Mickey webnaplója

Az ülőmunka mint olyan, immár betegséggé avanzsált. Aki életmódszerűen üldögél az íróasztalánál, az autójában, a PC előtt, a krónikus mozgásszegénység miatt óhatatlanul megbetegszik. Keringési és szívpanaszai lesznek, mások aranyérrel küszködnek.
Legjobb le se ülni az asztalhoz, de ha már, akkor időnként fel kell állni, mozogni.
Az okosok szerint az egészség szinten tartásához nem elég a séta sem. Több kell. Otthon vagy konditeremben.  
Ha otthon, akkor visszatérően 10-15 db-ot le kell nyomni napjában többször az alább csak felsorolt mozgássorozatokból.  Csak felsorolom őket, meghagyva a titokzatosságból fakadó félelmet: Vajon miféle testkínzó tekergések lappanganak az egyes szavak mögött?
Törzsemelés, zsebbe nyúlás, repkedés, hasizom-erősítés, egyszerű felülés, ferde felülés, felülés karmunkával, felülés térdhúzással, váll- és karizom-erősítés, oldalemelés, előreemelés, karkörzés, lórúgás, nyújtás, stb.
A konditeremre nem térek ki. Ott mindenhol nagy ablakok vannak, akárki láthatja, mint ugrálnak, „gyúrnak”, akik örökké szeretnének élni és egészségesnek maradni.
Biztos, hogy kellenek a mozgások. De ha már kialakult egyfajta testi romlás, akkor szerintem nem árt az óvatosság.
Először ugyanis akkor kerültem kórházba, amikor ütőfúróval fúrtam végig egy szobafalat, s mellé bekaptam egy korábban nem szedett Aszpirin tablettát. Vérnyomásom az egekbe szökött.
Másodszor azért kerültem oda, mert végkimerülésig lapátoltam a víztől elnehezedett hatalmas hóbuckákat. Ekkor ritmuszavarom támadt.
Harmadszor meg azért, mert megijedtem néhány kellemetlen tünet miatt. Ijedelmemet nem bántam meg. Akkor beállították gyógyszereimet, mely ez idáig működik.
Csak semmi tunyulás, mondják az okosok, fel az asztaltól és mozgás!
Csak semmi sport, mondja W. Churchill, aki valahogyan máshogy tartósította magát.
Tudja a fene, mikor járok jól.
Mitévő legyek, és mit évő legyek?
Talán a legfontosabb a nekem szóló feladat megtalálása és művelése, amíg erőim engedik.

angelus – Angéla
atletikus – atlétika
botanikus – botanika
dinamikus – dinamika
fifikus – fifika
fizikus – fizika – fizikum
grafikus – grafika
harmonikus – harmonika
Herbária – herbárium!
hisztérikus – hisztérika
komikus – komika – komikum
kozmetikus- kozmetika – kozmetikum
kritikus – kritika
krónikus – krónika
logikus – logika
mechanikus – mechanika
metodikus – metodika
muzsikus – muzsika
narkotikus – narkotikum
patikus – patika
periodikus – periodika
politikus – politika
retorikus – retorika
ritmikus – ritmika
skolasztikus – Skolasztika
számítástechnikus – számítástechnika
technikus – technika – technikum
teológus – teológa
Kilógnak a sorból azok, amelyeket mindhárom nemben használunk komikus, kozmetikus, fizikus, technikum.
Továbbá azok, amelyek kétféle nemben használatosak, de hím- vagy nőnemben nem. Narkotikus -um; herbária, -um.
Utánacsaptam a vicc kedvéért azokat, melyek alakilag ugyan megfelelnek a játékszabálynak, (-us, -a végűek, de valamiért komikusak, vagy éppen közük nincs a latinhoz.)    
aktus – akta
butus – buta
Buxus – buksza
dadus – dada
darus – dara
gesztus – geszta
kapus – kapa
mókus – móka
papus – papa
parókus – paróka
rítus – Rita
Rókus – róka
traktus – trakta
Jó szórakozást!
Mindenkinek, szervusz! – szerva

Ők ők, mi meg mi vagyunk – polemizál egy politikai felhangú írás.
– Igen, de az országból, melynek szebb jövőjén fáradoznunk kell, csak egy van.
Ők ők, mi meg mi vagyunk, írhatná mindenki a másik felekezetekkel való összevetéskor.
– Igen, de Isten csak egy van, örök haza is csak egy, ha a poklot nem számítom elérni vágyott célnak.
Ők ők, mi meg mi vagyunk. Tapasztalom az ökumenista törekvések hátterében.
– Noha, bár különféle irányokból célozzuk meg, a hegy csúcsa csak egyetlen pont a sok odavezető út ellenére.
Ők ők, mi meg mi vagyunk… mondják a zenekar tagjai.
– Igen, de az összhangzás csak egyféle lehet, amelyhez az összes hangszeres játéka szükséges.
Ők ők, mi meg mi vagyunk, mondjuk, akik építeni és szeretni vágyunk, szemben azokkal, akik  gyűlöletüket konkrét célként fogalmazzák meg (nem egyet olvastam, kellőképpen megütközve rajta), és rombolnak.
De mindnyájunknak csak egy élete van, s nem mindegy, hogy mivel töltjük el.
Ők ők, mi meg mi vagyunk, mondják mindenféle izmushoz tartozók.
– De az emberi méltóság mindenkinek kijár a különféle izmusokhoz való tartozástól függetlenül.
Ők ők, mi meg mi vagyunk… ők szemetelnek, mi meg összeszedjük.
– De csak egy földgolyóban gondolkozhatunk.
Ők ők, mi meg mi vagyunk, mondjuk, akik egyazon feladatot látunk el a többiekhez képest.
De egy test(ület)hez tartozunk valahányan – az elkülönült funkciók ellenére is.   
Ők ők, mi meg mi vagyunk, mi gazdagok vagyunk, ők meg szegények.
– De továbbra is csak egy földgolyóbisban gondolkozhatunk.
Ők ők, mi meg mi vagyunk, mondják a bántalmazók az áldozatokról.
– De a börtönrács innenső és túlsó oldalán egyaránt emberek járkálnak.
Ám nem így áll a helyzet: Ők mi is vagyunk, mi meg ők is vagyunk, és te én is vagyok , ti pedig mi is vagyunk.
Ha nem is egyforma mértékben.

Három évvel ezelőtt közöltem az általam ismert legfineszesebb viccet (2009. márc. 22.) a Grünt átverni akaró Kohnról. A vicc szerint Grün kérdésére, hogy hova utazik Kohn, azt a választ kapja: Kecskemétre. Mire Grün felháborodva: Te Kohn, ha te Kecskemétet mondasz, akkor biztos, hogy Miskolcra tartasz, de történetesen tudom, hogy most csakugyan Kecskemétre mész. Akkor meg miért hazudsz?!
Ma az élet rátett egy lapáttal.
Nemrég megírtam, hogy bementünk a CBA-ba egy valamiért és kijöttünk öt valamivel. Ma jó időben figyelmeztetett feleségem, hogy be kell ugrania egy tejfölért, mert elfogyott. Kérdeztem a bolt előtt, mész vagy menjek. Ment. Maradtam. S készítettem elő szövegemet, hogy mennyire csalódtam benned, merthogy tejfölért mentél be, és csak tejfölt vettél, pedig ha te azt mondod, hogy csak tejfölt veszel, biztosra vehetem, hogy még mást is megvásárolsz. Akkor meg miért hazudsz.
Ám nem ez történt. Mást is vett!!! Egy adag rokfort sajtot. Így a Kohn-viccnél is komplikáltabb lett a poén: T. mégse hazudott!
Múlt héten vasárnap rossz előérzetem volt, hogy jelentkező híján elmarad az agapé. Akkor megírtam, hogy tévedtem, hiszen csak első vasárnap volt. Az agapénak tehát ma kell lennie. De nem volt. „Technikai okok miatt elmaradt”. Csak találgatom: leszakadt a kapubejárat, csőtörés van az alagsorban, a fűtés romlott el, egy detonáció kivitte az össze ablakot, talajvíz tört fel vagy egyéb okból maradt el a találkozó.
Nem mentem hátra megnézni, hogy mi történt.

Reggel a fiatalok átmentek össznépileg leendő fészkükbe mérni. Mi, hol hogyan fog elférni. Nosza, megragadtam az alkalmat, az aktuális porszívózásra. Délután az egyik tanújukhoz indultak vendégségbe. Nosza, megragadtam a felmosó nyelét, és felmostam a követ.
Közben itthon voltak. Akkor fejeztük be a karácsonyfa lebontását az asszonnyal. Ő lebontotta, én meg madzagot kötöttem a felső ágak tövére, és a balkonról szépen leengedtem a garázsok alá. Kb. két emelet. Emellett – „nem nyafognék, de most már késő” – szétment a kezem, mert idén súlyos fát vettünk, és a leengedő madzag pedig nagyon bevágott. A kisujjamat úgy szabadította ki életem párja a kötél szorításából. Hát ilyen se ért még az évtizedek során.
Az már korábban feltűnt, hogy nagy a párásság nálunk. Sokat mosunk, keveset szellőztetünk, tudja csoda. Ám a kar-fa mellett, takarásában falra szerelt radiátorunk huszonnégy év szolgálat után sírni kezdett. „Egy csepp, két csepp, öt csepp, meg tíz”, és egész tócsa keletkezett a parkettán.
Nézzük az alá tett rongyot, csepp, csepp, csepp. Ej, ennek a fele se tréfa. Különösen nem az télen, amikor általában nincs nagy sikere annak, hogy „na, most akkor a ház fűtését felfüggesztjük”, mert le kell engedni radiátorcsere miatt a rendszerből a vizet.
A hibát bejelentettük, s a további cseppeket immár a radiátor alá tett tepsibe tereljük. Az erdélyi román szóval kalorifernek nevezett fűtőtest alighanem megsértődött, mert néhány további csepp után (átmenetileg?) befejezte a további nedvességek kiizzadását.
Mi történik itt?
A nap történése az is, hogy megnyitom FB-oldalamat, s elképedve látom, hogy az idén felrakott anyagok -stul-stül eltűntek. Gyorsan megírtam ezt a tényt a „Most mi jár a fejedben?” címszó alá.
Mire közzétettem, megérkeztek valahonnan az eltűntnek vélt anyagok.
Mégis mi történik itt?

Nagyon gyorsan telik az idő. Velünk lakó unokánk tegnap született, de 25-én máris egy éves lesz. Már több fog tulajdonosa, mint én. Étkezéskor közénk szeret ülni, azt szeretné enni, amit mi, mert nagyon jól tudja, hogy lényegét tekintve velünk egyenrangú ember. 
Nos, az emberke kinégykézlábazik a szobából nagyanyjához az étkezőbe, és felmászik az ölébe. Ő is kér természetesen. Hogy mit? Amit a nagyi eszik. Történetesen hasábburgonyát. Megpróbál egy nagyobbacskát letépni fogaival a hasábról. Rágja-rágja, s tudja csuda, milyen indíttatástól fogva nyelni kezdi. Ám a falat ezúttal kifog rajta, alig tudja lenyelni. Aggódásunk mindössze tán egy másodpercig tart, amíg légzési problémáit le nem küzdi.
Hátbizonyjános – mondaná az író –, mindenkivel előfordult, aki Isten kegyelméből megérte a felnőttkort, hogy olykor „fennakadási problémái” keletkeztek. Én pl. gyermekkoromban néhányszor akaratlanul lenyeltem cukorkákat. Ja, hogy Te is! Akkor előjön Benned is az a fajta érzés, ami eladdig kíséri a nyeldekelőt, amíg a cukorka le nem érkezik a bendőjébe.
De tudok ennél cifrábbat is.
Egyik attraktív kinézetű kolleginám mesélte el magáról azt, ami már jócskán felnőtt korában esett meg vele. Karácsony lévén halászlét készített, s rántott halat is. Előbb nekilátott a sűrű levesnek. Utána meg a pontyszeleteket eszegette, mígnem egy nagyobb szálka elakadt a torkán. Se té, se tova nem mozdult a halcsont, hiába próbálkozott kenyérrel. Olyannyira keresztben állt a szálka, hogy minden nyelési kísérletre csak még inkább beleszúródott a torkába. Mi mást tehetett, kocsiba vágta magát, és uzsgyi, az orvosi ügyeletre, mielőtt még komolyabb baja történnék. Szenteste lévén két fiatal orvos unatkozott a rendelőben. Látván, hogy mi a baj, felfektették az asztalra, fejét hátrahúzták, belenyúltak csipesszel a gigájába és megszabadították a betolakodott szálkától.
Hogy így túlesett a nehezén, hazahajtott, és hozzálátott, hogy a halszeletet immár befejezze. Hát nem tudott végezni a halevéssel, mert alig hihető módon megint keresztbefordult egy nagyobb szálka a torkában. Nem is akarta elhinni. Hiszen korábban soha az életben egyetlenegyszer sem fordult elő vele még csak hasonló se.
Bármennyire röstellte magát, újra be a kocsiba, újra irány az ügylet, újra elmondta a két dokinak, hogy ugyanaz a baleset érte, mint fél órával korábban. Azok a hasukat fogták a nevetéstől. Alig akarták elhinni, hogy ilyen előfordulhat. A kollegina már rutinosan feküdt az asztalra, nyak hátra, fej lóg, száj nagyra, csipesz kotorászik, szálka ki, ő meg alig tudja megköszönni a gyors beavatkozást, annyira elmegy közben a hangja.
Azt hiszem, hazaérve a maradék halszeletet kidobta.  
Története pedig arra az Örkény-egypercesre emlékeztet, amelyben a részeg kicsengeti a vicit, „aranyos Hornyák urat”, hogy engedné-e be. Majd felmegy az emeleti lakásába, áthalad rajta, kilép egy mélyet szippantani az erkélyre, melynek a rácsa a tatarozás miatt éppen hiányzik, lezuhan egy hókupacba, majd elindul a házkapuhoz, és kicsengeti a vicit, „aranyos Hornyák urat”, hogy engedné-e be.
Nem folytatom.

Valakinek valamilyen információra volt szüksége, éspedig olyasvalamire, ami nem terem minden fán. Hová forduljon az ember fia segítségért, ha nem mindjárt a google-hoz, hogy jól feltett kérdésemre azonnal reagáljon magyarul, s ha nem, franciául, s ha nem, angolul, s ha nem, hát németül.
Ám előfordul, hogy a google is – szégyenszemre – csak hímel-hámol, lesüti a szemét, keresi a szót, s olykor nem találja.
Hányszor fordult elő az is, hogy a szinonima szótárához fordultam, és csak pislogott. Az alapszót se értette, nemhogy hasonló jelentésűekkel bombázott volna.
Ilyenkor marad még a kézikönyvek sokasága itthon.
Marad még saját folyóiratunk is, melynek minden számát digitalizáltuk, s kereső is segít a kutakodásban. A folyóiratok gyengéje, hogy nagy időszakokat ívelnek át, és óhatatlanul kopik a cikkekben foglaltak aktualitása. Arra alkalmasak, hogy egy-egy kor hangsúlyos kérdéseit taglalva az érdeklődők ilyen irányú igényeit kielégítsék.
Ez a lexikonokra is igaz. Mondok egy példát. Ha egy település lélekszámát megadja az éveken át készülő nagylexikon, semmit se ér ez a közlése, ha nincs melléírva, hogy melyik dátumra igaz. Azóta gyárat telepíthettek a település mellé (nem jellemző), lebonthatták a meglévő létesítményeket, és emigrálás indult onnan (jellemző, sajnos). És máris használhatatlan a korábbi közlés.
Ám ha bedugultak ezek a források, marad még a kapcsolati tőke, mint jól használható eszköz. Én egy sakkfeladványon órákig tökölhetek. Ha egy nagymester az ismerősöm, seperc alatt a megadja a jó megoldást. És ugyanez igaz mindenféle területre. Jó időben, hozzáértő segítségét érdemes kérni, és oldódik a gordiuszi csomó.
Amit eddig elmondtam, elméletileg igaz. A gyakorlatban a személyes kérdezéssel alig él a magamfajta pasi. Nem kérdez, hanem megpróbál rájönni erre is, arra is.
A leggyakoribb, hogy elakad valahol autójával. Addig-addig vacakol, amíg rá nem talál a helyes útra. Lerövidíthetné szenvedéseit percekre, csökkenthetné üzemanyagra feleslegesen kiadott költségeit, pillanatok alatt célba érhetne, de nem és nem. A férfi nem kérdez, hanem rájön a megoldásra. Úgy érzi, neki kell egymagának megoldani mindenféle feladatot. Különben még azt hihetnék, hogy nem tud mindent.
Hát nem tud…

A nap számos szépséget és számos gyűlölséget hozott. [A gép zölddel aláhúzta a nap számost. Nem hallgatok rá: Nem igaz az, hogy a napszámos szépséget és számos gyűlölséget hozott. Az az igaz, amit én írtam. A nap számos…]
Kezdem a gyűlölséggel. A FIFA zárt kapuk mögé rendelte a román-magyar selejtező meccset. Nem ismerem a háttérben meghúzódó érdekeket, s megvallom, nem is érdekelnek. Ami érdekel, az a gerjesztett felzúdulás és gyűlölethullám, amit egy FB-bejegyzésben olvastam. Próbáltam írni arról, hogy a gyűlölet és heves indulatok, az ellenségeskedés totális zsákutca. Rettenetesen sajnálom, hogy újra és újra elszabadulnak az indulatok, és még mindig olyan közönségesen. Bár akadt néhány támogató vélemény is, úgy érzem, ebből az utcából jó kimenekülni, mert nincs értelme a vagdalkozásban való részvételnek. Írva vagyon: „Aki kardot ragad, kard által vész el.”
A társalgás minimális feltétele a higgadt, udvarias hangvétel. Ez pedig, úgy látszik, a XXI. sz. elején sem megy, a cyber-térben sem.
Kellemesebb sokkal, hogy fehérbe öltözött a táj, s mégsem kellett megfagynunk. Készítettem néhány lenyomatot a havazásról. Elolvastam egy fotóskönyvet a könyvtár és fiam jóvoltából, aki hazahozta. Kedvemre van, hogy csaknem egyéves unokánkkal töltöm napjaim egy részét.
Szeretem a családomat. Egyelőre viszonylagos egészségben élve telnek napjaim. Tudok örülni a jóságnak, a békének, a transzcendensnek, az égi és földi viszonyoknak, hogy belátom, meddig terjed életterem. Nem is kívánok többet ennél, olykor ennyit se. Teszem, amit erőim még lehetővé tesznek, és nem kísérletezem azzal, hogy oroszlánkörmeimet megmutassam, és a lehetetlennel birkózzam. Tegnap befejeztem Sárközy Molnár F.-ről írt könyvét, melyben minden elismerése ellenére kicsit lerántja felmenője viselt dolgairól a leplet. Ó, hány zseni bizonyította a piarista Jelenits István igazát: A kiválókkal éppen olyan nehéz, mint a haszontalanokkal.
A hatalmas tehetséggel megáldott emberek olykor teljesen kibírhatatlanok, nehezen vagy sehogyan se illeszkednek bele a kisközösségekbe. Házasságuk zilált, nem találnak megértésre, többnyire nem is szolgáltatnak rá okot, hogy megértsék őket. Azt hiszem Czeizel Endrétől olvastam ilyesmiket.
Persze tisztelet a kivételeknek.

1995 májusában hívtak be a jezsuiták beszélgetésre, hogy alkalmaznának a szerkesztőségben. Ám azt is hozzátették, hogy csak október elejétől szabad a pálya. Az egy ilyen év volt. Májusban várni kezdtem, hogy mikor lesz már október?
Lett.
Rögtön két főnököm is támadt. Nagyjából 15 évvel idősebbek nálam mindketten. Egyikük megkért, hogy készítsem elő a Kathpresseket a könyvkötő munkájához, azaz egy bicskával vájjam ki belőlük a klamnikat és rendezzem dátum szerint a példányokat. Másikuk pedig arra, hogy az éppen készülő rendtörténeti könyv kéziratait simogassam, magyarítsam, lektoráljam, stilizáljam, rendezzem kiadásra alkalmassá az önreflexív anyagokat. Ez a könyv azután Üldözött jezsuiták vallomásai címen jelent meg 5000 pld.-ban (ma már nem kapható) az Anima-Una-sorozat nyolcadik köteteként.
No, az utóbbi munkát jobban szerettem, még ha olyan kegyetlen életsorsokat kellett is megismernem, mint amilyen némelyik hazánkban maradt jezsuitának jutott osztályrészül a Rákosi- és a Kádár-éra alatt.
Nagy örömömre jó tíz év elteltével hazánkba érkezett egy vallon jezsuita szerzetes, Thierry Monfils s.j. személyében, aki már hazájában (Belgium) magyarul kezdett tanulni az egyetemen. Mikor összehozott vele jó sorsom, már megérttette magát magyarul a magyarokkal. Kérdeztem tőle, hogy miért éppen a magyar nyelvet választotta magának. Azt a különös választ adta rá: „Barátságból”.
Nos, P. Monfils SJ elhatározta, hogy átülteti a fenti témájú és című kötet szövegét franciára, hogy első kézből értesüljön a nagyvilág arról, milyen sorsot szánt az egyháznak anno a kommunista rendszer. Igen megörültem P. Monfils felajánlásának, s némiképp aggódtam: Képes lesz-e megbirkózni ezzel a kásaheggyel.  
Örömmel jelentem: elkészült a mű, vagy ahogy az amerikaiak mondják mindenre: „megcsinálta”. Olvasom a jezsuiták honlapján, hogy  „2012 őszén jelent meg a vallon jezsuiták Lessius kiadójánál az 1995-ben Budapesten kiadott »Üldözött jezsuiták vallomásai« c. kötet francia fordítása néhány bővítéssel, új jegyzetekkel: »Jésuites Hongrois sous le pouvoir communiste«. Témoignages recueillis par Ferenc Szabó S.J. Traduits du hongrois par Thierry Monfils s.j.  Postface de Rudolf Rezsőházy. Avec un comlément: Les procès politiques contre les jésuites, par Gábor Bánkuti.”
Eddig a hír.
Mivel Franciaországba szakadt rokonaim vannak (Éva és családja) nem volna baj, ha megismernék ők is a magyar valóság meglehetősen kevéssé ismert szeletét, hogy képben legyenek, anyjuk milyen miliőből érkezett.
Kértem hát egy példányt, s kaptam is rá ígéretet, ma pedig megsürgettem, mert szeptember óta nem érkezett meg lakcímemre az idegen nyelvű kötet, mely bizonyos vonatkozásban láttatóbb az eredetinél. Ők ugyanis a vallomások elszenvedőinek a portréját is csatolták a kötethez.

1. Adódott, hogy egy farmer telke-háza pontosan az finn-orosz határra esett. A térképészek fixálni akarták a két országot elválasztó határvonalat. Felkeresték hát a farmert, s elmondták jövetelük okát. Megérdeklődték tehát, hogy házát orosz vagy finn területre rajzolják-e be. A farmer így reagált: 
– Nézzék, én érzelmileg mindig is az oroszokhoz húztam, de már nem bírom a kemény orosz teleket. Legyen inkább a házam-telkem Finnországban.  
2. Képzeljétek, megvan a finn-ugor-magyar szétválás oka is. Egy finn vicc szerint a finnek és a magyarok együtt vándoroltak az Uraltól nyugat felé, mígnem az út kettéágazott. Az útelágazásban két tábla volt kirakva, megnyilazva:
- Északra vivő út: baromi hideg, szar idő, sötétség, ehetetlen kaja, teljes depresszió.
- Délre vivő út: napsütés, meleg, zamatos gyümölcsök, jó borok, kedélyesség.
Akik tudtak olvasni, azok lettek a magyarok."