Mickey webnaplója

Kisdiák koromban a legpocsékabb tankönyvem egy idétlen rajzokkal cifrázott német nyelvkönyv volt. ebben szerepelt az ugyancsak egy kisgyerek számára alig érthető cím, Umgekehrte Steigerung. Fordított fokozás. Már nem tudom, miről szólt, talán a fordított arányosságról. Mindenesetre újabban, mintha volnának jelei a témának.
C. N. Parkinson egyik könyvében felfedi azt a brit gyakorlatot, miszerint, ha valaki nem akar nyugdíjba menni, akkor kitalálnak számára a földgömb legtávolabbi pontján rendezett konferenciákon való részvételt. Az idős ember, mert rendetlenül ragaszkodik munkahelyéhez, kénytelen belevetni magát az adminisztrációs dzsungelbe, beoltatni magát mindenféle nyomorult vakcinákkal, és ismeretlen helyen szállodát keresni, az utat végigbumlizni. Hátha egyszer megunja a szituációt és magától felmond munkahelyének.
Ennél durvább az a gyakorlat, hogy az öreget kikergetvén kunyhójából felűzik egy kókuszdiófára, s 24 órát ott kell töltenie. Ha kibírja, lejöhet, hiszen van még annyi erő benne, hogy megtermelje saját élelmét, ha leesik, már csak eltemetni kell.
Nálunk többféle gyakorlat létezik. Ez egyik – igen kellemes – a BKK gyakorlata. 65 felett elég felmutatni SZIG.-ünket, s oda utazunk, ahová kedvünk tartja. (Egy apró kellemetlenség azért akad. A SZIG.-en elöl van a fotó rólam, s hátul születési dátumom. Hogy melyik oldalára kíváncsi a sofőr, a kalauz, arra lehet fogadásokat kötni.) Én a műanyaglap elejére tenném a születési dátumot.
A jogosítvány meghosszabbítása már inkább a kókuszfás gyakorlatot képezi le. Örülök, hogy élek, ehhez képest egyre sűrűbben kell bizonyítanom, hogy alkalmas vagyok egy gépkocsi elvezetésére. Mindenki tudja, hogy sorban állás van a rendelőkbe. időpontkérések: szemészet, labor, EKG. Nekem legalábbis ezeket rendelte a körzeti. Tehát
1. lépés: háziorvosnál megjelenés laborbeutalóért
2. lépés: vérvétel, vizelet
3. lépés: EKG
4. lépés : Szemészet előjegyzés
5. lépés: laboreredmény begyűjtése
6. szemészeten megjelenés vizsgálatra.
7. lépés: a háziorvosnál megjelenés ezekkel a papírokkal
8. lépés: a pénz leperkálása,
9. lépés: kormányablaknál , vagy ügyfélszolgálati irodán időpontkérés
10. lépés: az újabb plasztikkártya elkészíttetése, fizetés csekken
11. lépés: Kikézbesítés vagy személyes elkocogás a kész kártyáért.
Nem vagyok zseni, de hogy ez nem jó így az tuti. Cui prodest? Miért nem lehet eltáncolni ettől az idétlen gyakorlattól?  

Ma Szent Kornél és Ciprián napja van. Mindketten a 3. század vértanúi. Kornél az én második keresztnevem és a Kornél nevet választottam bérmanévként is, ösztönösen, hiszen választott bérmaapám keresztneve is ez volt. Mégis azt kell mondanom, hogy erről a vértanú pápáról semmit se tudtam, ha valamiféle elképzelésem volt a névről, az inkább a pogányságából megtért Kornéliusz nevéhez fűződik, akit Szent Péter az égiek unszolására és álmában megmutatkozó jelképek igazának belátása indított arra, hogy megkeresztelje ezt a Cezáreában szolgáló itáliai századost háznépével együtt.  A részletek megtalálhatók az Újszövetségben, ott is az Apostolok cselekedeteiben.
Bérmaapám már elhunyt. Nincs kanonizálva, mint a pápa és Ciprián püspök, mégis a szentek közé sorolom. Munkája mellett teológiát végzett és iskolában hittanra tanította a gyerekeket. Bátrabb volt nálam.  Még megjegyzem, hogy lány követte példáját: szintén hitoktató.  Mosolygós portréját látom a helyi plébánia honlapján. Bár magam nem vettem részt a hitoktatásban, kint élő lányom igen. Az ő érdemei reményem szerint valamicskét segítenek abban a végső elszámoláskor, hogy jól sikerüljön életem megítélése.   Mert ha nem, akkor marad Jean Guitton francia teológus esete, aki megálmodta, mi vár rá halála után. Felment szent Péterhez, aki megkérdezte tőle:
– Kicsoda Ön?
– Jean Guitton filozófus vagyok, aki kb. 300 könyvet írt, nagyhatású előadásokat tartott a hitről, cikkei száma kb. ezerre tehető, és …
– Ne is folytassa, nem ismerünk ilyen embert.
Nagy zuhanás követi ezeket a szavakat. De ő nem hagyja, hátha nem értették meg: újra próbálkozik. Bekopog a mennyország kapuján. Kijön Szent Péter s megkérdi:
– Kicsoda Ön?
– Jean Guitton, a hit őrzője, hatásos előadások szónoka, több száz könyv és tanulmány írója a hit védelmében…
– Nem ismerjük!
Zuhanás.
Még egyszer megismétlődik a bemutatkozás újabb zuhanással.
De Guitton csak nem nyugszik bele. Újra kopogtat a mennyek kapuján, de most már sokkal alázatosabban.
– Ki az?  – kérdezi Szent Péter.
– Jean Guitton, bűnös ember.
– Jól ismerünk téged. Jöjj be, drága barátunk, az irgalmasan szerető Isten már régóta vár Rád.
(Emlékezetből idézem, a lényegét tekintve helyesen.)

Muszáj magamból kiírni, mint Madáchnak Az ember tragédiáját. Az abúzus olyan, mint egy rossz álom. Rossz álmom pedig hajnalban egy síró, szenvedő, sikoltozó nőről szólt, akit alighanem abúzus ért. Nem is emlékszem másra, mint hogy erre ébredtem.
Hogy is álmodhattam volna szebb dolgokról, amikor tegnap a Facebookon egyik unokahúgom feltett rövid (alighanem mobillal rögzített) spanyol szövegű (nem tudok spanyolul) jelenetet. Két állig felfegyverzett katona tuszkol egy felnőtt lányt egy üzlet vasredőnyéhez, majd egész váratlanul akkorát taszít egyikük a fején, hogy csak úgy zörög tőle a vasredőny. Nem ismerem persze a részleteket, hogy mi oka volt a két vitéznek, hogy ilyen bátran nekiessenek a védtelen nőnek.
Más. Este pedig egy szemtanú számolt be arról, hogy utánaeredt egy nőt Bp-en fényes nappal hajszoló férfinak. Telefonált ide-oda, végül imádkozott, hogy történjék már valami. Történt. Megállt egy autó, s a benne ülő önkormányzati tisztviselő hívta a helyi rendőrséget. A támadó abbahagyta a nő ütlegelését, rugdosását, s ott hagyta a földön vérző áldozatát. A rendőrök seperc alatt ott teremtek, és megbilincselték a begőzölt ipsét. (Fontos! Nem a központi számot érdemes hívni, hanem a helyieket. Ők vannak helyzetben.)
S még mindig nincs vége. Az interneten találkoztam egy dokumentumfilm hirdetésével, mely az oroszok kivételesen kegyetlen és nagyszámú (több százezerre tehető) erőszakoskodásáról lebbenti fel a fátylat, amelyeket Magyarország megszállása idején hajtottak végre. Bár Polcz Alaine korábban érzékletesen ír visszaemlékező könyvében (Asszony a fronton), itt is megidézik őt, még a szokásos módszert is részletezi, ami miatt nem egy nőnek roppant össze a gerince. Nem részletezem.
Jaj, nem akartam én erről írni ezen a szép vasárnapon, a Veni sancte mise napján, de hát nagyon bennem él. Jól tudom, hogy a zömmel nők ellen elkövetett abúzusok nagyjából egyidősek az emberiséggel, s elképzelésem sincs róla, hogy vajon valamikor teljesen megszűnnek-e, mint némelyik halálos járványt előidéző betegség. Az is igaz, hogy a nemzetek között e tekintetben nincs igazán különbség. A férfi – különösen a katona – a leigázás egyik módját lelheti ebben a különös és képtelen „harcban”. Talán. Nem is akarok belemélyedni az erőszak pszichológiai „környülállásaiba”. Mindenesetre a Biblia is foglalkozik vele. János apostol azt írja prológusában, hogy „Jézus a tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából, s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” (Jn 1,13skk) Ebből arra következtetek, hogy a születéseket többnyire a férfiak akarata és nem a kölcsönös megegyezés előzte meg. Mi más volna ez, mint abúzus.   
A Mester is beszél a férfiak keményszívűségéről, mellyel egyoldalúan torolták meg a nők terhére a paráznaságokat (válás, paráznaságért való megkövezés).
Szégyellnivaló gonoszság ez, amely arra emlékeztet, amikor az ember még saját törzsének fennmaradásában gondolkozott, amikor a létért való küzdelem a gyengék kiirtásával és/vagy megalázásával járt karöltve. A hominizációból a humanizáció felé haladunk (remélem), de kiteljesedése, ki tudja, mikor érkezik el. Arról nem is beszélve, hogy hatalmas visszaesések vannak. Hol van már a lovagok nőtisztelete, hol a múlt század udvariassága, mely mégis csak óvta és bizonyos előjogokat formált a nők részére. Óvásuk nagyobb terhek cipelésétől, segítésük, ülőhelyek biztosítása stb. Nem volt ez sok, s olykor farizeusi formákat öltött, de mégis valamicske pozitív elmozdulást jelenített meg.
Azért reménykedem. Az ég segítségét kérem naponta minden elfajzás, minden agresszió, minden visszaélés, minden erőszak, minden gazemberség megszűnése érdekében.
Lehet, hogy nem jól imádkozom? Vagy igaz volna egy furcsa megállapítás, miszerint az ártatlanok szenvedése volna a szeretet ára. Olyan nehéz ebbe belenyugodni. Tán nem is lehet.  

Tegnap hét ágra sütött a nap, ma egy ágra sem, mert minden ágát felhő takarja, s hullatja az esőt. Így hiába töltöttem meg lemerült akkumat, ma nem megyek sehova fotózni, elázni, sétálni. Nincs fotó újfent.
Viszont van számítógép. Hajnalban készülő asszociációs írásom soron következő két mondatát fejtettem ki. Már túl vagyok vállalkozásom felén. Utóbb azzal magyarázom ezt a vállalkozásomat, hogy nem kellett a mű szerkezetét kitalálnom. Adta magát. Miként a már rég befejezett Közröhejes történetek esetén is. Ott egy-egy közhely kifejtése adta a kötet gerincét, most a Hegyi beszéd mondásai.
Mivel közös blogunk kifejtendő témája is megékezett: 1966, megnéztem, hogy mit raktam össze korábban erről az évről. Előszedtem és egy kicsit átfésültem az összeállítást. Nem kapkodom el közlését, nem akarok mindig elsőként szerepelni.
De ha már asszociáció, de ha már 1966, akkor jöjjön előbb P. Nemeshegyi vicce, majd az én komoly megemlékezésem.
A vicc: Árpád fejedelem kíséretével az Alföldön jár. Lát egy csomó kecskét. Leszúrja kardját a földbe: alapítsatok itt egy várost, s mivel sok a kecske, legyen a város neve Kecskemét. Továbbmennek északnyugatnak. Még több kecskét látnak. Árpád leszúrja kardját és azt mondja: Legyen itt egy város, melynek neve legyen Balassagyarmat.
1966-ról viszont nekem Hamza jut eszembe. Hogy miért? Együtt jártunk a piaristákhoz. Én egy évet dolgoztam sm-ként, majd a Ker. Főiskolát végeztem el, ő pedig mérnök lett.
Hamza
értelmiségi család sarja lehetett. Neve után török eredetű. (Korábban élőben még sose láttam törököt.) Egyszer jártam lakásukban. Valamelyikük botokból kötözött össze egy működő karosszéket. Másra nem emlékszem. Ő műszaki pályára lépett. (A piarista diák akkoriban verhetetlen volt matematikából, fizikából.) Eséllyel csak a műszakiak jutottak előbbre. (Én a humán műveltség felé orientálódtam [volna] irodalom, filológia, nyelvészet…) Ma már mindegy. Hamza tehát kikerült látókörömből. A kilencvenes évek elején viszont a Min.-elnöki Hivatal telefonján keresett. Építész szakemberként szolgált ugyanannál az Antall-kormánynál, amelynek én a sajtóirodáján.
Átszólt Hamza, hogy én az a Gyorgyovich vagyok-e, akinek ő osztálytársa volt.
Mondom, igen.
Örül, mondta, s ha lesz ideje, meglátogat. Kérdése pedig, hogy részt vennék-e a jezsuita Szabó páter által összehívott Jacques Maritain-kör munkájában. Abban maradtunk, hogy küldök előadásra alkalmas anyagot, ha érdekli.
Telt-múlt az idő. Egyszer csak bemondja a rádió, hogy Hamza Á. és családja Párizs felé haladtában autójával frontális ütközést szenvedett egy kamionnal. Valamennyien életüket veszítették. Azonnal felötlött bennem, ez csak az én piarista osztálytársam lehet. (Requiescant in pace!)
Sejtésem igaznak bizonyult. Utóbb, amikor a jezsuita szerkesztőségben találkoztam Szabó Ferivel, megerősítette, hogy osztálytársamat érte ez a szörnyűséges eset. A dolog érdekessége, hogy Ferinek unokanővére révén szintén volt egy Hamza nevű rokona, de ez a Hamza és az a Hamza csak névrokonai voltak egymásnak. Eme újabb Hamzát is személyesen megismertem, de nem hasonlított az én Hamzámra. (A törökök sem egyformák.)
Hamza pedig azért jutott eszembe, mert 1966-ban valamiképpen minden piarista diák „ideológiai kérdést” kaphatott a felsőfokú tanintézetekben a felvételin, miként én is.
Érdekes volna összesöpörni a diákoknak feltett kérdéseket, és azokat a válaszokat, amelyeket adtak rájuk.                        

Aki olvassa blogomat, tudja, hogy sétáltatni nem a kutyámat viszem magammal, hanem egy kb. kilós kamerát. Ma is ez történt. Kivitetem magam a csekkfeladás után busszal a Dunához, hogy rozoga testemet ma is megmozgassam. Ha valaki délután felnézett az égre, igazolhatja, hogy az év legszebb felhői párállottak villogtak, sötétellettek, világítottak az égen. És a Duna medencéjében nagy darabja látszik a firmamentumnak. Ráfogom a gépet a legszebb habfelhőre, mely úgy világított, mint egy angyal. Megnyomom az expozíciós gombot, és a gép azt mondja: Csett. Újra próbálom, de semmi. Csett, csett, csett. Na hiszen, chat-elhetek itt napestig, ebből nem lesz semmi. Kiveszem az akkut. Hátha kézmelegre beindul. Próbálkozom. Szavamra mondom, hogy ha „lett volna képe hozzá”, kiröhögött volna a gép. Nyeltem egyet-kettőt. Majd magamba szálltam: Mint tudjuk, általában egy kutyaév hét emberévnek felel meg. Mivel egy akku többnyire öt évet visel el szolgálatban, egy emberév akkura átszámítva húsz. S mivel 2009-karácsonyára kaptam a gépet, akkuja „öregecskedik”, hogy a klasszikust idézzem. Immár 80 felé jár. Kopik, lustálkodik, kimerül, mint a gazdája. Gyanús volt már a múltkor is. Túl hamar feltöltődött. Lassan lemondhatok róla.
Maradt a látnivaló, amit jól-rosszul ideidézhetek szövegben. Bámultam a felhőket, bámultam az egymást követő hatalmas sétahajókat. Négy követte egymást libasorban. Egy se magyar. Még feltűnőbb volt, hogy ember nem mozdult ezeken a monstrumokon. Tán délutáni szunyókálásra visszahúzódtak a kabinjukba? Nem képzelem, hogy tőkések üresen járatják ezerfős hajóikat, hogy edzésben maradjanak.
No, ha már így jártam, visszaindultam mifelénk. Itt a parton a kővárak tövében van egy kőasztal, kétfelől sziklaszékekkel. Irtó ügyes valaki tervezhette a tájba. Alig lehet felfedezni. Mindenesetre alkoholos filccel ráírta egyik sima kőlapra, hogy „ne rontsd szét, használd!” Használtam. Jó fotót lehet társaságról készíteni. Király és királyné, sakkozók. Ilyesféléket képzelek el. Ahogy jövök fel a parttól, egy alig-vendéglátó parányi konyhaajtaján felirat: Kamerával figyelt terület. Hacsak nem skype-hoz használt kamerát rejtettek el valahová. Továbbjövök. Egy fiatalember rám köszön Jó napot!-tal. A scientológusok házának egyenruháját viseli. Honnan a tekintélyem: túl hangosan kritizáltam az üzletalapú vallást? Nem tudom. visszaköszönök neki.
Már csak egy ötlet. tegnap még nem tudtam, mit kérek születésnapomra Tücsitől. Hát egy akkut a gépembe. Hálából én is veszek neki egyet az ő születésnapjára a laptopjába. Ugyanis az is megadta megát.
Karácsonyra meg a család csavarozógépének akkuját cseréltetem ki. Hogy nekem mennyi eszem van!                      

Ez a blogbejegyzés nem az, hanem egy e-mail-mellékleteképpen kapott cikk, amely megtetszett nekem. A cikk közérdeklődésre számíthat, érdemes hát elolvasni. Itt csak azt jegyzem meg, hogy az emberek szerencsésebb része több-kevesebb kóválygás után az egyéniségüknek jobban megfelelő elfoglaltságok felé orientálódnak. Ehhez a hívők még az égiek segítségét is igénybe szokták venni. A parazita állásokról egyébként a hatvanas évek elején megjelent néhány könyv C. Northcote Parkinson közgazdásztól (KJK kiadványok) Jöjjön akkor most a cikk.

A humbugszakmákról

(A szöveg eredetileg angol nyelven, On the Phenomenon of Bullshit Jobs címmel jelent meg.)

1930-ban elmélkedve John Maynard Keynes úgy vélte, a század végére a technológia olyan mértékben fejlődik, hogy lehetővé teszi a Nagy Britanniához és az Egyesült Államokhoz hasonló országokban a tizenöt órás munkahét bevezetését. Minden okunk megvan rá, hogy azt higgyük, igaza volt. Technológiai szempontból tényleg képesek lennénk erre. Ez a forgatókönyv mégsem valósult meg. Épp ellenkezőleg: a technológiai fejlődés olyan módozatok kiötlésének szolgálatába állt, amelyek révén rákényszeríthetőek lettünk arra, hogy többet dolgozzunk. Ennek az állapotnak a beálltához gyakorlatilag értelmetlen szakmákat és munkákat kellett létrehozni. Hatalmas embertömegek szerte a világban, de főként Európában és Észak-Amerikában áldozzák fel aktív éveiket olyan munkák végzésére, amelyekről titokban úgy hiszik, nem is kellene azokat elvégezni. Az ebből a felállásból fakadó morális és lelki sérülés óriási és mély sebként tátong kollektív tudatunkban. Mégsem beszél róla szinte senki.

Miért nem valósult meg a hatvanas években még várva várt keynes-i utópia? A standard válasz a kudarcot általában azzal magyarázza, hogy Keynes nem vette figyelembe a fogyasztás és a konzumizmus masszív növekedését: ha választhatunk a rövidebb munkaidő, illetve a több játék és szórakozás „elfogyasztása” között, mi testületileg az utóbbit választjuk. Ez persze egy kényelmes kis tanmese elé állít minket, ám egy pillanatnyi reflektálás is megmutatja, hogy a dolog nem ennyire egyértelmű. Igen, valóban, a húszas évek óta megszámlálhatatlan új munka és szakma megszületésének lehettünk tanúi, ám ezekből igen kevésnek van köze a sushi, az iPhone vagy a menő surranók gyártáshoz és elosztásához.

De akkor mik is pontosan ezek az új szakmák? Egy nemrégiben megjelent, az 1910 és 2000 közötti USA-beli foglalkoztatást vizsgáló jelentés rávilágít a válaszra. (A helyzet egyébként tökéletesen megegyezik az Egyesült Királyságéval.) Az elmúlt évszázad során az iparban, mezőgazdaságban vagy háztartásban dolgozók száma drámai mértékben csökkent, ugyanakkor az irodai munkások, menedzserek, üzletkötők és vevőszolgálatban dolgozók száma megháromszorozódott: mostanra a foglalkoztatottak háromnegyede tevékenykedik ebben a szektorban, a száz évvel korábbi egynegyedhez képest. Magyarán a termelő szakmák a jóslatoknak megfelelően automatizálódtak, a termelő ágazatban dolgozók globális aránya pedig megcsappant, még akkor is, ha az Indiában és Kínában gürcölő munkástömegeket is számításba vesszük.

Ám ahelyett, hogy a munkaidő jelentős csökkenésének lennénk tanúi – csökkenésnek, amely lehetővé tenné, hogy a szabad világ népessége saját terveinek, örömeinek, ábrándjainak és ötleteinek adózzon -, azt láthatjuk, hogyan fújódik fel a hivatali, adminisztrációs szektor, és hogyan jönnek létre olyan egészen új ágazatok, mint a pénzügyi szolgáltatások vagy a televíziós marketing. Ezzel párhuzamosan soha nem látott mértékben terjeszkednek ki olyan régebbi ágazatok, mint a vállalati jog, akadémiai és egészségigazgatás, humán erőforrás-menedzsment vagy közkapcsolatok (PR). Ezek a számok pedig még nem is terjednek ki azokra az emberekre, akik az imént felsorolt ágazatok adminisztrációját, technikai vagy biztonsági szolgálatát végzik, sőt azokra a mellékszektorokban dolgozókra sem (kutyafürdetők, éjjel-nappali pizzafutárok), akik csak azért léteznek, mert mindenki más túl elfoglalt.

Ezek azok a szakmák, amelyeket a „humbugszakma” megnevezéssel illetnék.

Komolyan úgy tűnik, mintha létezne valaki, aki értelmetlen munkákat talál ki csak azért, hogy minket mind lefoglaljon. És éppen ezen a ponton botlunk egy rejtélybe: a kapitalizmus keretein belül kimondottan ez az a jelenég, amelynek állítólag nem kellene léteznie. Mert azt értjük, hogy a régi, nem hatékony szocialista országokban, például a Szovjetunióban, ahol a foglalkoztatást jognak és szent kötelességnek tartották, a rendszer annyi munkahelyet gyártott amennyi csak kellett. Így történhetett meg, hogy a szovjet boltokban három elárusítóra volt szükség egy darab hús eladásához. De nem ez az a fajta probléma, amelyet a piaci versenynek meg kellene oldania? Legalábbis a közgazdaságtudományi elméletek szerint egy profitorientált cég soha nem fog pénzt pazarolni olyan munkásokra, akikre valójában nincs szüksége. És mégis, mindez valahogy megtörténik.

Bár a vállalatok sokszor szorulnak karcsúsításra, a leépítések mindig azokat az embereket érintik, akik ténylegesen csinálnak valamit, mozgatnak, megjavítanak, fenntartanak dolgokat. A sors megmagyarázhatatlan fintora folytán, a fizetett aktatologatók száma továbbra is növekszik, és egyre több alkalmazott veheti észre, a szovjet munkásokhoz hasonlóan, hogy a papíron lévő heti negyven-ötven óra helyett, a valóságban csak tizenöt órát dolgozik, azaz annyit, amennyit Keynes is jósolt. A fennmaradó idő szervezési munkálatokkal, motivációs szemináriumokkal, a Facebook-profil frissítésével vagy épp tévéműsorok letöltésével telik el.

A rejtély megfejtése egyértelműen nem gazdasági, hanem inkább morális és politikai jellegű. Az uralkodó osztály rájött, hogy egy boldog, eredményes, szabadidővel rendelkező népesség halálos veszélyt jelent számára. (Gondoljunk csak arra, mi történt a hatvanas években, amikor ez a minta távolról megvalósulni látszott.) Másrészt pedig, ugyanennek az osztálynak meglehetősen kényelmes az a felfogás, miszerint a munka önmagában vett morális érték, és bárki, aki éber óráinak zömében nem veti alá magát valamilyenfajta intenzív munkafegyelemnek, az nem érdemel semmit.

Egyszer, mikor a brit akadémiai élet adminisztratív kötelezettségeinek látszólag vég nélküli burjánzásáról elmélkedtem, feltárult előttem a pokol egyik lehetséges változata. A pokol, eszerint, olyan egyének csoportja, akik idejük nagy részét olyan munkával töltik, amelyet nem szeretnek, és nem is jók benne. Tételezzük fel például, hogy azért alkalmazták őket, mert kiemelkedő asztalosok, ám rá kell eszmélniük, hogy idejük egy jelentős részét halsütéssel kell eltölteniük. Ez utóbbi feladat ráadásul nem is szükséges, legalábbis nincs szükség olyan hatalmas mennyiségű sült halra, mint amennyit nekik el kell készíteniük. Mégis valahogy a gondolat, hogy kollégáik náluk talán több időt tölthetnek bútorok gyártásával, megmérgezi, és rögeszmésen neheztelő halsütővé változtatja őket. Nem sokkal később már mindenki pusztán ezzel a fölösleges tevékenységgel kezd foglalkozni, a helyet pedig hatalmas, gyengén elkészített halakból álló kupacok lepik el.

Meglátásom szerint ez egy elég pontos leírása a gazdaságunk mélyén rejlő morális folyamatoknak.

*

Egyértelmű, hogy minden ilyen típusú érv egyből a következő ellenvetésekbe botlik: „ki vagy te, hogy megmondd melyik munka valóban szükséges? Amúgy is, mi az, hogy szükséges? Te egy antropológusprofesszor vagy, mi szükség van arra?” (És valóban, rengeteg bulvárolvasó úgy tekintene az én szakmámra, mint a pazarló társadalmi kiadás definíciója.) Egy bizonyos szinten ezek az ellenvetések helytállóak. Nem létezhet a szociális értéknek objektív mércéje.

Soha nem mondanék ellent egy olyan embernek, aki meg van győződve, hogy értelmesen járul hozzá a világ dolgaihoz. De mi a helyzet azokkal, akik meg vannak győződve, hogy a munkájuk értelmetlen? Nemrégiben újra felvettem a kapcsolatot egy iskolai barátommal, akit tizenkét éves korom óta nem láttam. Meglepődve tudtam meg, hogy időközben költő lett, majd pedig egy indie rock banda frontembere. Hallottam is a számait a rádióban anélkül, hogy tudatosítottam volna, ismerem az énekest. Egyértelműen briliáns és innovatív volt, munkája megkérdőjelezhetetlenül beragyogta, és jobbá tette az emberek életét az egész világon. Egy néhány sikertelen album után azonban elveszítette a szerződését, és az adósságok illetve egy újszülött kislány súlya alatt, saját szavaival élve, azt az utat választotta, amelyet oly sok céltalan srác: beiratkozott jogi egyetemre. Mostanság vállalati ügyvédként dolgozik egy prominens new yorki cégnél. Azonban sietett beismerni, hogy a munkája mélységesen értelmetlen, semmivel nem járul hozzá az emberiség jólétéhez, és meglátása szerint, nem is kellene léteznie.

Rengeteg kérdés merülhet fel ezzel az esettel kapcsolatban, az első közülük talán az lenne, mit is mond el a társadalmunkról a tény, hogy ilyen kevés tehetséges költő-zenészre van szüksége, de a vállalti jogban jártas szakértők iránt látszólag végtelen a kereslet. (Válasz: ha a társadalom egy százaléka ellenőrzi a rendelkezésre álló vagyon nagy részét, akkor a piacnak nevezett dolog, azt tükrözi, amit ezek az emberek gondolnak fontosnak vagy hasznosnak, és nem azt, amit a többiek.) Az eset azt is mutatja, hogy az emberek zöme tisztában van saját munkájának fölöslegességével. Nem is tudom, találkoztam-e valaha olyan vállalati ügyvéddel, aki nem gondolta, hogy az, amit csinál, teljesen fölösleges. Ez az állítás igaz a többi fent említett új szakmára is. Létezik egy egész csoport szakember, akivel ha szóba állsz egy buli alkalmával, és kiderül, hogy valami érdekesnek tűnő dologgal foglalkozol (pl. antropológiával), mindent megtesz azért, hogy elterelje a beszélgetést a saját munkájáról. Töltsél nekik néhány pohárkával, és gyorsan hosszú passzusokba kezdenek arról, mennyire értelmetlen és buta is az, amit ők csinálnak.

Ez itt egy komoly pszichológiai erőszaktétel. Hogyan kezdhetne valaki munkabéli méltóságról beszélni úgy, hogy közben úgy érzi, saját szakmájának nem kellene léteznie. Hogyan ne generáljon ez mélységes dühöt és neheztelést? Mégis, társadalmunk bizarr zsenialitása, hogy kitalált egy olyan módszert, amely garantálja, akárcsak a halsütők esetében, hogy a düh és neheztelés pontosan azok ellen irányuljon, akik valamilyen értelmes dologgal foglalkoznak. Példának okáért, úgy tűnik, társadalmunkban létezik egy szabály, miszerint egy munka minél több hasznot hajt más emberek számára, annál kevesebb fizetés jár érte. Persze, még egyszer mondom, nem könnyű objektív mércéket felállítani, de egy könnyebb teszt mégis létezik: tegyük fel a kérdést, hogy mi történne, ha egy-egy egész szakma eltűnne. Mondjuk, ha az összes korházi nővér, hulladékgyűjtő vagy szerelő köddé válna, az azonnali katasztrofális következményekkel járna. Egy tanárok vagy kikötői munkások nélküli világ már rövidtávon problémás lenne, de egy sci-fi szerzők és ska-zenészek nélküli világ is szomorúbb hely lenne. Az azonban nem teljesen világos, hogyan szenvedne az emberiség, ha az összes ügyvezető igazgató, lobbista, PR-kutató, biztosítási statisztikus, telemarketinges, végreható vagy jogi tanácsadó tűnne el egyik napról a másikra. (Sokan úgy sejthetik, nem szenvedne, hanem épp ellenkezőleg, fejlődne.) Mégis néhány kivételtől eltekintve, a munka hasznossága és a fizetés mértéke közötti fordított arányosságot leszögező szabály meglepően stabilnak mutatkozik.

Ennél is visszásabb az a széleskörű egyetértés, amely ennek a szabálynak a helyességére irányul. Ez képezi egyébként a jobboldali populizmus titkos erejét is. Ez az egyetértés érhető tetten, amikor a bulvárlapok haragot gerjesztenek a metró dolgozói ellen, akik a munkáltatóval való nézeteltérés miatt megbénították Londont: a puszta tény, hogy a metró alkalmazottai megbéníthatják a várost, bizonyítja munkájuk szükséges voltát, ám úgy tűnik, épp ez az, ami az embereket dühíti. A dolog még egyértelműbb az Egyesült Államokban, ahol a republikánusok figyelemreméltó sikereket értek el a tanárok vagy a gépkocsi-iparban dolgozók (nem pedig az iskolai vezetőség vagy az ipari menedzserek) elleni közhangulat felkorbácsolásában. Ez olyan mintha azt mondanák: „de hiszen ti oktathattok gyerekeket! Vagy készíthettek autókat! Nektek lehet igazi munkátok! És mindennek a tetejébe még van pofátok középosztálybeli nyugdíjakra és egészségügyi ellátásra is igényt tartani?”

Ha valaki egy olyan foglalkoztatási rezsimet tervezett volna, amelynek egyetlen célja a pénzügyi tőke hatalmának fenntartása, nehéz belátni, hogyan végezhetett volna ennél jobb munkát. Ez a rendszer könyörtelenül kipréseli és kizsákmányolja a valódi, termelő munkásokat. Az emberek fennmaradó részét pedig egy kisebb, megfélemlített, univerzálisan gyalázott munkanélküli réteg, valamint egy olyan nagyobb csoport között osztja el, amelynek tagjait gyakorlatilag a semmittevésért fizetik. Saját helyzetük ez utóbbiakat arra ösztönzi, hogy azonosuljanak az uralkodó osztály nézőpontjaival és érzékenységeivel, ugyanakkor folytonos nehezteléssel viseltessenek minden olyan egyén ellen, akinek munkája egyértelmű és tagadhatatlan társadalmi értékkel bír. Persze, ezt a rendszert nem tudatosan állították össze, majdnem egy évszázad spontán próbálkozásai révén jött létre. Mindazonáltal ez az egyetlen magyarázat arra, hogy a technológiai képességeink dacára, miért is nem dolgozunk csak napi három-négy órát.

David Graeber a London School of Economics antropológiaprofesszora. Legfrissebb könyve, The Democracy Project: A History, a Crisis, a Movement a Spiegel & Gaunál jelent meg.

 fordította Pap Szilárd István

Részlet a mai zsolozsmából:
„Aki igazságban jár, és igazat beszél,
aki megveti a zsarolással szerzett nyereséget, és elhárítja kezével a megvesztegetést,
aki befogja a fülét, hogy ne halljon vérontásról, és behunyja szemét, hogy ne lásson gonoszt:
Magasságban fog az lakni, kősziklák csúcsán talál menedéket.
Mindig lesz neki kenyere, és vize nem apad el.”
(Izajás 33,16)
Antifóna: „Boldog az az ember, aki igazságban jár és igazat beszél.”
Akinek füle van, hallja meg! – tette hozzá a Mester, amikor a néphez szólt. Mivel ismereteink szerint a Biblia Jézusra mutat, olyan ez a prófétai felkiáltás, mintha maga a Messiás mondaná.
Nyissa ki minden uzsorás a fülét, és térjen meg,
nyissa ki a fülét minden zsarnok, és térjen meg,
nyissa ki a fülét, aki más vérét ontja, és térjen meg,
nyissa ki a fülét minden korrupt, és térjen meg,
nyissa ki a fülét minden gonosz, hagyjon fel rossz törekvéseivel, és térjen meg.
Nyissa ki a fülét minden maffiózó és kizsákmányoló, és térjen meg. (Vö. Ferenc pápa intelmeivel)  
A második részben az igazakról szól Izajás. Ennek az Újszövetségben az felel meg, hogy ne álljatok ellen a gonosznak! (Kerüljétek el, tekinteteteket az élő Istenre vessétek, aki éltet és életet ad!)
Az igaz ember jó, ha nem vesz tudomást a gonoszságokról, hanem teljes erejéből építi az Isten országát. ezért fogja be a fülét, ezért hunyja le a szemét a lehúzó erők negatív hatásai ellen.
A hegyre épített városban fog lakni, (az Isten közelében), és lesz kenyere, lesz itala.
Azt hiszem, napindítónak ennyi elég.

Citálom kissé kitekerve Pósa Lajos versikéjét. Merthogy a Duna parton sétáltunk. Már sétánk elején felötlött bennem, hogy szamárság volt otthon hagyni a fényképezőgépet, mert ilyenkor mindig adódik valami hálás téma. 
Most is így volt.
Á. aranyhaja megcsillant a napfényben. Ritka jó portrét lehetett volna puskázni. Adódott más érdekesség is. Amorf szikladarabokból készített alkalmi szoborfélék, sztélék kínálkoztak témául.
Talán majd máskor.
Most megnéztük, hogy manapság miféle uszadékfák sokasodnak a parton. Ezek lakásba cipelése és befestése, különféle alakzatok „belelátása” nagy divat lett.
Akadt lapos kavics is, melyeket megkacsáztattunk a vízen.
Csak semmit a véletlenre!
Tudományos kísérletek szerint 27 fokos szög alatt kell a kavicsoknak a vízre perdülni, s akkor várható ideális táncolásuk a vízen. (A szögmérőt itthon felejtettük.)
Sétánk során felbukkant egy „Rakéta” típusú szárnyashajó, a Vöcsök.
Utunk az egyik partra épült vendégfogadóig tartott, ahol életemben először leültem egy sörre. Szoktam ilyenekre felfigyelni: „életemben először”. Végül is nem semmi, hogy 67 leszek, és még mindig akad olyasmi, ami először fordul elő velem.
Tényleg érdekes, hogy annyit jártam az elmúlt évtizedekben a parton, és ittlakásunk huszonnégy éve alatt egyszer se fordult meg a fejemben, hogy leülhetnék egy italra, egy akármire. Talán amiatt van ez, mert közel esik a Duna a lakásunkhoz. Minek ülnék le itt egy vendéglátóhelyen, amikor otthon is megihatok egy italt, vagy ehetek kedvemre. Séta közben pedig mindig akad egy pad, ha éppen az üldögéléshez szotyogna kedvem.
Nem szokott. Amikor megyek, akkor megyek, amikor fotózok, akkor fotózok, ha a tájat mustrálom, akkor az van, s valahogy eddig kimaradt, hogy akár be is ülhetnék valahova.
Leginkább lángost szoktunk venni a magyar és a francia unokáknak, de mindig sétálva majszolgatják a magyar csemegét. Ők, akik rendkívül válogatósak az én szememben, ezt a lepényfélét szívesen fogadják, fogyasztják.
Itthon aztán tovább boncolgattuk, hogy miért nem megyünk akár családilag is a partra egy sült hekket bekapni, egy sört legurítani stb.
Abban maradtunk, hogy azért, mert sose alkalmas rá az idő. Reggel zárva vannak a bodegák, délben tűz a nap, száll a por. Délután még nagyobb a por, hatalmas a bicikliforgalom. Este pedig megesznek a szúnyogok. Azt hiszem, ez épp elég ok arra, hogy kerüljük a part menti mulatozást.
Pedig gyerekkorom óta vonzanak a francia impresszionisták képei, talán Renoiré leginkább, aki olyan szépen megfestette a Szajna-parti mulatságot. Mindig is megbámultam, hogy milyen önfeledten támaszkodnak a figurák a mellvédnek, s hányféle karakter merül bele a társalgásba. Különösen a képek tarkasága, a színek üdesége vonzotta tekintetemet a képre.
Nehéz azt a hangulatot megélni emellett a széles folyó mellett, ahol nem kőrakpartra települtek a kerthelyiségek, hanem a poros-murvás út két oldalára, amelyet olykor eláraszt a folyó vize, telehordva mindenféle szmötyivel, s amelyet persze fertőtlenítenek a vízár elvonulása után.
De mégis: Kísért a fertőzés esélye, lehetősége. Annyit meg nem ér egy mulatság, hogy betegségbe torkolljon.

Az élelmiszer-vegyipar egyes fejlesztései nem vegyi fegyverek?
A gyógyszergyártás egyes fejlesztései biztosan nem vegyi fegyverek?
A hadiipari lobbi tevékenysége, a fegyvergyártás nem merénylet-e az emberiség ellen?
A környezetkímélő technikák elfojtása nem merénylet-e az emberiség ellen?
A pénz koncentrációja, kiszivattyúzása a közjó szolgálatából nem merénylet-e?
Az aranytermelés ciános módja, és hegyek elparentálása nem merénylet-e ellenünk?
A politikai hangulatkeltés, a népek ellenségeskedésének szítása nem merénylet-e?
A provokátorok által kirobbantott forradalmak, lázongások nem hatalmas merénylet-e a föld népei ellen?
Sok van még, de abbahagyom.
„…bocsájtsd meg vétkeinket …”
„…imádkozz érettünk, bűnösökért!”
„Parce, Domine! Parce populo tuo!” Könyörülj, Uram, könyörülj népeden, Uram! (Joel 2,17)

Elvié volt a múlt hét. Már amennyire egy kisgyerek mellett az övé lehet. Mindenesetre határidős feladatát fejezte be. Ez a hét Mica hete. Nyelvvizsgára készül, remélhetőleg ezerrel. Jó lenne letenni annak a terhét. Mindenesetre felturbózza magát, amennyire ez lehetséges, a többit meglátja, meglátjuk. Marad kihívás mindkettejüknek épp elég. Én meg ülök a babéraimon, és írogatom, ami asszociáció beugrik a hegyi beszéd ihletése nyomán. Nem lesz ebből tudományos mű, kiugró siker se talán, de személyes mindenképpen. Arra gondoltam, hogy a Mester tanításainak szépséges foglalata ez a beszéd, melyet vagy egy alkalommal, valószínűbb, hogy különféle időpontokban adott elő, és amely átfogja legfontosabb kinyilatkoztatnivalóját. Azért érdekes nekem ez a csaknem napi rendszerességgel folytatott írás, mert az elhangzó kinyilatkoztatáshoz köthető igen sok másik is az evangéliumból, az Ószövetségből és az Újszövetségből egyaránt. Mivel az evangélium szerint a hegyi beszéd 111 mondatból (versből) áll, a kötetnyi írás címéül ez kínálkozik: 111 vers. Kalandozások a hegyi beszéd gondolatvilágában.
Mivel esik az eső, és mivel sok nap kiesett munkálkodásomból (nyaralásunk másutt, mások nyaralása nálunk), a héten várható csendben megpróbálom kicsit utolérni lemaradásomat. Eredetileg úgy terveztem, hogy 111 nap alatt készül el egyenletes tempóban a sorozat. Minden napra egy vers, egy kijelentés, egy kinyilatkoztatott tanítás, egy mondat. Az előzőekből következik, hogy 111 fejezetkéből fog állni a mű: egy vers egy fejezet. A megidézett gondolatokat szűk A4-es terjedelemben kívánom kifejteni.