogy a mi támogatásunk semmivé lesz az NDK miatt)
– Közel áll az USA kormánya az államcsődhöz (lehet, hogy máris benne van?)
– Idén teljes mértékben visszafizettük a Magyar Királyság által 1924-ben kibocsátott dollárkötvényeket, így jövőre azok kamatai már nem terhelik a költségvetést – írja az mfor.
(Nincs új a nap alatt. Az eladósítás visszamegy 89 évre, és bármilyen furcsa, lehet, hogy 89 év múlva is jelen lesz. Unokáink elől szívnánk el a pénzt, életteret, levegőt.)
– A vízutánpótlás mértékét meghaladja a talajból elillanó víz mennyisége. Ez elsivatagosodáshoz vezet, ha nem teszünk tudatosan értelmes lépéseket a vízelillanás megakadályozására.
– Meg nem erősített hírek szerint a Valdai Klub ülésén szeptember 19-én Putyin orosz elnök előadást tartott, amelyből néhány mondatot idézek. Azt is óvatosan teszem, hátha hírlapi kacsa az egész. Ilyeneket mondott volna ezzel a címmel: Oroszország meg fog térni, Európa a pokol felé tart. Néhány kiragadott mondat: A Nyugat azon az úton jár, hogy megtagadja, sőt elutasítja saját gyökereit, így a keresztény gyökereket is, mely a nyugati civilizáció alapja. Ezekben az országokban megtagadják nemzeti, kulturális, vallási, sőt nemi azonosságukat is. Ezekben az országokban olyan politikát folytatnak, mely egyenlőként kezeli a gyermekeket nevelő családot az egyneműek partneri kapcsolatával. Ez a politika egyenlőségjelet tesz az Isten-hit és a sátánban való hit között. …Ez az út a pusztulást hozza és a kultúra primitívvé válásához vezet. A Nyugat már nem képes reprodukálni magát, még a migránsok segítségével sem. A kereszténységben megtalálható erkölcsi értékek nélkül, melyek évezredeken keresztül formálták az embert, az ember elveszti méltóságát és embertelenné válik. Mi fontosnak tartjuk e keresztény értékek megőrzését.
Tovább is van, de nem mondom tovább, mert ez is sok egyszerre.
Nekem az a poén ugrott be, hogy ha ez igaz, akkor Putyin a damaszkuszi útra tért, s jó oka van rá: Neve kötelezi: az orosz puty szó út jelentésű, ha tehát igaz volna a hír, akkor az elnök valóban nagy putyesésztvije (utazás) résztvevője.
Teljesen nem lehet kizárni. Gorbacsov tudmásom szerint a moon-szektához csatlakozott annak idején.

Fiunk születésnapjára azt a hasznosságot kapta, amire francia nyelvvizsgájához szüksége volt.
Tegnap nemcsak a hit évének lett vége, hanem annak az átmeneti időszaknak is, ami az egyetemi záróvizsgái és diplomája kiadásának az ideje között feszült.
Ma reggel értesült, hogy megvan a szükséges pontszám, megvan a nyelvvizsga. Kezében a marsallbot, mehet a diplomájáért, ami már oly régóta kijárna neki (és még hány embernek, akik nyelvvizsgával kínlódnak, noha becsülettel befejezték felsőfokú szakirányú iskolájukat). 
Nekem meg szintén megvan a születésnapi ajándékom. Igen jól esett ugyanis ezt a hírt hallani.
Fiú, gratula!
Je suis heureux!

Olyan észrevétlenül érkezett, mint egy nagyon kedves simogatás.
A panellakó nem igazán tudja befolyásolni a lakásfűtést. Vagy megindul az egész házban, vagy nem.
Eddig a „vagy nem” érvényesült annak ellenére, hogy a ház alagsorában működik egy abszolút automata kazán, amelybe táplált hőmérsékleti adatok megléte indítja meg vagy zárja el a fűtést. Egyebekben pedig igen kordában tartja. Nálunk 23 foknál magasabb nem lehet a hőmérséklet, mert akkor a kazán duzzogni kezd és mérgében kikapcsol.
Ma kegyes hangulatban leledzhetett, mert „ránézett” a naptárjára, „leolvasta” a külső környezet hőmérséklet éjszakai-nappali szóródását, „osztott-szorzott”, majd egy határozott összpontosítást követően fűtésre kapcsolt.  
Én őrzöm a lakást ma is, mint rendszeresen és általában.
Egyszer csak megérint valami. Nehéz ezt szavakban érzékeltetni, de mintha kellemesebb volna idebent a hőmérséklet, mint az a ház benapozásából, s a sűrű felhősödésből következne. Odamentem a fűtéscsövekhez, és érzem, hogy kellemesen langyosak. Mindjárt nekivetkőztem. Dehogy fogok dzsekiben és pantallóban üldögélni, amikor langymeleg vesz körül. Egyelőre hagyom maximumon a Hertz-szelepeket is, ameddig a falak kissé fel nem engednek korábbi dermedtségükből.
Ráérek mérsékelni a meleget, amikor beállt valamiféle állandóra.
Ma kellemesen ért az a meglepetés is, hogy nem csütörtökön, hanem csak egy nappal később kell vérvételre mennem. Minden egyes napi csúszás ajándék.
A hétvégi ételek is fogynak, csak egy napra való van. Meg kell hagyni, nem bánom.      

Vákuum. Igen, vákuum keletkezik, amikor létszámunk redukálódik. A vendégségből hazajövet, a miséről hazajövet, amikor a közelünkben lakó fiatalok hazaviszik unokánkat, s végül, amikor Tücsi is kivonul a lakásból munkája után nézve.
Én még vagyok? – tapogatom meg magamat.
Pont én, akik egyike vagyok azoknak hivatalból, akik bal féltekével gondolkoznak (vö. tegnapi poszt), s akikről kiderült, hogy kevésbé fogják a lényeget (mert elemeznek, okoskodnak) mint a nők, s még inkább, mint a gyermekek. Én azért szeretném tovább árnyalni a képet. (Ezt újabb okoskodásnak lehet betudni.) Azt hiszem, a végtelen, és számunkra be nem fogható Valóságot elég messziről pedzik mind az okoskodó-elemző férfiak, mind az intuitív nők, mind az ártatlan gyermekek. A férfiak védelmében hangoztatom: ennek a hármasságnak egymást kiegészítő volta miatt elengedhetetlenül nagy szükségünk van egymásra; legalábbis így gondolom.
Visszatérve az egyedülléthez, kedves olvasóimat beavatom abba, hogy a vákuum keltette magányomat mivel ütöm el.
Hajnalban többnyire lendületesen írni kezdek. Alighanem eltérő az emberek alkotókedvének napi ideje. Én koromnál fogva későn fekszem és korán kelek. Frissen, kipihent aggyal ugrom neki soron következő elemzéseimhez. Mivel férfi vagyok, az én feladatom, hogy az élet apró mozzanatairól tájékoztassam azokat, akiket ez egyáltalán érdekel. Próbálom a lehetőségeim szerint humorral tenni, hogy rá ne unjanak okoskodásaimra, akik „ilyet szeret”-nek (plagizálom az „A jó lovas katonának” kezdetű népdalból). Tehát először írok, majd előtte-utána próbálok kapcsolatot teremtetni az égiekkel. Nem könnyű, mert ehhez kellene az intuíció, az ártatlanság, több empátia, intenzívebb befelé figyelés és semmire se gondolás. Ez nekem nehezen megy.
Reggeli, mise, ha kell vásárlás. (Ma nem kell.)
Szoknom kellene, hogy magammal vigyem fényképezőgépemet misére, mert közel a Duna, s észszerűbb (ne húzd alá pirossal, az új helyesírás szerint írtam, teljesen ésszerűtlenül) volna annak szépséges partján kószálni, mint a séta felét azzal tölteni, hogy tőlünk indulva megközelítsem a partot.
Ez alig jut eszembe, pedig hasznos volna. Na, majd.
Napjaimat könyvek, rejtvények, tévé, fotózás, internet előtti üldögélés között töltöm.
Újabb kísérletem a komplexitásra törekvés jegyében a szinesztézia sajátos megnyilvánulása. A fb-ra feltett képek és a napi posztjaim összehangolása, amikor lehetséges.
Újabban szokott sikerülni.
Azt gondolom ugyanis, hogy a két műfaj, a képalkotás és az írott szövegek alkotása egymást előnyösen kiegészít(het)ik. (Már megint okoskodom. Csináld, és kész!)
Szeretnék olyasvalamiket megosztani e módszerrel, amik érdeklődésre tarthatnak számot az ismerőseim körében.
Azt hiszem, mára ennyi elég, és kicsit hozzájárult a már régóta folyó bemutatkozásomhoz. 

Ki az, akit féltek én, az északi féltekén. 
Mindazt, aki az egyik féltekén
kívül nem használja agyának másik féltekéjét.
Féltek? Én
nem.
A magyar guminyelv még más lehetőségeket is kínál a féltekén szó átértelmezésére.
F. élte kén; (a gyáva) fél tekén, félt ekén.
Még József Attila is eljátszott a lehetőséggel: / Ön, míg a szóból értek én, / nem lesz tanár e féltekén... / 
Eme szerény bevezető után hadd térjek ki rá, hogy ma reggel (évek után újra) találkoztam a piruettező akt sziluettjével, aki alapvető látásunk szerint az óramutató járása szerint vagy ellenkezőleg látszik táncolni. Meg is osztottam a figurát a fb-omon. A tesztet mindenki elvégezheti, s ha hisz a hozzá fűzött kommentár igazának, akkor az első esetben jobb féltekéje a domináns az ő életében, ellenkező esetben pedig balféltekés. Talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy magam jobb féltekés vagyok. Akárhányszor újra ránézek a forgó szoborfélére, az nekem mindig az óra járásával egyező irányban rója a köröket. De ha rákoncentrálok arra, hogy ez elképzelhető ellenkező irányban is, akkor vált a látvány. Visszafelé fog forogni a hölgyecske. Aki nincs a facebookon, annak a kedvéért idemásolom a kísérőszöveg egy részét, hogy érzékelje, miről is elmélkedem.
„táblázat a két agyfélteke gondolkodásbeli különbségeiről
Bal agyfélteke:
Logikus
Következetes
Racionális
Analitikus
Objektív
Részletekre koncentráló

Jobb agyfélteke:
Véletlenszerű
Intuitív
Holisztikus
Összefoglaló gondolkodásmód
Szubjektív
Egészre koncentráló
A legtöbb személy valamelyik fajta gondolkodásmódot előnyben részesíti a kettő közül. Néhányan közülünk azonban képesek egyenlő módon használni mindkét agyféltekéjüket.
Általánosságban az mondható el, hogy az iskolában jobbára a bal agyféltekés gondolkodásmód a jellemző, míg a jobb agyféltekés aktivitás háttérbe szorul.
A bal agyféltekés, relatív tantárgyak a logikus gondolkodásra, analízisre és pontosságra fókuszálnak.
A jobb agyféltekés tantárgyak a másik véglet, az esztétikára, érzésekre, és kreativitásra összpontosítanak.”    
Nesze nekem, nesze nektek, akik csak egyik, csak másik, csak mindkét féltekével tekézgettek. 

Amikor blogomban közöltem az évezred környékén keletkezett profetikus írásomat hetvenhetedik János Pál megválasztásáról, aki egyszerű és szegény életvezetési modellt tartott, akkor (2013. március 14.) sokáig fent volt a freeblogon, ám az a webhely ezen vagy máson annyira meglepődött, hogy teljesen kifeküdt. Máig se tért magához, és kétséges, hogy valamikor újraindul. Az eltelt időszakban más tárhelyet kerestem blogomnak, s az eltelt időszakban három könyvet olvastam LXXVII. János Pálról, akit történetesen Ferenc pápának hívnak. Az első könyv jól informált személyiségéről. A másodikon azt éreztem, hogy le akar csapni egy érdekes témára, és mindent összehord, érdekes anyagokat az egyház mai kihívásairól (de utálom ezt a szót, nincs rá magyar megfelelő, mert ezen érzem az amerikai? ízt). Viszont magáról a pápáról keveset tud, ezért inkább jóslásokba bocsátkozik, hogy mi lesz a riói ifi világtalálkozón stb. Ez a mostani füzetnyi interjúkötet, melybe egyéb beszédeket is felvettek, hogy mégis kitegyen egy kisregényre való anyagot, egy jezsuita beszélgetése a pápával, aki eddig a legárnyaltabban fejti ki, hogy miről mit gondol Ferenc pápa. A legérdekesebb nekem, hogy ha valaki bedob egy új kategóriát, azonnal baj van a fogalom pontos fordításával, jelentéstartalmának kifejtésével. Ilyen volt a múltszázadban elterjesztett inkulturáció, a szubszidiaritás, a családegyház, az aggiornamento. Ilyen ebben a könyvben a megkülönböztetés és a határ fogalmak.
Érdekesebb megfogalmazásaiból idézek egy csokorra valót. „A gyóntatószék nem egy kínzókamra, hanem az irgalom helye, amelyben az Úr arra ösztönöz bennünket, hogy a lehető legjobbat tegyük.” (30. o.)   
„Istennel a mában kell találkozni. … mint Illés, a lágy szellőben találjuk meg … ehhez szemlélődő magatartásra van szükség: amikor az ember érzi, hogy helyes úton jár, vagyis megértéssel és szeretettel fordul a dolgok és élethelyzetek felé, annak a jele, hogy jó úton járunk, a mély béke, a lelki vigasz, a szeretet Isten és minden dolog iránt. ” (36. o.)
„Ha valaki abszolút biztonsággal kijelenti, hogy találkozott Istennel …, ott valami nincs rendben. … Mózes mindig helyet hagyott a kétkedésnek. Az Úrnak teret kell hagyni, nem pedig a mi bizonyosságainknak. Vagyis alázatosnak kell lenni. A bizonytalanság ott van minden igazi megkülönböztetésben, amely nyitott a lelki vigaszból fakadó megerősítésre. … Szt. Ágoston: Keressük Istent, hogy megtaláljuk, és találjuk meg Istent, hogy mindig keressük Őt!” (37. o.)
További finomítások: Bele kell vágni a találkozás keresésének kalandjába, és hagyni kell, hogy Isten keressen bennünket, és ránk találjon. Ha a keresztény mindent akar ..., nem talál semmit. .. Isten jelen van minden ember életében. Bárki életében. Ha élete merő szerencsétlenség, ha bűnök serege, kábítószer vagy bármi más törte össze, isten ott van az életében. …Bízni kell az Istenben!” (38. o.)
Nem szeretem az optimista szót, inkább a reménységet szeretem.
A művészetekről vallott nézeteit, az általa kultivált műfajokról: (40-41. o.)
Próbálja kihüvelyezni a lelkek megkülönböztetésének Szent Ignác-i gyakorlatát. Nem könnyű. (44. o.)  
„A politika a szeretet egyik legmagasabb formája, mert a közjót keresi.” … de túlságosan bepiszkolódott. Mit tehetek én? Ez a kérdés a fontos.” 62. o.)
„A reményt a világ szelleme, a gazdagság, az üreslelkűség, a gőg, a büszkeség, a dölyf rabolják el. A reményt a szegény Jézusban találom meg. ” …P. Arrupét (jezsuita generális volt) idézi: Nézzétek, nem lehet a szegénységről beszélni a szegényekkel való konkrét kapcsolat nélkül.” (63. o.)
A sajtónak 3 dolgot ajánl: 1. Párbeszéd. „…feladatotok nem a falak, hanem a hidak építése.” (72. o.)  2. A lelkek megkülönböztetése: A spirituális kérdések sokkal élőbbek ma, mint valaha. csak kell valaki, aki azt megértse és elmagyarázza. Nyitott értelemmel keressétek Istent minden dologban. Figyeljetek, és együtt szemléljétek Isten igazságát, szépségét jóságát … ez az emberi méltóság alapja. (73. o.) Isten hív, és azt mondja nekünk: fontos vagy nekem, szeretlek és számítok rád.”  (80. o.) 3. A határ: Az evangélium és a kultúra közötti törés kétségkívül dráma. … Fel kell állni és „a határok felé menni, nem pedig hazahozni a határt, hogy aztán megszelídítve egy kicsit bemázoljátok.” (74. o.)  
Talán egyszer ennél a határ fogalomnál megállok, s kicsit részletesen kifejtem. Ez volt a lejújabb, amit a pápa hangsúlyoz és többször is. A legérdekesebb dolgok a határon történnek. A római limeseken, a trigonometriában az inflexiós pont környékén, az elvek összecsattanása közötti területen, kultúrák találkozási pontjánál, és így tovább. Ott lehet keresni valamit a kölcsönös megértés és megbecsülés területén.   
Ide már csak az kívánkozik, amit Ferenc pápa sokszor kér: Imádkozzunk érte, és hogy bűnös ember, aki szegény egyházat szeretne maga körül látni.      

Vox populi vox dei. A nép szava isten szava, tartották a rómaiak, de csak részben volt igazuk. A tapasztalat szerint a nép szava meglehetősen ritkán talál megértő fülekre. Néha azonban fordul a helyzet, és eljut a hatóságok ingerküszöbéig, sőt egészében megértésre talál. Huszonnégy éve lakunk Aquincumban. Csodás itt minden, illetve majdnem minden. 
Az elmúlt évtizedekben kétféle típusú járda létezett, a harmadik típushoz éppen a hiányuk tartozott. Meglehetősen sok útszakaszhoz egész egyszerűen nem építettek járdát. Nem álmodták meg az autóforgalmat. Úgy vélték, hogy a lakástulajdonosok meg az a néhány betévedő autó kényelmesen megfér egymással a két autónak épp csak szűken elég úttesten, amelyhez nem tartozik járda.
Térjünk csak vissza azonban a kétféle gyalogos útra. Az egyik fajtájuk, a formális betonjárdák. Ezek derékszögben következtek egymásra az útkereszteződéseknél. A másik, informális fajtájuk a kitaposott földút. Ezt a földutat azok taposták, akik hallottak már arról, hogy a derékszögű háromszög átfogója mindenképpen rövidebb, mint a hozzá tartozó két befogó.
A telep két táborra szakadt. Az egyikhez jobbára nők tartoztak, akik féltek a réten elszórt kutyagumiktól, a portól és a sártól, s a két befogó mentén haladtak. Ugyanezt tették a természet kímélői is olykor a rétet összemászkálókkal összetűzve, miszerint azok tönkreteszik a természetet. Akinek volt esze, kutyát vitt magával, mert aki kutyát sétáltat, arra nem vonatkozik a természet összemászkálásának a tilalma. Nekem nem volt kutyám, de férfi lévén a legrövidebb útvonalon kívántam közlekedni mióta élek. Én és mások tehát összemászkáltunk egy bekötőútnyit a szép gazos réten. Szabályos nyomvonalon haladtunk, mely lassan megsüppedt, olykor teli lett latyakkal. Ilyenkor még jobbra-balra is tapostunk egy-egy nyomvonalat, a sármentes területtől elhódítva.
Ezelőtt vagy húsz évvel megírtam, hogy az NDK-ban a lakótelepeket készre jelentették, a tulajdonosok vagy bérlők beköltöztek, és megkezdték a terep összejárkálását. Egyik irány az élelmiszerbolt felé mutatott, másik nyomvonal a buszmegállóhoz. És így tovább. Kialakult egy spontán haladási útvonal a puszta földön. Nos, ezután jöttek a mérnökök, és örömmel állapították meg, hogy úttervezésük nagyjából el is készült. A kitaposott utakat leflaszterezték, és máris működött a használható, praktikus járdarendszer. Mi most jutottunk el odáig, hogy újabb pénzek felhasználásával elkészült az általunk kitaposott nyomvonal kiépítése is betonalapra tett járótéglák lerakásával.
Nagy lépés ez a gyalogosok boldoggá tétele irányában.
Már csak egy a vágyam, hogy az ugyancsak 25 éve használt úttestet, amely a lakótelep déli részét köti be a Szentendrei útba, hozzák egy síkba a kikanyarodó aszfaltúttal, mert már egy negyed évszázada, hogy a járdaszegélyről zökken valamennyi autó a kanyarba. Ugyanez a helyzet azokkal is, akik északi irányban szeretnék elhagyni az utat. Le kell ugratniuk a Szentendrei útra. Ha ugyan nem veszélyezteti a kikanyarodást a buszmegálló közelsége, vagy egy-egy jobbra előzni akaró őrült köszörűs.                          
Volna még erre egy kis pénz? Azután már tényleg csak a régen lefektetett flaszterutakat kellene újabb réteggel egyenesbe hozni, mert a kátyúk minden alkalommal vizsgáztatják a kocsik futóműveit, teleszkópjait.   

Reggel arra lettem figyelmes, hogy az előttem baktató sovány anyóka, M. (85) lehajol, és egy szúrós vadgesztenyét emel fel a járdáról. Volt abban valami megfoghatatlan báj, ahogyan elgyönyörködött a természet bőkezűen szórt ajándékainak egyikében. Zsebre rakta. Gondolom, otthon akarta felbontani, s közelről megvizsgálni a barna, frissen politúrozott és egyedi rajzosságú vadgesztenyét. Mindez azért ötlik fel bennem, mert tegnap is és ma is egy-egy vadgesztenye maradt távozó unokánk után a lakásban. A kis 19 hónapos markában éppen elfér egy gesztenye. Egyelőre csak ismerkedik formájával, a friss gesztenye selymes tapintásával, szép és hibátlan, sima küllemével. Ám lassan belenő abba a korba, amikor mindenfélét készíthet szüleivel vadgesztenyéből és hurkapálcákból. Két lábút, négylábút, tücsköt-bogarat.  
Óbudán talán csak nyárfából és platánból van több, mint vadgesztenyéből.  
– Tavasszal a telet hosszabbítja meg a látvány szintjén a nyárfák gyapothoz hasonló egymásba gabalyodó termése milliárd-számra. Ha messziről készítek fotót a fák aljáról, csakugyan hóval borított hatást kelt a látvány. Hát még ha a szél is játszani kezd a pihékkel. Vattavihart támaszt, mely úgy repül át a tájon, mint egy hóförgeteg.
– A platán olyannyira elterjedt a kerületben, hogy az egyik hatalmas példánya mellé épített lakóparkot Platán-lakóparknak nevezték el. Hatalmas koronája lombozata, gondolom, erősen belejátszik abba, hogy tiszta levegőhöz jussanak az itt élők. Különös fa ez. Ősszel nemcsak a leveleit dobja le magáról, hanem egyre vastagodó törzse is igyekszik a kérgétől szabadulni. A fák alatt nagy halom kéregfoszlány várja, hogy visszaalakuljon humusszá. No de a legviccesebb mégiscsak a termése. Az ország nyugati felében a gyereksapkák díszét, a fonalszálon lógó pompont, bojtot, bimballónak hívják. Himbálódzik, mint a harang nyelve. Márpedig a magyar harang csakugyan „azt mondja”, hogy bimm-bamm. Ha valakinek rossz kedve van, nézzen meg ősszel egy platánt, a szélben himbálódzó bimballóival. Menten jobb kedve kerekedik. Szeretem én ennek a termésnek a játékos formáját. A komoly természet szálon lógó, bizarr megjelenésű bojtjait. A Teremtő Isten fantáziájának végtelen és pazar lenyomatai ezek.
– És a vadgesztenyék.
Szebbek mint a „szelídgesztenyék”. Megint egy gusztusos szó. Élvezet kimondani: GESZTENYE. Nesze neked egy gesztenye!
Ez is szépséges dísze a környékünknek. Tavasszal nagy ragacsos bunkók jelzik, hogy itt a kikelet. Alig nyílnak nyitott tenyérre emlékeztető levelekké, megjelennek az illatos gesztenyegyertyák, a fák csúcsos virágai. Lombja egész nyáron őrzi a jótékony árnyékot, a legnagyobb hőséget is csillapítva létével. Így nyár végén, ősz elején, ha meghimbálja a szél a gesztenyesor ágait, kopognak a leeső szőrős gesztenyetokok és ezerfelé gurul a belőlük kipattanó mag, a gesztenye, amelynek szépsége bármelyik asztalos munkájával vetekedik. Jaj, annak, akit fejen talál a szúrós gubó. Jaj, annak a személyautónak, amelyiknek a tetején landol a gesztenye. Maradandó nyomot hagy a kocsi tetején. Behorpasztja egy kicsit, csakúgy, mintha jégeső verte volna.
Befejezésül ide írom a kvintkör bé-s dúrjait a „bé” előjegyzések számának emelkedési rendjében. A mnemotechnikai mondat a következő (figyeljük meg a szavak elejét) F-eri B-őven Esz-ik Asz-tal Desz-kán Gesz-tenyét.
Egy életre meg lehet jegyezni: egy bé F-dúr. Két bé B-dúr, három bé Esz-dúr stb.       
Ha tehetitek: bőven egyetek szelídgesztenyét – asztaldeszkán!                 

Egy mondat a mai banki világ megfogalmazásaiból. „Szeretnénk felhívni figyelmét, hogy a mobilToken applikációja nem működik olyan iPhone készülék használata esetén, amelynek operációs rendszerét IOS 6-os verzióról IOS 7-es verzióra frissítik.”
Nekem stabil Tokenem lesz, mert nincs mobilom, így mobilTokenem se lehet. Azonkívül nem kötnek biztosítást se velem, mert 65 múltam. Néha nem bánom. Világunk olyan gyorsan válik egyre komplikáltabbá, hogy nem igazán találom vonzónak. Miért kell Token? Hogy csak néhány percig működő, egy tranzakcióra generált PIN-kódot kapjon elektronikus számlám.
Tetszik tudni követni?
Miért kell nekem változtatni a Pin-kódomat?
Mert hackerek feltörhetik és pénzemet lenyúlhatják.
A háttérben a bizonytalanságtól való félelem motoz és próbál a tolvajok előtt járni újabb elektronikus lakatokkal. Ám nincs az az ajtó, amelyen be ne menne a tolvaj, ha ez az egyetlen vágya.
Nincs az a trezor, amit a mackós ki ne nyitna, ha ellenállhatatlan vágyat érezne rá.
És nincs az a hatalom, amely megvédhetne, ha egy elvetemült lelkületű ember le akar ütni hátulról egy palackkal. Vagy kővel.
Van annak talán tíz éve is már, hogy a tüdőszűrőben kérték a lakcímkártyámat. Kapcsolatfelvétel céljából??? – nem tudom –, megjegyezte az ablak mögött ülő adminisztrátor, hogy milyen jó nekem hogy ennyi kártyám van. Én erre majdnem bedugtam busa fejemet az ablakkivágásba, s úgy mondtam: legszívesebben visszamásznék a fára.
Miközben ma ügyet intéztük a banknál (Tokenemet, szép új magyar szó), kicsit körülnéztem a banki világban. A szolgáltató pultok felett S-betűt formázó lámpa, igen dizájnos, igen művi, benne egy sima neoncső. A pult fémlapja oldalába hegesztve egy fémkar, arra egy fém fogmosó pohár alakú edény, benne üveghenger, abban egy üvegspirál, közepén egy műrózsa. És ez minden ügyfélfogadó pultnál így.
A személyzet tagjain kívül minden művi, minden halott, minden teleadjusztálva a rendszert szolgáló eszközökkel. A hölgy hol a számítógépen billentyűzgetett, hol maga mögé nyúlt, hogy a bödönnyi nyomtatóból elővarázsolja a kívánt szerződéses űrlapokat. Majd hatalmas tempóban összeklamnizta őket, kétféle bélyegzőt felkapott és villámgyorsan rájuk csattintotta az általuk tárolt azonosítókat, dátumot, majd egy „pipát” rajzolt a szerződésre. Így hívták őt. Ki ér rá ma aláírni?  Mondanom se kell, egyetlenegy papírt se olvastam végig. Ítéljetek el miatta! Meg is érdemli mindenki, aki nem olvassa végig a szerződés minden betűjét és meg nem érti.)  Nem érdekel. A rendszerbe nagyjából bele vagyok kényszerítve, ellentmondás nemigen van, max. másik bürokratarendszerhez fordulhatok szabadságom kétségtelen jeleként, számlavezetésért, pin-kódért, Tokenért.
A nyuszika és a róka futott az erdőben. A nyuszika a tóhoz ért, a róka pedig a villanyszereléshez. És én?
Én a bankba futottam Tokenért.
Hát ez elég ócska vicc volt, a fakereskedő a mókus és a család nótájára.
Hogy az hogy volt? Mi a különbség a fakereskedő a mókus és a család között?
Nem tudom.
Az, hogy a fakereskedő a fára alkuszik, a mókus pedig a fára felkúszik.
És a család?
Köszönöm, jól van.
Pedig nem is ezt a viccet szántam a végére, hanem azt, hogy a kezdő bürokrata be akar vágódni a főnöknél. Már vége a munkaidőnek, csak ketten vannak az irodában. A főnök okiratokkal bajmolódik. Odalép a géphez, de nem tudja bekapcsolni. A kaprincs kezdő mellélép, és azt mondja: Majd én bekapcsolom. Bekapcsolja, a gép indul, miszlikre vágja az ívet. A főnök oda se néz, csak megjegyzi: Három másolatot kérek.
Ma hallom, hogy viszonylag szabad foglalkozásúaktól a nyolc irodában eltöltött órát akarják számon kérni. marha érdekes, mert a kutatáshoz szükséges könyvtárak nem az irodában vannak. elképzelem a szép még újabb világot, amikor reggel nyolcra megjelenik a zeneszerző az akadémián, főnöke megnézi, hogy lenyomja e a blokkórát, majd elrendeli, hogy délig készítsen el egy indulót nagyzenekarra a sakkszakkörnek, utána munkaidő végeztéig komponáljon egy reklámfilm aláfestő zenét, s úgy készüljön, hogy másnap reggeltől műszak végéig termeljen egy szimfóniát, mert a konkurens akadémiától érkezőket ezzel a darabbal kívánja megtisztelni.   

„Nem régen” állok a 67-es villamos peronján, s leszálláshoz készülődöm. Egyre József Attila verse motoszkál bennem. Skandálom magamban. Harminckét éves lettem én, meglepetés e költemény csecse-becse… Magam még nem lehettem 32 éves. 1978-ban már régen nem Zuglóban laktunk. Talán a nyóckerben.  Márpedig a versben való elmerülésem idején hazafelé tartottam a Fűrész utcába. Most nem a 67-es villamoson foglalkoztat a visszaemlékezés, de 67 évesen arra, hogy volt az úgy, hogy 32 se voltam, mint a költő. Mindenesetre 67 évem elszelelt, havi megélhetésemre telt, az ám hazám. Lehettem volna oktató (hála Istennek nem lettem, azt hiszem, már rég nem élnék) s nem ilyen billentyűkoptató öreglegény.  Azóta kínálom gondolataimat, hogy középiskolás fokon…? Nem tudom. Taní-tani. Nem tanítani, megélni, a megélteket továbbadni, mert nem vagyok egy légtérben olvasóimmal. Hatni kívánok rájuk, elfogadva a tőlük paralel jövő önközléseket, és tovább termelem posztjaimat a kölcsönös megértés jegyében, míg ki nem hull a stafétabot a kezemből.
Tegnap meghallgattam Papp Lajos előadását arról, hogy hogy éljünk egészségesebben. Többek között egy szaklapban megjelent tudományos cikket ismertetett, mely lényegében azt mondja, hogy a koleszterincsökkentő gyógyszerek az érfalon a plakkok képződését segítik elő, s nemhogy gyógyítanának, hanem kifejezetten ártanak – jó pénzért. Továbbá, hogy egyik páciense 10 féle szívgyógyszert szedett. Ezeket két csoportba szedte és megállapította, hogy fifti-fifti egymás hatását kioltja a két csoport.  Zavarba ejtő ez egy szívspecialista szájából. Azért az, mert a kórházi szakorvosaim szintén szívspecialisták. Ők írták elő az én naponta szedendő gyógyszereim listáját. Mögöttük szintén évtizedes praxis áll, gondolom, rendszeresen rész vesznek továbbképzéseken, és becsületesen adják tudásuk legjavát. Ha nem így lenne, már ők is Angliában dolgoznának négyszeres havi illetményért kevesebb munkában töltött idő mellett.
Talán nem ostoba a kérdésem, melyre nem is várok feleletet: Melyik csoportnak higgyek? Merthogy úgy állok itt, mint Buridán szamara a két egymásnak ellentmondó gyakorlat között. Legalább ne idegesítenének. Megnéztem nemrég készült laborleletemet: koleszterinszintem 3,9 (tűréshatár (2,8–5,2) Tehát jó.
 A koleszterincsökkentő szedése előtt nyilván kórosan magas volt. Mostanra beállt. Jogos kérdés, kell-e tovább szedni a csökkentőt, vagy kifejezetten azért jó, mert folyamatosan szedem a tablettát.
Vérhígítás. Papp az Aszpirint ajánlja. Én mást kapok, havi kontroll mellett szedem. Ám amit ő ajánl, napi 3 deci vörösbor, az nem fér össze vérhígítómmal. Kioltja a hatását. Egy újabb Buridán-effektus.
Azt hiszem, abban kell megegyeznünk, hogy ez a világ nem tökéletes.
Azért így is szeretnivaló. A gyógyszerpártiakkal és az azt ellenzőkkel együtt.