Mickey webnaplója

Korunk két különös kiválasztottja Krisztustól Kowalska F. és Kindelmann Károlyné. Kettejük közül Kowalska kapta kinyilatkoztatásként a következőket (Faustyna Kowalska magánkinyilatkoztatása): Leányom, jegyezd meg, a világon minden az én akaratom szerint történik. Lehet, hogy némileg rosszul emlékszem a pontos megfogalmazásra, de a kapott üzenet tartalma világosan és egyértelműen az, amit bepötyögtem a gépbe s kiemeltem.    
Első olvasatra csaknem valószínűtlen, csaknem hihetetlen ez a kijelentés. Gondoljunk csak arra, hogy mennyi zűrzavar, széthúzás, kegyetlenség (is) vonult végig az ember történelmén.
Az egész azért foglalkoztat éppen ma, mert fiam felhívta a figyelmemet egy É-Korea-i webhelyre, amelyen menekültek rajzai mutatják be, hogy vágja lapáttal képen az egyik fogvatartott keresztényt a smasszer, a másikon bottal üti és kényszeríti, hogy a tehénlepényt egye meg, a harmadikon a rács mögött ülő őr figyeli, hogy a rabok fél lábon állnak-e már órák óta, a negyediken lánggal pörkölnek valakit, akit közben vaskampóval kínoznak.
Abbahagyom, mert nemcsak a ti idegeiteket kímélem vele, hanem a sajátomat is.
Abbahagyom az erőszak bemutatását, noha félelmetes vádakat vagdos a Reutersre hivatkozva valaki a leköszönő pápához.
Abbahagyom, mert az Új E. legújabb számában Papp Miklós arról cikkez, hogy ha rossz gondolatainkat kiűzzük húsvétra készülvén, talán a legkeményebb böjtöt végezzük el.
Káros gondolataink böjtje c. cikkében ezt az egysoros imát ajánlja: „Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtunk.”  Akkor hát leírtam. Legyen így! Könyörülj rajtunk!
Azért visszatérek inkább a látnok által közzétett krisztusi mondatra.
Bármilyen döbbenetes, de más megfordításban már 2000 éve megvilágította nekünk a Mester, és megírta Pál is, hogy mit kell értenünk az üzenetbeli mondaton. Krisztus azt mondta: „nektek egy hajszálatok sem hull le az Atya tudta nélkül”. Ez azt jelenti, hogy a valóság minden rezzenéséről tud az Isten. Nem biztos, hogy úgy és akkor beleavatkozik a dolgok menetébe, mint ahogyan mi szeretnénk, de Gondviselőként minden rezdülésünkre figyel és emlékezik rá. (Isten a görbe vonalakon is tud egyenesen írni – tartja a portugál közmondás.)
– Krisztus mondja ugyancsak: Az Atya nem kívánja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen.
– Pál nyilatkoztatja ki Krisztusról: „Ő az Alfa és az Ómega, Ő a kezdet és a vég”. Másutt:  „[Isten]…Benne [Krisztus] teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat. Mindent általa és érte teremtett. Ő előbb van mindennél, s minden benne áll fönn.” (Kol 1, 16–17)
Itt a kulcsa az egész hihetetlen kijelentésnek: Minden benne áll fönn.
Még egy idézet a közelmúltból. XVI. Benedek mondja: „Isten minden embert szeret.”
Konklúzióm ezek után:
A hívők tartsanak böjtöt káros gondolataik száműzésével. A hitetlenekért, hogy megismerjék a Teremtő jóságát – és magukért is –, és mondják az egysorost: „Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtunk.”
Mi pedig mind nyugodjunk meg: A mindenkit ingyenesen szerető Krisztus biztosított róla bennünket: a világon minden az én akaratom szerint történik. (Benne és érte áll fönn az univerzum.)
Ma is így zárom: Marana tha!
PS.: Anyánk ma 90 éves. Ebből 77-et ért meg ezen a földön, részben közöttünk. Isten éltesse, odaát!

Tegnap addig gyötörtem a szememet, míg végére nem értem a Jeremiást és korát feldolgozó hosszú történelmi-bibliai regénynek, melyet Werfel írt. Fiatalságom óta foglalkoztat valamennyire a téma. Tücsi meséli, hogy nekik fejből végigmesélte a jó Emődi László, a földalatti Regnum feje ezt a „krimit”. Azóta évtizedek múltak el. Mostanában hozta úgy az életem, hogy egy pocsék minőségű, de olvasható példányt találtam a könyvmegállóban. Hazahoztam, és máig olvastam.
Mit mondjak?
A világ akkoriban éppolyan szürrealisztikus volt, mint ma.
Akkoriban kődobáló gépek voltak meg faltörő kosok, ma kézigránátok vannak, meg páncéltörők. Akkor hatalmas tömegek mészárolták egymást, most egy-két atombomba mészárol hatalmas tömegeket.
Ami azóta sem változott: Nincs becsülete a prófétának saját hazájában. Ezt Krisztus megerősítette évszázadokkal később, majd kétezer éve. Becsülete van viszont a talpnyalóknak ugyanúgy, mint hajdanán. Becsületük van a megalkuvóknak, a jóljártjánosoknak, a hízelgő ostobáknak.
Akkor az álpróféták szirénhangjától volt hangos a királyi udvar, ma pedig a sajtó félretájékoztatásától zeng a világ. (Hazudtunk éjjel és nappal, hazudtunk mindenhullámhosszon.) Minek is a múlt idő.
Akkor az emberek tartottak rabszolgákat (ma is van ilyen), most azonban főleg a munka rabszolgáiról tudunk a föld szegény országaiban (Kína, India stb.), továbbá a fogyasztói társadalom rabszolgáiról, akik saját komfortjuk kényszeresei.
Akkor sem hallgatták szívesen az igazságot, s ma ugyanaz a helyzet. Mindenki kedveskedő szövegekkel szeretné fülét csiklandoztatni.
Akkor is megosztott volt a világ, s akkora hatalmak feszültek egymásnak, mint az egyiptomi és a kaldeus, ma sem különb a helyzet. A megosztás fejedelme arat: Kijátssza egymás ellen a jobb- és a baloldalt, a gazdagokat és a szegényeket, az északiakat a déliekkel, szembeállítja egymással a vallásokat és a vallások híveit a vallástalanokkal.
Mai hír szerint a pápa felel mindenféle mocsokért, ami a világban van. Bizonyítékok vannak arra, hogy az egyház tökéletlen. Csak arra nincsen bizonyíték, hogy az egyházat tagadó világban mennyi a mocsok.
Jeremiás idejében a kaldeusok által elfogott két júdeai trónörökös fiacskáját a király szeme láttára karddal széthasították, majd őt magát azonnal megvakították, ma a módszerek „kifinomultabbak”, de változatlanul jelen vannak. Nincsenek illúzióim.
Nincs kedvem folytatni. Még akkor sem, ha tudom és vallom, utoljára a remény hal meg.
Ebben a mocsoközönben is imára:
„Áldunk és imádunk Téged, Krisztus, aki kereszted és feltámadásod által megmentettél minket.”
„Áraszd szét Szeretlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre.”
„Marana tha”

– A marketing szót sem ismerték még, amikor Leo Slezak operaénekes Amerikában járt. A szót nem, de a gyakorlatot igen. Könyvében megemlékezik egy-két tipikus esetről. Az első meglepetés mindjárt hajójuk megérkezése után érte. Kecskét vezettek mellé, és lefotografálták őt és a kecskét. Majd az újságok így hozták le a képet: Leo Slezak kedvenc kecskéjével érkezett Amerikába.
– A másik az erőszakos reklám esete: Minduntalan belebotlott egy erőszakos cégreklámba:
Krusto zsír a legjobb!
A modern háziasszony csak Krustót használ!
Krustóval élvezet a főzés!
Kérje a Krustót, ellenőrizze a névjegyet, mert hamisítják. S végül
Hülye, aki nem Krustóval főz!
– Korunk finomított a módszeren. Egy ízben Zepter-edények ügyében keresett fel egy betanuló ügynök. Ismerős lévén beengedtük. Emlékezetem szerint nem járt zajos sikerrel az eladásokat tekintve.
– Ezt követően a Tupperware különleges műanyag-vacakok terjesztőjéhez volt szerencsénk, aki egy közösségi esténket zilálta szét, mert a házigazda rászervezte találkozónkra ismerősének a szeánszát.  Ez profi volt a szakmájában. Nagyon elegánsan öltözött nő, kulturáltan vezette elő mondandóját. Kis asztalkája mögött úgy hatott, mint Cipolla, a varázsló. Utóbb szeszes-turmixot kotyvasztott egy nagyon szuper shakerrel. Mindenkit megkínált, majd elvonult egy szobácskába, hogy egyesével járuljunk színe elé, és valljuk meg, miféle dobozokat kívánunk tőle megrendelni.
– A rendszerváltás kavarásában munkanélkülivé lettem sokadmagammal. Távoli ismerősömet ajánlották a figyelmembe, aki kiemelne engem a szegénységből, hiszen egy ismert holland biztosító üzletkötője volt, tán csoportvezetője. Mondta-mondta a magáét, hogy cégeket és magánszemélyeket látogassak meg, életbiztosítást és cégbiztosítást ajánlva nekik. Kb. háromnegyed órát beszélt, hogy így, meg úgy, százezreket keresek. Rákérdeztem: a biztosító kiviszi a hasznot innen? Alighanem köntörfalazott valamit, amit én úgy vettem, hogy kiviszi. Diplomatikusan annyit mondtam, még meggondolom, hogy belépek-e  ide. Láttam, hogy elfelhősödik a homloka. Mikor felpattantam, ő is. Kikísért a lifthez, s közben épp csak azt nem mondta: na, akkor csapj a tenyerembe! Hívtam a liftet. Ő egyfolytában mondta a magáét. Rágyújtott. Cipőjével fogva tartotta a liftajtót, és még tíz percig lyukat beszélt a hasamba. Én meg kitartottam a „majd meglátjuk” véleményemmel. Persze sose lettem biztosítási ügynök. Az nem az én formám. Később visszahallottam, azon kesergett, hogy valamiért nem sikerült neki engem „meganimálnia”. Ezt saját hibájának rótta fel. Komolyan megsajnáltam. Csakugyan azt gondolta, hogy nekem nincs döntési szabadságom, ha ő a lelkemre beszél?
– Ma reggel fiunk egy ingyenes Írisz-diagnosztikára indult, melyre korábban jelentkezett. Az erőszakos marketinges folyamatosan rizsázott nekik, hogy mekkora öröm, hogy a nyerők között üdvözölheti a megjelenteket. Telt-múlt az idő, közben rengeteg ajánlattal hozakodott elő a pasas, vegyenek ezt, vegyenek azt. Amikor a regisztrálásra került volna sor, fiunk felpattant, hogy részéről ennyi volt az erre szánt ideje. Mennie kell. El is jött, miként egykor én.
Apám is így csinálta. Ha azzal állítottunk haza, hogy erre a szülői értekezletre kötelező elmenni, biztosra vehettük, hogy meg se mozdul. Aztán én is így csináltam. Amikor üzent értem egyik gyerekünk tanára, hogy menjek be az iskolába magatartásbeli zűrök miatt, visszaüzentem neki, ha baja van vele, intézze el vele. Nem én vagyok ott az óráin, hanem ő. Utóbb igazat adott nekem. Úgy látszik, örökletes ez a kurucos dac bennünk.
Mindenesetre örültem neki, hogy az íriszdiagnosztika csapdájából habozás nélkül kijött gyermekünk, mint aki jól végezte dolgát.
Mert jól végezte.

Aki ír, annak többnyire fontosak a visszajelzések. Ösztönzőleg persze főleg a pozitív visszajelzések hatnak. Az író, aki gondolatait maradandóbb formában rögzíti, az elismerő mondatokat vágyja. Nem a túlzásokat, csak az igaziakat. Amit ő is úgy gondol, ha egyáltalán gondolkodik azon, mit ír és kinek, minek.Nevezzük pozitív megerősítésnek. Olyasmi érzés ez, mint a szülő asszonyé.
Képzeljük el, hogy senkinek sincs jó szava újszülöttjéhez. Mit érez?
Képzeljük el, hogy sokatmondó félmosollyal megmosolyogják a kicsi ábrázatát.
Képzeljük el, hogy az összes benyomásuk annyi, hogy milyen kis veres a magatehetetlen csöppség. 
Képzeljük el, hogy összeráncolt szemmel mustrálgatják, és csak hümmögnek. 
Mindez a szülő nőt depresszívvé teszi, aki a legszívesebben odakiáltana a kritikusoknak: Hagyjátok békén az én újszülöttemet. Ilyen lett, nekem kedves, mert belőlem fakadt. Akármilyen, felnevelem. Máskor majd másmilyen kinézetű lesz a csemetém. Most ilyen, és kész.
Még egyszer idézem a Kosztolányiról hallott igaz legendát, hogy az előzőeket hitelesítse az ő sztorija: Bement a nyomdába éjfélkor, hogy megnézze verse kefelevonatát, noha elég sűrűn megjelent tőle valami egyik-másik lapban. Előfordult az is, hogy hajnalig sétált a nyomda előtt, hogy lássa, tárcanovelláját milyen egyéb írásokkal környezve, s megfelelő helyre tördelték-e a kolumnán belül. A friss lapból elkért egyet, megszagolta a friss lap nyomdafesték illatát, megnézte „újszülöttjét”.
Most pedig visszakanyarodom az első mondathoz, melyben a „gondolatait maradandóbb formában rögzíti” kitétel szerepel. Hogyan is fogalmazhatnék, hogy igaz maradjon. Az írással kapcsolatos korábbi szófordulatok eléggé értelmüket vesztették. Tollat ragadni sose volt alkalmam. Mármint lúdtollat. Tehettem volna a játék kedvéért, de nem faragtam magamnak sose ilyen íróalkalmatosságot. Az általam használt tollszár acélheggyel, már csak átvitt értelemben toll. A töltő- és a golyóstoll pláne nem toll. De még mindig a tűréshatáron belül van az elnevezés. De vajon toll-e a klaviatúra, a billentyűzet az-e? Egyáltalán nem.
A névváltozás az írógép feltalálásával egy idős. Hála REMINGTON-nak, már az ő tolla sem igazi. Az írógépeken billentyűsor, azaz tasztatúra áll a gépelő rendelkezésére. 
Joggal kérdezhetem: mit teszek, amikor „írok”? 
Verem a billentyűket, szöveget viszek a gépbe, belekalapálom mondandómat a virtuális lapba. Mi tagadás, elég vérszegény a lista, melyek az egykori írás mai szinonimái. Pedig egy szóval szeretném kifejezni, hogy írok. Talán még leginkább a bebillentyűzök etw. a leglényegretörőbb. 
Ha kitalálom a legalkalmasabb szót, közlöm pótlólag. 
Addig is a sorok rovását,
a látszólagos árkus (tabula rasa) összefirkálását,
a betűk cirkalmazását, 
mondandóm gépi cizellálását berekesztem.            
PS.: Isten éltesse Zsuzsánkat és minden Zsuzsát, Zsuzsannát.
A többit már ismeritek. 
Nem? 
Akkor még egyszer – utoljára – leírom: „… és Isten éltessen mindenki mást is, aki nem Zsuzsa”.

Az ételhordás nem mai találmány. Már apai öreganyám is előrendelt valamiféle menüre, igaz, hogy érte kellett menni. Bátyám feladata volt az ételhordóval való közlekedés. Grószi várta, hogy megérkezzen a napi betevő meleg étel. Mindennap megkérdezte: Kaponya, hány kutyának hoztál. egynek vagy kettőnek. Ha rossz volt az étel, gondolom vitte a maradékot a kutyának.
v agy egy órája említi Elvi, hogy ma először várható, hogy a Mica által rendezett előfizetéses menüt kihozzák. Így elmúlt az idő, vagy jó két emberöltő. Ma nekünk hozzák a kaját. Ide is „két kutyának”, mert úgy van rendelve. Két egyforma.
Valami kezd nem gömbölyű lenni, mert mindjárt egy óra, és a déli kaja sehol. talán a nem létező hóviharokkal küzd a szállító.
Persze tudom, hogy nincs kiépített csőposta, hogy nagyjából egyszerre mindenütt ott teremjen a menü, de a Sodrás utcába jóval dél előtt kivitték a közkaját. A legritkább esetben fordult elő, hogy valamilyen kivédhetetlen akadály miatt késett az ebéd, ám akkor telefonáltak.
Egyelőre hát várunk.
Nem gond, elvégre böjt van, vagy nem?
Szolgálati közlemény: Levente első mondatai közül a mai: Zakatol a vonat. szerinte:
Popa brrrrrrr. (Néhány napja még csak az mondta hazaérve nagyanyjának: Brrrrrrrrr pápá. Lehet, hogy a pápát csak mutatta, mindenesetre integettek a vonatnak.)

A. blogjában a pápa lemondása kapcsán kitér arra, hogy a XVI. Benedek bocsánatot kér azoktól, akiket valaha is megbántott, és hogy ettől a kedves öregembertől milyen távol állhat a bűn, a gyengeség, a hiba.
Fejtegetése indította el bennem a következő gondolatsort. Annak idején a Távlatok jezsuita lapot szerkesztettem, olvastam, írtam. Évtizedek messzeségéből rémlik fel egy Nemeshegyi P. által írt cikk. Ha emlékezetem nem csal (bár a név ebből a szempontból oly mindegy), Yves Congar domonkos teológus egyik lelkigyakorlatából idézte:  Congar arra építette fel beszédét az első napon, hogy térjetek meg kedves híveim. A második napon arra, hogy térjenek meg a papok, a harmadikon, hogy térjenek meg a püspökök s a negyediken, hogy térjen meg a pápa. Ez utóbbi azután túlságosan is forradalminak bizonyult, Congart egy időre félretették.
Pedig igaza volt.
A sokak által és méltatlanul kritizált XVI. Benedek (Ratzinger) pápa nekem ideális ember, tiszta gondolatokkal, írásokkal. Igazságos, irgalmas és szeretetre méltó.
Ha más emberekkel mérem össze, valóságos szent, ragyogó mintakép.
De ha a tökéletes Istennel hasonlítom össze, akkor ő is gyarló, gyengeségekkel bajlódó valaki, hiszen az ő természete is eredendően rosszra hajló. Ne botránkozzon meg ezen senki: Szent Pál azt írja magáról: „nem azt teszem, amit szeretnék, a jót, hanem a rosszat teszem, amit nem akarok” (Róm 7,19)
János apostol pedig így fogalmaz: Ha valaki azt állítja magáról, hogy bűn nélkül való, az az ember hazudik. (Vö. 1Jn 1,8)
Jézus kétféleképpen közelíti meg a témát: Részben kijelenti, hogy az ember a saját erejéből nem üdvözülhet, csak az irgalmas Isten jóvoltából, másrészt figyelmezteti övéit: „legyetek tökéletesek, amint a ti mennyei Atyátok tökéletes”. Ez nyilvánvalóan eszményi elképzelés, mely csak töredékesen sikerül.
Ezek miatt van szüksége mindenkinek, a szentnek és az aljas gazembernek egyaránt a megtérésre. Mert egy „szentgyanús” ember az átlagos emberihez képest kiváló valaki, ám Istenhez csak akkor mehet, ha minden „salak”-tól megszabadul. Ez itt a földön elkezdődik, de csak az Istennel való szembesüléskor teljesedik be.
Nagy szerencsénkre Isten minden embert szeret – válogatás nélkül –, és mindenkit magához vonz.
Ebbe az Isten–ember viszonyba kívánt a lemondásra készülő pápa még intenzívebben belekapcsolódni, ezért határozott úgy, hogy ezután az imádságnak kíván élni.
Az imádságnak, amely elsősorban kapcsolaterősítés a Teremtővel.

Turkáltam magamnak egy Werfel-könyvet, a Halljátok az igét! Marha hosszú, és visszavisz Jeremiás korába. Róla szól. Igen részletező és aprólékos leírások tarkítják, melyek az író fantáziájának és/vagy a próféták korának tanulmányozása lecsapódásai. Egyelőre az egyiptomiak hite szerinti alvilágban botorkálok a főhőssel együtt. Werfel tekintélyes író, gazdag életművel. Mégis megérint néhány egyéb cím, melynek mögöttesével, részleteivel tanácsos lehetne megismerkedni.
Legutóbb egy emailben ezt olvasom: „…megvettem Rónay Tamás: Forgószél a Vatikánban c. könyvét, mely XXIII. János pápáról szól. Olvastam éjjel és nappal, az orvosi váróban, héven és villamoson. Nagyon jó!”
Lehet, hogy az. Egy egyszerű földműves család sarja, aki késő öregségére pápa lesz, és csaknem aggastyán, amikor elrendeli, hogy hívják össze a zsinatot a Vatikánban. Idősödésünknek erőt adhat az ő vitalitása, megbocsátó szeretete. Érdekes módon az utóbbi pápák-tól és -ról bőven olvastam. Tisztességes emberek, akik esendők, törékenyek, és hatalmas erővel záporoznak rájuk az intrikák, rosszindulatú megjegyzések. Nekem a szenvedő Krisztus sorsát idézik. A pápák piedesztálon állnak, tehát jól követhető életük minden mozzanata, az őket ért állandósuló sárdobálás, csak amiért szorosan menetelnek a Mester után, őt követve.
Ha nagyon jó a Forgószél a Vatikánban c. kötet, hadd ajánljam a SZIT-nél közeljövőben megjelenő kötetet, melynek a Pápa a célkeresztben lesz a címe. Ez a Ratzingert ért áskálódások, mocskolódások elemzését tartalmazza, bizonyítva, hogy a pápa hozta a formáját, egyéniségét, nem rejtette véka alá véleményét és a krisztusi tanokat akkor sem, ha az egyes nagyhatalmú érdekcsoportoknak nem volt ínyére.
De a II. János Pál életéről szóló könyvek (filmek) is arról szólnak, hogy mindenféle – olykor halálos – fenyegetettség ellenére folytatta azt a munkát, melynek elvégzését lelkiismerete megkövetelt tőle.
Persze nemcsak tőle, hanem tőlük (mivel éppen a harmadik pápa küzdelmes életéről emlékezem meg).     
„Ha a világ gyűlöl titeket ... engem előbb gyűlölt nálatok. Ha a világból volnátok, a világ szeretne titeket, de mivel nem vagytok e világból valók…gyűlöl titeket a világ. … Nem nagyobb a szolga az uránál … Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Mindezt miattam teszik, mert nem ismerik azt, aki küldött engem.” (ti. az Atyaistent. Vö. Jn 15, 18 skk.)
Izgalmas felismerések ezek, és kétségbevonhatatlan valóság, amit Krisztus kétezer éve megjövendölt.
Visszatérve az eredeti felvetéshez, az olvasás az a befejezhetetlen szellemi élvezet, mely a luxus kategóriába esik, és mely kielégíthetetlen. Azért az, mert a születő új művek tömege mérhetetlenül több annál, mint amennyivel egyáltalán kapcsolatba kerülhetünk (a korábban megírtakról nem is beszélve), s mi saját magunkkal szembeni elvárásként állandóan döntéshelyzetben vagyunk. Válogatunk. Mégis elő- előadódik, hogy fércműbe kezdünk bele. Amint erre rájövünk, azonnal el kell fordulnia érdeklődésünknek az ilyentől, mert saját időnket pazaroljuk méltatlanra.
Mennyire igaz ez a tévéfilmekre, s mennyire nehezebb az eligazodás a sugárzott műsorok mineműségének megítélésében: Mi nézhető, mi a talmi, az üres és öncélú szamárság.
Az internetet most békén hagyom.

Pavlov kutyás-sipolyos kísérlete óta tudjuk, hogy vannak jelzőrendszerek. 
Első jelzőrendszer: Kutya látja a csontot: csorog a nyála.
Második jelzőrendszer: Kutya hallja a csengőhangot, már a csengő jelzésére csorog a nyála.
Pavlov itt abbahagyja, de mi folytatjuk:
Harmadik jelzőrendszer: Arról olvasok, hogy az éhes ember nyálelválasztása megindult a füstölt sonka illatára, és nekem olvasónak is elindul a nyálelválasztásom.
Negyedik jelzőrendszer: Te hallgatod, amit olvasok, és elindul a nyálelválasztásod.
Ötödik jelzőrendszer: Arra gondolsz, amit olvastam, és elindul a nyálelválasztásod.
Hatodik jelzőrendszer: Álmodban „eszedbe jut”, hogy mit hallottál, és elindul a nyálelválasztásod.
Hetedik jelzőr…
Magyarán az absztrahálás az értelmezhetetlenségig vihető. Minden fejlődés a konkréttól indul és az elvont felé halad. Ám van egy pont, melyen túl már követhetetlen az absztrahálás értelme és az arra való törekvés is.
Mondok még egy példát.
Kutya: négylábú ragadozó emlős.
Kutyaság: A kutyára vonatkozó valami, amitől kutya a kutya, a kutya attribútumainak az összessége.
Kutyaságosság: Olyasvalami, ami a kutyaságra emlékeztet.
Kutyaságosságosság? Ha komolyan belátod az értelmét, zseni vagy.
Kutyságosságosságosság… Nonszensz.
Ma egy füzet kertült a kezembe, az ihletett az előzőek kifejtésére.
Habermas és Ratzinger A szabadelvű állam morális alapjai témájáról szóló előadása.
Előbb Habermast olvasom: Csakúgy röpködnek a konnotáció, a konkurzus, a narráció, exkurzus, stb. terminus technicusok. Egy mondatot ideidézek kóstolónak: „A hit és tudás tartós diszharmóniájával való számvetés ugyanis csak akkor érdemli meg az »ésszerű« prédikátumot, ha a vallási meggyőződések episztemikus státusa a szekuláris tudás nézőpontjából sem mindenestül irracionális.”
Ratzinger is megérdemli, hogy megidézzem. Ezek előadásának utolsó mondatai:
„A nyugati kultúra mindkét nagy összetevője [ti. a keresztény hit és a szekuláris racionalitás] számára fontos, hogy figyeljen a többi kultúrára [hinduizmus, buddhizmus, iszlám, stb.], és valódi korrelációs viszonyt alakítson ki velük. Fontos, hogy bevonja őket egy olyan polifon korreláció kísérletébe, amelyben ők maguk is nyitottá válhatnak az ész és a hit komplementaritásának a befogadására, hogy elindulhasson a megtisztulás egyetemes folyamata, amelynek során a valamilyen értelemben minden ember által elismert vagy megsejtett lényegi értékek és normák visszanyerik fényüket, és így újra megfoganhat az emberiségben az a hatékony megvilágító erő, mely egybetartja a világot.”
Visszatérve a ténylegestől az elvont felé haladó vektorra, tapasztalom, hogy így van ez a népzenében, a jazzban, a komoly zenében, a festészetben, szobrászatban, építészetben, a tudományokban és mindenféle interdiszciplinákban. Nem lehet ellenük tenni semmit. Csak remélhetjük, hogy a számunkra már alig-alig érthető megnyilvánulások mögött hitelesség rejlik, mert különben eljutunk a Karinthy-féle halandzsanyelvhez a tudományokban, s eljutunk a kóklerséghez a művészetekben, melynek eredményeként az egyes „alkotások” a hozzájuk fűződő érdekek ellenére sem tetszik, nemhogy anélkül. (Vö.: Szép az, ami érdek nélkül tetszik.)

Pogány Jánost (matekot tanított) megkérdeztük, hogy milyen rendszer szerint feleltet. Az ő válaszában többen kételkedtek, mert így szólt: Az benne a rendszer, hogy nincs benne semmilyen szabályosság.  Valamiért mégis gyanakodtunk. Ráutaló jelet ugyan nem találtunk. Fogta a minden tanítványa nevét tartalmazó noteszét, szemüvegét feltolta, hogy lásson olvasni, és rátalálva egy névre, amit nehezen tudott kisilabizálni (igen apró betűket írt) harsány hangon felkiáltott: Fischler, Fischer, vagy mi a fene, futólépésben a táblához! Summa summarum, nem jöttünk rá a rendszere titkára.
Mindez azért foglalkoztat, mert mostanában örökségek sorsáról kell többünknek dönteni. Két örökségről is párhuzamosan. Ha van végrendelet, ha az abban foglaltak ott és úgy találhatók, ahogy a testamentumban rögzíttettek, akkor valamennyire leegyszerűsödik a dolog, de ha nem, akkor az itt maradottaknak kell kapaszkodókat találni ahhoz, hogy valamiféle rend mentén osztódjanak fel a hátrahagyott javak.
Innen rugaszkodva pedig az fogalmazódott meg bennem, hogy a fiatalok elköltözését követően érdemes volna újragondolni, mink van, mi kell tárgyainkból, mi nem, s amiket megtűrünk, valamiféle áttekinthető rendet kövessenek a lakásban, hogy adott esetben ne kelljen senkinek a könyvtárat átlapozni egy fontos fecnit keresgélve. Kicsit foglalkoztam már a Túlélsz, pöcök c. posztban a problémával, de újra felbuzdultam, mert van értelme a rendezettségnek. Öregedvén nekünk is egyszerűbb, ha dolgaink valamilyen logikus rendszerben találhatók meg. Most elsősorban könyveinkre gondolok, melyekben nagy kaszálást kellene végrehajtanunk. A megmaradtakat pedig áttekinthető rendbe szedni. Ez zömmel rám vár, és szívesen neki is ugrom, ha megérett rá a helyzet.
Általános elvként azt mondhatom, minél kevesebb vacakunk van, utóbb annyival egyszerűbb a sorsukról való döntések meghozatala.
A könyvtár köteteit érdemes az antikváriumokban látott elvek szerint szortírozni. A szerszámokat átvizsgálni, mi kell, mi teljesen felesleges, a kötőelemeket stb. fajtánként, a gyerekektől itt maradt relikviákat névre szóló dossziékba rendezve. S így tovább.
Lesz egy kis elfoglaltságunk velük.

Vegyük például a mikroklímát, hogy Frölichet utánozzam a tanár úr, kérem c. Karinthy műből.
Vegyük. 
Van Nyíregyházán egy ember, aki megmondja, hogy milyen lesz a következő év időjárása. Miért ne mondaná meg. Mert vagy tényleg olyasféle lesz, vagy másféle. De ki fog emlékezni rá, hogy háromnegyed évvel korábban mit is mondott a megmondós ember.
Az én fiatalságom idején, aki valakinek akart látszani, szerzett egy „belgrádi naptárt”, mert az egész évre szólt, megmutatva, hogy hogyan alakul az időjárás. Azt a kérdést, hogy itt vagy Belgrádban, senki se tette fel. És ez így volt jó, mert ha itt nem úgy alakult, ahogyan a naptár mutatta, azonnal rá lehetett fogni, hogy nem is azt mutatja, hogy itt mi van, hanem a belgrádi időjárást. Amit bizonyosra lehetett venni, hogy itt, Európában nyáron meleg lesz, télen meg hideg.
Ma már túl vagyunk ezen. Az időkép csak 30 napra merészkedik előre jelezni, a köpönyeg pedig 15-re. Teljesen érthető okokból naponta korrigálják a ténylegesen mért hőmérsékletekkel, széljárási adatokkal stb. Azon szoktam mulatni, hogy a nappalra jelzett hőmérséklettől is eltér a folyamatosan mért, aktuális hőmérséklet. Több fokkal eltér.
Azt hiszem, csak elméleti matematikusok képesek megközelíteni annak a valószínűségét, hogy egy csepp eső pontosan hová érkezik, esetleg már a levegőben elillan, párává lesz, vagy megfagy és mint dara esik le valahova.
A mi életünkben is létezik a makro és a mikro. Hat ránk a makrogazdaság és a mikrogazdaság. A makrokörnyezet és a mikrokörnyezet.
Amit megélünk, az a hic et nunc. Az itt és most. Még rövidebben a jelen. Aki a jelenének ura és van is kellő rálátása, az az esztétikumot éli meg, esztétikusan él. A múlt tapasztalataival a tarsolyában a jövő perspektívájára tekintettel teszi a dolgát a jelenben. A jelen feladatait nem is olyan könnyű meghatározni.
A pápa például a közelmúltban lemondott. Lemondása mögött életének korábbi élményei éppen úgy jelen voltak, mint kapcsolata Teremtőjével, s előrelátása bizonyos makro- és mikrokörnyezeti eseményeknek, valószínűségeknek. Reméljük, jól döntött. Nekünk ugyanígy naponta döntések sorozatát kell meghoznunk. Egy idős pap meséli, hogy nem tervezi meg a napját. Reggelenként kéri a Lélek irányítását, hogy mutassa meg, mivel kell kitöltenie a nap egyes pillanatait. És ebben a ráhagyatkozó valóságban él és alkot mindmáig.
BB püspök szerint úgy kell működnünk, mint a trolinak, mely benne mozog a forgalomban – látszólag szabad pályán. Ám áramszedője mindvégig az energiát adó vezetékbe kapaszkodik, hozzá dörgölőzik. Nélküle egy lépést sem tesz.
Hogy napjainkat mivel töltjük, olykor nehéz előre megmondani. De jól tesszük, ha érintkezésben maradunk azzal, Aki megálmodta életünket, s benne pillanatról pillanatra tennivalóinkat. Így teljesíthetjük, amire teremtve vagyunk, így szolgálhatunk másokat.
Csöngettek.
Nyitva hagyom a fejtegetést, mert a pillanat mást kíván.