Mickey webnaplója

Naaa! Mi vaaan? – kérdezte az egykori kántor, amikor is mise előtt gyakorlásképpen elindított egy éneket gitáros bevezetővel, ám nem énekelt vele senki. Másodszorra azután bekapcsolódtak többen is a zengedezésbe.
Általában hét blogot szoktam megnyitni naponta egyszer-kétszer, hátha megtudok valamit a már oly sokszor olvasott bloggerektől. De ma még sehol semmi. Persze nincs az előírva, hogy mindenki köteles naponta posztolni, de hogy senki a hétből (én voltam a nyolcadik).
Rendben.
Ám most erőt veszek magamon, és írok. Ezt írom: Na, mi van?
Még nem ébredtetek fel?
Én már reggel elkéstem a miséről,
vásároltam az asszonnyal,
játszottam az unokával,
bekaptam a reggeli-déli drogokat,
pénzt vettem ki az automatából s
bekukkantottam a könyvmegállóba.
Jelentem a nyolc polcból egy polcon találtam könyveket. A többi tök üres.
T. szerint a csövesek viszik eladni, amit csak értékesnek gondolnak.
Lehet.  Én ezzel úgy vagyok, mint Churchill a tengeri hadműveletekkel. Anglia hajókonvojai naponta járták a tengereket a gyarmatáruk forgalma nem állhatott le. A németek pedig sokáig büntetlenül torpedózták meg a hajókat. És megőrjítette őket, hogy az angolokat mindez nem rettentette el. Újabb hajók újra konvojban haladtak a tengereken. Navigare necesse est, vivere non est necesse. [A radar vetett véget a német hegemóniának, és mért rájuk csapást az angol flotta.]  Mindezt azért részletezem, mert állítom, a könyvmegálló jó, és működnie kell. Nekünk van miből feltöltögetni, legalábbis több könyvet otthagyni, mint amennyit elhozni. Feltölteni szükséges, elhozni nem. Ebben ki fogok tartani.
Megint vittem három könyvet. Három Moldovát, és hoztam helyettük egy Molnár Ferenc karcolatgyűjteményt. A két író több vonatkozásban is hasonlít. Pl. Mol-szótaggal kezdődik a nevük, pl. törekednek poénosan, humorosan írni. Pl. magyarul írnak.
Én jártam jól, mert Molnár Ferenc nagy koponya volt. Egyszer azzal ugratták barátai, hogy készítsen névintarziát Konrad von Hötzendorf  nevéből. A feladattal hazament. Másnap hozta a megoldást. Figyeljetek, a történet a következő: Adva egy náthás, zend nemzetiségű katona, akinek jelentik, hogy látták: a menyasszonya várja a sarkon és közben munkálkodik is. Ámde a tiszt, akinél szolgál, ráparancsol, hogy rakjon a tűzre. Az előzőek kissé másképp kifejtve így hangzik: 
Arád vár a sarkon rád. Fon. Hőt!!!  – zend orrfúvóbajnok. Na így kell ezt csinálni, balekok! – toldotta még meg Molnár, majd kihúzta magát és távozott.     
Molnárt humoráért és elbeszélő stílusáért szeretem.  Nem tudom, hogy mi van a kiadási jogokkal, de régóta tapasztalom, hogy nehéz hozzáférésűek a művei.  Netán nyugati rokonai dollárt kérnek jogdíjként, s nem is keveset?
Valami oka csak van ennek a ritkamadárságnak.

Hányszor említettem már, hogy egyre ritkábban éri az embert olyan újdonság, amiben korábban sose volt része.
Ma új elemmel gazdagodtam.
Kezemben a szelektív papír zacsija, másikban a vegyes, s megyek a kukáéhoz. Kiöntöm a papírt, a göngyöleget apróra hajtva zsebre vágom.  Kiöntöm a vegyest, amikor is megszólal a kukában egy elektronikus hang, s nem is hagyja abba. Egy pillanatra megijedtem: netán valamelyik mobilunk került a szemétbe?
De nem.
Idegen kartondoboz szólalt meg.
Mindjárt a nyílásánál egy kazettás SONY walkman.
Jó helyen lakunk, ahol a szemétben kötnek ki az elektromos „csellentyűcskék”.
Lám, ilyen gazdagok vagyunk!
Érdekelt a dolog, annál is inkább, mert ha megszólalt az a valami, akkor működő elemek vagy akkuk vannak benne. Nem tévedtem. A walkman két akkuját most töltöm, a megszólaló valami egy nagyobbacska játékmozdony, mely a sípot, a váltókon való áthaladást, a zakatolást és a sistergést utánozza attól függően, hogy melyik gombot nyomod meg. Feltehetően fél perc elteltével magától abbahagyja.
Egyelőre se pianínót, se brácsát nem láttam a kuka mellé téve, de eljön annak is az ideje, csak ki kell várni.

Erzsébet. Ott áll az Újszövetség hajnalán Keresztelő Szent János anyjaként. 
Erzsébet nap van.
Igaz, hogy az Árpád-házi szent ünnepe, akit a németek Türingiainak, a világegyház Magyarországinak nevez. Mindegy is a minősítő jelző. Élete jó részét Németországban tölti. Ez a jó rész sem több húsz évnél, hiszen négyéves korában kerül ki az őrgrófságba, és 24, amikor elhunyt (már özvegyen és 3 gyermek anyjaként, a ferences rendhez kötötte életének utolsó rövidke szakaszát). Élete jól példázza, hogy a szentté levésnek nem kritériuma a hosszú élet (vö.pl.  Lisieux-i Szt. Teréz).
Miközben „Isten éltessen!”-t kívánok minden Erzsébet ismerősömnek (és szokásomhoz híven az ismeretleneknek is), szeretnék kitérni arra, hogy a keresztnevek divatja az idők során hogyan változott. Úgy, ahogyan az elvilágiasodás erőszakossága folytán már régen nem keresztnév a keresztnév, hanem utónév, sőt „második név”.
A keresztelés ellen felléptek a szocialisták, emlékezzünk csak a „névadó ünnepségek”-re. Meg is jegyezte hajdan a nyelvi fordulatokra érzékeny igazgatónk, hogy ugye van/volt a keresztszülő és a keresztgyereke. Most van a névadó szülő és … és a „névkapott” gyermeke? (Nem született rá kategória.)
Nem véletlenül hivatkoztam az elvilágiasodásra, divatos szóval a szekularizációra.
Az én gyerekkorom a Rákosi-rendszer nyomása (terrort akartam írni) ellenére vallásosabb volt. A gyerekek zöme ismert szentek nevét kapta. Tele voltunk Ilyenekkel: Pista Józsi, Jancsi, Mari, Erzsi, Margit... Nem sorolom.
Hol volt akkor a Klaudia, a Jennifer, a Jessica, Valentin stb. Ezeket se sorolom.
Két okot vélek a változás előidézőjének. Az egyik prózai. Vegyük csak a mai nap szentje nevét, az Erzsébetet. Hányféle becézése lehetséges. Az Utónévkönyv szerint a következők:   Béta, Betti, Bettus, Böbe, Böbécske, Bőce, Bőci, Börzse, Börzsi, Böske, Bözsi, Csöre, Csöri, Erzsa, Erzse, Erzsi(cske), Erzsó(k), Erzsóka, Erzsu(s), Eske, Irsa, Örsi, Örzse, Örzsi, Öske, Özse, Özsi, Pendzsi, Penzsi, Pere, Peri, Perka, Perke, Perzse, Perzsi, Peske, Pöndzsi, Pöre, Pöri, Pörke, Pörzse, Pörzsi, Pösze, Pöszi, Pöszke, Sebe, Véta, Vétácska, Zsébe, Zsébi, Zsizsi, Eliz, Eliza, Elza, Liza, Szavéta, Zsóka. (a legtöbbnek él a kicsinyítőképzős változata is.
Be kell látnunk, hogy akadnak közöttük igen különösek, jó és rossz hangzásúak vegyest, némelyek a fülnek igen különösek, s alig emlékeztetnek rá, mi is volt a név eredetije.  Ki szeretné, ha összevissza nevezhetnék Vétácskának vagy Perécskének azzal a felkiáltással, hogy teljesen szabályos és semmi tiszteletlen nincs benne. Ez az összevisszaság valószínűleg ellene dolgozik annak, hogy valakit Erzsébetnek kereszteljenek.      
A másik nyomós ok (valaha nyomosnak írták, joggal) az említett elvilágiasodás. Legfőbb ideológusunk a tévé, és újabban az internet. A celebek, a tévésorozatok „hősei” betörtek a névpiacra, és igen kapósak azok körében, akik olyanoknak szeretnék látni gyermekeiket, mint a tévében látottak. A legvadabb elképzelésekkel lepik meg az anyakönyvvezetőket a szülők. Tudomásom szerint katalógusba foglalták azt a több ezer lány- és fiúnevet, amelyek közül választhatnak a szülők. Ha benne van, OK, ha nincs, akkor nem adható. Megjegyzem még, hogy nem volt idő kialakítani azt a sok-sok torzítást, becenevet, mely a régieket jellemzi. A Jennifert legfeljebb Jenninek, a Jessicát, Jessinek becézik, és nincs tovább.
Ez is oka lehet annak, hogy könnyebben kedveltté válnak.

Mottó: 
„Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodákol,
S nem verik ki a szobából.

Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.
Egykor regnumi pótapám valakinek elmagyarázta, hogy a gyerekeknek nagyon fontos, hogy otthon valóban otthon érezzék magukat. Nem a regula betartása az elsődleges, hanem a gyermeki tudatban annak a rögzülése, hogy jó itt lenni. Így hát nem az a fontos, hogy patikális rend legyen a szobában (a konyhában morzsálunk!!!), hanem a lélek pozitív megerősítése, kötődése az otthonhoz.
Ezért aztán ne kifogásoljuk, ha a gyerek beeszi magát a szobába, leül a padlóra, hogy ott jókedvűen megegye a kenyeret, banánt, miegymást. Közben megtekinti birodalmát, szerető és bizalom teli pillantást vet hozzátartozóira, szüleire, és ha adódik: tesóira, nagyszüleire.
Elméláztam azon, hogy Levi unoka mennyire ette be magát a lakásba.
1. Utaztató kosárkája felkerült hálószobánk hintahorgára, a számítógépemre pedig kedvenc muzsikája: C. Saint Saëns Állatok farsangja. Ő maga szívesen négykézlábazik megvetett ágyunkon. Nem unja meg a falon sorakozó rokongyerekek, s szüleik portréinak a nézegetését. Újra és újra végig kell mondani neki, melyik képen ki található.
2. A közlekedőt tisztán kell tartanunk, mert örömmel húz keresztül a 11 méteres folyosón, melynek a közepén, (3) az étkezőben áll etetőszéke, aminek nagyon örül, mert közelünkben (l)ehet akkor is, amikor ebédelünk. Együtt eszünk.
4. A konyhaasztalon, tiszta textilen sorakoznak az általa használt edények, orrszívó, különféle cseppek és gyógyszerek, valamint bekeverésre váró mosdató krémje. Nem az övé, de érdeklődéssel kotorászik a konyha fiókjaiban. 5. 6. Szobáikról elég, ha megjegyzem, hogy a hálóban áll a kiságya, a dolgozóban a járókája.
7. A nagyszoba azonban napközi életének szokott terepe, a babakocsi őrzési helye. Nappal rendesen a nagyszőnyegre terített puha takarón elszórva játékai: plasztik képeskönyvek, műanyag ruhacsipeszek, Montessori-torony, három vasúti kocsi, labdák, állatkák. és ő maga – öt percig. Utána körbejár a szobában négykézláb, és keresi a konnektorokat. Mert az tilos, noha hatásos védelemmel láttuk el őket. 
Levente huncutka. Egyszer szobaajtajukban állva magamhoz akartam édesgetni a folyosóról: Gyere a nagypapához! Erre megindult az ellenkező irányba, s onnan mosolygott rám, hogy jól tette-e. Én se maradtam adós a válasszal: Levente! Tilos a nagypapához jönni! Öt másodperc alatt ott termett, és rám nevetett. Mondom én, hogy nagy huncut.
De vissza a nappaliba. Sok kedvenc foglalatosság vár ott rá. A számítógép képernyőjén esküvős képek, nyaraláson készült gyerekportrék. A legtöbb róla készült. Fel-felnevet, amikor meglátja magát. Az ablakban álldogálva neki is (miként Ágostonnak egykor) mesélem, hogy mit látunk. Kék autót, égnek a lámpái, bekanyarodott, elment. Vonatot, buszt, hosszú, piros, ill. kék, elbújt a ház mögött. Madarat. Ott repül, stb.
A zongorára tett szintetizátoron szívesen kalimpál. A felette lévő bólogató kutya is leköti figyelmét. A virágokat előszeretettel tépdesi. 
8. Az erkélyen olykor megcsendítjük a kolompokat, de legszívesebben a fémasztalon dobol. Egyedül a WC-ben (0) nincs (bili) dolga egyelőre. 
9. De a fürdőszobában polca van – csak az ő piperéjével. A szekrény tetején áll kis kádja, a mosógép mellett az a falemez, mely a kád peremére kerül kádja alá fürdetéskor. Itt abbahagyom. 
Ugye, találó a mottó. 
És ha valaki némi neheztelést vél kiolvasni az előzőekből, ki kell ábrándítanom. 
Már most szűkölök attól a gondolattól, hogy a jövő évben költöznek új lakásba, hatalmas űrt hagynak maguk után.
A címbeli kiskirályka nem túlzás. (Vö. Mécs László: A királyfi három bánata)

Blogjában A. kitér a Mars-kutatásra is. Rámegyek a belinkelt cikkre. Itt olvasom: „A szél finom homokot hintett a kőre.” „A marsi mintaelemző (Sample Analyzer at Mars) tömeg-spektrométerével megmérte a légkör összetételét. Eszerint a légkör öt leggyakoribb összetevője a szén-dioxid (CO₂: 95,9%), az argon: (Ar 2,0%), a nitrogén (N₂: 1,9%), az oxigén (O₂: 0,14%) és a szén-monoxid (CO: 0,06%).” Nem túl barátságos. A bloghoz írt kommentemből idézek miután kissé kibővítettem: „A Mars-kutatás számomra azt a döbbenetet hozta, hogy minden égitest más természetű. (Mi az, hogy szél fúj a Marson? Minek fúj ott a szél?) Minden bolygón, minden csillagon más- és másféle történések vannak, anélkül hogy történelmükről szó eshetnék. Az égitesteknek nincs történelmük, legalábbis felőlünk nézve, mert a Teremtőjükön kívül senki nem volt, s ma sem tanúja az ottani eseményeknek. Milyen más és szerintem milyen valóságos is a Teremtő szemével rátekinteni a világegyetemre, mint a miénkkel. Mi csak lassacskán (és az esélytelenek nyugalmával) tapogatjuk ki azt, amit Ő apróra ismer, irányít.

Hát igen.
Itt van pl. a mi bolygónk az évszakváltásaival, a levegő és a vízháztartás történéseivel. A nappalok hosszának erőteljes változásaival. Legalábbis a mi térségünkben.
Reggel ötkor már kukorékolok. Indulok kávézni, drazsékat (drog, gyógyszer) bevenni. Még tök sötét van. Mondom a reggeli himnuszt: „Ragyogva fénylik már (de nem, még sokáig nem) a nap”… Javítom: „Ragyogva fénylik majd a nap, az Úrhoz szálljon énekünk, hogy minden ártót űzzön el, járjon ma mindenütt velünk.”
Az esti himnusz se precízebb: „Immár a nap leáldozott (Mi az hogy immár? legalább hat órája), teremtőnk kérünk Tégedet,  légy kegyes, és maradj velünk, őrizzed, óvjad népedet. A gonosz álmok fussanak és minden éji képzelet, az ellent kösse meg kezed, testünket hogy ne rontsa meg… etc.”
D.blogja Afganisztánt mutatja. Az ópiumtermelő ország hatalmas hegyvonulatok szövevénye. Most az úttalan utakon császkáló katonai terepjárók dagonyába döglött példányai tarkítják a tájat. Jogos a kérdés: Mit keresnek ott? Valójában a drogcsempészet jottányit se zsugorodott, a mák továbbra is szép virágokat nevel és ópiát tartalmú gubókat.
A mi tájaink szelídebbek. Lakásunk déli erkélyéről a Hármashatárhegy látszik. Ha üvegből volna, látnánk a mögötte megbúvó gercsei középkori kápolnát. Az északi oldalon, ahol posztolgatva üldögélek, a franciaerkély ládájában kétféle szelíd növény húzza meg magát.  A kövirózsa, mely alig igényel törődést, s a kiirthatatlan iszalag, mely nekibolondult s most is virágokat nevel.
Megpróbálom lencsevégre kapni. S azon túl, de még a kertünkben a nyír okkersárga lombját színhelyesen visszaadni. Nem tudom, mennyire fog sikerülni, ugyanis giccsesen kontrasztos a sárga a sötéttel, a gép pedig mintha szelídítené a színeket.
Mindjárt kiderül (2012.3 nyilvános album)

Egy napja várakozom egy lektorálandó szövegre. Elhatároztam, hogy várakozás helyett megírom a mai posztot, hiszen úgyis sorra kerül előbb-utóbb. Ám adódik, hogy az embernek semmiféle épkézláb gondolata nem támad. Ilyenkor segíthet, hogy előkapsz egy szótárt és felütöd. Ahová esik a tekinteted, arról hozol össze egy penzumot. Az én tekintetem a materializmus szóra esett, s elhatároztam, hogy nem írok róla. Nekem teljesen üres és értelmetlen a kategória. Majd tovább lapoztam … és még tovább. Azután befejeztem a keresgélést. Csaknem elnevettem magam, mert NP jezsuita vicce suhant át agyamon, mely így szól: Árpád apánk és kísérete éppen „honfoglal”. Elérkeznek egy alföldi helyre, ahol rengeteg kecske legel. Megszólal a honalapító: Legyen az itt megépítendő településnek a neve Kecskemét. Továbblovagolnak, és elérkeznek egy hegyes-dombos vidékre, ahol még több kecske legel. Megint megszólal Árpád. Urak, itt még több kecske legel, legyen hát az itt építendő város neve Balassagyarmat. Nos, ha már nem írok a szótárban feltalált fogalmak egyikéről se, legyen a mai témám a készségek.
A pszichológusok életem végéig sorolnák a példákat, melyik híres ember miféle készségéről tett tanúbizonyságot. Én nem vagyok pszichológus, ám néhány benyomásomat szívesen megosztom Veletek.
Nincs értelme rangsorolni a képességeket. Nem is teszem. Mondok rá eseteket, és kész. Itt van pl. Móra Ferenc. Nem foglalkozott az publicisztikával, ám úgy esett, hogy a szegedi lapok egyikének a munkatársa valamilyen oknál fogva nem tudta megírni az egyik temetésen elhangzott szónoklatot. A lényeg, hogy Móra fülébe jutott a dolog, és igen elcsodálkozott rajta. Egyben felajánlotta a szerkesztőségnek, hogy megírja ő, hiszen jelen volt a temetésen. Az egész beszéd a fejében volt. Megírta. Így indult el az újságírói pályán.
Mozart egyszer a milánói dómban hallgatott egy kb. háromnegyed órás kórusművet, mely nyolc-tíz szólamban hömpölygött. Megtetszett neki, és hogy el ne felejtse, hazaérve leírta magának az egészet. Emlékezetem szerint a Don Giovanni nyitánya a következőképpen született. Mozart nem kívánt felkelni ágyából a prágai bemutató napjának reggelén. A zenekar szólamainak tagjai elzarándokoltak hát a mesterhez, hogy írásra bírják, hiszen este előadás, és fogalmuk sincs, mit kellene játszaniuk. Mozart kért még puncsot, megrázta magát, és leírta az első hegedűs szólamát. Az elrohant vele, következett a másodhegedű, a brácsaszólam és sorba valamennyi. A fejében együtt állt a partitúra, csak ki kellett másolnia onnan.
Michelangelo a carrarai márványtömbbe belelátta a kész szobrot. Nem kevés fáradsággal a felesleget levéste róla, s maradt a kész remekmű.
Egyik kolleginám, ha egyszer-kétszer elolvasott egy verset, többé soha nem felejtette el. Rácsodálkoztam képességére, mert én pocsék nehezen jegyeztem meg a kötött szöveget. Aztán rájöttem: különös csak rá jellemző képességről van itt szó. Ugyanis én meg a dallamokkal vagyok így. Becslésem szerint kb. 5000 dallam motoszkál a fejemben. Ezeket nem tanultam, hanem rám ragadtak, mint bogáncs a szamárra. Levakarhatatlanul. Nem tettem értük semmit, csak megtetszettek, és befogadtam őket minden erőfeszítés nélkül.
A készségek adományok. A kitűnőek is és a lappangók is azok. Ám sose lesz zenevirtuóz a született botfülűből, legfeljebb átlagos zenész.
A készségeket másképpen talentumoknak is hívjuk. Róluk mondja a Mester, hogy nem elásni, hanem kamatoztatni kell őket. A készségek sokfélék, felsorolásuk is meghaladná a poszt kereteit. Mi értelme is volna, hiszen mindenki tudja, miféle kategória ez. Zárásképpen inkább elmesélem, hogy iskolás korunkban apánk érdekeltté kívánt tenni bennünket a jó jegyek szerzésében, ezért felajánlotta, hogy minden ötösért ad nekünk egy-egy forintot. A családunkban mindenkinek jó hallása volt. Ezért sorra hoztuk az ének ötösöket. Apánk nem kívánt koldusbotra jutni, ezért megállapodásunkat egyoldalúan ekképpen módosította: „Ének ötös nem ötös, és punktum.”
Nem kizárt, hogy más családokban pl. a „testnevelés ötös nem ötös” szabályozót kell alkalmazni.

Egyszer már írtam arról, hogy önkénteskedem egy vatikáni tévéműsor magyar szövegének a lektorálásával. A jezsuita.hu honlapon ez áll a műsorról: „A Római Riport a Rome Reports nevű nemzetközi egyházi hírszolgálat spanyol és angol nyelvű műsorának magyar változata, amelyben helyet kapnak a Vatikán belső történései és a világegyház különféle hírei, kulturális érdekességei. A műsor színességét az adja, hogy egyformán tájékoztat aktuális eseményekről, művészetről, valamint etikai és szociális kérdésekről szerte a világon.
A 23 perces műsornak az Echo tévé biztosít időt. Szombatonként 12.30-kor a híradó után kerül adásba, az ismétlés szombat éjfélkor, valamint vasárnap reggel 8 órakor van, illetve utólag is megtekinthető.
http://www.jezsuita.hu/mediatar/video?tid=167&title= 
Eddig az idézet.
Miről is van szó?
Aki ismeri a Vatikáni Rádió magyar nyelvű adásait, annak ismerős lesz a műsor hangvétele, ismerősök lesznek a felvetett kérdések és a válaszok. A néző megismerheti, hogy az egyes felvetésekről hogyan vélekedik az egyház, azaz a katolikus értékrenddel fog találkozni. A műsor valójában a pápa mindennapjait, kezdeményezéseit és fontosabb megnyilatkozásait mutatja be, de kitekint a világegyházra, s ahogy a fenti ismertetés is ígéri: foglalkozik a művészetekkel, a tudománnyal, s megmutatja valamelyest magát a Vatikánt. Az új adás többek között pl. a felújított Sixtus-kápolnáról fog szólni.  
Mivel hetente készül fordítás, lektorálás és a magyar szöveg alámondása, a munkák ütemezése úgy fest, hogy csütörtökön kapjuk meg a nyersfordítást. Itt ülök a PC előtt és várom, hogy a rám osztott szövegeket közérthető, pergő stílusúvá tegyem. Nem árulok el nagy titkot, ha idemásolom, amit az illetékeseknek írtam emailben új feladatom első tapasztalatai nyomán:
„Arra gondolok, hogy azonnal érthető, közismert szófordulatokat kell használni, mert a néző nem tudja újraolvasni-hallgatni a műsort. Ezt próbálom keresztülszuszakolni a nyugati szerkezetekkel szemben, hogy úgy érezze a néző: magyarul készült az eredeti szöveg, mert közérthető, és amennyire lehet, gördülékeny.
Ezért itt-ott el kell lopni egy-egy szót, toldani egy másikat, egyszerűsíteni a nyelvezetet,
oldani az idegen mondatszerkezeteket, kerülni a segédigéket, igék használatával pezsgővé tenni a mondandót, anélkül hogy a szöveg más értelmet kapna.
(A német pl. nagyon precíz, de törni kell körmondataikat, stb.) Hogy miből mikor mennyire van szükség, az változó. A neveket is helyre kell tenni: Pl. magyarul fonetikus az átírás a nem latin betűs nevek esetében, vagy pl. a franciák szentje csakugyan Xavier Szent Ferenc, de nálunk a Xavéri változat honosodott meg…
Nos csütörtök van, estébe hajlik a délután, s csakugyan itt ülök „jegyben-gyűrűben” s
„kérem a következőt”.

Mindenki ismeri a hideg-meleg gyermekjátékot. Egy tárgyat közösen eldugnak, s a kereső megindul megkeresni. A többiek vele együtt izgulnak, és orientálják attól függően, hogy a kereső merre fordul, halad. Ilyenek hangzanak el: Langyos, hideg, még az eszkimók is megfagynak, hideg, langyos, meleg, forró… Ezután elő szokott kerülni a tárgy. 
Egy éve tán annak, hogy tájnyelven írt anyagokat gyűjtöttem egy blogba. A dolog elindult, ami anyag odakerült, az kedves és szép, csak egyoldalú és kevés. A legjellegzetesebb, a Szeged környéki ő-ző nyelvjárásból sok anyagom van, a többiből még ízelítő is alig akad. Folytatni kellene, de én kevés vagyok hozzá, mert a főváros mekegő nyelvén beszélek, hiszen itt élek. Azok tudnák reprezentálni tájnyelvükön előadott anyaggal az ott élők nyelvi fordulatait, ízes magyarságát, akik a tájnyelvi közegben élnek. Addig az anyag keresése „langyoska”. Ugyancsak a témát érinti egy új Tinta kiadvány, a Tájszavak című, mely a magyar nyelvjárások szavaiból, szóalakjaiból ad ízelítőt. A gyűjtemény 950 szócikkének élén egy-egy közszó áll, amit azoknak a tájszavaknak, szóalakoknak a sora követ, melyeket a tájnyelvben használnak a köznyelvi címszó helyett; ezek száma 13 590.
http://www.tintakiado.hu/book_view.php?id=348 Ára: 1490 Ft.
Egy közbevetés: Ugyancsak megjelent az Első magyar sznobszótár. Nélkülözhetetlen segédkönyv mindazok számára, akik magyar szavaink helyett beszédjükben, írásukban idegen szókat kívánnak használni. A szótár 12 973 hagyományos magyar szónak adja meg 10 129 idegen, sznob megfelelőjét összesen 23 138 előfordulással.
http://www.tintakiado.hu/book_view.php?id=347 Ára: 1.990 Ft.
Hajdan apám mesélte, hogy egyik úrhatnám nagybátyám kutyanyelvekre írta, mit jelent a dehonesztál, az akadémikus vita, az úzus etc. Tesói megtalálták az asztalon felejtett kutyanyelvet, s ráírták: slejfni = kutya segge.
Apropó kutyanyelv. Karinthy is használta, s a kávéházakban alkotók közül még sokan. Az Ő ad nekem témát c. írásában említi, hogy az üres kutyanyelvek előtt ül, amikor vészesen közeledik felé egy hívatlan vendég. Ezért hogy ne zavarja amaz, gyorsan tollat ragad, és egy ötöst ír a lap tetejére, bekarikázza, és egy szót ír a lap tetejére. Mindezt azért, hogy a tolakodó fráter lássa, amaz már javában benne van az írásban, hiszen az ötödik lapot kezdi meg, tehát ne zavarja.
De vissza a langyoshoz.
József Attilának van egy botrányosan szép verse: a Tiszta szívvel című. A minap CzA megidézte utolsó két sorát: „halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen”. Úgy emlékeztem, hogy a vers témáját JA kölcsönözte, mégpedig a cigányoktól. Elkezdtem kutakodni a google keresőn. Ezt találtam: „Hermann Antal … írta a Pallas Nagy Lexikon cigány címszavát, és kárpáti dialektusban található ott egy dalszöveg: „Náj mán csi dád, nicsi déj, náj mán csi o thém muro”, ami szó szerinti fordításban: „Nincsen se apám, nincsen anyám sem, nincsen országom sem”. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy József Attila a szegedi egyetemen két szemeszteren keresztül hallgatott cigány nyelvet és kultúrát, éppen Hermann Antaltól, akkor nem lehet véletlen áthallásnak minősíteni a „Tiszta szívvel” című versét.
Eddig jeles, eddig a hideg felől kutakodásom a meleg felé tart, de a langyosnál megtorpant. Nem találtam meg a cigány ballada teljes szövegét a neten. Pedig érdekes volna összehasonlítani a további sorokat, hogy vajon mennyire hasonlítanak a József Attila által írottakkal.

Mivel negyven fölé ugrott a vérsűrűségem %-a, a szokásos havi ritmustól eltérően két hét elteltével hívtak vissza vérvételre a kórházba. Jelentem, két hét alatt vérem csaknem felére hígult a megemelt dózisú „patkányméreg”-től.
Kár volt visszahívniuk.
Megkérdezhettek volna, hogy újabban piálok-e, ami ellene dolgozik a vérhígítónak. Azt válaszoltam volna, hogy igen, esténként egy nyelet Unicumot bekapok [Zwack úr, mit ér ez  reklám Önnek?], mert a gyógyszerektől keserű a szám íze. S akkor akár telefonon rendelkezhettek volna a dózisról. Mindegy. Szabál, az szabál, meg kell mérni a változás mértékét, s úgy adagolni a pirulákat. Tanultam a leckéből, nincs Unicum, csak ritka alkalmanként. Végül is örömmel jelentem, hogy megint csak egy hónap múlva kell megszúratnom magamat.
Hanem a kórház.
Lassan úgy járok oda, mint aki hazamegy. Ismerős orvosok, ismerős ápolószemélyzet, ismerős takarítók közé. Utóbbi kora reggel ügyködik többmázsás gépével. Szokott mozdulatokkal csévéli a vagy 30 m-es kábelt, majd ezután ugyancsak szokott tempójában és mozdulatsorral osztja ketté a nyeles felmosóval a széles folyosót, hogy azután a maradék térfélen lendületesen haladva összekotorja mindazt, amit a gép otthagyott. Mindkét térféllel gyorsan végez.
Közben megérkezik a szemétszedésre specializált asszonyka. Külön zsákokba gyűjti a veszélyes hulladékokat, külön a vegyes szemetet. Ledobja őket a lift mellé, mert megint másvalaki gyűjti be emeletenként haladva a zsákokat. Hogy ne unatkozzunk, érkezik az éjszakás személyzet által használt és mosogatásra váró evőeszközök és tálakat szállító ember fémvázas kocsijával. Csörömpölve halad a lift felé. Az italautomatától érkező orvos udvariasan kikerüli őt kezében műanyagpohárral (benne a reggeli kávéval). Mi meg megjegyezzük az érkezési sorrendet, mert kora reggel még nincsenek kitéve a plasztik sorszámok. A nővér megérkeztével erre is sor kerül. Tiszteletben tartva az érkezési sorrendet, általában minden zavar nélkül veszegetjük el a sorszámokat. Az első páciens beáll az üvegajtó mögé, hogy meghallja, ha szólítják. Vérvétel után már ő figyelmezteti a soron következőt, hogy indulhat. Mint „hármaska” beállok én is az üvegajtó mögé hét óra előtt öt perccel. Ugyanis az ajtó fölött falióra ketyeg valamelyik gyógyszergyár jóvoltából. Pontosan jár, és kék számlapját jól megvilágítja a rövid neoncső, melynek armatúrája leszakadna, ha nem tartaná ott a hely stílusához illeszkedő leukoplaszt.
Bajban vagyok. Eddig úgy tudtam, hogy begörbített könyökkel várjam meg a szúrás helyének hegesedését. A mostani nővér pedig figyelmeztetet, hogy ne hajtsam be a karomat, hanem nyitott karral várjam meg a véralvadás öt percét.
Mint rendesen, felgyalogolok egy félemeletnyit, mert onnan szép kilátás esik a korareggeli Remetehegyre. Figyelem a Perényi lejtő autós forgalmát, majd boldogan távozom.
Persze ezzel nincs vége nyugdíjas programomnak. Déli egytől kezdve fél óra áll rendelkezésemre, hogy megismerjem és feljegyezzem a laboreredményemet. Addig hívom a központi számot, s hallgatom a gépember hangját, majd Mozart Kis éji zenéjét, mígnem próbálkozásaim sikerrel nem járnak. Ha nem ismertem volna gyerekorom óta ezt a muzsikát, az elmúlt hónapok során annyiszor hallottam már, hogy mára mindenképpen megtanultam volna.
Ám itt abbahagyom, mielőtt még írásomtól hospitalizálódnátok.