Mickey webnaplója

Mivel negyven fölé ugrott a vérsűrűségem %-a, a szokásos havi ritmustól eltérően két hét elteltével hívtak vissza vérvételre a kórházba. Jelentem, két hét alatt vérem csaknem felére hígult a megemelt dózisú „patkányméreg”-től.
Kár volt visszahívniuk.
Megkérdezhettek volna, hogy újabban piálok-e, ami ellene dolgozik a vérhígítónak. Azt válaszoltam volna, hogy igen, esténként egy nyelet Unicumot bekapok [Zwack úr, mit ér ez  reklám Önnek?], mert a gyógyszerektől keserű a szám íze. S akkor akár telefonon rendelkezhettek volna a dózisról. Mindegy. Szabál, az szabál, meg kell mérni a változás mértékét, s úgy adagolni a pirulákat. Tanultam a leckéből, nincs Unicum, csak ritka alkalmanként. Végül is örömmel jelentem, hogy megint csak egy hónap múlva kell megszúratnom magamat.
Hanem a kórház.
Lassan úgy járok oda, mint aki hazamegy. Ismerős orvosok, ismerős ápolószemélyzet, ismerős takarítók közé. Utóbbi kora reggel ügyködik többmázsás gépével. Szokott mozdulatokkal csévéli a vagy 30 m-es kábelt, majd ezután ugyancsak szokott tempójában és mozdulatsorral osztja ketté a nyeles felmosóval a széles folyosót, hogy azután a maradék térfélen lendületesen haladva összekotorja mindazt, amit a gép otthagyott. Mindkét térféllel gyorsan végez.
Közben megérkezik a szemétszedésre specializált asszonyka. Külön zsákokba gyűjti a veszélyes hulladékokat, külön a vegyes szemetet. Ledobja őket a lift mellé, mert megint másvalaki gyűjti be emeletenként haladva a zsákokat. Hogy ne unatkozzunk, érkezik az éjszakás személyzet által használt és mosogatásra váró evőeszközök és tálakat szállító ember fémvázas kocsijával. Csörömpölve halad a lift felé. Az italautomatától érkező orvos udvariasan kikerüli őt kezében műanyagpohárral (benne a reggeli kávéval). Mi meg megjegyezzük az érkezési sorrendet, mert kora reggel még nincsenek kitéve a plasztik sorszámok. A nővér megérkeztével erre is sor kerül. Tiszteletben tartva az érkezési sorrendet, általában minden zavar nélkül veszegetjük el a sorszámokat. Az első páciens beáll az üvegajtó mögé, hogy meghallja, ha szólítják. Vérvétel után már ő figyelmezteti a soron következőt, hogy indulhat. Mint „hármaska” beállok én is az üvegajtó mögé hét óra előtt öt perccel. Ugyanis az ajtó fölött falióra ketyeg valamelyik gyógyszergyár jóvoltából. Pontosan jár, és kék számlapját jól megvilágítja a rövid neoncső, melynek armatúrája leszakadna, ha nem tartaná ott a hely stílusához illeszkedő leukoplaszt.
Bajban vagyok. Eddig úgy tudtam, hogy begörbített könyökkel várjam meg a szúrás helyének hegesedését. A mostani nővér pedig figyelmeztetet, hogy ne hajtsam be a karomat, hanem nyitott karral várjam meg a véralvadás öt percét.
Mint rendesen, felgyalogolok egy félemeletnyit, mert onnan szép kilátás esik a korareggeli Remetehegyre. Figyelem a Perényi lejtő autós forgalmát, majd boldogan távozom.
Persze ezzel nincs vége nyugdíjas programomnak. Déli egytől kezdve fél óra áll rendelkezésemre, hogy megismerjem és feljegyezzem a laboreredményemet. Addig hívom a központi számot, s hallgatom a gépember hangját, majd Mozart Kis éji zenéjét, mígnem próbálkozásaim sikerrel nem járnak. Ha nem ismertem volna gyerekorom óta ezt a muzsikát, az elmúlt hónapok során annyiszor hallottam már, hogy mára mindenképpen megtanultam volna.
Ám itt abbahagyom, mielőtt még írásomtól hospitalizálódnátok.

Valamikor megírtam egy rövid anyagot, mely arról szól, hogy a sok munkanélküli értelmiségi előbb-utóbb „szürke állományát” képezi a gazdaságnak. Otthon várja a jobb jövőt – olykor a kétségbeesés határán. Speciel az agy szinonimája is „szürkeállomány”. A két meghatározást kötöttem össze ötletemmel. Mi volna, ha kiadnánk egy lapot Szürke-állomány címmel, mely kifejezetten a munkanélküli értelmiség agyának megtornásztatását célozná meg. A világon számos pályázati kiírás található, mely egy-egy probléma megoldását vagy egy folyamat racionalizálását célozza. De megvalósításra váró ötleteket is várnak, melyek munkahelyet biztosítanak újabb embereknek, és a pálya szélére került értelmiségiek számára pedig mentőövet jelenthetnek a pályázat megnyerési esélyének a kilátásával kecsegtetve őket.  
Nekem is voltak ötleteim: reklámszövegek, de bizonyos új termékek kialakításán is gondolkoztam.
Csak ami kapásból eszembe jut. 
- Tegyünk reklámszöveget szgk-ra bérért. (Megvalósították mások.)
- A csavarhúzónak adjunk nagyobb nyomatékot vibrátor segítségével. (úgy tudom, mások megvalósították.)
- Szép ábrás desszertes dobozba helyezzük el a fedél színes képét puzzle formájában. A desszert elfogyasztása után a doboz fedelének a mintáját a dobozban lévő részekből kirakhatjuk.
Újabb időkben pedig az orvosoknak, gyógyszerészeknek, gyógyszer-gyártóknak egyszerűsíteném a tevékenységét.
- Az orvos helyben készítsen a notórius gyógyszerfogyasztóknak elektronikus kártyát, mely meghatározott időnként lehetővé tenné a betegeknek, hogy a patikában a szokásos gyógyszereiket megkapják.
- A patikusok a kártya adatait egy mozdulattal beolvassák egy célgépbe, mely kidobja a fizetendő összeget, és kész. (Nincs kétféle vonalkód, három aláírás, bélyegző, stb.)
- A gyógyszergyárak egyszer küldenének minden patikába a nagyérdemű számára hozzáférhető PC-t nyomtatóval. Aki a kockázatokra kíváncsi, nyomtasson magának. Én pl. olvasatlanul dobom ki a tíz év óta szedett gyógyszereim mellékhatásairól szóló papírlapot.
- A tévéből is kitiltanám a kockázatokról és mellékhatásokról szóló szómenést. Minden patika és minden háziorvosi rendelő falára kitenném ezt a felszólítást. És kész.
- Az ún. átnyomós blisztert (1 buborékban egy pirula) megszüntetném. Sose származott abból baj, ha a pirulák egymáshoz értek a tároló üvegcsében, ahogy korábban volt.
- De ha nem szüntetnék meg ezt az idétlen blisztert, akkor a kórházak osztályainak a gyártók kötelesek volnának csomagolásfajtánként kinyomó automatát biztosítani. Amikor az egészségügy állandó létszámhiánnyal küszködik, megengedhetetlen időpazarlás, hogy az éjszakás nővérek órákig nyomogassák a bliszterekből a pirulákat, hogy reggelre minden beteg hozzájusson a napi adagjához.
Más.
- A homokzsákolás kérdését egy e célra szerkesztett „kombájn”-nal oldanám meg. A zsáktöltő automata pillanatok alatt azonos adagokat töltene a homokzsákokba, raklapokra sorakoztatná, ráemelné a teherautókra, s máris indulhatnának velük a folyópartokra. Ott már csak jó tempóban rakni kellene a muníciót.  Az ár elvonulása után ugyanez a célgép ürítené ki a zsákokat jól kirázva tartalmukat, hogy legközelebb is felhasználhatók legyenek a zsákok.
- A körbetartozást zsetonokkal hidalnám át. ezek a zsetonok csak a körbetartozásra volnának használhatók. Végül a gordiuszi csomók elvágása után kikerülnének a forgalomból.
Ötleteim hasznából a szokásos nettó 1%-ra igényt tartanék.
Mára ennyit, mert szürkeállományom elfáradt.

Tegnap este találkozott a bandánk. Csak én hívom így a vagy fél évszázada összejáró regnumi csoportunkat.
– Tücsi felelevenítette azt az élményét, hogy anno a regnumi nagytábornak készített ebédet. Feltette már a gulyás alapját, amely ott rotyogott az üstben, kondérban vagy fazékban – már nem tudom, mit mondott – a leveshez való sok-sok vízre várva, csakhogy a slagon érkező vízellátás akadozott, a marmonok pedig üresen várták, hogy valaki megtöltse őket a forrás vagy a slag vizével. Más lehetősége híján imádkozni kezdett.
Miatyánk …  semmi …
üdvözlégy … semmi … s
amikor a dicsőséget elkezdte, megjött a víz, a mellette álló kamasz gyerek pedig nem győzött rajta csodálkozni.   
Ugyancsak tegnap este elmondtam, hogy mindent összevéve: a mi Istenünk meglehetősen rejtőzködő Isten. Ám ez nem mindig van így. Olykor fellebben az Őt takaró fátyol.
– L. elmesélte, hogy sose volt istenélménye, de egy alkalommal mintha az lett volna. Unokáját tartotta magához szorítva, amikor közöttük és az ég között valami foghatatlan harmóniát tapasztalt meg. Máig élteti és melengeti szívét ez az élmény.
– Az este vége felé rendesen szoktam nézni az órát, mert É. és L. busza félóránként közlekedik, és ha nem érjük el a 10 órásat, legközelebb fél tizenegykor indul a 153-as.
Tegnap az est végeztével megállapodtunk már abban is, hogy legközelebb nálunk találkozunk. „Mert „az jó közel van hozzánk” – mondtam, mint már oly sokszor. Ám a beszélgetés és mutogatás tovább folytatódott. Beszélgetés arról, hogy E. kapott egy e-pad-ot. Az olyan, mint a Tömörkény leírta háborús „fémszóró”: Aki tud hozzá, az mindent tud. A fémszóró ollyan, hogy azt csak fölizéli az ember, és akkor izél.” Nos, korunk mindent tudó gépet ujjacskáddal kell simogatni (izélni), és akkor feltárja titkait (izél).
Nincs egér!
Simogatás van.
Nos, hát elkezdték húzogatni ujjal a különféle fotóalbumok kép-ezreit. Majd utána tanulmányozni a gép egyéb tudományait. Én odaszóltam É.-nak, hogy féltíz bőven elmúlt, nincs értelme indulni, mert sokat kell várakozniuk a buszra Kelenföldön, a Bocskai-Fehérvári úti kereszteződésben.
É. úgy vélte, hogy nem tragédia, mégiscsak induljunk.
Én szóltam Tücsinek, hogy ne nézegessék tovább a csodamasinát, mert messze van még a születésnapja. Csakugyan abbahagyták. Elbúcsúztunk.
Beültünk a Coltba, és komótosan nekiengedtem Pacsirtatelepről a masinát az útnak.
Minek rohanni, hiszen 10-ig reménytelenül kevés időnk maradt. Megyünk-megyünk elég kihalt utakon, utóbb beérünk a Petőfi-hídhoz, átsöprünk rajta, még egy kanyar a Karinthy F. útnál jobbra. Ránézek a kocsi órájára. 10.01. Persze hozzávetőleges pontossággal mutatja az időt. Azért ekkor felcsillant bennem a remény.
Hátha.
S csakugyan, bent áll egy busz. É. úgy véli, hogy ez már a másik járat. Azért megnézzük közelebbről. 153-as. Elé gurulok. Fék. É. és L. kikeverednek a biztonsági övekből, kipattannak, fel a buszra. Az azonnal becsukja az ajtókat, indít, elstartol velük.
Nem értem egészen a dolgot.
Kitágult volna az idő, vagy összement az út?
Ki tudja?
Esetleg késett a sofőr órája?  Vagy ahogy a már idézett Tömörkény más helyen mondja: „Odafönt is laknak” … és intézkednek.
Van ilyen.

Tegnap a könyvmegállónál jártam. Vittem, hoztam könyveket. Némi hezitálás után otthagytam Cseres T.-t, bár gondolkoztam rajta, hogy novellafüzérét felkapom. Elhoztam Huxley Szép új világát a régi fordításban, mert nem emlékeztem rá, hogy maradt-e itthon a Szentmihályi Sz. P.-féle fordításból (kozmosz-könyvek). Most már olvashatom sztereóban a Brave New World-öt. Mi több, össze is hasonlíthatom a két fordítást egymással F. u. (Ford után) 65-ben. „Szóma, ha mondom, segít a gondon, már egy köbcenti helyrebiccenti.”   
Elhoztam Gábor Miklós 25 évesen írt háborús naplóját. Zsenge a stílusa a lelkemnek, olykor unalmas is, bár akad néhány eredeti megfogalmazása. Majd még Thurzó Gáborba kukkantok bele. A Napló helyett érdekes irodalmi csemegének ígérkezik. Feljegyzések az ő aspektusából. Úgy tekintek a könyvre, mint egy ős-blogra. 
Vittem is rendesen a saját könyveinkből, köztük a Druon-sorozat részeit. El-elszórtam a polcokon, s két helyen. Nehogy valaki nyakon csípje az egészet, és telerakja vele üres könyvespolcát. Nem vagyok csősze a könyvmegállónak, mégis érdekel: a kitett könyvek közül hánnyal találkozom legközelebb, és melyek azok. Elég jól cserélődnek még mindig a kötetek. Sok közöttük a régi „vonalas” írás, s akadnak szektát népszerűsítők. Olykor érdekes folyóiratokkal is találkozom. 
Magamra vonatkoztatom a sokak által megidézett, s erre a szituációra formált elvet: Törekszem nem azt nézni, hogy hány könyvet hozhatok el a köztérre kirakott választékból, hanem azt (is), hogy mennyit adhatok a köznek a sajátomból.
Egyelőre tart a készleteinkből, s kapunk nászomék állományából is sok-sok irodalmat. 
Nem kell szégyenkeznünk, ha hozunk is néhány nekünk tetsző művet, mert jól megrázott mértékkel mérünk a sajátunkból a köz javára. 
***
Azért fotózok is. Keresem a humort. Apropó humor. Olvasom, (tapasztalom is), hogy a humor a problémamegoldás és a rejtvények szeretete hasonlók, amennyiben a szempontcsere érvényesül mindnyájukban. Gondoljunk csak egy ilyen kiszólásra:
Az egypúpú tevét az különbözteti meg a kétpúpútól ... aki akarja.  Vagy amit Deskénél olvastam: 
Miért nem játszik a tűzoltózenekar betonon?  - Mert olyan hangszer nincs.
Mi lesz abból, ha két busz összeütközik?  - Két rombusz.
Tehát humoros fotók. Más fotóját tettem FB-oldalamra: Egy ceruza oldalán olvasható felirat: 2B or not 2B. 
Tegnap egy befőttes üveget fotóztam le: Rajta a címke: Cseresznye 2012. Tartalma azóta változott, feles diók látszanak benne. Szövegnek A tanú-ból idéztem Virág et-t: Pelikán, mit látott maga azzal a vaksi szemével.
Újra rájöttem, hogy Bacsó könyve a maga nemében zseniális.Nem lehet egy fotó címe túlságosan hosszú, de most a jelenetet ideidézem. Őze L. és Kállai Ferenc képe azonnal felmerül bennem, s a szöveget olvasva az ő „hangjukat hallom”: 
„Virág keserűen felnevet.   
– A saját szemével látta?! Ezen lovagol maga?! Amit a vaksi szemével lát, a botfülével hall, a tökfejével gondol? Hát az fontosabb, mint az igazság, amit a mi nagy céljaink elérésére alkalmazunk?” ... stb., stb.

Egy nagy ciklus végére értem.
Akik olvassák posztjaimat, emlékezhetnek rá, hogy a közelmúltban (szeptember- 21én) többek között ezt jegyeztem fel: „Eddig több mint 100 emberért mondtam el az irgalmasság rózsafüzérét, az irgalmasság órájában, a kegyelmek áradásának órájában, 15-16 között, amikor Krisztus Urunk meghalt.”  Ez egyszerű volt, mert a saját nagyobb családomról lista készült egykor, feltüntetve a nevek mellett kinek-kinek az elérhetőségét. A listámat bővítettem felmenőim neveivel, mindazokéval, akikre emlékeztem, akikről bármiféle benyomásom keletkezett a múltban. Bővült néhány váratlanul meghalt kedves ismerősével, azokéval, akik kérték, hogy értük is, majd pedig sorra került a párom ága, szintén meglehetősen terjedelmes névsorral. Nem állítom, hogy a rokoni szálak mindegyike, a leágazások széles skáláján elhelyezkedők valamennyije szerepelt eddig a névsoromban, de türelem, sorra kerülnek mindnyájan, akikre létezésük okán emlékezhetek. Mindenesetre a két család összes tagjáért elhangzott a sóhaj, hogy az irgalmas Isten tekintsen életükre, halálukra. Feljegyzéseim szerint ez kb. 160 ember.
Senki ne gondolja, hogy soraimmal saját magamat kívánom előtérbe állítani, hiúságomat legyezgetni. Értelmetlen volna, és szégyellném is magamat miatta. Inkább csak egy apró összegzése kíván lenni annak az útnak, amely a közelmúltban végigkísérte napjaimat.
Ritka kivétellel naponta sorra került az éppen soron következő emberem.
Azt viszont elmondhatom, hogy élethelyzetem alakulása sokszor csaknem meghiúsította, hogy 15 és 16 óra között elmondjam a kötött szövegű imasorozatot.
Hányszor jutott eszembe: „Rossz időpontban szenvedtél kínhalált, Uram!” Este 11 után már ritkábban zavarták volna a legkülönfélébb tényezők, hogy vállalt áldozatodra gondoljak.
Amennyire ismerem az imádságok sorsát, valamiféleképpen mind kegyelemközvetítők.
A legfurcsább, hogy ha valakiről lepattan a közbenjárás kérése, más kapja meg, azaz nem oszlik szét a kérés a nihilben.
Mint írtam, távol álljon tőlem a mellveregetés.
De hát akkor mi a csudának írok ilyen intimitásról?            
Egyetlen használható okból.
Azért, hogy kedvet teremtsek másoknak is ahhoz, hogy saját fel- és lemenőikért elelmélkedjék ezt az imacsokrot, vagy másfélét, ami belőlük szól: azokért, akikért a harang szól, akikért a harang szólt, vagy előbb-utóbb szólni fog.   
A teljesség kedvéért még megemlítem, hogy teljesen ismeretlen elhunyt lelkekért is szoktam naponta fohászkodni, hogy kerüljenek azonnal „jó helyre”.  A három bővített szövegű üdvözlégy után megszólítom őket: „Lélek, üdvözöllek a szentek birodalmában. Érezd jól magad!”
Komolyan gondolom.
Meg azt is, hogy az a minőség, ahogy én egyáltalán képes vagyok adorálni, csak azok számára elég, akik már elég közel vannak a célegyeneshez.
Ámbátor nem az én feladatom minősíteni: mi mennyi ebben a vonatkozásban.

Ha én nyelvész volnék, feltehetően másról írnék ma posztot. De hát nyelvészkedésem véget ért a gimnáziummal, és ott azt tanultuk, hogy a hangzók kétfélék: Magánhangzók és mássalhangzók. A magánhangzókat a szájállás és a hangszalag rezgése idézik elő, a mássalhangzók komplikáltabbak. Egyesek zöngétlenek, s valamiféle akadály leküzdése árán keletkeznek az ajkak, fogak, nyelv segítségével, tehát a szájűr valamely részének a felhasználásával. Ha ezekhez a hangszalag rezgése is hozzájárul, zöngés mássalhangzót kapunk, ha pedig nem, zöngétlen a szentem. Vannak különleges mássalhangzóink. Ilyen pl. a M, N, Ny és a R. Nincs zöngétlen párjuk, bár nem így a világon mindenütt. Tanárunk tudni vélte, hogy az afrikaiak beszédében létezik zöngétlen m hangzó is.
De mi nem vagyunk afrikaiak. Én mégis találtam egy teljesen új kategóriát. Lehet, hogy országunkban egyedül csak nekem új. Ez a suttogó hangzók csoportja. Úgy jöttem rá létezésére, hogy Leventének először (először? a fenét, vagy ezredszer) elénekeltem  a Csíp, csíp, csóka kezdetű dalocskát. Kedvezően reagált rá. Majd ezután a fülébe suttogtam dallam nélkül a szöveget. Hangosan felnevetett. Értette. Hallotta, hogy ez ugyanaz és mégse. Nagyon élvezte.
Én is. Rájöttem, hogy a suttogás valamiféle túlvilági hangzás, merthogy nincs benne semmi szerepe a hangszalagnak, mégis „megél”. Nincs különbség zöngés és zöngétlen képzése között, mert nem zeng a hangszalag. A szájállás formálja a hangokat, és más lesz a zöngés és más a zöngétlen, miközben csak leheletnyi suttogás jellegzi az egészet.
Hogy a nyelv miféle változatos kifejezőerővel rendelkezik, ahhoz elég megidézni a turgudsz irgigy bergeszérgélnirgi-féle játékokat. Ide mégis egy harmadik beszédváltozatot idézek, és ez a sitten való körbe-körbesétálás során alkalmazott mód. Az eljárást Darvas Ivántól kölcsönzöm, aki életéről szóló, Lábjegyzetek c. munkájában ír róla. Ennek az a lényege, hogy a beszélő résre nyitja száját, zárt fogak mögül képez olyan szavakat, melyek így egyáltalán képezhetők. Nincs az a fogdmeg, aki bizonyítani tudja, hogy ki beszélt a sorban. Nem állítom, hogy a színház világában általánosságban érvényesíteni lehetne ezt a beszédmódot, de működik. Most, hogy elképzeltük, a résnyire nyitott, s a fogak kerítése mögül indított beszédet, ilyesvalamiket kapunk:  Voszi, voszi, taaka, se füle se faaka…

Van néhány szoliter játék, amelyet elég kitartóan űzök. Az egyik a tripeaks nevű. Egyfajta pasziánsz. A kirakósdi elvileg tétre megy. A tét attól az, hogy nem pontot szerzek a játék során, hanem dollárt nyerek vagy veszítek. A játékon beállítható, hogy számolja a játék állását, mely 23 lépésből áll. (Ennyi húzásból kell kihoznom a maximumot.) Számolja a nyert vagy vesztett összeget, számolja a lejátszott játékok számát. Így jól megismertem saját képességemet. Átlagban egy meccsen 10-11 dollárt nyertem. Ma ez nem így van. Ha azt kérdezed, ostobább lettem-e, a leghatározottabban tiltakozom. (Azt ismerem el csupán, hogy játékkal tölteni az időm egy részét, az ostobaság lehet. Ámbátor…) Tehát formám a régi, mégsem sikerül játékonként átlagban csak egy-két dollárt besöpörni. Azt képzelem el, hogy a játék úgy van megszerkesztve, hogy egyre nehezebbé váljon a nyerés?!
A másik játék azért szoliter, mert nem többedmagammal oldom meg a keresztrejtvényeket, hanem egyedül. Régóta az Olaszmódra c. rejtvényekkel bajlódom.
Közbevetés.
A mozi (h)őskorából származik az a felismerés, hogy a mozi a világ legjobb bulija. Még azt se tudod, hogy mit fogsz látni, de már leperkáltad érte a beugrót. Nem hallottam róla, hogy a világon bárki visszakapta volna a mozijegye árát azzal az indoklással, hogy nem tetszett neki a film. Aki megállapította, hogy mekkora buli a film, nem sokat tévedett. De ha ugyanezt mondta volna a keresztrejtvényekről, akkor se tévedett volna sokat.
Hogy miért?
Megveszem a lapot. Fizetek érte néhány száz forintot, azután elkezdem a fejtést. Nagyon sokáig nem is volt ezzel semmi bajom. Adva a meghatározás, keresem a szinonimát, a hasonló szót, azt, amely alkalmas arra, hogy létrejöjjön egy vertikálisan és horizontálisan értelmes kitöltőcske. Majd a jól végzett szellemi teljesítmény örömével a lelkemben megpihenek, és megelégedetten nyújtózom egyet: íme, agyam nem tompult el, felismerem a lehetséges összefüggéseket.
Ámde.
Az a hír járja, hogy a keresztrejtvény-gyárosok számítógépes programot eszkábáltak össze, s a rácsos ábra meghatározásait pillanatok alatt legyártja a gép. Lehet, hogy nem igaz ez a feltételezés (bár miért is ne, és utóbbi esetben vajon tisztességes-e a rejtvénykészítésért járó honort ugyanúgy bekasszírozni, mintha szellemi fáradozással járt volna összeállítása). Miért gondolom a gépi készítést? Azért, mert egyre több századrangú szamárságot kellene tudnom ahhoz, hogy egy rejtvényt megoldjak. A fejem viszont nem erre kultúráltatott. Nézzünk néhányat kapásból az újabb anyagok között:
Spanyol város Leon közelében, Almati régebbi neve, cseh történeti festő, francia könyvillusztrátor, a milanói Meazza stadion neve 1990 előtt, angol etnológus, akkád istennő. Amikor ezekből keresztben és hosszában több összejön, akkor kezdek kételkedni benne, hogy vajon normális vagyok-e? Normális vagyok-e, amikor nem tudom a helyes választ, olykor még meglévő betűk segítségével se? Normális vagyok-e, amiért olyasmin töröm a fejem, amit, ha tudnék, akkor se volna jó eme tudásom semmire se.   
És most jön az igazi kérdés? Normális vagyok-e, amikor a megfejtés igényével szembesülök egy rejtvénnyel, melynek meghatározásait folyamatosan adják, még annyi segítséget sem adva, hogy megadnák: innen kezdve már a függőleges meghatározások jönnek.  Normális vagyok-e, amikor egy rejtvényábra elé ülök, és ezt olvasom: a vízszintes és a függőleges meghatározásokat megkeverve közöljük.
Amennyire gyerekkorom meséjére visszaemlékezem, Hamupipőkének rosszindulatú mostohája a lányka ellehetetlenítése céljából adta feladatául, hogy különféle magokat válogasson fajtánként külön kupacokba. Tudta, hogy a kásaheggyel aligha lehet rövid időn belül megbirkózni.
De, kedves feleim az Úrban! Ezért a rejtvényújságért – mint említettem volt – pénzt fizettem. Normális vagyok-e tehát, ha azért fizetek, hogy büntessen meg a lapgazda egy kásahegynyi értelmetlenséggel?  És mit gondoljak arról a rejtvényszerkesztőről, aki feltehetőleg hülyének néz engem, és józanésszel elképzeli, hogy majd rendet teremtek az általa mesterségesen teremtett zagyvaságban.
Azt hiszem, nem veszek több keresztrejtvénylapot.

Elég sokat mérgelődtem azon, hogy a picasa programmal kezelt képeimet hiába változtatom kedvemre, azok megjelenítéskor nyers formájukban jönnek elő. Mintha hozzájuk se nyúltam volna. Pl. ma reggel fotóztam egy faácsolat keretezte, őszt idéző, lombja vesztett vadgesztenye-ágat, és szerettem volna a képkivágást módosítani. megtettem a szükséges lépéseket, rakom fel a FB-ra, és látom, hogy a képen rajta van újra a fél utca.  Van, amit megőrzött a változtatások során. Pl. képeim szignóját. Másokat meg nem. Most mentettem az egész albumot, az összes benne szereplő kép változtatásait, és úgy látszik, a gép végre is hajtotta a parancsot. Most – újra feltéve a Fb-ra ugyanazt a képet – már csak az általam kívánt részletet mutatta meg a nagyérdeműnek.
Viszont a T.-től kapott levelemre válaszoltam, és válaszom megjelent egy közösségi lista teljes állományán. Nincsenek titkaim, mégis…  Valami nem stimmel, valamelyik gépen valamiféle kapcsoló nem utal arra, hogy válaszomat minden listatag olvasni fogja (akár érdekli őket, akár nem).
Jobb híján – merthogy valamire nem jöttem rá – utoljára azt írtam T-nek, hogy ezután leveleire nem reagálok.
Jó lesz így? – fejeztem ki magam a PC-ken megszokott szófordulattal.

Egy témát be kell dobnom mindjárt jókor reggel, egy témát, amellyel egy internetes hirdetés formájában találkoztam. „Vajon eléri-e az arany ára a 2000 dollárt 2012-ben? IGEN – NEM” – olvasom az okos kérdést a neten. (A gombok megnyomásával lehet erősíteni az egyik vagy a másik oldal szavazatait.) Persze válaszom az, hogy nem tudom, sőt nem is érdekel, de gyanítom, hogy az afrikai aranybányászok bére változatlanul 1dollár/nap, akik 1200m-es mélységből kaparásszák össze a nemesfémet hatalmas hőségben. Ez sokkal inkább foglalkoztat. Soha nem szeretnék aranytárgyat birtokolni. Nincs ugyanis ínyemre ez a végtelen aránytalanság, a kiszolgáltatottak és a kiszipolyozók között.
Mindenszentek idején
Másodszor fordul elő, hogy kommentemet törli a gép. A hiba nyilván bennem keresendő (vagy egyik  számítógép beállításán). Mindegy is. A poszt a halálról és az életről szólt. (Melyik poszt nem ezekről szól?)
Válaszomat Madách-idézettel kezdtem:  – Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!  mondatja Ádámmal  a szerző (Az ember tr., XV.).
Igen.
A vég felfoghatatlan, és az emberi fehérje lebomlásának a valósága nem igazán utal a folytatásra . De bezzeg a frissen támadt élet. Gyönyörű kezdeményeivel, ígéretes mivoltával, bontakozó értelmességével, igen gyors tempójú fejlődésével hamar levesz a lábunkról. Azonnal átlátjuk értelmét, valósuló szépségét.
Nagyon „életszerű”. J
Ha mégis érteni akarom az élet túlsó végét, nem érdemes immanens oldalról közelíteni hozzá.  A túlvilág felől jó rátekinteni. Csakúgy, ahogyan az anya testében bontakozó életet kívülről érzékeljük, örömmel várjuk érkezését, körbevesszük szeretetünkkel, törődésünkkel, figyelmünkkel és érdeklődésünkkel, ugyanezen analógiára kell(ene) a holtak beérkezésére gondolnunk. Akikre a korábban elhunytak érdeklődő szeretete vár, akiket élők fogadnak be egy olyan dimenziósorban, amely dimenziók számunkra elképzelhetetlenek. Embriókorunkban se tudtuk, hogy milyen lesz az e világi lét.
Ha hisszük, ha nem, kiteljesedés vár ránk, vagy ha úgy jobban tetszik, sorsunk beteljesedése.   
Isten irgalmas szeretetéből következik ez.
Mivel pedig kommentként nem sikerült elsütnöm, marad az, hogy posztommá lett.

Ma azzal ajándékoztam meg magamat, hogy körülnézzek egy kicsit a könyvmegállóban. Mivel Éva hazaszállította a Druon-sorozatot, a Csendes Dont, és Reymont: Parasztokat, ezekkel fegyverkeztem fel, meg még néhány korábban elhozott folyóirattal, miegyébbel, hogy a lepukkant választékot valamelyest felturbózzam.
Nem túlzás, a legjobb könyveket ma én vittem a bodegába, sőt az egész választékban nem akadtam rendes olvasnivalóra egy Nagyvilágon kívül.
Fagyajev nem az enyém.
Ez van.
Nem részletezem, hogy miket találtam ott.
Minek.
Akit érdekel, megnézi. Én kicsit sajnáltam, hogy a gyönyörű, langymeleg és fényes naptól megvilágított sárguló lombok élvezete helyett könyvekkel mászkáltam. Kamerámat kellett volna cipelni. No meg jolly joker-mód használható SZIG-emet.
Ezzel a kártyával nagyjából ingyen körbeutazhatom Magyarországot.
Nem vágyom nagyon messzire, de pl. ma Dobogókő gyönyörűséges lehet – és elérhető.
Avagy a Szurdok, esetleg a Holdvilágárok, noha mégse. Esett, és az árok mindig sáros ilyenkor.     
Mi tagadás, itthon nyújtózni sem utolsó, ha meggondolom, hogy tegnap ilyenkor még öttel többen voltunk, s a létszámcsökkenést követően porszívózásba, lakás átmozgatásba kezdtünk, majd saját magunk rendbetételére.
Ma kiülhetünk az erkélyre, odasüt a langymeleg nap, olvasgathatunk kedvünkre, hogy azután délután elkezdjük várni Micáékat, akik ma felkeresik hazafelé jöttükben Móváron Zsuzsáékat (Elvira még nem látta, hol laknak sógorai), s náluk valamelyest időzve indulnak hármasban haza, hozzánk. Közénk.
PS.: Madonna della strada! Gratias ago! Épségben,szépségben megérkeztek: MEL.