Mickey webnaplója

Egy mondat a mai banki világ megfogalmazásaiból. „Szeretnénk felhívni figyelmét, hogy a mobilToken applikációja nem működik olyan iPhone készülék használata esetén, amelynek operációs rendszerét IOS 6-os verzióról IOS 7-es verzióra frissítik.”
Nekem stabil Tokenem lesz, mert nincs mobilom, így mobilTokenem se lehet. Azonkívül nem kötnek biztosítást se velem, mert 65 múltam. Néha nem bánom. Világunk olyan gyorsan válik egyre komplikáltabbá, hogy nem igazán találom vonzónak. Miért kell Token? Hogy csak néhány percig működő, egy tranzakcióra generált PIN-kódot kapjon elektronikus számlám.
Tetszik tudni követni?
Miért kell nekem változtatni a Pin-kódomat?
Mert hackerek feltörhetik és pénzemet lenyúlhatják.
A háttérben a bizonytalanságtól való félelem motoz és próbál a tolvajok előtt járni újabb elektronikus lakatokkal. Ám nincs az az ajtó, amelyen be ne menne a tolvaj, ha ez az egyetlen vágya.
Nincs az a trezor, amit a mackós ki ne nyitna, ha ellenállhatatlan vágyat érezne rá.
És nincs az a hatalom, amely megvédhetne, ha egy elvetemült lelkületű ember le akar ütni hátulról egy palackkal. Vagy kővel.
Van annak talán tíz éve is már, hogy a tüdőszűrőben kérték a lakcímkártyámat. Kapcsolatfelvétel céljából??? – nem tudom –, megjegyezte az ablak mögött ülő adminisztrátor, hogy milyen jó nekem hogy ennyi kártyám van. Én erre majdnem bedugtam busa fejemet az ablakkivágásba, s úgy mondtam: legszívesebben visszamásznék a fára.
Miközben ma ügyet intéztük a banknál (Tokenemet, szép új magyar szó), kicsit körülnéztem a banki világban. A szolgáltató pultok felett S-betűt formázó lámpa, igen dizájnos, igen művi, benne egy sima neoncső. A pult fémlapja oldalába hegesztve egy fémkar, arra egy fém fogmosó pohár alakú edény, benne üveghenger, abban egy üvegspirál, közepén egy műrózsa. És ez minden ügyfélfogadó pultnál így.
A személyzet tagjain kívül minden művi, minden halott, minden teleadjusztálva a rendszert szolgáló eszközökkel. A hölgy hol a számítógépen billentyűzgetett, hol maga mögé nyúlt, hogy a bödönnyi nyomtatóból elővarázsolja a kívánt szerződéses űrlapokat. Majd hatalmas tempóban összeklamnizta őket, kétféle bélyegzőt felkapott és villámgyorsan rájuk csattintotta az általuk tárolt azonosítókat, dátumot, majd egy „pipát” rajzolt a szerződésre. Így hívták őt. Ki ér rá ma aláírni?  Mondanom se kell, egyetlenegy papírt se olvastam végig. Ítéljetek el miatta! Meg is érdemli mindenki, aki nem olvassa végig a szerződés minden betűjét és meg nem érti.)  Nem érdekel. A rendszerbe nagyjából bele vagyok kényszerítve, ellentmondás nemigen van, max. másik bürokratarendszerhez fordulhatok szabadságom kétségtelen jeleként, számlavezetésért, pin-kódért, Tokenért.
A nyuszika és a róka futott az erdőben. A nyuszika a tóhoz ért, a róka pedig a villanyszereléshez. És én?
Én a bankba futottam Tokenért.
Hát ez elég ócska vicc volt, a fakereskedő a mókus és a család nótájára.
Hogy az hogy volt? Mi a különbség a fakereskedő a mókus és a család között?
Nem tudom.
Az, hogy a fakereskedő a fára alkuszik, a mókus pedig a fára felkúszik.
És a család?
Köszönöm, jól van.
Pedig nem is ezt a viccet szántam a végére, hanem azt, hogy a kezdő bürokrata be akar vágódni a főnöknél. Már vége a munkaidőnek, csak ketten vannak az irodában. A főnök okiratokkal bajmolódik. Odalép a géphez, de nem tudja bekapcsolni. A kaprincs kezdő mellélép, és azt mondja: Majd én bekapcsolom. Bekapcsolja, a gép indul, miszlikre vágja az ívet. A főnök oda se néz, csak megjegyzi: Három másolatot kérek.
Ma hallom, hogy viszonylag szabad foglalkozásúaktól a nyolc irodában eltöltött órát akarják számon kérni. marha érdekes, mert a kutatáshoz szükséges könyvtárak nem az irodában vannak. elképzelem a szép még újabb világot, amikor reggel nyolcra megjelenik a zeneszerző az akadémián, főnöke megnézi, hogy lenyomja e a blokkórát, majd elrendeli, hogy délig készítsen el egy indulót nagyzenekarra a sakkszakkörnek, utána munkaidő végeztéig komponáljon egy reklámfilm aláfestő zenét, s úgy készüljön, hogy másnap reggeltől műszak végéig termeljen egy szimfóniát, mert a konkurens akadémiától érkezőket ezzel a darabbal kívánja megtisztelni.   

„Nem régen” állok a 67-es villamos peronján, s leszálláshoz készülődöm. Egyre József Attila verse motoszkál bennem. Skandálom magamban. Harminckét éves lettem én, meglepetés e költemény csecse-becse… Magam még nem lehettem 32 éves. 1978-ban már régen nem Zuglóban laktunk. Talán a nyóckerben.  Márpedig a versben való elmerülésem idején hazafelé tartottam a Fűrész utcába. Most nem a 67-es villamoson foglalkoztat a visszaemlékezés, de 67 évesen arra, hogy volt az úgy, hogy 32 se voltam, mint a költő. Mindenesetre 67 évem elszelelt, havi megélhetésemre telt, az ám hazám. Lehettem volna oktató (hála Istennek nem lettem, azt hiszem, már rég nem élnék) s nem ilyen billentyűkoptató öreglegény.  Azóta kínálom gondolataimat, hogy középiskolás fokon…? Nem tudom. Taní-tani. Nem tanítani, megélni, a megélteket továbbadni, mert nem vagyok egy légtérben olvasóimmal. Hatni kívánok rájuk, elfogadva a tőlük paralel jövő önközléseket, és tovább termelem posztjaimat a kölcsönös megértés jegyében, míg ki nem hull a stafétabot a kezemből.
Tegnap meghallgattam Papp Lajos előadását arról, hogy hogy éljünk egészségesebben. Többek között egy szaklapban megjelent tudományos cikket ismertetett, mely lényegében azt mondja, hogy a koleszterincsökkentő gyógyszerek az érfalon a plakkok képződését segítik elő, s nemhogy gyógyítanának, hanem kifejezetten ártanak – jó pénzért. Továbbá, hogy egyik páciense 10 féle szívgyógyszert szedett. Ezeket két csoportba szedte és megállapította, hogy fifti-fifti egymás hatását kioltja a két csoport.  Zavarba ejtő ez egy szívspecialista szájából. Azért az, mert a kórházi szakorvosaim szintén szívspecialisták. Ők írták elő az én naponta szedendő gyógyszereim listáját. Mögöttük szintén évtizedes praxis áll, gondolom, rendszeresen rész vesznek továbbképzéseken, és becsületesen adják tudásuk legjavát. Ha nem így lenne, már ők is Angliában dolgoznának négyszeres havi illetményért kevesebb munkában töltött idő mellett.
Talán nem ostoba a kérdésem, melyre nem is várok feleletet: Melyik csoportnak higgyek? Merthogy úgy állok itt, mint Buridán szamara a két egymásnak ellentmondó gyakorlat között. Legalább ne idegesítenének. Megnéztem nemrég készült laborleletemet: koleszterinszintem 3,9 (tűréshatár (2,8–5,2) Tehát jó.
 A koleszterincsökkentő szedése előtt nyilván kórosan magas volt. Mostanra beállt. Jogos kérdés, kell-e tovább szedni a csökkentőt, vagy kifejezetten azért jó, mert folyamatosan szedem a tablettát.
Vérhígítás. Papp az Aszpirint ajánlja. Én mást kapok, havi kontroll mellett szedem. Ám amit ő ajánl, napi 3 deci vörösbor, az nem fér össze vérhígítómmal. Kioltja a hatását. Egy újabb Buridán-effektus.
Azt hiszem, abban kell megegyeznünk, hogy ez a világ nem tökéletes.
Azért így is szeretnivaló. A gyógyszerpártiakkal és az azt ellenzőkkel együtt.    

Holnap Gellért napja van, tehát holnap születtem. Mégis Györggyel foglalkozom, aki Jorge volt és az Assisiről vette a nevét. Bergoglio volt, most meg pápa. Számos könyv jelent meg róla, számos cikk idézi nap, mint nap elhangzó népszerű gondolatait. Azért citálom most ide, mert befejeztem egy róla is szóló könyvet (Ferenc, az új pápa, Jel kiadó), s ki tudja, később visszatérnék-e a benne megjelölt, nekem tetsző gondolatokhoz. 
– Vallásszociológusaink azt mondják, hogy egy plébánia befolyása 600 méterre terjed ki. Buenos Ariesben két átlagos plébánia között 2000 méter a távolság. Akkoriban azt mondtam a papoknak: Ha van rá módotok, béreljetek egy garázst, és ha találtok egy alkalmas világit, akkor engedjétek, hadd végezze csak a dolgát! Gondoskodjon ezekről az itteni emberekről, tartson egy kis katekézist, igen, áldoztasson is, hogyha megkérik erre.
Egy plébános ezt válaszolta: Azonban atya, ha ezt tesszük, az emberek nem jönnek többé a templomba! Csak ennyit válaszoltam: Na és? Most jönnek misére? Nem.
– „A hitben való kitartás magában foglalja a kilépést…  A hűség mindig változás, kibimbózás, növekedés. Az Úr változást visz végbe abban, aki hűséges hozzá.” (111–112. o.)
– „Az ima nem helyettesíti a tettet, ám egy olyan tett, amelyet semmi más nem helyettesíthet.” (Dietrich Bonhoeffer)
– „Krisztus az alap, és a vonatkoztatási pont” (117. o.) Nagyon örültem, hogy ezt mondja. Én is pontosan ezt mondtam, és mondom folyamatosan. Hasonlítunk.
– A francia Poitiers egyházmegyében 60 000 katolikus él. 2017-ben mindössze 40 olyan plébános lesz, aki fiatalabb 65 évnél. Ezért több mint 300 „communautés locales”-t hoztak létre. Ezeket öt világi vezeti. Közülük hármat a püspökök választanak ki, kettőt a helyi közösség. Megbízatásuk 3 évre szól. Céljuk, hogy igeliturgiát tartsanak a helyi templomokban, merthogy a paphiány hatalmas. „Minden férfinek és nőnek meg kell tapasztalnia: értékes vagyok, számolnak velem, szükség van egészen sajátos képességeimre.” (Albert Rouet) 185. o.

Ha tankolni kell, nem sokat habozok, s megyek a kúthoz annyit fizetni, amennyibe éppen akkor kerül a tanknyi benzin. Ma litere 407 ft volt és csaknem 41 l-t tankoltam. De a fényképezőgépbe felújított akkut veszek, s érte megyek a boltba, hogy a 690 ft-os kiszállítási díjat megspóroljam. Érted ezt? Én alig.  Akkuért BKK-val mentem, mert az nekem ingyen van. Igaz másfél órát tartott oda-vissza.
Odafelé felszállt három ellenőr a buszra, s az előttem traccsoló nőt megbírságolta. A nő ugyanúgy felmutatta személyijét, mint én, csak nem múlt el 65.
Visszafelé megnéztem a HÉVen: a pótdíj ez idő szerint 16 000 Ft. Elég rendes összeg. (A nő szeme se rebbent a buszon, amikor kezébe nyomták a csekket. Megköszönte és kész.  
A METRÓ-alagútban két kéregetőbe ütköztem. Már nincs előttem hitelük. Isten bocsássa meg nekem. A kezembe nyomtak egy METROPOL újságot. Újabban ritkán olvasok ilyet. Karafiáth Orsolya tudatja cikkében, hogy ma is vannak szatírok, akik beteges emberek s féljenek tőlük a nők. Nem vitatkozom vele. Kétféle helyen kell félni. Ahol rengetegen vannak, mert közöttük akárki őrült lehet, aki életveszélybe sodorja áldozatát, esetleg meg is öli, valamint kieső forgalom nélküli helyeken, mert gyanúsan nincs senki, aki védelmet nyújthatna egy őrülttel szemben, aki bármiféle rejtekhelyről felbukkanhat.
Viszont Tarics Sándor ma 100 éves – szemben velem, aki holnap csak 67 leszek.
A Taricsról szóló cikk alcíme: „Nem ismerem a hosszú élet titkát.” Elképzelem, hogy nem ismeri ő, a sportember, aki 1936-ban a berlini olimpián vízilabdásként aranyérmet szerzett. Nem ismeri ő, aki 65 éve kivándorolt, és azóta San Francisco mellett él, a helyi teniszklub egyik alapítójaként. Én ismerem ezt a titkot: Az előzőek segítették hozzá egy ilyen tisztes kor elérésében. De amit róla akarok mondani, az a néhány humoros sor, mellyel a vele készült interjút zárja. 
Kérdés: Mit tervez a következő száz évre? 
Válasz: Ennyire azért nem rohan előre az ember ebben a korban. Reggelente, amikor felkelek, megnézem az újságot, nem szerepelek-e a halálozási rovatban. Ha nem találom a nevemet, munkához látok. Meg nem oldott matematikai problémákkal foglalkozom.
Sok sikert kívánok neki a megoldásokhoz. Elárulom még, hogy mérnökként ő vezette azt a csapatot, amely világhírre tett szert a földrengésbiztos épületek tervezésében.
Gratula!         

Meghökkentő az, amitől visszahőkölünk. Mégsem buggyan ki belőlünk a meglepődés szavaként: hökk! Hát hökkenjünk meg az itt következő néhány sortól:  
Ezek a mai fiatalok
 „A mai fiatalság nem ér föl velünk.
Viselkedése szabados,
ruházata bosszantóan rendetlen,
hajviselete illetlen. 
Szórakozásai, táncai nélkülözik a méltóságot.
Szomorú a szív, amikor az ész rádöbben,
nekik kell majdan helyünkre lépniük.”  (A. Seneca)
Bezzeg az én időmben!!!
Mickeyáda:
Két cső található az étkezőnkben.
Gondolom az egyik, a forróbb, felfelé szállítja fűtéskor, a másik, a némileg hűvösebb leszálló ág, lefelé a hőleadás utáni vizet. Mivel a fűtés indítása előtt állunk, és mivel ma szinte fáztunk a lakásban, megtapogattam a csöveket és azt mondtam a feleségnek:
„Egész biztosan beindították a fűtést. Egyik cső hidegebb, mint a másik.”
Stimmel, hisz rímel!
Megszűnt már a lámpalázom,
tetőm immár lám, palázom.
Haiku
Szükségem van a
kezemre meg lábamra
kezem remeg már

Egy szoros programú hét szorgos munkáján vagyok túl. Tegnap este még két rövid lektorálnivaló várt rám, ma reggel még az este befejezett könyv szövegén átfuttattam a helyesírás-ellenőrző programot, és jól tettem.  Most már mondhatom, hogy elkészültem a munkával.  
Egy kommentbe írtam tegnap, hogy a blog mint olyan efemer. Igen, az. A freeblog először kiírta, hogy dolgozunk a hiba kijavításán, majd rátért arra, hogy alkatrészre várunk, s hónapok múlva nagyjából azt, hogy meneküljön, ki merre lát. Egy
kommentemet
kommentelő
kommentje szerint az emberi élet is efemer. Végül is az e világi szakasza csakugyan többé-kevésbé az. Átsuhanunk rajta, majd nyomot alig hagyva eltűnünk még élő kortársaink szeme elől.
Soha nem gondoltam volna, hogy görög eredetű az ephemer szó. Mivel az A. de Saint-Exupéry-féle Kishercegben találkoztam vele először életemben, azt gondoltam, tán francia szó.  A dolog nem hagyott nyugodni, előkaptam hát az Idegen szavak szótárát, mely a következőket írja jelentéséről: röpke, rövid életű, tiszavirág-életű, gyorsan elmúló, átmeneti, egész élettevékenységét néhány nap alatt lefolytató (növény). Utal még az ephemerides szócikkre, melynek elsődleges jelentése: napló, napi feljegyzések. Na, ettől aztán leesett az állam (ma úgy mondják: leszakadt a pofám. O tempora, o mores), ugyanis a blog mint olyan, internetes napló. Tehát abszolút efemer (Ephemerides!).  Azt hiszem, erre jól ráéreztem.
Ha van még efemer valami, az a graffiti. Olykor-olykor sajnálom, hogy így van. Bár a graffitik zöme pocsék firka, akadnak üdítő kivételek is. Ám ezek sorsa ugyanúgy az efemerek sorsa, mint a pocsékoké. Takarja a következő firka, és nincs tekintettel arra, hogy az alatta levő nagyságrenddel különb színvonalú volt, mint az aktuális.
Teljesen nincs veszve a dolog két okból. Egy részüket, úgy vélem, maguk a kivitelezők azonnal lefotózzák, egy más részüket mások. Pl. én. A facebookra felteszek ezekből néhányat. Olyanokat, amelyek ma már garantáltan nem láthatók eredeti mivoltukban.
S ha jól sikerült az erkélyünkön függő muskátlis kép, akkor azt is ma mai nap emlékére.               

Az élet egyirányú utca. Vessünk egy pillantást az egyirányú utca forgalmára.
Népes csapatunk ezúttal hattagú volt. Meglátogattuk a köztemetőben elhunyt hozzátartozóinkat. Mivel év elején számuk eggyel gyarapodott, óhatatlanul felmerülhetett bennünk, bennem legalábbis igen, hogy vajon milyen sorrendben követjük a túlvilágba hanyatlókat? Nem mintha a kérdésnek jelentősége volna. Alighanem mindnyájan szedünk bogyókat, gyógyszereket, gyógyteákat, gyógyhatású készítményeket, állandóan vagy alkalmilag. Állapotunk a látszat szintjén meghatározhatatlan. Egy biztos csak, hogy életben maradásunk átmenetileg megnyújtható mozgással, életcéllal, értelmes munkával, hasznos elfoglaltsággal és célszerű gyógyszereléssel. Nekem az jutott eszembe, hogy bár nem látszanak, már cseperednek és sokasodnak az utánunk következő, második emberöltőhöz tartozó emberkék, a szépséges és reményteli jövő elé néző unokák. (Sokáig nem tudtam, hogy egy emberöltő csupán 20-25 év, tehát addig tart, amíg egy újabb generáció felnőttkorba nem lép.) Muszáj kimondani, mert kikerülhetetlen valóság: Odaát szaporodik ismerőseink, barátaink, hozzátartozóink száma, és ez a folyamat megállíthatatlanul előremegy. Mintha egy „életdarálóban” nyomulnánk egyre előbbre a kollerjáratnak is ismert csigamenetben előre, mígnem kipottyanunk odaátra a végén mintegy átlényegülve.
Tehát a sírok rendben, én meg nem sírok tovább.
Kocsiba vágtuk magunkat, és rokonaimmal együtt, sokadik unszolásukra magam is az Árkád üzletközpont hatalmas éttermében kötöttem ki velük együtt. Már megint valami, ami életemben még sose fordult elő velem. Úgy vagyok vele, mint Besenyő bácsi igazságainak számlálgatásával. (Ma már hét igazságot mondtam. És ez is igaz: tehát nyolcat.) Nos, én meg azt jegyzem fel, hogy mi történt most először életemben. Eddig nem fordultam meg ebben a gyorsétteremben. Hatalmas, mai, meglehetősen igényes belső térkiképzésű zabálda; a fogyasztói társadalom egy része itt tanyázik. Minden kapható itt, mi szem-szájnak ingere. Ezekből vettük el és magunkhoz a nekünk szükséges ételeket, italokat. Meglepett, hogy mekkora élet van egy ilyen helyen.
A környéken senki sem főz otthon? Ez villant eszembe. (Meg az, a zabáldát a program pirossal aláhúzta. Pedig a szó pontos: étkezde másképpen kifejezve. Amit ajánlott helyette – zabláda, én nem fogadtam el. Abból zabáljanak a lovak.)
Megállapodtunk abban, hogy egy hét múlva megünnepeljük az én kerek 67. húgom szintén ilyen kerek születésnapját, és hozzácsapjuk azokét, akik az évnek ebben a szakaszában látták meg a rokonságból Isten szép világát, avagy névnapjukat ünneplik. Lesz torta és pia. (A sofőröknek csak torta.)
Hazajőve nekiláttam a kézirat-korrekciónak. Este nyolc után készültem el a szövegtest átfésülésével. Mehet tördelésre.
Még megfejtettem egy keresztrejtvényt,
még feltettem az albumba a mai képeket,
még lezuhanyoztam,
még megírtam ez a posztot és passz.    
Az életüket befejezetteket Isten nyugosztalja,
az élőket pedig Isten éltesse!

Néha egyszerű az élet, néha bonyolult. Most inkább az utóbbi. Belebonyolódtam a jogosítvány-meghosszabbításba. Bürokráciának indult, s belebotlottam egy olyan laboreredménybe, amely némi fejcsóválásra adott okot a háziorvosunknak. 
Sebtében felírt valamit, a meglévő kilencféle drogom mellé, s megállapította, hogy
én, szegény vérszegény vagyok egy kissé. S mintha
a vesém is valami… nem biztos, de nézessem meg.
Ez a megnézetés további bakugrásokat követel tőlem.
Még idén fogadnak hasi UH-ra, utána ambuláns jelenésem lesz a M. Kórházban az október 23-a előtti és utáni napokon.
Kellett nekem vezetői igazolvány?
Hogy ne unatkozzam, a Római riport első csiszolásra kéredzkedő adagja befutott a neten.
Egy félbehagyott könyv korrektúrája befejezést kíván, s
a tegnapi házbeli közgyűlés jegyzőkönyvét is meg kellene termelnem.
Szegény félbehagyott rejtvényem, kockavadászatom. Téged mikor fejezlek be?
Mindenesetre kezemben van az orvos pecsétes írása arról, hogy alkalmas vagyok. Már csak az ügyfélirodától kell időpontot kérnem, s ott megjelennem az okmányokkal. Aztán fizetek és kész. Aztán el kellene vándorolnom az Akkuboltba is, mert háromféle akkut kellene újra cserélni: Laptop, csavarozó, digitális kamera.              
Majd, majd, majd. Ha csak közbe nem jön valami fontosabb.
Tudom, QQ, ma volna születésnapod. Te már örökre megszülettél. Istennél éltessél! 

Mű a gépem mappájának? Hiszen most nincs íróasztalfiók, ahova meg nem jelenő dolgaikat rakták a grafománok. 
Kézirat? – semmiképpen se.
Gépirat. Ilyen szó tán nincs is, mégis létezik, hiszen virtuális világunk memóriájába lehetséges írni, gondolatokat, képeket, zenéket elhelyezni, könyvtárnyi könyvet előbányászni olvasásra, és saját alkotást őriztetni vele. Ez utóbbinak látszik Mesterem előtti legmélyebb elismerésem megnyilvánulása, amely kezd összeérni egységes valamivé.
Nem tudom meghatározni műfaját, mert nincs olyan neki. Szabad asszociációk egy-egy témára, az nem műfaj, csak létező forma. Létező, mert ilyennek formáltam. Amikor időm engedi, és nem alszom, vagy nem foglalkozom éppen megbízás alapján mással, nem is fejtek keresztrejtvényt, s elég fitt vagyok ahhoz, hogy elmélyüljek és összeszedetten képes legyek egy témára figyelni, akkor szedem elő ezt a gondolatgyűjteményt. Miről is? Egyszer már megpendítettem: A hegyi beszéd minden verséről írok annyit, amennyit pillanatnyi ihletem sugall. Annyit, amennyi véleményem kellő fegyelmezés után a témáról adódik. Ehhez csend kell, néhány könyv, információk, hogy nagy szamárságokat ne rögzítsek a gépen.
Végül is tartozom ezzel a vallomással annak, akinek a sorsában részt szerettem volna venni egész életemben, s valamiképpen ez meg is történt, olykor előttem is rejtett módon. Mindent összevéve megpróbáltam jól-rosszul azok mellett az elvek mentén élni, amelyek összhangban állnak azzal, amit Krisztus hatalommal tanított, s nem úgy, mint az írástudók.
Azért választottam a hegyi beszédet, mert nem kommentálhatom az egész evangéliumot. Túl hosszú volna.
Azért választottam, mert ha van krisztusi tanítás, amelyre fel lehet fűzni az emberiség életét, bizonyára ez az egyszerre vagy több alkalommal elmondott igazságok egybeszerkesztett anyaga. Ha egyszer publikus lesz, az olvasó meglátja: nem bírom ki, hogy kizárólag csak azzal a verssel foglalkozzam, amelyet éppen kifejteni kívánok. Hiszen minden mindennel összefügg. Ugrálok az Írásokban előre-hátra, és más szentírási helyekkel is alátámasztom azt, amiről éppen szó van.
Ma hajnaltól egy könyv korrektúráján dolgoztam, reggeli, mise, egy kis elbóbiskolás, egy rejtvény megfejtése, s most újra korrektúrázás.
Ha időm engedi, még ma is dolgozom gépiratomon. 

Ilyen még nem volt. Ilyen még csakugyan nem volt életemben, hogy hajnalban feleséggel (felséggel) együtt menjünk laborvizsgálatra. Ő kontrollra, én a jogsi meghosszabbításának a részeként.  Nyitáskor tizenkilencen vártuk, hogy beengedjenek.  Ő volt a tizenhetedik, én a tizennyolcadik. Ugyanis udvariasan előreengedtem.  Végtére is ő dolgozni indult utána, én meg a Duna-partra sétálni.
Őszi napnak hajnalhasadtánál megállék a kanyargó Dunánál.  Ott, hol patakunk igyekszik beléje, mint a gyermek anyja kebelére.  A folyó oly símán, oly szelíden ballagott le végtelen medrében, nem akarta, hogy a nap sugára megbotoljék habjai fodrában. (Éppen szemben sütött a nap. Gyönyörű grafikát utánzó képet lehetett volna készíteni, ha nálam van a gépem, de nem volt.)  Sima tükrén az aranyszín sugárok mint megannyi tündér, táncot jártak, szinte hallott lépteik csengése, mint parányi sarkantyúk pengése. Ahol álltam, ropogó sóderréteg ágakkal keverve, melyen a szétszórt szemetek, elszórtan hevertek.
Nem cifrázom tovább.   
Túlnan vélem, átellenben éppen, egy menyecske jött, brúgó kezében. Kenyerét míg önmagába tömte, rám köszönt, s ment sietve. (Valamennyire ismétlődnek a dolgok. Igaz? Petőfi.  A part kihalt. Talán azért köszönt jó reggelt-tel, mert reggel volt, talán, mert bizonyítani kívánta békés szándékát, talán, hogy megelőlegezze az én esetleges békétlen szándékomat, talán mert tekintélyt parancsolt megjelenésem. Fogalmam sincs miért. Talán, mert nem tudta, hogy mifelénk az egymásnak ismeretlenek többnyire nem szoktak köszönni. Persze viszonoztam köszönését.)
A part kihalt. Az ünnepélyes csendbe egy madár csak néha füttyentett be. Egy tolóhajó zugása, csak olyan volt, mint szunyog dongása.  Ottan némán mozdulatlan álltam, mintha gyökeret vert volna lábam. Lelkem édes mély mámorba szédült a természet örök szépségétül.          
A Duna vagy a Tisza. Mindegy.
Én vagy Petőfi, mindegy.
Kétezer éve vagy ma, mindegy.  
A látvány mit sem változott.
A hozzá tapadó érzések se.
Kedves József Attila!
Téged is megidézhettelek volna,
de dinnyehéj egy szál se.
Talán majd legközelebb.