Mickey webnaplója

Ma megjelent a picasa web albumom kedvelői között egy angol. Valahol ráakadt, s megtetszettek a képeim. Mivel azonban ő a google+ szolgáltatónál jegyzi magát, nem tudom kideríteni, ki is ő valójában. Egyébként ma nagyon kellemes ködös tájak fotózására nyílt volna lehetőség, ha…
Ha sétálgatnék még mostanság is. Ha már eddig is le nem kaptam volna számos ködös tájat, fát, erdőrészletet, utakat. Persze a természet nem ismétli önmagát, és mindig akad mondandót hordozó téma bőven. Ezek felmutatása, kivágása eredeti közegükből érdekes lehet, s tán esztétikus is, ameddig bele nem fárad nézőjük a sokféle esztétikum, sűrített mondandókat megmutató képek nézegetésébe.  Igen sokszor kaptam magamat azon, hogy „bezzeg, ha nálam volna a fényképezőgép…”
Utóbb nem nagyon bánom, hogy nincs velem. Az emberek zöme nem kamerával járja a világot. Magának „lefényképezi” a látnivalókat, s kedves emlékképpen bensejét gazdagítják az egyszer látottak.  Ezek találkozások a látvánnyal, és megmaradnak az ember intim szférájában. Csak saját magukat gazdagítják. „az útfélen itt-ott / Egy kis virág nekem nyitott: / Azt leszedve, / Megvolt szívem minden kedve.”  / (Arany: Epilogus)  
Nem önzés ez, hanem az élet valóságelemeinek egyszeri és megismételhetetlen voltában való gyönyörködés.
És néhány mai aktualitás.
Itt szuszog mellettem a hintán legkisebbik unokánk. Még. Ma Tomi és Zsuzsa a családdal tovább autóznak fiatal barátaikat meglátogatni. Holnap Micáékkal tervezik összefutni Móváron, saját otthonukban.
Ma a parlamentben volt főnököm immár Mindszenty-díjat vesz át ezekben a percekben. Nemrégen lett Vár-díjas, majd Prokop-díjas. Gratulálok ezen az úton, mint volt munkatársa, aki nyug-díjas.
Az Echo tévében most fut a Roma-reports legújabb adása, melynek magyarításában részt veszek, s melyet kétszer megismételnek, egyszer ma este, majd holnap reggel. Később is megnézhetők a lefutott adások nyilvános archívumukban.

Szerettem focizni, ők most is szeretnek.
Én 66, ők együtt ketten sincsenek annyi.
Rajtam „a cipőm”, rajtuk sportcipő és stoplis cipő.
Én elfáradok komiszul, ők nem.
Én alig futok, ők sokat és kitartóan.
Én kérem, hogy szóljanak, mielőtt hazamegyünk, hogy erőt gyűjtsek.
Nem várom meg, míg elfáradnak, elindulok haza.
Kíméletesek hozzám, magam is próbálok kíméletes maradni magamhoz.
Igazából csak lötyögés volt, nekik egy kicsi testmozgás.   
Nagyon örülök annak, hogy combnyaktörés nélkül megúsztam a cicázást.
Holnap nagyanyjuk megy velük fogócskázni.

Csoda gondolná, hogy fontos lehet egy babakocsi. Nekünk sose volt. Egyikünknek se. Nem is tudom, hogyan közlekedtek velünk aprókorunkban.  Nem tudom, de sejtem. Anyánk karjába kapta azt, akit baleset ért és el kellett sietni vele az orvoshoz. Ezt váltotta fel a tyotogós korszak, amikor szüleink eldönthették, hogy karjukban cipelnek vagy kivárják, amíg csigatempóban A-ból B-be jutunk. Biciklizni lehetett volna velünk, mert megültük mi a vázat is, mint egykor a nők a lovat – oldalvást.
Az egész nem nagy ügy. Csakhogy a garázsban levő zsufi miatt kérésre visszavittem a kölcsönkért mélykocsit. Itt maradt ugyan egy ülős sportosabb darab, de aki még nem tud ülni, annak ebben a kocsiban sem lehetséges.
Gyanítom, Zsuzsáék azért hagyták otthon a maguk darabját, hogy elférjen a család az autójukban. Mindenesetre ma érzékelhető volt eme közlekedési eszköz hiánya. A család egy lépést se tudott sétálni együtt. Előbb Zsuzsa ballagott Blankával a Duna-partra, majd megérkezésük után Tomi focizott egyet Gostival a réten. Angélácska pedig egyik kézről a másikba közlekedett, hintának felakasztott kosárból a pokrócba, onnan kézbe elég gyorsan, majd eltűntek étkezni anyjával szimbiózisban, s a kör kezdődött elölről.
Ámbár, amilyen hűvöskés és esőre hajló az idő, sokat nem időztek volna az utcán együtt.
Mégis.
Valahogyan hiányzott a nap eseményeinek a palettájáról az a szín, hogy a család együtt sétál.
Kísérletezhettünk volna még azzal, hogy az autós kosárkát két oldalról elkapjuk, felkapjuk, és egymást váltva cipeljük a legkisebb uncsikát.  Ez miattam sem jöhetett számításba. Hetek óta ínhüvelygyulladásban van a jobb könyököm. Teniszkönyökkel pedig nem célszerű.
Még megjegyzem, hogy Blanka is keményen ellenállt a délutáni újabb sétának. Pedig megígértem neki, ha lemegy sétálni, kap kréker kekszet. De ha nem megy le, akkor is.
Utóbbit választotta.
(Ez volt a 2600. poszt)

Kritikusok kritikusa
Említettem, hogy Marcell atya megjegyzi magáról: Nincs véleményem, szeretetem van.
A kritikusnak van véleménye. Egyik ma élő híres festő megjegyzi – látván a mostani impresszionisták műveiből nyitott kiállítást –, hogy korábbi véleményével ellentétben, miszerint P. Cézanne harmad rendű festő, most megmásítja véleményét: csak ötöd rangú. A nagy öreg művészetéről különös véleményem nem alakult ki. Nagy úttörő volt a maga korában, hozta formáját, ami tőle tellett.  Elég, ha pl. kritikusa színtévesztő, hogy saját szemüvegén keresztül herótnak lássa a képeket. Nem értek hozzá. Én szeretem Cézanne képeit.
Ugyancsak minap hallottam, hogy egy most kiadott verseskönyv illusztrációi csapnivalók. Nem erősítenek rá a versekre, köszönőviszonyban sem állnak velük. Magam úgy vélem, hogy ha egy versillusztráció hangsúlyosabb, mint maga a vers, akkor dől a dominó. Akkor az illusztrációkhoz szolgáltat hangulatot a ritmusos szöveg, s nem fordítva. Létezik a műfaj egyébként, Gyurkovics T. hozta létre. Több kötetnyi, általa valamiért kedvelt kép színes reprodukcióját próbálta kiegészíteni azokkal a benyomásokkal, melyeket a kép nézegetése ébresztett benne. Ennek is megvan a helye, de elég ritka lehet a műforma. 
Óhatatlanul arra gondol az ember, hogy valamiért saját kifinomult érzékenységét helyezi előtérbe a kritikus, aki lehet, hogy közel sem tudna hasonló műveket előállítani. Fontos ez?
Valahol hallottam, hogy Yehudi Menuhin vonóváltása a kápánál rendszeresen túl energikusra sikerült, s kissé nyekkent, megtörve az interpretált dallamívet. Mondjátok hát meg, de őszintén: Egyáltalán – tudott hegedülni Menuhin? Vagy a tépett szerelésben magát mutogató Nigel Kennedy?
Meleg csákányváltás
A hosszú hétvégére Micáék hárman Szombathelyre indultak, s Zsuzsáék öten délutáni érkezéssel ugyancsak a hosszú hétvégére bejelentkeztek hozzánk.
Ez már tényleg olyan, mint amit húsz éve fogalmaztam: „Gyula szabira ment, vele ellentétben Szabi Gyulára indult nyaralni”.

Ernst Haeckel óta tudjuk, hogy az ontogenezis megismétli a filogenezist. Azaz az egyedfejlődés megismétli a törzsfejlődést. Én meg azért jártam ezelőtt fél évszázada gimibe, hogy tudjam ezt a tételt sok másikkal együtt.
A szülők legnagyobb élménye lehet, fölfedezni gyerekük fejlődését, és elképzelni, hogy az emberiség ugyanilyen módon, lépésről lépésre, lépcsőfokonként emelkedett arra a szintre, ahol tart. Így van ez kicsi unokánkkal is, aki immár elhagyta életkéjének 9. hónapját. Sok mindent megtanult, és sok mindent még meg kell tanulnia ezután. Gondolok ilyenekre, mint pl. úgy elesni, hogy ne nagyon vágja be a kis kobakját, stb.
Talán meséltem, hogy egy hete megindult négykézláb – előre. Forog, halad, sebességet vált, ha kell hátramenetet is produkál.
Nemrégiben fedeztem fel, hogy a papa, mama, baba szavakon kívül használ még egyet. Ez az ő találmánya. Akkor használja, amikor valahol elakad, valami nincs tetszésére, valamit nagyon nem szeretne. A fiú nem néger, de az alkalmazott szócska szuahélire emlékeztet. Mássalhangzó-torlódással fejezi ki, hogy itt aztán nincs tovább.
Ez az ismételten használt terminus leventicus a MBA.
Útban van a szőnyeg, MBA,
nem sikerült megkaparintani a magasra tett tárgyat, MBA,
forró az étel, nem tudom megenni: MBA.
Elfáradtam a játékban: MBA.
Nyűgös vagyok: MBA.
Vegyél fel: MBA.
Nem tudom, hogy mi volt az oka mai elkeseredésének. Mindenesetre fizikai sérülésnek nem tette ki magát, túl éhes sem lehetett, talán a pelusban volt valami, egyszóval a három itthon lévő felnőtt egyike sem találta el a baját. Magam is próbálkoztam a fejét simogatni, a tarkója alá nyúlni, hogy puhán essen fekvése, de semmi. Csak sírt tovább keservesen. Ekkor a szemébe néztem, és azt mondtam hangosan: MBA.
Mintha elvágták volna rosszkedvét. Azonnal megnyugodott.
Végre megérti valaki!
Drága csöppség! Dehogy értelek, csupán elképzelem, hogy valami nem gömbölyű az életedben, tehát MBA. Te pedig megnyugodtál attól, hogy veszem a lapot, és MBA-nak nevezem azt, ami kellemetlen, csakugyan valamiféle MBA.

Tegnap esett egy kis latyakos hó, mely egy percre sem maradt meg. Ma nem esett, s holnaptól meg melegszik az idő. Mivel kánikulától nem igazán kell tartani, átkocogtam a szomszéd gumishoz azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a téligumi-cserét helyben megoldja.  Feltűnt azonban, hogy állnak ott más kocsik is. S csakugyan. Nézegette az előjegyzési naptárját és november 8-n fogad fél háromkor. Csaknem hihetetlen, hogy addig nonstop el van látva munkával. Bár, ki tudja. Sokan szeretik.
Világunk már csak ilyen előjegyzéses.  
Tücsinek volt egy kialkudott időpontja a szomszédban dolgozó fogásznál, de nem került rá a sor. Tegnap aztán megtört a jég. Ha nem is hamar, de fogadta.
Nekem is van időpontom: vérvétel nov. 13. Nem örülök neki. Nem régen voltam. Mi a problémájuk?
Telefonon rendeztük ezt a dátumot. Én automatikusan írtam, amit hallottam a készülékben. Csak utóbb esett le, hogy a szokásos bő hónap helyett épp csak két hét telik el megszipolyoztatásaim között. Ennyire azért nem szeretem a vérvételt.
De hogy kedveset is írjak, tegnap felhívott Éva Franciaországból. Többek között elmesélte, hogy a másfél éves Flóra baba mögé kuporodott, amikor a nyári fotókat nézegette a számítógépen. Mikor meglátott egyik fényképen felkiáltott: Pappapa! Majd néhány felvétellel később Tücsi fejét meglátva: Mammama.
Jelentem, még nem egészen francia, hiszen akkor én az ő szemében pépé volnék.

Amit Jancsika nem tanult meg, azt János már nem fogja megtanulni. Ez az olvasásra nem igaz. 
Amit Miklóska nem olvasott, Miklós most elolvassa.
Jelenleg egy érettségim után kiadott válogatást olvasok a Mai magyar elbeszélők címmel. (19676, diákkönyvtár, Szépir. K.) Már a cím sem igaz. A kiadás éve előtt Gergely Sándor halott, Rideg Sándor halott, Sándor Kálmán 1962-ben hunyt el, Sarkadi Imre 1961-ben, Tamási Áron ugyancsak 66-ban.
Mondanom se kell, hogy a válogatás erősen célzatos és átpolitizált. Éljenek a felszabadítók, éljen a téeszesítés, le a kulákokkal, gyáva ez a népség (Októberi litánia) stb.
Ide csak két bizarr észrevételt hozok. Az egyik, hogy amit Illés Béla összehoz egy 1945-ös témájú novellájában az azért erős fantáziára vall. Röviden arról szól, hogy 1919-es kommunista szerepvállalásáért a főhős kimegy az országból, hogy majd az ukrán hadsereggel térjen vissza 45-ben. Bp-en maradt mamáját szeretné megtalálni, aki vagy él, vagy hal, mindenesetre sokszor költözött az évek során. A főszereplő kér és kap egy 12 fős ukrán különítményt, akik először csak valameddig, majd másodjára tovább, harmadjára vagy negyedjére eljutnak a Pozsonyi útra Kispestről. Minden alkalommal zsáknyi kenyereket osztanak szét az éhezőknek. Végül megtalálják az öregasszonyt egy pince legeldugottabb sarkában. Már alig van benne élet. Ám a rendelkezésére álló Morozov orvosezredes csodát művel. Vizsgálás után hatalmas kámfor és koffein injekciót ad a haldoklónak, a magával hozott gyorsforralón tejet melegít (volt még áramszolgáltatás? Előre sejtette, hogy gyorsforralóra szüksége lesz), belekever konyakot (én úgy hallottam, hogy az oroszok megitták a kölnit, annak szesztartalma miatt), és majd újabb injekciót ad be neki, és egy kávéskanálnyi mandarinlevet táplálva a nő szájába. (Honnan tekeredett elő a háború végén a támadott országban a mandarin? Mindezek elfogadásához fantasztikusan erős hit kell.)
Elképzeli ezt valaki normális ésszel arról az orosz hadseregről, amelyet saját maguk minket megszálló, „okkupáló” hadseregként aposztrofálnak még Putyin idejében is? Akiknek maguknak se volt semmijük, s azt ették, amit harácsoltak?
Csórikám! – mondaná Hofi.
A másik észrevételem  rövid lesz.
Az utolsó novella az emberiség őstörténetébe visz vissza. A címe is utal rá: KÁIN. Ebben azt írja többek között a szerző, hogy „az Úr elégedetten hátradőlt ragyogó trónusán … [majd] – Istennek hála – sóhajtott –, ezzel hát meglennénk.”
Az Isten magának hálálkodott volna?
Kétlem.

Ismerősöm és barátom meséli, hogy műtétje óta szédüléssel reagál a földrengésekre. Ma is erősen szédült. Mondom neki, amennyire tudom, most Kanadát érte egy súlyos földrengés, mely folyók áradását is hozta magával. Hát akkor erről van szó, mondja, ha Magyarországon 1,5-ös földrengés van, megérzem, jóllehet a csillárok se lengenek ki tőle, senki nem veszi észre legfeljebb a szeizmológusok árkusairól olvasható le a rengés ténye. Kérdezem tőle: Előre érzed a rengést, vagy csak a történés pillanatától fogva? Mire ő: csak a megvalósulással egy időben. Kár, mondom én, nagy kár, mert figyelmeztethetnéd a világot, hogy most valahol készülődik a morajlás, a föld mozgása. 
Igen különös ez a képesség, nem is mondanám fogyatékosságnak, inkább szuperérzékenységnek, ami megviseli azt, aki rendelkezik vele.
Sokkal többen vagyunk frontérzékenyek. Nem mondom, hogy megszédültem ma, de már tegnap óta rángat a meleg, utóbb a hidegfront betörés. Nem igazán alszom ilyenkor, inkább csak szunyókálok, a meleg fronttól szédelgek, a hidegfrontot előre jelzi fülem megerősödött zúgása, s nyilván vérnyomás emelkedés is.
Szívesen mondanám, hogy minden front „monnyon le” (a fiataloknak: a citátum Torgyán Józseftől származik, akit érdekelnek a részletek, azokat a Google-hoz utalom.), de mindhiába.
Mi mondunk le előbb-utóbb az ide-oda való rángatástól.

Reggel 3, 4, 5.30, amikor is a digitális óra kijelzőjét bambulom. Kimék ide s amoda, ezt és amazt a rutint elvégezni. Gyógyszerek, kávé, stb. Fél hétig álcáztam magam, mintha pihennék. Ekkor PC. kinyit, hírek elolvas, bezár, készülődés misére, üzletközpontba. Utóbbit marhára unom. Cuccok kocsiba, rendületlenül esik az eső, talán azért is voltam éjjel álmatlan.
Mindegy.
Reggel melegfront, este hidegfront. Aki kidől, annak annyi. Teres Guszti jezsuita (RIP) Norvégiából időnként hazalátogatott, de nem bírta sokáig a szakadatlanul váltakozó frontokat. Mondják, kb. 270/év. Vissza is vonult választott hazájába, ahol ilyenekkel nem idegesítette magát. Olyan az ő története, mint az orosz-finn vicc. Az öreg finn háza a háború utáni határrendezések alkalmával épp a határon feküdt. Deputáció ment hozzá, hogy döntse el, melyik országban kíván ezután élni. Az öreg ezt válaszolta a felvetésükre: Nézzék, nekem mindenem Russzia, de nem bírom már ezeket a hideg orosz teleket, inkább Finnországot választom hazámnak. 
Hát így valahogy.
Érdekelt is gyerekkoromban a front?
Annyira se, mint a rádió egykori közlése, miszerint „ma sem rendes, sem különleges világnap nincs”. Ma már nincsenek a rádióban ilyen érdekes műsorok, és mintha a „hajóvonták találkozásá”-nak a tiltását sem hallanám délután kettőkor az időjárás és vízállásjelentésben.
Már minden máshogy van. Én ugyan nem öregszem, csak az idő halad. Ezt azért írom, mert tilos arról írni, hogy eljár fölöttem(ünk) az idő.      
Hadd folytatom hát, hogy még mi történt eddig ma. Ebédig kétoldalas cikket írtam, a havi szokásosat, ebéd után porszívóztam, majd ejtőztem, mert nem lehet az ember mindig fitt. Most hajmosás és magam rendbe szedése következik, mert este vendégségbe megyünk öregnumi csoportunkba. Már ugyan nem figyel meg senki, mikor és hol találkozunk. Ettől azért még összejárunk.
Ma tehát újra elment egy nap, amikor nem csináltam semmit.

1. Tanárunk mesélte hajdan: Rég nem látott rokonait látogatta meg. Előszedte ékesszólását és hosszasan traktálta az asztaltársaságot mindenfélével, amik a bővebb családban történtek, amik vele történtek, amik a környezetében estek meg. Bő másfél órán keresztül próbálta szóra bírni a többieket, meg-megállva saját sztorijaiban.
Hátha…
De semmi.
Azok nem reflektáltak semmire, ő meg kifogyott a szóból. Kb. három percig ültek teljes némaságban, amikor is a házigazda imigyen szóla: Hát, Lacikám (Lászlónak hívták tanáromat), igazán mesélhetnél már nekünk valamit.  Ekkor állt fel az asztaltól Lacika erősen hangsúlyozva, hogy nagyon sajnálja, de csak ennyi ideje volt. Talán legközelebb… 
2. A pap későn ért haza. Tudta, hogy másnap találkozó lesz, amire sok fiatal katolikust várnak. Valamit aludt, majd gyakorlott mozdulatokkal szedte össze a „tyúkbeleket”, erősítőket, állványokat, szerszámokat, mikrofonokat, nagy hangfalakat, miegymást, hogy hajnalok hajnalán, mindenkit megelőzve a rendezvény színhelyén teremve összerakja a hangosítást, ahogy kell. Álmosan ült a volán mögé, szerencsésen megérkezett a településre, majd a hajnali szürkületben nekiállt a komplett rendszer összeállításának. Fürgén és rutinosan tette a dolgát, mégiscsak nagy sokára készült el. A stáb tagjai kezdtek szivárogni, és a meghívott első fecskék is megérkeztek már.
Rövid mikrofonpróbát tartott még. Biztos, ami biztos. Minden kifogástalanul működött.
Ekkor lépett hozzá egy kollégája, mondván neki: „Te is csinálhatnál valamit. Légy szíves, tartsd meg a reggeli elmélkedést!”
Megtartotta.
3. Ma már csaknem este hét van, és még nem csináltam semmit.      
Éhomra küldtem gratulációt,
reggeli,
mise,
unokázás,
gyógyszertárba recepttel,
kórházba K.-ért, hogy nálunk várja meg R.-t,
ebéd,
unokázás,
levelek lekérése,
K-val hosszabb beszélgetés,
email válaszok megírása,
beszélgetés K.-val, R.-val,
HÉV-hez T.-ért,
közös vacsora. 
És kész.
Nekem is mintha azt súgnák: „Csinálj már te is valamit!”
Csináltam.