Mickey webnaplója

A közelmúltban a blogok tömegesen írtak róla, hogy elhunyt a Republic együttes énekese, aki Cipő becenévre hallgatott. 48 évesen ment el. RIP.
Nem ismerem, hogy miért kapta ezt a becenevet. Jól énekelt.
Ám a dolog pikantériája, hogy korábban élt (zsíl, bíl, mondja az orosz) egy pap dalszerző is, Cipó (alias Benkó Tibor), aki 2010-ben, 60 éves korában hunyt el. Szintén RIP. Kivételesen ismerem ragadványneve okát: Korpulens alkatára utalt a Cipó elnevezés.
Az általam ismert szerzeménye egy Weöres Sándor-vers (motto: Egy apokrif János-evangéliumból) adaptációja. Cipó dallamot írt hozzá, a szöveg pedig így szólt az ő átigazításában:
Oldani, Uram, s oldódni vágyom,
Üdvözíteni, és üdvözülni vágyom,
Alkotni, Uram, s alakulni vágyom,
Alkotni, Uram, s alakulni vágyom.
Ékesíteni, és ékeskedni vágyom,
Dalolni, Uram, és dallá lenni vágyom,
Követeddé lenni és Érted tenni vágyom,
Követeddé lenni és Érted tenni vágyom.
Lámpád vagyok, ha látsz engem,
Ajtód vagyok, ha zörgetsz bennem,
Ki látod, mit teszek, hallgass el engem,
Ki látod, mit teszek, hallgass el engem.
Élt és elhunyt hát két zenész. Mindketten hamar elmentek, mindkettőnek volt beceneve és ezek alakilag félelmetesen hasonlítottak egymáshoz. Cipő és Cipó.
Most egy történetben egyesítem a két nevet.
Fiatal felnőttként sok barátunk volt. Történt pedig, hogy egyikük a szomszédunkban lakott családostul. Elég gyakran találkoztunk velük. Néhány éves csörfös lányecskájuk akkoriban éppen az „ö” hang helyes kiejtésével kínlódott.
Egyszer arról panaszkodott, hogy nem akarják megérteni, hogy ő már képes helyesen beszélni. Rámutatott cipőjére és azt mondta: Én tudom, hogy ez nem cipó, hanem cipooo, és jól megnyomta az utolsó hangot, melyet belül nyilván ő-hangnak érzékelt.
Utóbb pedig már Óbudán történt, hogy átjött hozzánk a szomszédban lakó Zoli öccse, és szinte ugyanezt játszotta el. „Én már tudom, hogy a Zojit hogyan kell mondani. Nem Zoji, hanem Zoji” – mondta igen határozott hangon, a j-hangnak nyomatékot adva.
Persze, hogy persze. Nehéz nyelv is a magyar. A gyereknek azért, mert azért, a külföldinek egész másért. Egy hat éve bp-en élő élő francia egyszer magyar szöveget olvasott: benne szerepelt egy érdekesen ejtett szó: víjamosz.
Az a nemzet, amely a Cadillac-et Kadíjaknak ejti, a villamossal sem fog kivételt tenni.

Akinek van rá ideje, várja a híreket. A jó híreket. Jó híreket az internetről, blogger társaitól, beérkező e-mailjeitől, aki a twitter barátja, az az érkező üzenetektől.
El ne felejtsem: Várja barátaitól a facebookon.
Napjában százszor megnézi, érkezett-e valami újabb hozzászólás, komment vagy arra válasz a neten?
Kik miről írnak?
Érdemes-e, kell-e, jó-e, hasznos-e hozzászólni?
Kinek hasznos, nekem, mert kiírom magamból, ami a bögyömben van, annak, akit megcéloztam véleményemmel, a többi olvasónak, akik az alkalmi polémiát követik?
Akinek van rá ideje, várja a híreket: a rádióból, a televízióból. Naponta egyszer, naponta többször, kétóránként. Ki-ki gusztusa szerint.
Akinek van rá ideje, várja a postást is. Hátha ma hoz valami fontosat, épületeset, előremutató tartalmú levelet. (Hányszor szórtam el poénomat, megmorogva üres postaszekrényünket: „Már megint sehol semmi. Késik a Nobel-díjam”.)
Híreket és információkat szerezhet mobiljáról is (már az, akinek van ilyenje), s a szépirodalomtól a tényirodalomig, a szakirodalmon át a tudományos leírásokig.  
Többé-kevésbé mindez, amit eddig leírtam, efemer.
Tegnap érdekes volt, ma már nem.
Tegnap lelkesített, ma már nem.
Tegnap reményt keltett, ma már nem.
Tegnap éltetett, ma már nem.
Tegnap örültem neki, ma már új örömökre vágyom.
Óhatatlanul ötlik fel bennem az a mélyen elülő gondolat, hogy az örök jó hír az Evangélium. Az pedig „a könyv”-ben található, a Bibliában.
Egyáltalán nem akarom félresöpörni az előzőekben felsorolt tájékozódási lehetőségeket, csak rádöbbenni arra, hogy a könnyű teher, az édes iga, az út, és igazság és élet, a tökéletes modell lenyomata egy könyvbe sűrítve folyamatosan a rendelkezésemre áll. Rajtam múlik, hogy miből mekkora gyakorisággal merítek. A hírközlő eszközökből, az irodalomból, a postai küldeményekből, stb. vagy az Újtestamentumból. Rajtam múlik. Az a modell válik énemmé, melynek a forrásait veszem igénybe.
Holnap összeül a konklávé, hogy pápát válasszon. Némi érdeklődéssel, de hallatlan nyugalommal várom a fehér füst felszállását. Ha igaz, hogy a világon minden, de mindenben Krisztus akarata valósul meg (Őáltala, Ővele és Őbenne áll fenn minden), akkor nincs okom se találgatni, se szurkolni, hogy ki által teljesíti be a Földdel kapcsolatos terveit.
Ha az első forduló eredményt hoz, Krisztus akarata teljesül.
Ha a sokadik forduló után száll fel a fehér füst, Krisztus akarata teljesül.
Ha Erdő Pétert pápává választják, Krisztus akarata teljesül.
Ha általam ismeretlen személyt: ugyancsak Krisztus akarata teljesül.

Akinek van rá ideje, várja a híreket. A jó híreket. Jó híreket az internetről, blogger társaitól, beérkező e-mailjeitől, aki a twitter barátja, az az érkező üzenetektől.
El ne felejtsem: Várja barátaitól a facebookon.
Napjában százszor megnézi, érkezett-e valami újabb hozzászólás, komment vagy arra válasz a neten?
Kik miről írnak?
Érdemes-e, kell-e, jó-e, hasznos-e hozzászólni?
Kinek hasznos, nekem, mert kiírom magamból, ami a bögyömben van, annak, akit megcéloztam véleményemmel, a többi olvasónak, akik az alkalmi polémiát követik?
Akinek van rá ideje, várja a híreket: a rádióból, a televízióból. Naponta egyszer, naponta többször, kétóránként. Ki-ki gusztusa szerint.
Akinek van rá ideje, várja a postást is. Hátha ma hoz valami fontosat, épületeset, előremutató tartalmú levelet. (Hányszor szórtam el poénomat, megmorogva üres postaszekrényünket: „Már megint sehol semmi. Késik a Nobel-díjam”.)
Híreket és információkat szerezhet mobiljáról is (már az, akinek van ilyenje), s a szépirodalomtól a tényirodalomig, a szakirodalmon át a tudományos leírásokig.  
Többé-kevésbé mindez, amit eddig leírtam, efemer.
Tegnap érdekes volt, ma már nem.
Tegnap lelkesített, ma már nem.
Tegnap reményt keltett, ma már nem.
Tegnap éltetett, ma már nem.
Tegnap örültem neki, ma már új örömökre vágyom.
Óhatatlanul ötlik fel bennem az a mélyen elülő gondolat, hogy az örök jó hír az Evangélium. Az pedig „a könyv”-ben található, a Bibliában.
Egyáltalán nem akarom félresöpörni az előzőekben felsorolt tájékozódási lehetőségeket, csak rádöbbenni arra, hogy a könnyű teher, az édes iga, az út, és igazság és élet, a tökéletes modell lenyomata egy könyvbe sűrítve folyamatosan a rendelkezésemre áll. Rajtam múlik, hogy miből mekkora gyakorisággal merítek. A hírközlő eszközökből, az irodalomból, a postai küldeményekből, stb. vagy az Újtestamentumból. Rajtam múlik. Az a modell válik énemmé, melynek a forrásait veszem igénybe.
Holnap összeül a konklávé, hogy pápát válasszon. Némi érdeklődéssel, de hallatlan nyugalommal várom a fehér füst felszállását. Ha igaz, hogy a világon minden, de mindenben Krisztus akarata valósul meg (Őáltala, Ővele és Őbenne áll fenn minden), akkor nincs okom se találgatni, se szurkolni, hogy ki által teljesíti be a Földdel kapcsolatos terveit.
Ha az első forduló eredményt hoz, Krisztus akarata teljesül.
Ha a sokadik forduló után száll fel a fehér füst, Krisztus akarata teljesül.
Ha Erdő Pétert pápává választják, Krisztus akarata teljesül.
Ha általam ismeretlen személyt: ugyancsak Krisztus akarata teljesül.

A böjti időszaknak nagyjából a közepe, örömvasárnap van. Meglehetősen eseménydús nap. Reggel mise előtt egy órával korábban érkezünk Tücsivel, mert agapé lesz. Mi készítjük Klárikával hármasban. Összeszokott mozdulatokkal haladunk a munkával: Kenyerek kenése, terem átrendezése, teafőzés doszt. Három embernek szűk egy órai munka. Misén hatalmas parabola a tékozló fiúról. Utána valóban találkozás a többi hívekkel, némi harapni- és innivalóval. A „desszert” felolvasása rám vár. Az egykori egyetemista, Niels Bohr fizikavizsgai poénjait választottam ez alkalomra. A vizsgakérdés: Egy barométer segítségével hogyan határozom meg egy adott felhőkarcoló magasságát. Bohr azt ajánlja, vegyek egy hosszú madzagot, eresszem alá a barométerrel. A madzag és a barométer együttes hossza kiadja a kért adatot. Mond még vagy ötfélét, egyre tudományosabb megközelítésűeket. Mert ugye a nyomás felfelé haladva csökken. De a csattanót a végére tartogatja: Kopogtassunk be a portáshoz, és helyezzük kilátásba neki, hogy amennyiben megmondja, hogy a felhőkarcoló milyen magas, kap egy szép barométert.
Nos, a felolvasásnak sikere volt, bár szerintem közismert a sztori. Nekem az volt benne a buli, hogy rekedtségem ellenére végig tudtam olvasni a szöveget.
Itthon siettünk az ebéddel, mert délre bejelentkeztek azok a szakemberek, akik a nyílászárók szigetelését végzik. Két órás késéssel be is futottak. Tartottam tőle, hogy zörgéssel jár a kopott öntőfém-alkatrészek cseréje, de nem így történt. Szépen, gyorsan dolgoztak. Sajnáltam, amiért éppen vasárnapon szalajtották őket ide. Megkínáltam őket jófajta almalével. Elfogadták, meg a kialkudott összeget is némi rátartással.
Közben fiunk felhívott új lakásukból, ahol a konnektorokat cseréli, hogy melyik a föld és melyik a nulla egy háromdrótos konnektornál. Mondom neki: várj, majd a google. Hogy ti is tudjátok eztán, ide írom: „Elvileg a fekete színű a fázis, a kék színű a nulla és a zöld-sárga a védőföld.” Náluk nem így, mert korábban piros volt a föld. S csakugyan. Még elmondta, hogy másfél órát sétált Levivel, hintáztak a váratlan 17 fokos melegben, miközben Elvira az új lakásban takarított Mica festése útán. Én pedig itt ülök a számítógép mellett, a monitor mögött, s megverem a szokott játékban a masinát. Közben pedig egész füllel rátapadok a Mária Rádióra, mert az általam nagyon kedvelt Varga Laci (sógor) beszél a vallásosok gőgjéről, és annak oldásáról, majd gyönyörű és okos gondolatokat kapok Avilai Szent Teréz jelenéseiből (aki rákérdez: mi a biztosítéka annak, hogy Istennel találkozott, és nem a kísértővel. A válasz: az a biztos jel, hogy növekszik általa az Isten iránti szeretete. Ez csak Tőle jöhet.); utána pedig egy szerzetes beszél arról, hogy a rádió támogatói örüljenek neki, és vegyék kitüntetésnek, hogy adományaikat elfogadja az Úr, meghívva őket országának építésére. Mint kifejti, az övé az építés, mi csak felfogadott szolgák vagyunk, akik részesei, előmozdítói lehetünk az Ő tevékenységének. Örüljünk neki, hogy ez így van.
Hát örülünk neki.
Egyáltalán örülünk mindennek és mindenkinek.
Pl. annak, hogy az új szigetelés után a lakás lecsendesedett. A szokásosnál jobban.
Alig hallatszik az utca nesze.

Mivel elég sűrű a holnapom, már most megírtam, amit holnap akartam: Az 50-es évek vasalói
Anyám villanyvasalót használt. Viszonylag nehéz talpa volt, ez adott nyomatékot munkájához. Szépen siklott az anyagon. Sokáig használta. Nem így anyai öreganyám Dombegyházán. Ha a villany bevezetésére várt volna, sose vasalt volna ki semmit. A faluban már volt, de az ő házukba nem vezették be az áramot. (Haláluk után alighanem le is bontották azt a házat. Nem jártam arra.) Nos, neki faszenes vasalója volt. Az se dolgozott rosszul, csak kicsit macerás volt a használata. A leginkább hajóra emlékeztető formájú öntöttvas-monstrum belseje üres volt, sőt szellőző nyílások is szolgáltak benne a levegő szabad áramlására. Kellett is, mert hamar szénmonoxid mérgezést lehetett kapni használata során, jobb esetben fejfájást. Az izzítás megindítása spiritusszal történt: meglocsolták a faszenet, mint manapság grillezéskor, s meggyújtották gyufával. A faszén egyenletes izzását a vasaló lóbálásával tartották fenn. Alighanem elég erőteljes hatásfokkal dolgozott ez az öreg fafogantyús jószág. Nekem is van egy szépségesen öntött darab. Bakatársam lepett meg vele valaha. Csatkáról hozta. Amíg bagóztam, sokszor használtuk nagyra nőtt hamutartónak.
A vasalásnak általam ismert módja még a gázvasaló. Sógorom anyja olyat használt. Nincs benne fantázia. Rátették a gázrezsóra, az felforrósította a belül üres jószágot, és lehetett vele dolgozni.
A mángorlásról itt nem akarok megemlékezni, noha a Rottenbiller utca egyik házának alagsorában működött egy mángorlóműhely. Sokat bámultam a fürge mángorlómunkások tevékenységét. Az más technika.
Ami viszont vasalásnak már alig-alig nevezhető, arról molett kolleginám számolt be. Ő ágyneműt sose vasalt. Összehajtogatta négyzetesre, és rátette a székére. Ráült, elolvasott egy regényt, és az ágyneművasalás kipipálva.
Ma úgy tudom, kaphatók légárammal habosra simító szárító-automaták. Lehet kapni, de nem vettünk. Nálunk gőzös vasaló járja. Sok közöm nincs hozzá. Kaptuk, amiért vettünk mellé egy mosógépet. Ha nem számítana reklámnak, megírnám, hogy mindkettő BOSCH-masina.

Zsuzsával beszélgettünk telefonon arról, hogy hogy is volt az akkor régen. Többek között a mosásról. Említi, hogy naponta telik meg a mosógép az öttagú család levetett ruháival, hol tarkával, hol fehérrel. Mondom neki, hogy valamikor hetente mostak az asszonyok. Itt és most kicsit részletesebben fejtem ki, mit jelentett a mosás akkor.
Mosni rendesen a mosókonyhában szoktak a bérház asszonyai, és mivel ráment a napjuk, beosztással éltek. Mindenkinek volt egy „mosónapja”. A vegyes tüzelésű katlanba már reggel begyújtottak, mert az ide hordott (v. slaggal belelocsolt) hideg vízen alapult a mosás. A mosókonyha fűtése elég pocsék hatásfokú volt, hiszen szimpla üveges ajtón jött a fény és télen a hideg. Persze nagyon nem maradt idejük fázni az asszonyoknak, mert tüzet kellett rakni, élesztgetni s életben tartani mindaddig, amíg a nagy mennyiségű víz fel nem forrt. A teknőben, vagy ha akadt nagyobb dézsa, közben folyt az áztatás, hogy fellazuljon a kosz a textilneműkön. Biztos, hogy a fehér göncöket, ágyneműt külön mosták a tarkától, s az is biztos, hogy az ágyneműt, gyerekpelenkákat etc. kifőzték, részben a sterilitás miatt, részben pedig azért, hogy az izzadság- stb. foltok biztonságosan eltávolíthatók legyenek. Maga a mosás fateknőben történt. Abba merték vödörrel a katlanból a forró vizet, s annak rézsútos oldalára fektették és sikálták ún. gyökérkefével a szennyes, nedves ruhaneműt – sokszor igen forró vízben –, hogy csakugyan tisztává varázsolják. Az ősi módszer (a sulykoláson túl) a hamuzsír használata volt. Nem térek rá ki. Gyerekkoromban már hasáb alakú mosószappannal, finomabb flóraszappannal vagy lekvár sűrűségű káliszappannal dolgoztak. Utóbbi még kenőszappan névre hallgatott. Használtak mosóport is. Az 50-es években kétféle szappanalapú mosópor volt divatban. Az Asszonydicséret és a Persil. Egyik szennyvivő képessége sem volt jobb a szappanénál. A mosás tehát olyan forró vízben történt, amit még elbírt a nő keze, karja. Nem úgy az öblítés. Ahhoz csapvíz szolgált. Dézsában öblögették el a ruhákat, hogy a szappanos kosz leoldódjon róluk. Majd az immár tiszta textilek egy részét „Búzavirág”-kékítővel átöblítették, hogy fehérsége teljesebb legyen. Az ingeket, ágyneműt stb. pedig keményítős oldattal kezelték (keményítőként használták a kifőtt tészta öblítővizét, utóbb a gyári készítésű keményítőt), hogy ropogós és teljesen sima legyen vasalás után. De a vasalástól még messze vagyunk. A mosási műveletre ráment a délelőtt. A jócskán elfáradt nőkhöz a délután sem volt kegyesebb. Ekkor darabonként – sokszor fagyosan hideg vízben – történt a mosott ruhák kicsavarása. Csakugyan erejük megfeszítésével tekerték a textíliákat, hogy száradásukat felgyorsítsák. A tiszta holmit ruháskosárba („nyikorgó kosárral ölében ment a padlásra, ment serényen”) gyűjtötték. Ez egy ovális, rézsútos, mély fűzvessző alkalmatosság volt. Az ebbe gyűjtött matériával kellett felemelkedni a padlásra. Ahol mi laktunk, a padlás két és fél-háromemeletnyi magasságban leledzett.
A mosás megkoronázása a teregetés volt, s „a ruhák – csakugyan – fényesen, suhogva, keringtek szálltak a magosba”. Megjegyzem még, hogy télen átkozott hideg tudott lenni a padlás. Napok múlva sem szublimált a fagyott pára a kiteregetett textilneműkről. A nagyobb darabokat törni lehetett, a kisebbek is kopogtak a jégtől. Viszont vasalásukhoz nem kellett vizet spriccelni rájuk.
Ezek után nem csodálható, ha a gyerekek nem minden reggel kaptak frissen mosott tiszta inget, fehérneműt, hanem csak ahogyan a szükség megkívánta.                    
De az is igaz, hogy azoktól a mosószerektől semmiféle károsodás nem érte az emberek szervezetét. A szintetikus mosószerekről nem merném ugyanezt állítani. Bizonyítékaim nincsenek, mégis feltűnő, hogy a civilizált emberek tömegesen keresik fel a bőrgyógyászatot a legkülönfélébb aberrációkkal. Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy köze lehet mindezeknek az öblítőkhöz, samponokhoz, krémekhez, mosóporokhoz ...
PS.: Lám, akaratlanul is tisztelegtem a nők munkája előtt.
Lám-lám Zoli sógor és hasonnevű bérmafiam névnapja van.
Lám-lám-lám, nászom Miklós fiának és Ágoston unokámnak születésnapja van.
Lám-lám-lám-lám: Ildi húgom két nap múlva névnapját üli.
Isten éltesse mindnyájukat!
Kláritól felkérést kaptam, hogy írjam le az 50-es évekre jellemző vasalási szokásokat is.
Lehet, hogy így lesz, de nem holnap, mert elég sokat távol leszek.

Új seprű jól söpör. Új cég jól teljesít. Legalábbis akkor, ha életben kíván maradni. Mint írtam róla, befizettünk 12 000 forintot 40 adag kajára, amit 8-szor öt munkanapon szállít a cég bevezető áron, napi 300 ft-ért. A menü kétfogásos. Mica napról napra összeállította, mit szeretnénk kapni. Az indulás óta hetek teltek el, s ritka kivételtől eltekintve alig-alig érkezett valami. Az első duma szerint nem rendeltünk egy pénteki napra semmit. A második egy két-adagos és elnézést kérő valami volt. A harmadik alkalommal a késést azzal magyarázták, hogy a Várba macerás bejutni a sorompó miatt. A negyedik típusú találkozásunk arról szólt, hogy változott a legénység. Gondolom, akik eddig Budára szállítottak, azokat küldték immár Pestre. Mivel többször nem jött senki, joggal gondolhatok ötlettáruk kifogyására. Még egy okuk lehet a nem teljesítésre. Túlságosan sokaknak ígérték az olcsó kaját, s vélhetően azoknak teljesítettek, akik perrel fenyegették meg a céget.
Utóbb Micát felhívták és a futárszolgálat elégtelenségeinek a kiküszöbölésére tettek ígéretet. Azóta sem láttunk senkit.
Meg kellene tréfálni őket – mondom Elvinek. Begurítani egy öregember csontvázát kerekesszéken a cég irodájába, egy táblával a nyakában: Köszönöm a pontos teljesítést.
Megtehetném, hogy felhúzom rajta magamat. De felesleges. Ha arra gondolok, hogy egy sarokra parkolásért 30 000 Ft-ot húztak le rólam, a 12 000 nem tétel. Már eddig vagy négy adag kaját kaptunk érte – menza minőségben.

Ha azt olvassa valaki: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”, nem maradhat semmi kétségem afelől, hogy a Biblia az, amit olvas. De ha egy neves író valamelyik könyvébe belelapoz az ember, akkor egyáltalán nem biztos, hogy visszaemlékezik rá, hogy évtizedekkel korábban olvasta-e már, avagy sem. Így jártam én is egy Steinbeck-regénnyel. A címe ismerős volt persze: De hát az még nem jelent semmit. Mivel az általam látogatott antikváriumokban sokszor találkoztam egy-egy általam kultivált író könyvcímeivel, persze, hogy százszor annyi könyvcím kacsint rám ismerősként, mint ahány könyvet elolvastam. (Az antikváriumokat böngésző ember könnyen felismerhető félrebillent fejéről. A szerzők és címek a könyvek gerincén vertikálisan szerepelnek, de nem ám felülről lefelé haladva, hanem a szemsíkhoz képeset derékszögben elforgatva. Hogy miért nem jöttek rá a kiadók, hogy fentről lefelé haladva álló betűket alkalmazzanak, előttem mindmáig rejtély. Javasolom, hogy a jövőben az általam vázolt sorrendet kövessék. Ötletemért a szokásos 1%-ot kérem a haszonból.) No, mindegy.    
Ott tartottam, hogy ritka az a könyv, melynek a címe vagy az első mondata elárulná, vajon olvastam-e vagy sem. A Rosszkedvünk tele pl. ezzel a mondattal indul: „Mikor felébredt az áprilisi reggel arany verőfényére, Mary Hawley a férje felé fordult, aki két kisujját a szája szöglétbe akasztva békapofával akarta meglepni.” Ez a mondat nagyon is steinbecki volt, ám minden steinbecki mondat sem elég ahhoz, hogy eldöntsem, olvastam-e, vagy sem adott könyvét. Most is így jártam. A 105. oldalon derült csak ki, hogy igen, olvastam. A dolog nyitja pedig rendkívül egyszerű: A regény hivatkozott oldalán közöl egy rövid anekdotát, melyről azt gondoltam, hogy a Szeszélyes autóbusz c. regényében szerepel. (Ezek szerint azt is olvastam.) Az anekdota, melyet oly sokszor idéztem már, így szól: „…nekem pedig eszembe jutott a legjellemzőbb történet, amelyet nőkről hallottam. Két nő találkozik. Az egyik felkiált: »Mit csináltál a hajaddal? Olyan, mint egy paróka.« »Nem olyan, hanem az.« »Nahát, igazán nem is látszik annak.«”
Nem szörnyű, hogy a regényből csak erre a poénra emlékszem? Merthogy eddig olvasván fogalmam sincs, hogy mire végzi a főszereplő, az Ethan Hawley névre hallgató fűszeres segéd, akinek ősei egykor cethalászok és kalózok voltak, s aki egy banktisztviselőtől tuti tippet kap, hogy milyen módon kell egy bankot eredménnyel kirabolni. Most gondolkozóba estem, folytassam-e az olvasást. Hiszen ha egyszer elfelejtettem, elfelejtem másodszor is.
Szolgálati közlemények: Ma Mica sógornőjének appendicitis műtéte volt. Kórházban lábadozik.Ugyancsak ma papa és mama között rótta a négy-öt lépésnyi távokat Levente. Egyedül és meglehetősen fáradhatatlanul.

– Már fél tizenkettő, és Ágoston ma – legalábbis eddig még – nem lett országos első semmiben. Mondtam is tegnap este Leventének, a léc elég magasra tétetett. Neked az európai szövegértő versenyben kell első helyen végezni, ha unokatesódat überelni kívánod. Persze ez csak vicc. Valójában elég kétélű a dolog. Az okos embereket kevesen értik meg. És ez rossz lehet.
– Közhelyekről „cseverésztünk” a bloggerinákkal. Sok újat nem lehet mondani a közhelyekről, mert lassan az is közhelyszámba megy, hogy róluk esik szó. Ma beleakadtam egybe Steinbecket olvasva: Ezt írja: „Á, minden nő egyforma, az egyik ilyen, a másik olyan – mondta nyugtalan pofával (ezt a beköpést már tizenöt éve nem hallottam).” Eddig az idézet a Rosszkedvünk tele c. kötetben. És én még azt hittem, ez magyar közhely. Hát nem. A világ túlsó felén éppúgy ismerik, mint itthon. Igaz, hogy én közgazdászokra húzva hallottam kb. 40 éve ugyanezt. Valaki azt mondja, hogy az igazi irodalom nem alkalmaz közhelyeket, csak a ponyva. Én Steinbecket igazi irodalmárnak tartom. Könyvében ugyanezen a lapon írja: „Szeretem a hajnalt. Felsrófolja a bankot és kész.” Hirtelen két újabb közhely – ugye. És irodalom.
Szombaton sütöttem el magam is két közhelyet: Éjjel böjtölök, nappal virrasztok.
Most kiegészítem egy harmadikkal: „Amióta alszik az uncsika, azóta folyamatosan én foglalkozom vele” – dicsekszem hazaérkező anyjának.    
– Tücsi kapott egy videoklipet, mely arról szól, hogy egy öregúr mellé szegődött egy liba, és nem tágít mellőle annak ellenére, hogy soha nem eteti semmivel. Ha sétál, mellette totyog, ha mással beszél, megvárja türelmesen. Ha motorra pattan, ott repül mellette egy méter magasságban (ahogy én is szeretnék, de idáig csak álmomban sikerült).
Igénytelen és ragaszkodó az öreg libája,
ez ennek a történetnek a bája.
Bár ott repül mellette,
sose volt még galibája,
s bár nem kell neki az öreg zabája,
ez nem a gazdi hibája.
Nem is értem,
akkor mitől nő a liba hája,
mája. Vajon nem változik
a formája?  
– Valakinél olvasom a böjti programot. Ezt írja:
Boldogan
Önzetlenül
Jézusért
Tenni.
S csakugyan. Él az archosztikon: BÖJT = a felsoroltakkal.  
Adódhat frappáns válaszként, amit ez időszak során tenni illik: BIA.
B-öjt
I-ma
A-lamizsna.
Ezek a mnemotechnikai eljárások megkönnyítik a bevésést, de nem mindig pontosak. Valahogyan muszáj valamiféle szóra ráhúzni a kiterjedt tartalmakat. Erősen dívhat Amerikában is. Egy marketing-kötet tele volt velük. Még erőltetettebbnek tűnt a fogalmak értelmes megnevezésére való törekvés, hiszen mindet műfordították. Biztosra veszem, hogy kényszerűségből ferdítették is egyben.
Egyebekben, ha az igazi böjtöt meg akarod ismerni, lapozd fel Izajás 58. fejezetét az Ószövetségben. Alig hiszem, hogy győznéd mnemotechnikai módszerrel feldolgozni.

Tegnap késő este a tévé elé ültem a távkapcsolóval lövöldözve a különféle adókra. A Hír TV-re kattintva elhangzott a Bundics név. Azonnal leblokkoltam. A Bundics – mint megtudtam, török eredetű szó – fejedelem értelmű, mégis rendkívül ritka név. Ami még rendkívülibb a dologban, az az, hogy a kelenföldi házunkban lakott egy ilyen nevű család. Ahogy néztem a filmet, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy róluk van szó. Bundics Zoltán, aki a Gammánál dolgozott amatőr filmes volt. Élete nagy szenvedélye volt ez. 8 mm-es keskenyfilmre dolgozott, és filmjeivel gyermekkorom világába vitt vissza. Persze mi a gyermekeivel játszva, őket ismertük jobban. Zoli elég sokkal, Guszti (Gucogi) valamivel idősebb nálam. Zoli úszni járt, pillangózott, és minden másféle úszásnemet is ismert. Ezenkívül zongoraórákat vett. Jól zongorázott. Tőle hallottam először a Szamárindulót. (Jut eszembe: Vajon kinek a műve a legismertebb zongorás közhely?) Mindegy. Jó tempóban játszotta a szamárindulót, és – Gusztinak címezve – szöveggel adta elő. Szövege pedig így szólt: „Gyere, pukkadj meg, gyere, pukkadj meg, gyere, pukkadj, pukkadj, pukkadj, pukkadj meg …etc. Soha mástól nem hallottam ezt a kedves szöveget.
Mi Gusztival lógtunk, akinek mindig voltak ötletei, kb. mint Tom Sawyernek. Egyszer Mikulásnak öltözve csöngetett a konyhaajtónknál. Bejött, mi röhögtünk. A hangja azonnal elárulta. Alighanem csak ennyit szólt: Nesztek, egyetek! S kiszórt egy zacskó szaloncukrot. Ugyancsak ő vitt Szilágyiék spájzának ablaka alá egy ócska biciklivázat. Első villáját kinevezte szőlőtőke-tépő gépnek, és pörgette, pörgette körbe-körbe a kormányt mozgatva. Mire Szilágyiné kikiabált: „Guszti, lemetszem a fejedet.” Utóbb mindketten elunták a dolgot.
Guszti felnőve megpróbált néhány foglalkozást. Amikről én tudok. Dobolt, taxisofőr lett, s a filmben úgy mutatkozik meg, mint vendéglős. Talán az. Zoli szakmájában maradt. Noszvajon nyugdíjas mérnök. Ami érdekes volt, látni őket fiatalon, hiszen apjuk filmjein sokszor szerepeltette őket. (Sose láttuk akkoriban ezeket a filmeket.) Látni őket idős korukban. Lám, nemcsak mi változtunk. Érdeklődéssel hallgattam a papára való visszaemlékezéseket. Egy pillanatra felvillant házunk bejárati kapuja, a kert egy kicsi részlete, a teraszra vezető lépcső. Talán az ő birtokukban van kép a házunkról, amit a lakótelep építése előtt lebontottak. (Bundicsfilm, Hír tv, ism. március 6., szerda 14.05.)
Nagyon ide kívánkozik egy másik véletlen találkozás is. A Regnumban sokáig egymás ismerőseiképpen ismertük egymást Akác meg én. (Ő volt az egyetlen, akit testileg is atrocitás ért a regnumi perben.) Akác becsületes neve Ákos, aki ugyanúgy tagja volt a Regnum Klubnak, mint jómagam. Egy alkalommal egymás mellett üldögélve beszélgetünk, amikor kiderült, hogy gyerekkorában az alattunk lakó Boros házaspárhoz járt húgával, Editkével. Az öregasszony reszelős hangján sokszor kiabálta: ÁÁÁkos! Innen tudtam meg, hogy így hívják. Ő meg, mint elmondta, nagyanyja kérésére számos alkalommal felkopogott partvissal, mert a szobánkból nagyon lehallatszott, ahogyan „élünk”. Hát szó se róla, öt gyerek próbált meg játszani akkora zajjal, amit a játék megkívánt.                    
Még egy hír. Nézem az Óbuda újságot, hogy a nekik elküldött méltatlankodó krokimnak adtak-e helyet. (Büntetésekkel szekírozzák a ltp-en így vagy úgy parkoló autótulajdonosokat.) Természetesen nem jelent meg (biztosan lapzárta után érkezett). Még csak vissza se igazolták, hogy megkapták cikkemet. A zaklatás nyilvánvaló, de észrevenni feltehetően „politikailag nem korrekt” tettnek minősül.
Coda: A Szamárinduló német eredetű (Flohwalzer = bolhakeringő) egyszerű zongoradarab, gyakran az egyik első, amit a gyerek megtanul. Ismert az egész világon. Japánban Neko Funjatta (macskalépés), Spanyolországban a La Chocolatera, a Hollandiában Vlooienmars (bolhainduló), a Belgiumban is (Valse des Puces),  Oroszországban Sobacsij Valc (kutyakeringő), a Bulgáriában Koteshki Marsh (macskainduló), Magyarországon Szamárinduló, Mallorcán Polca de los Tontos (Bolondpolka ) és Dániában Prinsesse Toben (kétlábú Princess).Mexikóban ez az úgynevezett Los Changuitos (kis majmok) és Finnországban Kissanpolkka (macskapolka). Kínában viszont az úgynevezett "Tolvajinduló”.
A wikipédiából megtudtam, hogy sok társához hasonlóan szerzője ismeretlen, német címe téves, mert nem keringő, hanem polka.
Szolgálati közlemény: Ágoston unoka országos első lett korosztályában a szövegértési versenyben. Innen gratulálok neki. Csak így tovább, Ágoston! Hajrá!