Mickey webnaplója

Holnap Gellért napja van, tehát holnap születtem. Mégis Györggyel foglalkozom, aki Jorge volt és az Assisiről vette a nevét. Bergoglio volt, most meg pápa. Számos könyv jelent meg róla, számos cikk idézi nap, mint nap elhangzó népszerű gondolatait. Azért citálom most ide, mert befejeztem egy róla is szóló könyvet (Ferenc, az új pápa, Jel kiadó), s ki tudja, később visszatérnék-e a benne megjelölt, nekem tetsző gondolatokhoz. 
– Vallásszociológusaink azt mondják, hogy egy plébánia befolyása 600 méterre terjed ki. Buenos Ariesben két átlagos plébánia között 2000 méter a távolság. Akkoriban azt mondtam a papoknak: Ha van rá módotok, béreljetek egy garázst, és ha találtok egy alkalmas világit, akkor engedjétek, hadd végezze csak a dolgát! Gondoskodjon ezekről az itteni emberekről, tartson egy kis katekézist, igen, áldoztasson is, hogyha megkérik erre.
Egy plébános ezt válaszolta: Azonban atya, ha ezt tesszük, az emberek nem jönnek többé a templomba! Csak ennyit válaszoltam: Na és? Most jönnek misére? Nem.
– „A hitben való kitartás magában foglalja a kilépést…  A hűség mindig változás, kibimbózás, növekedés. Az Úr változást visz végbe abban, aki hűséges hozzá.” (111–112. o.)
– „Az ima nem helyettesíti a tettet, ám egy olyan tett, amelyet semmi más nem helyettesíthet.” (Dietrich Bonhoeffer)
– „Krisztus az alap, és a vonatkoztatási pont” (117. o.) Nagyon örültem, hogy ezt mondja. Én is pontosan ezt mondtam, és mondom folyamatosan. Hasonlítunk.
– A francia Poitiers egyházmegyében 60 000 katolikus él. 2017-ben mindössze 40 olyan plébános lesz, aki fiatalabb 65 évnél. Ezért több mint 300 „communautés locales”-t hoztak létre. Ezeket öt világi vezeti. Közülük hármat a püspökök választanak ki, kettőt a helyi közösség. Megbízatásuk 3 évre szól. Céljuk, hogy igeliturgiát tartsanak a helyi templomokban, merthogy a paphiány hatalmas. „Minden férfinek és nőnek meg kell tapasztalnia: értékes vagyok, számolnak velem, szükség van egészen sajátos képességeimre.” (Albert Rouet) 185. o.

Ha tankolni kell, nem sokat habozok, s megyek a kúthoz annyit fizetni, amennyibe éppen akkor kerül a tanknyi benzin. Ma litere 407 ft volt és csaknem 41 l-t tankoltam. De a fényképezőgépbe felújított akkut veszek, s érte megyek a boltba, hogy a 690 ft-os kiszállítási díjat megspóroljam. Érted ezt? Én alig.  Akkuért BKK-val mentem, mert az nekem ingyen van. Igaz másfél órát tartott oda-vissza.
Odafelé felszállt három ellenőr a buszra, s az előttem traccsoló nőt megbírságolta. A nő ugyanúgy felmutatta személyijét, mint én, csak nem múlt el 65.
Visszafelé megnéztem a HÉVen: a pótdíj ez idő szerint 16 000 Ft. Elég rendes összeg. (A nő szeme se rebbent a buszon, amikor kezébe nyomták a csekket. Megköszönte és kész.  
A METRÓ-alagútban két kéregetőbe ütköztem. Már nincs előttem hitelük. Isten bocsássa meg nekem. A kezembe nyomtak egy METROPOL újságot. Újabban ritkán olvasok ilyet. Karafiáth Orsolya tudatja cikkében, hogy ma is vannak szatírok, akik beteges emberek s féljenek tőlük a nők. Nem vitatkozom vele. Kétféle helyen kell félni. Ahol rengetegen vannak, mert közöttük akárki őrült lehet, aki életveszélybe sodorja áldozatát, esetleg meg is öli, valamint kieső forgalom nélküli helyeken, mert gyanúsan nincs senki, aki védelmet nyújthatna egy őrülttel szemben, aki bármiféle rejtekhelyről felbukkanhat.
Viszont Tarics Sándor ma 100 éves – szemben velem, aki holnap csak 67 leszek.
A Taricsról szóló cikk alcíme: „Nem ismerem a hosszú élet titkát.” Elképzelem, hogy nem ismeri ő, a sportember, aki 1936-ban a berlini olimpián vízilabdásként aranyérmet szerzett. Nem ismeri ő, aki 65 éve kivándorolt, és azóta San Francisco mellett él, a helyi teniszklub egyik alapítójaként. Én ismerem ezt a titkot: Az előzőek segítették hozzá egy ilyen tisztes kor elérésében. De amit róla akarok mondani, az a néhány humoros sor, mellyel a vele készült interjút zárja. 
Kérdés: Mit tervez a következő száz évre? 
Válasz: Ennyire azért nem rohan előre az ember ebben a korban. Reggelente, amikor felkelek, megnézem az újságot, nem szerepelek-e a halálozási rovatban. Ha nem találom a nevemet, munkához látok. Meg nem oldott matematikai problémákkal foglalkozom.
Sok sikert kívánok neki a megoldásokhoz. Elárulom még, hogy mérnökként ő vezette azt a csapatot, amely világhírre tett szert a földrengésbiztos épületek tervezésében.
Gratula!         

Meghökkentő az, amitől visszahőkölünk. Mégsem buggyan ki belőlünk a meglepődés szavaként: hökk! Hát hökkenjünk meg az itt következő néhány sortól:  
Ezek a mai fiatalok
 „A mai fiatalság nem ér föl velünk.
Viselkedése szabados,
ruházata bosszantóan rendetlen,
hajviselete illetlen. 
Szórakozásai, táncai nélkülözik a méltóságot.
Szomorú a szív, amikor az ész rádöbben,
nekik kell majdan helyünkre lépniük.”  (A. Seneca)
Bezzeg az én időmben!!!
Mickeyáda:
Két cső található az étkezőnkben.
Gondolom az egyik, a forróbb, felfelé szállítja fűtéskor, a másik, a némileg hűvösebb leszálló ág, lefelé a hőleadás utáni vizet. Mivel a fűtés indítása előtt állunk, és mivel ma szinte fáztunk a lakásban, megtapogattam a csöveket és azt mondtam a feleségnek:
„Egész biztosan beindították a fűtést. Egyik cső hidegebb, mint a másik.”
Stimmel, hisz rímel!
Megszűnt már a lámpalázom,
tetőm immár lám, palázom.
Haiku
Szükségem van a
kezemre meg lábamra
kezem remeg már

Egy szoros programú hét szorgos munkáján vagyok túl. Tegnap este még két rövid lektorálnivaló várt rám, ma reggel még az este befejezett könyv szövegén átfuttattam a helyesírás-ellenőrző programot, és jól tettem.  Most már mondhatom, hogy elkészültem a munkával.  
Egy kommentbe írtam tegnap, hogy a blog mint olyan efemer. Igen, az. A freeblog először kiírta, hogy dolgozunk a hiba kijavításán, majd rátért arra, hogy alkatrészre várunk, s hónapok múlva nagyjából azt, hogy meneküljön, ki merre lát. Egy
kommentemet
kommentelő
kommentje szerint az emberi élet is efemer. Végül is az e világi szakasza csakugyan többé-kevésbé az. Átsuhanunk rajta, majd nyomot alig hagyva eltűnünk még élő kortársaink szeme elől.
Soha nem gondoltam volna, hogy görög eredetű az ephemer szó. Mivel az A. de Saint-Exupéry-féle Kishercegben találkoztam vele először életemben, azt gondoltam, tán francia szó.  A dolog nem hagyott nyugodni, előkaptam hát az Idegen szavak szótárát, mely a következőket írja jelentéséről: röpke, rövid életű, tiszavirág-életű, gyorsan elmúló, átmeneti, egész élettevékenységét néhány nap alatt lefolytató (növény). Utal még az ephemerides szócikkre, melynek elsődleges jelentése: napló, napi feljegyzések. Na, ettől aztán leesett az állam (ma úgy mondják: leszakadt a pofám. O tempora, o mores), ugyanis a blog mint olyan, internetes napló. Tehát abszolút efemer (Ephemerides!).  Azt hiszem, erre jól ráéreztem.
Ha van még efemer valami, az a graffiti. Olykor-olykor sajnálom, hogy így van. Bár a graffitik zöme pocsék firka, akadnak üdítő kivételek is. Ám ezek sorsa ugyanúgy az efemerek sorsa, mint a pocsékoké. Takarja a következő firka, és nincs tekintettel arra, hogy az alatta levő nagyságrenddel különb színvonalú volt, mint az aktuális.
Teljesen nincs veszve a dolog két okból. Egy részüket, úgy vélem, maguk a kivitelezők azonnal lefotózzák, egy más részüket mások. Pl. én. A facebookra felteszek ezekből néhányat. Olyanokat, amelyek ma már garantáltan nem láthatók eredeti mivoltukban.
S ha jól sikerült az erkélyünkön függő muskátlis kép, akkor azt is ma mai nap emlékére.               

Az élet egyirányú utca. Vessünk egy pillantást az egyirányú utca forgalmára.
Népes csapatunk ezúttal hattagú volt. Meglátogattuk a köztemetőben elhunyt hozzátartozóinkat. Mivel év elején számuk eggyel gyarapodott, óhatatlanul felmerülhetett bennünk, bennem legalábbis igen, hogy vajon milyen sorrendben követjük a túlvilágba hanyatlókat? Nem mintha a kérdésnek jelentősége volna. Alighanem mindnyájan szedünk bogyókat, gyógyszereket, gyógyteákat, gyógyhatású készítményeket, állandóan vagy alkalmilag. Állapotunk a látszat szintjén meghatározhatatlan. Egy biztos csak, hogy életben maradásunk átmenetileg megnyújtható mozgással, életcéllal, értelmes munkával, hasznos elfoglaltsággal és célszerű gyógyszereléssel. Nekem az jutott eszembe, hogy bár nem látszanak, már cseperednek és sokasodnak az utánunk következő, második emberöltőhöz tartozó emberkék, a szépséges és reményteli jövő elé néző unokák. (Sokáig nem tudtam, hogy egy emberöltő csupán 20-25 év, tehát addig tart, amíg egy újabb generáció felnőttkorba nem lép.) Muszáj kimondani, mert kikerülhetetlen valóság: Odaát szaporodik ismerőseink, barátaink, hozzátartozóink száma, és ez a folyamat megállíthatatlanul előremegy. Mintha egy „életdarálóban” nyomulnánk egyre előbbre a kollerjáratnak is ismert csigamenetben előre, mígnem kipottyanunk odaátra a végén mintegy átlényegülve.
Tehát a sírok rendben, én meg nem sírok tovább.
Kocsiba vágtuk magunkat, és rokonaimmal együtt, sokadik unszolásukra magam is az Árkád üzletközpont hatalmas éttermében kötöttem ki velük együtt. Már megint valami, ami életemben még sose fordult elő velem. Úgy vagyok vele, mint Besenyő bácsi igazságainak számlálgatásával. (Ma már hét igazságot mondtam. És ez is igaz: tehát nyolcat.) Nos, én meg azt jegyzem fel, hogy mi történt most először életemben. Eddig nem fordultam meg ebben a gyorsétteremben. Hatalmas, mai, meglehetősen igényes belső térkiképzésű zabálda; a fogyasztói társadalom egy része itt tanyázik. Minden kapható itt, mi szem-szájnak ingere. Ezekből vettük el és magunkhoz a nekünk szükséges ételeket, italokat. Meglepett, hogy mekkora élet van egy ilyen helyen.
A környéken senki sem főz otthon? Ez villant eszembe. (Meg az, a zabáldát a program pirossal aláhúzta. Pedig a szó pontos: étkezde másképpen kifejezve. Amit ajánlott helyette – zabláda, én nem fogadtam el. Abból zabáljanak a lovak.)
Megállapodtunk abban, hogy egy hét múlva megünnepeljük az én kerek 67. húgom szintén ilyen kerek születésnapját, és hozzácsapjuk azokét, akik az évnek ebben a szakaszában látták meg a rokonságból Isten szép világát, avagy névnapjukat ünneplik. Lesz torta és pia. (A sofőröknek csak torta.)
Hazajőve nekiláttam a kézirat-korrekciónak. Este nyolc után készültem el a szövegtest átfésülésével. Mehet tördelésre.
Még megfejtettem egy keresztrejtvényt,
még feltettem az albumba a mai képeket,
még lezuhanyoztam,
még megírtam ez a posztot és passz.    
Az életüket befejezetteket Isten nyugosztalja,
az élőket pedig Isten éltesse!

Néha egyszerű az élet, néha bonyolult. Most inkább az utóbbi. Belebonyolódtam a jogosítvány-meghosszabbításba. Bürokráciának indult, s belebotlottam egy olyan laboreredménybe, amely némi fejcsóválásra adott okot a háziorvosunknak. 
Sebtében felírt valamit, a meglévő kilencféle drogom mellé, s megállapította, hogy
én, szegény vérszegény vagyok egy kissé. S mintha
a vesém is valami… nem biztos, de nézessem meg.
Ez a megnézetés további bakugrásokat követel tőlem.
Még idén fogadnak hasi UH-ra, utána ambuláns jelenésem lesz a M. Kórházban az október 23-a előtti és utáni napokon.
Kellett nekem vezetői igazolvány?
Hogy ne unatkozzam, a Római riport első csiszolásra kéredzkedő adagja befutott a neten.
Egy félbehagyott könyv korrektúrája befejezést kíván, s
a tegnapi házbeli közgyűlés jegyzőkönyvét is meg kellene termelnem.
Szegény félbehagyott rejtvényem, kockavadászatom. Téged mikor fejezlek be?
Mindenesetre kezemben van az orvos pecsétes írása arról, hogy alkalmas vagyok. Már csak az ügyfélirodától kell időpontot kérnem, s ott megjelennem az okmányokkal. Aztán fizetek és kész. Aztán el kellene vándorolnom az Akkuboltba is, mert háromféle akkut kellene újra cserélni: Laptop, csavarozó, digitális kamera.              
Majd, majd, majd. Ha csak közbe nem jön valami fontosabb.
Tudom, QQ, ma volna születésnapod. Te már örökre megszülettél. Istennél éltessél! 

Mű a gépem mappájának? Hiszen most nincs íróasztalfiók, ahova meg nem jelenő dolgaikat rakták a grafománok. 
Kézirat? – semmiképpen se.
Gépirat. Ilyen szó tán nincs is, mégis létezik, hiszen virtuális világunk memóriájába lehetséges írni, gondolatokat, képeket, zenéket elhelyezni, könyvtárnyi könyvet előbányászni olvasásra, és saját alkotást őriztetni vele. Ez utóbbinak látszik Mesterem előtti legmélyebb elismerésem megnyilvánulása, amely kezd összeérni egységes valamivé.
Nem tudom meghatározni műfaját, mert nincs olyan neki. Szabad asszociációk egy-egy témára, az nem műfaj, csak létező forma. Létező, mert ilyennek formáltam. Amikor időm engedi, és nem alszom, vagy nem foglalkozom éppen megbízás alapján mással, nem is fejtek keresztrejtvényt, s elég fitt vagyok ahhoz, hogy elmélyüljek és összeszedetten képes legyek egy témára figyelni, akkor szedem elő ezt a gondolatgyűjteményt. Miről is? Egyszer már megpendítettem: A hegyi beszéd minden verséről írok annyit, amennyit pillanatnyi ihletem sugall. Annyit, amennyi véleményem kellő fegyelmezés után a témáról adódik. Ehhez csend kell, néhány könyv, információk, hogy nagy szamárságokat ne rögzítsek a gépen.
Végül is tartozom ezzel a vallomással annak, akinek a sorsában részt szerettem volna venni egész életemben, s valamiképpen ez meg is történt, olykor előttem is rejtett módon. Mindent összevéve megpróbáltam jól-rosszul azok mellett az elvek mentén élni, amelyek összhangban állnak azzal, amit Krisztus hatalommal tanított, s nem úgy, mint az írástudók.
Azért választottam a hegyi beszédet, mert nem kommentálhatom az egész evangéliumot. Túl hosszú volna.
Azért választottam, mert ha van krisztusi tanítás, amelyre fel lehet fűzni az emberiség életét, bizonyára ez az egyszerre vagy több alkalommal elmondott igazságok egybeszerkesztett anyaga. Ha egyszer publikus lesz, az olvasó meglátja: nem bírom ki, hogy kizárólag csak azzal a verssel foglalkozzam, amelyet éppen kifejteni kívánok. Hiszen minden mindennel összefügg. Ugrálok az Írásokban előre-hátra, és más szentírási helyekkel is alátámasztom azt, amiről éppen szó van.
Ma hajnaltól egy könyv korrektúráján dolgoztam, reggeli, mise, egy kis elbóbiskolás, egy rejtvény megfejtése, s most újra korrektúrázás.
Ha időm engedi, még ma is dolgozom gépiratomon. 

Ilyen még nem volt. Ilyen még csakugyan nem volt életemben, hogy hajnalban feleséggel (felséggel) együtt menjünk laborvizsgálatra. Ő kontrollra, én a jogsi meghosszabbításának a részeként.  Nyitáskor tizenkilencen vártuk, hogy beengedjenek.  Ő volt a tizenhetedik, én a tizennyolcadik. Ugyanis udvariasan előreengedtem.  Végtére is ő dolgozni indult utána, én meg a Duna-partra sétálni.
Őszi napnak hajnalhasadtánál megállék a kanyargó Dunánál.  Ott, hol patakunk igyekszik beléje, mint a gyermek anyja kebelére.  A folyó oly símán, oly szelíden ballagott le végtelen medrében, nem akarta, hogy a nap sugára megbotoljék habjai fodrában. (Éppen szemben sütött a nap. Gyönyörű grafikát utánzó képet lehetett volna készíteni, ha nálam van a gépem, de nem volt.)  Sima tükrén az aranyszín sugárok mint megannyi tündér, táncot jártak, szinte hallott lépteik csengése, mint parányi sarkantyúk pengése. Ahol álltam, ropogó sóderréteg ágakkal keverve, melyen a szétszórt szemetek, elszórtan hevertek.
Nem cifrázom tovább.   
Túlnan vélem, átellenben éppen, egy menyecske jött, brúgó kezében. Kenyerét míg önmagába tömte, rám köszönt, s ment sietve. (Valamennyire ismétlődnek a dolgok. Igaz? Petőfi.  A part kihalt. Talán azért köszönt jó reggelt-tel, mert reggel volt, talán, mert bizonyítani kívánta békés szándékát, talán, hogy megelőlegezze az én esetleges békétlen szándékomat, talán mert tekintélyt parancsolt megjelenésem. Fogalmam sincs miért. Talán, mert nem tudta, hogy mifelénk az egymásnak ismeretlenek többnyire nem szoktak köszönni. Persze viszonoztam köszönését.)
A part kihalt. Az ünnepélyes csendbe egy madár csak néha füttyentett be. Egy tolóhajó zugása, csak olyan volt, mint szunyog dongása.  Ottan némán mozdulatlan álltam, mintha gyökeret vert volna lábam. Lelkem édes mély mámorba szédült a természet örök szépségétül.          
A Duna vagy a Tisza. Mindegy.
Én vagy Petőfi, mindegy.
Kétezer éve vagy ma, mindegy.  
A látvány mit sem változott.
A hozzá tapadó érzések se.
Kedves József Attila!
Téged is megidézhettelek volna,
de dinnyehéj egy szál se.
Talán majd legközelebb. 

Kisdiák koromban a legpocsékabb tankönyvem egy idétlen rajzokkal cifrázott német nyelvkönyv volt. ebben szerepelt az ugyancsak egy kisgyerek számára alig érthető cím, Umgekehrte Steigerung. Fordított fokozás. Már nem tudom, miről szólt, talán a fordított arányosságról. Mindenesetre újabban, mintha volnának jelei a témának.
C. N. Parkinson egyik könyvében felfedi azt a brit gyakorlatot, miszerint, ha valaki nem akar nyugdíjba menni, akkor kitalálnak számára a földgömb legtávolabbi pontján rendezett konferenciákon való részvételt. Az idős ember, mert rendetlenül ragaszkodik munkahelyéhez, kénytelen belevetni magát az adminisztrációs dzsungelbe, beoltatni magát mindenféle nyomorult vakcinákkal, és ismeretlen helyen szállodát keresni, az utat végigbumlizni. Hátha egyszer megunja a szituációt és magától felmond munkahelyének.
Ennél durvább az a gyakorlat, hogy az öreget kikergetvén kunyhójából felűzik egy kókuszdiófára, s 24 órát ott kell töltenie. Ha kibírja, lejöhet, hiszen van még annyi erő benne, hogy megtermelje saját élelmét, ha leesik, már csak eltemetni kell.
Nálunk többféle gyakorlat létezik. Ez egyik – igen kellemes – a BKK gyakorlata. 65 felett elég felmutatni SZIG.-ünket, s oda utazunk, ahová kedvünk tartja. (Egy apró kellemetlenség azért akad. A SZIG.-en elöl van a fotó rólam, s hátul születési dátumom. Hogy melyik oldalára kíváncsi a sofőr, a kalauz, arra lehet fogadásokat kötni.) Én a műanyaglap elejére tenném a születési dátumot.
A jogosítvány meghosszabbítása már inkább a kókuszfás gyakorlatot képezi le. Örülök, hogy élek, ehhez képest egyre sűrűbben kell bizonyítanom, hogy alkalmas vagyok egy gépkocsi elvezetésére. Mindenki tudja, hogy sorban állás van a rendelőkbe. időpontkérések: szemészet, labor, EKG. Nekem legalábbis ezeket rendelte a körzeti. Tehát
1. lépés: háziorvosnál megjelenés laborbeutalóért
2. lépés: vérvétel, vizelet
3. lépés: EKG
4. lépés : Szemészet előjegyzés
5. lépés: laboreredmény begyűjtése
6. szemészeten megjelenés vizsgálatra.
7. lépés: a háziorvosnál megjelenés ezekkel a papírokkal
8. lépés: a pénz leperkálása,
9. lépés: kormányablaknál , vagy ügyfélszolgálati irodán időpontkérés
10. lépés: az újabb plasztikkártya elkészíttetése, fizetés csekken
11. lépés: Kikézbesítés vagy személyes elkocogás a kész kártyáért.
Nem vagyok zseni, de hogy ez nem jó így az tuti. Cui prodest? Miért nem lehet eltáncolni ettől az idétlen gyakorlattól?  

Ma Szent Kornél és Ciprián napja van. Mindketten a 3. század vértanúi. Kornél az én második keresztnevem és a Kornél nevet választottam bérmanévként is, ösztönösen, hiszen választott bérmaapám keresztneve is ez volt. Mégis azt kell mondanom, hogy erről a vértanú pápáról semmit se tudtam, ha valamiféle elképzelésem volt a névről, az inkább a pogányságából megtért Kornéliusz nevéhez fűződik, akit Szent Péter az égiek unszolására és álmában megmutatkozó jelképek igazának belátása indított arra, hogy megkeresztelje ezt a Cezáreában szolgáló itáliai századost háznépével együtt.  A részletek megtalálhatók az Újszövetségben, ott is az Apostolok cselekedeteiben.
Bérmaapám már elhunyt. Nincs kanonizálva, mint a pápa és Ciprián püspök, mégis a szentek közé sorolom. Munkája mellett teológiát végzett és iskolában hittanra tanította a gyerekeket. Bátrabb volt nálam.  Még megjegyzem, hogy lány követte példáját: szintén hitoktató.  Mosolygós portréját látom a helyi plébánia honlapján. Bár magam nem vettem részt a hitoktatásban, kint élő lányom igen. Az ő érdemei reményem szerint valamicskét segítenek abban a végső elszámoláskor, hogy jól sikerüljön életem megítélése.   Mert ha nem, akkor marad Jean Guitton francia teológus esete, aki megálmodta, mi vár rá halála után. Felment szent Péterhez, aki megkérdezte tőle:
– Kicsoda Ön?
– Jean Guitton filozófus vagyok, aki kb. 300 könyvet írt, nagyhatású előadásokat tartott a hitről, cikkei száma kb. ezerre tehető, és …
– Ne is folytassa, nem ismerünk ilyen embert.
Nagy zuhanás követi ezeket a szavakat. De ő nem hagyja, hátha nem értették meg: újra próbálkozik. Bekopog a mennyország kapuján. Kijön Szent Péter s megkérdi:
– Kicsoda Ön?
– Jean Guitton, a hit őrzője, hatásos előadások szónoka, több száz könyv és tanulmány írója a hit védelmében…
– Nem ismerjük!
Zuhanás.
Még egyszer megismétlődik a bemutatkozás újabb zuhanással.
De Guitton csak nem nyugszik bele. Újra kopogtat a mennyek kapuján, de most már sokkal alázatosabban.
– Ki az?  – kérdezi Szent Péter.
– Jean Guitton, bűnös ember.
– Jól ismerünk téged. Jöjj be, drága barátunk, az irgalmasan szerető Isten már régóta vár Rád.
(Emlékezetből idézem, a lényegét tekintve helyesen.)