Mickey webnaplója

Halló!
Azon lehet vitatkozni, hogy igaz-e, a hallózás a magyar hallom szóból ered, melyet Puskás Tivadar mondott volna egykor, s terjedt el világszerte. (Mint alább kiderül, a feltételezés nem igaz, németből jött a hasonló hangzás alapján honosodott meg.) De hogy a Gmail értesítése – „Heló, új komment jött a blogba!” – nekem mennyire idegen, az vitán felüli. A hallo a hallónak angol írású alakja, melynek ejtése valóban heló, de a gmailnek nem a kiejtés szerint kellene fogalmazni, hanem az írásos forma alapján. Különben hemzseghetnének az üzenetkeben a ricsörszök, a csörcsillek, a görsvinek és a csuda tudja, hogy még mik. Gondolom, hogy ezektől nemcsak az én hátamon áll fel a szőr.
De ha már a hallo-halló-heló eredettörténetébe kezdtem, adok némi ízelítőt abból az anyagból, melyet a neten találtam, s mely a koincidencia körébe sorolja a halló szó keletkezését. Annyira érdekesnek találtam az eszmefuttaatást, hogy megosztom veletek, számítva érdeklődésetekre.

Azon lehet vitatkozni, hogy igaz-e, a hallózás a magyar hallom szóból ered, melyet Puskás Tivadar mondott volna egykor, s terjedt el világszerte. (Mint alább kiderül, a feltételezés nem igaz, németből jött a hasonló hangzás alapján honosodott meg.) De hogy a Gmail értesítése – „Heló, új komment jött a blogba!” – nekem mennyire idegen, az vitán felüli. A hallo a hallónak angol írású alakja, melynek ejtése valóban heló, de a gmailnek nem a kiejtés szerint kellene fogalmazni, hanem az írásos forma alapján. Különben hemzseghetnének az üzenetkeben a ricsörszök, a csörcsillek, a görsvinek és a csuda tudja, hogy még mik. Gondolom, hogy ezektől nemcsak az én hátamon áll fel a szőr.
De ha már a hallo-halló-heló eredettörténetébe kezdtem, adok némi ízelítőt abból az anyagból, melyet a neten találtam, s mely a koincidencia körébe sorolja a halló szó keletkezését. Annyira érdekesnek találtam az eszmefuttaatást, hogy megosztom veletek, számítva érdeklődésetekre.

Amihez kedvem volna:
Végighallgatni valamennyi Beethoven-szimfóniát, szonátát, de Haydnt és Mozartot is.
Azután Bach passióit, és Händel Messiását, Purcell-darabokat,
John Bull virtuóz orgonaversenyeit,
Arvo Pärt műveivel közelebbről megismerkedni,
meghallgatni Kodály szépséges kórusműveit.
Megismerni a világ összes népének eredeti zenéjét. Nem világzenére gondolok, hanem arra, amit a kisebb-nagyobb nemzetek, törzsek magukénak tudtak s apáról fiúra szállt megszólaltatásuk, beleértve a kagylókürtök, a rebab, a guzla, a szitár, a gamelán-zenekar hangjait is. Mind, a világ ősi, helyi zenéit megismerni.
Szeretném hallani, mit játszott Duke Ellington egy-egy jam-session alkalmával, vagy hogyan fejlődött Miles Davis trombita játéka, hogy mi volt a titka Scott Joplinnak?
Szívesen hallgatnám Art Tatum zongorázását, Mahalia Jackson spirituáléit.
De hiszen a felsorolt és fel nem sorolt zenék és zenészek hangjai sokszor és sokat megszólalnak bennem. Nemegyszer hallom némelyik zenedarabot gyenge teljesítményű rádiókon, és nem izgat a hangminőség, mert bévül megszólal az eredeti, a színes, a sokszólamú, sziporkázóan lenyűgöző interpretáció. A hallott valami csak katalizátora amannak, ami bennem él.
Persze kétélű a dolog.
Részint van rá lehetőségem, hogy szép zenéket hallgassak, másrészt ez a zenei kielégíthetetlenség, ez a vágy rettenetesen túlzó, hiszen a közbülső csend teszi olyan kívánatossá, hogy értékes zene hallgatására vágyjam.
Olyan ez, mint a szép fotók látásának az igénye. Megnézek egy képet, két képet, kétezer képet?
Nem nézhetek meg minden szép képet.
Nem hallgathatok meg minden zenét.
Nem szívhatom be a világ minden virágának az illatát.
Nem tanulhatom meg minden nép gondolkozásmódját, nyelvét, történetét, szokásait.
Nem mehetek el a végsőkig a mikrokozmoszban, sem a makrokozmoszban. (Egyáltalán: van végső?)
Nem simogathatom meg minden gyermek arcát.
Nem ismerhetem meg a különféle klímaviszonyok túlélési technikáit.
Nem mászhatom meg a világ összes csúcsait.
Nem könnyűbúvárkodhatok az összes élővízben.
Nem láthatom a legszebb barlangokat teljes pompájukban.
Csak álmomban tudok repülni, akkor viszont szárny nélkül. Csak karjaimat kell kitárnom, s hangtalanul suhanok a föld felett kb. egy méteres magasságban. Vízszintesen hasmánt a levegőben.
Viszont képes vagyok felfogni, hogy az univerzumnak végtelen nagy a gazdagsága, és hogy ez a gazdagság mennyire rejtett előttünk, előttem.
Az nyitotta fel szememet, hogy a Marson szél fújta a port. Ki akarta, hogy a Marson fújjon a szél? Mi a célja vele? Ki gyönyörködik benne? Hogy van az, hogy a Szaturnusz felhői egy hatalmas tömegben állnak össze szabályos hatszöget rajzolva? Hatalmas kristályrendszer volna? Kinek-minek? Se vége, se hossza a bolygóknak, a csillagoknak, más égitesteknek. Mindegyiken más törvények uralkodnak. Mintha egy-egy faj képviselői volnának.
Ha senki sem gyönyörködik különféleségük szépségében, akkor teljesen értelmetlen ez a sokszerű működés, megjelenési forma.
Ám Aki létrehozta őket, az gondoskodik is létükről, s el-elgyönyörködik abban, amit teremtett.
Létben tartja az egész valóságot.

Tegnap a pápa vonult vissza az egyház vezetéséből, vissza Castel Gandolfóba, hogy tavasszal a Vatikánba költözzön egy lelkigyakorlatos házba.
Ma Regőczi István halálhírét közli Satya. Az Isten vándora hazament. Kilencvenhét múlt. Csaknem 70 éve szentelték pappá.
Ma szokásához híven a kecskeméti alkotóházba indult VD. festőművész. Onnan tudom, hogy blogját rendszeresen olvasom (deske.hu). Deske fegyelmezett valaki. Versenysúlyánál van, mert kordában tartja ehetnékjét. naponta leússza a maga 1200 méterét, utána kocog. Elmúlt hetven. Tiszteletre méltó teljesítmény. No nem irigykedem, mindenkinek megvan a maga méretére szabott keresztje, csak más és más típusú mindahányuk.  
Ma megint korrekcióval foglalkoztam. A Rome Reports műsora Ratzinger pápa nyolc éves tevékenységét elemezte, értékelte. Így hát reggel nem unatkoztam. Délután elmentünk tankolni, s kp-ért, hogy mindezt meg is tehessem. De az este sem marad kiaknázatlanul. Katiék bejelentkeztek.
Mivel érkezésük hamarosan várható, itt be is fejezem.

Ma lemond XVI. Benedek pápa, mi katolikusok lemondunk a hangos szórakozásról, mert böjt van. Legszívesebben lemondanám a kaja előfizetést is valamelyik most alakult céggel. Második hete állunk egymással szerződésben velük, akik megelőlegezést kértek: egy összegű befizetést. Majd elkezdtek teljesíteni. Ha jól számolom, eddig nyolc nap telt el. 
Első napon fél négykor hozták az ebédet,
majd fél háromkor,
s egyszer valamilyen oknál fogva de. 11-kor.  Tehát összesen háromszor a nyolcból. Ez nem éri el a 40%-ot sem, mert ötször egyáltalán nem teljesítettek.
Az első alkalommal arra hivatkoztak, hogy nem rendeltünk arra a napra.
(Teljesen kizárt.)
Másodszor arra, hogy akkora az érdeklődés menüik iránt, hogy nem győzik kielégíteni.
Hm.
Olcsó húsnak híg a leve.
A következő napokon egyáltalán nem kaptunk semmit. Értesítést sem.
Grrr.
Olcsó húsnak nincs is leve?
Egyébként azt kell mondanom, hogy ügyes. Ha kis szerencséjük van, kft.-ben működnek, s az előre bekasszírozott összegeket eltapsolva csődöt jelentenek. Nekünk meg kopoghat a szemünk, s futhatunk a megrendelések után.  Bírósághoz is fordulhatunk, ha nincs jobb dolgunk.
Érdekesen érveltek az első kihagyás után. Legközelebb két adagot hoznak. Majd megismételték még egyszer felajánlásukat. Két ízben hoznak két adagot. Azóta „tél van és csend és hó és halál”, hogy pitiáner témámat Vörösmarty magasságába emeljem. Megette a fene azt a vendéglátó céget, amely úgy véli, hogy kuncsaftjainak szelektív az éhségérzete, és az ő szeszélyes teljesítésükkel párhuzamosan jelentkezik.
Így működik különben a tömegközlekedés, csak kiszámítható módon. A gyermekcse először nem fizet semmit, de nem foglalhat el külön ülőhelyet, majd igen, és fizet, de kevesebbet a felnőttnél, majd mint tanuló is kedvezményt kap. A felnőtt fizet, mint a katonatiszt. Utóbb enyhül a tarifa. A nyugdíjas kevesebbért utazhat, s ha elmúlt 65, akkor ingyen. És itt egyelőre vége a kedvezményeknek. Pedig lehetne folytatni. A BKK fizethetne valamennyit azon 120 éven felülieknek, akik igénybe veszik szolgáltatásaikat. Minden 400 éven felülinek pedig biztosíthatnának taxit sofőrrel.

– Gondolkodom, hogy mi miatt megy lassabban a keresztrejtvényfejtés. Először arra gyanakodtam – mintegy összeesküvés-elméletet gyártva (ámbár most sem zárom ki) –, hogy gépek rakják össze a teljesen vad és lényegtelen elemekből álló meghatározásokat, ettől olyan esetlegesek a megfejtendő kérdések, majd utóbb arra, hogy több vidéki városban működik rejtvényújság-szerkesztőség.  Pl. Székesfehérvár, pl. Nyíregyháza. Nos, az ottani nyelvhasználat többé-kevésbé eltérő lehet a fővárosihoz képest. Mondom: eltérő. Nem jobb, nem is rosszabb – más. A hét végi utazáshoz vásárolt rejtvények fejtése elég gyorsan elfárasztott, és ez utóbbiban látom az okát. Most már nem csupán olasz-típusú rejtvényeket fejtek, hanem számomra ezek egyszersmind a „kemény dió” kategóriába esnek.
Adott pl. egy olyan sarok az egyik rejtvényen belül, hogy Baranya megyei község, település Fejér megyében, helységnév Komárom közelében. Mivel kb. 3000 településsel számolhatunk az országban, számítógépre bíznék egy olyan összeállítást, mely csupán településnevek kitalálását célozná. Alighanem belebolondulnának a legelszántabb rejtvényfejtők is.
– Czanna kitalálta, hogy ő fotóz, felrakja a FB-ra, mi meg határozzuk meg, hogy pontosan hol készült a fotó. A helyes megfejtők jutalma az, hogy megfejtésük helyes.  Tovább kellene fejleszteni a játékot afféle fotós barkohbává. Bár az elkezdett játék megvalósulásában hasonlít a tűz-víz gyermekjátékhoz is. Ha jó helyen kapiskálsz, meleg, meleg, langyos, meleg forró, tűz. Ha rossz helyen: langyos, hűvös, hideg, az eszkimók is megfagynak stb., szólnak a játszó társasághoz szóló iránymutató megjegyzések. Végül is el kell érkezni, minél kevesebb találgatással a „tűz”-ig, azaz pontosan meg kell határozni, hogy hol készült az illető fotó.
– Játszunk az unokákkal is. Sajnos Mosonmagyaróváron kiment a fejemből, hogy nagyocska gyermekekkel már lehetett volna s.-re pacsit játszani. Na, tán legközelebb.  
Itthon meg számos játéklehetőség adódik Leventével. Ezek egy részében az kívántatik meg tőlem, hogy ereszkedjem négykézlábra, s kukucskáljak a kanapé sarkán, lesve, hogy mikor dugja ki arcocskáját a fiú. Olyankor hatalmasakat nevetünk. S megkíséreljük a meglepetésszerű előbújást itt, meg ott. Ő már annak is örül, ha leheveredem a földre, mert akkor kerülünk hasonló magasságba, ahol mélyen egymás szemébe nézhetünk, ahol belemagyarázhatja az arcomba, hogy bömbő vagy popa, esetleg abba, abda vagy hinta, netán ámpa, mama vagy appapa. A többit kevésbé tudom lefordítani. Ha eluntuk, négykezest játszunk a CASIO elektromos orgonán vagy nem tudom, min.
Kellene már valami gokart-féle neki, hogy beleülhessen, s élvezhesse, amit körbe-körbe közlekedik a szobákon. A robbanómotort persze nekem vagy más felnőtteknek kellene helyettesíteniük ebben az esetben.
A kamasz annak örül, ha „elengedett” kormánnyal bringázik. Levi pedig annak, ha ujjaimba kapaszkodva gyalogolhat keresztül-kasul a szobákon. Az „elengedett”-ig – becslésem szerint – még egy hónapig várnia kell.

Ez volt az első gondolatom olvasva a hideglelős címet: Partecédula. És a bloggerina Akimoto szövege: Akimoto meghalt. Béke poraira, melyeket köhögés ellen szedett. Van ebben humor, van benne sorsszerűség, és a visszavonható vagy visszavonhatatlan döntés. Vége. 
Az abbahagyni szóra főiskolás koromban hívta fel nyelvtanárom a figyelmünket. ez az első ige rendszerint a szótárakban. A németben ez az einstellen. Vagy az aufhören, amely egy blog befejezését jobban alátámasztja: mert inkább jelenti, hogy felhagy vele, aki a mondatoknak pontot akar tenni a végére.
Abbahagyni, és akkor vége. Szép volt, rég volt. Béke poraira.
Folytatom. Abbahagyni: Alfa, mely egyben ómega is. Kezdet és vég egyben.
Abbahagyni: Most kéne abbahagyni… Most kéne? Biztos? Nem most kéne. De mikor?
Abbahagyni: említettem már, hogy osztályfőnököm gimiben figyelmeztetett bennünket: A házibuliról akkor kell angolosan távozni, amikor a topon van. Legalábbis abban az esetben, ha azt szeretnénk, hogy pozitív élményként maradjon meg emlékezetünkben.
Bizonyos szempontból igaza volt, más szempontból nem.
Mert valakinek fel kell segíteni az utolsó vendégre is a kabátot,
valakinek fel kell takarítani a buli szemetét,
valakinek le kell kapcsolnia a villanyt,
valakinek haza kell kísérnie a részegeket, a hölgyvendégeket.
Valakinek taxit kell rendelnie a többiek számára.            
Abbahagyni valamit valami értékesebbért érdemes. A Regumban szlogenként járta: A jobbért azonnal ott kell hagyni a jót, az értékesebbért az értékeset…
Abbahagyni annyit is jelent, hogy valami másba kezdeni. Elkezdeni, ami még sose volt, szembenézni egy új kihívással, váltani a több felé.
Amikor abbahagyom e világi létemet, nem a semmiért teszem, hanem, mert hív a több, hív a végtelen szeretet.
Abbahagyni azt jelenti, hogy amit korábban választottam, ahelyett most mást választok. Márpedig ha választok, akkor minden mást elengedek. Ami volt, abbahagyom, mert másképp döntöttem.
Az abbahagyásra szemléletes példa a Forest Gump egyik jelenete: Forest néhányszor átszelte keresztben Észak-Amerikát. Utóbb számos követőre akadt, akiket lenyűgözött ez a teljesítménye, és csatlakoztak hozzá. Egyszer csak megállt Forest és azt mondta: Hazamegyek.
Elég gyorsan döntött: és hazament. Ez egy típus. Nem én vagyok. Magam hűséges szoktam lenni olykor érdemtelen dolgokhoz is.
Mindig csodálkoztam rajta, ha valaki minden előzetes ráutaló gesztus és előzmény nélkül bejelentette: Ennyi volt. És nem indokolta. Döntött és kész.
Én meg törtem a fejemet rajta: Miért?
Tényleg, miért?

Utazni már nem szeretek, de feldob az a tudat, hogy útközben kellemes fotótémák kínálkoznak. Nem mindig egyformán sok és érdekes, de szinte kivétel nélkül mindig akad egy-egy arra érdemes téma, amit jó lekapni. Így volt ez a hét végén is. Készültek portrék az unokákról és szüleikről, és jó-rossz fényviszonyok között, jó koszos vonatablak mögül néhány tájfotó. Ma már nem szeretem nyilvánosság elé vinni a családtagokról készült képeket. Bár többnyire szépek, kedvesek, igazak, láttatók, de az emberi jogok védelme, egyáltalán az ember sajátos mivoltjának intim jellege lefogja a kezemet legalábbis addig, ameddig fel nem hatalmaznak a fotóalanyok az ellenkezőjére. Nem is beszélek most a kocsik rendszámtábláját vagy tök idegen emberek portréját láttató képekről. Legjobb volna politikusokat fotózni, mert a közélet embereinek minden kimondott szava publikus, minden paparazzo által elkövetett fotó ugyancsak. Akinek ez nincs ínyére, válasszon más hivatást. Sajnálom is szegényeket.
Múlt hét óta előfizettünk ebédre. Hozza egy fickó, ha hozza. Egyszer az öt napból nem hozott semmit. Úgymond maga is elcsodálkozott, hogy arra a napra miért nem fizettünk elő. Én is elcsodálkoztam rajta, hogy miért feltételezi rólunk, hogy megkergültünk. Miért nem marad meg a csodálkozásnál, miszerint nem érti, mi történhetett, de aznap nem szerepeltünk a listáján.  
Lehet, hogy éhes volt és megette?
Egészségére!  
Egyébként kitaláltam már, hogy mi legyen a menüjével. Ha a nap bármelyik szakaszában hozná, eltesszük másnapra. Ettől kezdve déli 12-kor ebédelhetek rendszeresen. Ma is ez történt. Mondom Elvirának. Ha most találna ide a menüjével, megérdemelné, hogy kiszóljak: Ne zavarjon, mert ebédelek. Ugyanis fogadásokat lehet kötni rá, hogy fél négy előtt vagy után, esetleg délelőtt hozza ki a kétfogásos menüt.
Én mást fogadtam meg. Ha lejár előfizetésünk, többé nem kérem. Még sose haltam éhen több mint 66 éve.  Évtizedekig ettem hideget, esetleg sült kolbászt a hentesnél. Nem igazán érdekelt, és ma sem izgat, hogy mitől maradok egy mázsás.
Már régen megebédeltünk. Most háromnegyed kettő van, és egyelőre senki nem nyomkodja izgatottan a kaputelefon csengőjét, hogy elnézést kérjen, amiért uzsonnát hozott ebéd helyett.

Ma még megtaláltam azokat az elektronikus úton küldött leveleket, melyek arról szóltak, hogy mennyire szerették QQ-t munkatársai. A haláláról szóló értesítés őszinte döbbenetet váltott ki belőlük. Ezeket kaptuk meg összegyűjtve, továbbá azokat a felolvasott búcsúzó írásokat is, melyeket a ravatalnál mondtak el róla. Megadták az elhunyt emberi méltóságának a tiszteletet, és így, ha posztumusz is, de bővültek általuk húgunkról való ismereteink, színesítve bennünk élő portréját. Mivel van nekem egy virtuális családi „szentélyem”, ahol a Gyorgyovichokról begyűjtött írásokat őrzöm, ebbe a privát irattárba tettem a kondoleáló sorokat is, mielőtt eltűnnének nyomtalanul a cyber-térben.
Öcsénk meséli, hogy magányosságban megöregedett nagybátyánk hagyatékában hihetetlen mennyiségű – főleg filozófiai nézeteit taglaló – kézírást találtak. Mivel áttekinthetetlenül nagy anyag gyűlt össze, alighanem az enyészet lett a sorsa. Olvasatlanul.
El-elmélázom rajta, hogy közel 3000 blog-bejegyzésemre vajon nem ugyanez a sors vár?
Az utóbbi nyolc év történéseit láttatja az én szemüvegemet keresztül. De kit érdekel ez a jövőben?
Mivel irodalmi karriert nem futottam, feltehetőleg senkit vagy alig valakit.
Kellő öniróniával „sajnálom magamat”, mint Néró Sienkiewicz regényében, aki sehogy sem akarta megöngyilkolni magát mondván: Milyen nagy művész, mekkora költő vész el itt?
Igazán pedig azt szeretném, ha a jelenben dolgoznának naponta rótt soraim, hiszen próbálom magamat megosztani benne mindazokkal, akik megtisztelnek érdeklődésükkel.
Nem tudni, hogy itt és most hasznára voltak-e valakiknek! Még a hozzávetőleges olvasottságot sem ismerem, mert a rendszer statgépe megadta magát. Én meg nem törekszem újabb program beállítására. Azt hiszem, sőt tudom: aki ír, többnyire „a sötétbe lő”, s soha nem tudja meg, hogy az „elrepített nehéz kő” hol áll meg, s kit hogyan talál el.
Én csak a Mester nyomában igyekszem maradni, akinek a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.
Az Ő privilégiuma, amit ide idézek: „ez a világ elmúlik, de szavaim el nem múlnak”.
Csak az övé és az Istené, akiről meg az Ószövetségben olvashatjuk: „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem.” (Iz 55,10–11)
Én pedig, ugye, Uram, nem vagyok méltó…

Mica a zúj lakásban barátjával gipszelt, festett, villanyszerelt, Elvi barátnéit fogadta gyermekkel. Mi ketten leruccantunk autó-vasút-autó kombinációban Mosonmagyaróvárra a rég nem látott Zsuzsáékhoz. 
Fociztam Ágostonnal, emelgettem a legkisebbik unokánkat, Angélát, noha fájt a derekam (kikorhadt). Beszélgettünk egy jót, s készítettem húsz képet róluk, kb. tizenötöt a rohanó vonatablakból, és néhányat a behavazott városukról. Közben alaposan megszédültem a zérkező meleg front hatására.
Bár nagyobb energiával fotóznék, amikor a hó csodálatosan kirajzolja minden tárgy kontúrját, és amikor minden színes folt valószínűtlen szépségben tarkít egy-egy fehér hátterű képet. A mai legnagyobb kihagyásom egy kb. 15–20 tagú őzcsapat volt. Ott gubbasztottak a nagy fehérségben a havas mezőn. Természetesen elrobogott velünk a vonat, mire dolgozni kezdett a kamerám. Nem baj: Széchenyi Zsigmond nagyobbat bukott lencsevédőjét a gépen felejtve, amikor Alaszkában becserkészte a „kapitális agancsú jávorszarvasokat”.
A mai nap egyik érdekessége a dél-koreai sznobokat cikiző világot bejárt számnak, és paródiájának a meghallgatása. A giccsről szóló paródiát parodizáló giccs.
Ha visszafelé haladok az időben, mindig akadt felkapott nóta, amin jókat derültek a fiatalok. Különösen is a félrehallott szövegek szereztek örömet mindnyájunknak.  
Nem is olyan régen (2010) még a „Bikicsunáj” aratott sikert. Az Alphaville énekelte szöveg persze nem ez, hanem Big in Japan. De hát éppen ez benne a pláne.
Korábban a 90-es években a gyerekek körében Scatman „Ski Ba Bop Ba Dop Bop” c. slágere szövegének félrehallásán alapult a „Sírnak a parasztok, pa-pa-pa-parasztok” kitétel.
Még korábban szórakoztunk azzal, hogy Steve Winwood Gimme some lovin’ című számát magyar fülünk szerint énekeltük „kiviszem a lavort”.
Creedence Clearwater Revival együttes nevét Deske barátom „Kredencivó kivájt fá”-nak titulálta.
Biztos még rengeteg példát tudnék a könnyű műfajból idehozni. De nem mind szalonképesek.    
Mégis álljon itt még egy. Elvis Presley Hard Headed Woman c. nótájában énekeli ezt a szöveget:
… ever since the world began.
Oh yeah, ever since the world began 
Ezt mi lelkesen így értettük: Ó je, elveszett a bakavége.
Ám nemcsak az idegen szavakat magyarítjuk, hanem a félrehallott magyarokat is.
Előzőre példa a latin ministrálás korából: „Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa”, helyett „megy a pulyka, megy a pulka, megy a nagyszömű pulka”.
Vagy. „Hozsanna a magasságban” helyett: „Uzsonna a magasságban”.
Utóbbira, hogy a magyar-magyar elértésekkel is foglalkozzam:
Énekszöveg: „László királynak vitéz lovagságát, ó ha csak ezt látnád”. Elértve: „László királynak vitéz lova sárga, ha legalább látna”.