Mickey webnaplója

Kata lányt látogattuk T. és én. Tegnap a Szt. János-kórházban az orrát birizgálták. Nem igazán tudtam, hogy mit találnak. Mára kiderült. Egy polip gyötörte jobbára. Ettől szabadították meg. Ma már humoránál volt. T. éppen mobilozott, és telefonba mondta, hogy K. orrában a tamponjával úgy néz ki, mint egy kismalac. Nem, mondtam én, törékeny, mint egy kis madár. Erre Kati: „Szárnyat igéz a malacnak”. 
Ő nyert.
Mondom, meg kellene tréfálni őt, hogy jobb kedve legyen. Neki az orra van bedugva tamponnal, s úgy kellene meglátogatni, hogy nekem meg a füleimből lógjanak ki tamponok.
Hát nem egészen így lett, mindenesetre kölcsönadott két gézcsomót, s T. lemobilozta duónkat az orr-, ill. fülkiegészítőkkel. Ráfértünk ketten egy képre.
Állapota azt sejteti, hogy holnap hazaengedik. Hogy mikor? Ki tudná azt megmondani. A vizit után. Annak meg akkor van vége, ha végeztek. De közben jöhet egy sürgős eset, stb., stb.  
A külső parkoló tarifája 320/h. Van bent a kórházban is parkolási lehetőség, vagy a csuda tudja. Majd holnap megkeresem a Diósárok utcai VII-es kaput.
Adásunkat megszakította egy hivatalos felkérés lektorálásra. Ez most már hetente így van.
Közben órák teltek el.  
Mielőtt zárom a posztomat, még megemlítem, hogy az ELMŰ valamiféle pályázatára minden árammal kapcsolatos érdekességgel lehet(ett) pályázni. Tegnap saját kitalációmat elküldtem nekik. „Óriásplakát hirdeti: »Ha áram van, minden van.« Nem igaz – így én. Pl. áramszünet egyáltalán nincs.” Hát ez marha jó, írták vissza, de már lezárult a határidő.
Nem számít. Csak a poén kedvéért küldtem el – válaszoltam.  
Jut eszembe, kellene egy automata, amely elgondolja, megfogalmazza és le is írja a napi penzumot. Úgy hívnám, hogy posztomata.

Én nem hiszem, hogy normális vagyok – énekelte Kibédi Ervin. Aki annyi kenyeret megevett már életében, mint én, annak a fülében cseng a nóta Kibédi akcentusával. Csakugyan nem vagyok normális.
Egyszer megtiszteltem magamat egy teszttel (megteszteltem magamat egy tiszttel, s hallgattam közben egy lemezt Liszttel), 154-es IQ-t mutatott.
Másszor engem teszteltek két adagban órákon át valamiféle kaliforniai sorozattal. A pszichológus nem árulta el, hogy mit hozott össze, csak azt kérdezte, hogy hogy bírom ki a sok félnótás főnökömet. Nehezen – válaszoltam lakonikusan, s visszakérdeztem: – Mit ajánl?
Mire ő némán széttárta a kezét.
Ma beleakadtam egy újabb tesztsorozatba, és nekiugrottam. A végén kaptam egy kódot, s egy ajánlatot, miszerint szerény összegért megmondják IQ-eredményemet, és kapok egy virtuális bizonyítványt róla. Na, mondom magamban, nézzük meg, mennyi a szerény összeg manapság. Odalapoztam. Így már tudom, és el is árulom mindenkinek: Ma a szerény összeg egy 30 tesztnyi anyagért 1250 Ft. (A tisztesség úgy kívánja, hogy ideírjam, utána kaphatnék egy sorozat kérdést „ingyér”.)  
Nos.
Elég jó eredményem lehetett, ismerve a tesztek felépítését, logikáját. De akármennyi ma az IQ-m, örök titok marad számomra, mert ugyan én nem hiszem, hogy normális vagyok, de annyira ostoba se, hogy kíváncsiságból leperkáljak 1250 pénzt egy tesztért, mely korábban ingyen volt. Inkább
szívok egy kis friss levegőt, az ma még ingyen van, és
iszom egy kis friss vizet,
rámosolygok hozzátartozóimra,
hallgatom a rádiót,
az még ma ingyen van…
Igyekeznem kell, mert nem tudni, mit hoz a holnap.

Ötvenhat évvel ez előtt volt 56.
Csak azok emlékeznek rá vissza, akiknek hosszú a szakálluk.
Ami bennem volt, több ízben megénekeltem.
Könnyű kikeresni őket.
Csaknem mind az évforduló körüli napokban keletkezett posztok voltak.
Ami még eddig sosem volt, az az, hogy immár két emberöltőnyire, ötvenhat évvel távolodtunk el 1956-tól.
Fordítsunk egyet a dolgon.
1956 előtt ötvenhat évvel 1900-at írtunk, relatíve békés, fejlődő, termelő időszak volt ez, a monarchia békés évei. A reformok, az ipari termelés, a jól dolgozó mezőgazdaság évei.
Apám csak 11 év múlva látta meg a napvilágot. Három éves, amikor kitör az első világháború. Gyanítom, hogy utóbb nevezték elsőnek, amikor már túl voltak a másodikon, vagy amikor belekezdtek. Ki tudja?
A harmadikra nem került sor. Csak hidegháború volt.
Ez a mostani időszak sem igazán béke. Idegháború. Feszültségektől repedezik a föld.
És, igen, közben megvívtuk az oroszokkal, a mi honvédő háborúnkat 1956-ban.
Arcok és harcok.
Pártok … nekik ártok.
Nem szeretem őket. Nem mert pacifista vagyok, hanem mert ízekre tépik a haza mozaikképét. Egy nemzetnek egyetlen célja csak tagjai boldogulása lehet: A javak arányos elosztása, a közjó részeinek arányos fejlesztése, a boldogulás előmozdítása. Értelmes célok kitűzése és következetes megvalósítása.
Együtt.        
A Fradi-drukkerek és az MTK szurkolói,
a deisták és ateisták,
az eddig egymás ellen fenekedők mind.
Fogjunk össze botfülűek és jó hallásúak,
tehetségesek és tehetetlenek,
vidámak és mérgesek,
hetykék, egykék és sokgyerekesek,
gazdagságban vagy szegénységben élők,
Fogjuk meg egymás kezét, ameddig tehetjük.
Itt az ideje felfedezni a másik ember valóságának egyedi szépségét.
Itt az ideje a közös építés feladataiban valós részvételnek,
az ártatlanság vélelmének mindenkire való kiterjesztésének, hacsak méltatlanná nem vált rá valaki.
Itt az ideje az összefogásnak, hogy tiszta legyen ez az ország materiálisan és mentálisan is.
Csak egyszer próbáljuk meg, hátha sikerül. (Ha úgy tetszik, lőjünk a sötétben, hátha [értelmes ] célba talál.) 
Nem mondom, hogy talpra, magyar, de azt igen, hogy
rázzuk már meg magunkat és tápászkodjunk!

Senki sem panaszkodhat, hogy hanyagolva volna. Két nappal ráckevei kiruccanásunkat követően ma a móváriakat is megcéloztuk. Minden úgy ment, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Zsu-ék a nyugati fronton is lecseréltették a korábbi ablakokat és az erélyajtót thermopan üvegesre. Ennyit a fejlesztésről. A további fejlesztési tervek alanya egy telek családi házzal, mielőbb.
A gyerekek fejlődéséről személyesen meggyőződtünk. Blankához ragaszkodnak ovis társai, mert mosolygós, határozott és pozitív gondolkozású. Ágostonnal hosszasan játszottunk szellemi játékokat, amelyeket együtt kreáltunk – ott és akkor. Némelyik szabálya olyan bonyolult volt, hogy alig értettem. Sokat nevettünk a poénokon. A legkisebb unokámat megszeretgettem, sétáltam vele a lakásban. Jól tűrte. Mi az, hogy tűrte! Érdeklődéssel járkált velem, megfogott mindent, megcsodált mindent, részt vett a családi együttlétekben, s ha anyjához vittem a konyhába, még „dorombolt” is hozzá, jelezve, hogy igen jó felé tartok vele.
A nap kísérletét tegnap készítettem elő. Négy erős és új cerkaakkut feltöltöttem, és ezúttal Mica gépét vittem magammal, mert nem akarom elhinni, hogy alig dolgozik a kamera.
Valóban kisebb a kapacitása az enyémnél, de gond nélkül készítettem vele 30 képet, és nem mutatta, hogy meg akarná magát adni a további munkavégzést elkerülendő. Az a benyomásom, hogy a gépnek kutyabaja sincs, az aksikat kell jól megválasztani. A kamera egyébként könnyen kezelhető és nagyon szépen „rajzol”. Sebtében feltettem a készült képeket a 2012.3 albumba.
Mivel a nap kissé hosszú volt, most mindenkinek „csóközön”.

A zseni nem lesz – annak születik, mondják, s van benne valami. Magam is csak annyival egészíteném ki, hogy valamennyien zsenik vagyunk a magunk módján. Ezen pedig azt értem, hogy egyedi isteni szikra adatott minden embernek, hogy az életnek nevezett valóságfolyamatot senki más által nem helyettesíthető tartalommal töltse meg. Minden további rajta áll! Ha megvalósítja a neki szánt projektet, már a felismerése miatt is lángész. Hátha még meg is valósítja!
„Eme szerény bevezetés után további beszélyemet további tizenkét czikkelyre bontám – mondta volt a váradi pap, miután másfél órát beszélt. (Ez után vette elő mindenki az elemózsiáját, és kezdett el nyugodt szívvel szalonnázni. Mindezt Medvigy Mihály piarista mesélte mosolyogva.)
Nos, eme szerény bevezetés után további gondolataimat megosztom veletek.
Tegnap este rámentem a netre, és Szilas Imre FaceBook-anyagai között találtam egy fotót: Ervin Nyiregyhazi felirattal – egy fémlapba vésve. Gondolom, síremlék fotója volt. Mivel Szilas elég sok fényképét végignéztem, csaknem kiment a fejemből az egész, ám később egy hirdetésen akadt meg a szemem, szintén a FB-on. A la femme hirdetése http://www.lafemme.hu/tehetseg volt ez, s benne felsorolva sok-sok magyar származású lángész, aki a Kárpát-medencéből indult. A legnagyobb meglepetésemre ott látok egy fiatalembert, akinek a neve a fenti, Ervin Nyiregyhazi. Rövid életrajzából kiderül, hogy Liszthez mérhető zongoristazseni, akinek a tehetségét nem menedzselte senki, egész életében tengett-lengett. Kikerült Amerikába, de ott sem járt nagyobb sikerrel. Közben részeges lett, közben tízszer házasodott, közben megvénült. 70 éves korában karolta fel valaki és támogatta pályázati pénzzel. Befutott. Lemezei jelentek meg, elismerték egyedülálló technikáját, mely Cziffra Györgyéhez hasonló minőségűnek bizonyult. Zenélése láttatott, a szerzők zenéjének a lelkét mutatta meg egyedülálló interpretációjával.
Zseni volt, mert egy élet nélkülözése árán is megmutatta, amit csak ő tudott.
Kicsit úgy, mint van Gogh.
Fiatalok 30 alatt. Akartok zsenik lenni? Most támogatja fejlesztéseteket a webhely mögött álló grémium.
Rajta!

Van nekünk négy gyermekünk és nyolc unokánk. Közülük a hetedik velünk él, mint ezt megírtam korábban. Naponta látom Levente fejlődését, mozgásigényét. Hetek óta látom küszködését azzal, hogy elinduljon. Forgolódik, és rák módjára hátrafelé tolja magát erős karjaival.
Nincsenek róla emlékeim, hogy bármelyik gyerekem feldühödött volna amiatt, hogy hátrafelé közlekedik. Tudomásul vették, hogy ez a közlekedés normális módja, noha nem láttak még kílbótos vagy skiffes evezősöket, akik ugyancsak útirányuknak háttal közlekednek-siklanak a vízen. Ám a kis hetedik sehogyan se tudott megbarátkozni azzal, hogy visszájára mozogjon ahhoz képest, amit szeretne. Egy percre se nyugodott bele, hogy az elérni kívánt céljától egyre messzebb kerül a legjobb törekvései ellenére. Hetek óta dörmög emiatt: hangos sírásra fakad, szája legörbül, és egyre mérgesebb. Anyám – gyerekkoromból előbukkanó – szavajárását ismételgettem neki: „Ne ríj, cocám!” Ám ő biz sokat rítt az utóbbi időkben. Sokszor nem is tudtuk, hogy a növő fogai miatt „rí”, vagy mert nem képes előrehaladni négykézláb (kibújt a második metszőfoga is felül).
Nem hagyott nyugodni a dolog: Több ízben négykézlábra álltam vén fejjel (mit meg nem tesz az öregapó az unokájáért), és megmutattam az orra előtt, hogy mit kellene művelnie annak az érdekében, hogy előbbre jusson.
Telt-múlt az idő, de eredmény semmi. Már-már kételkedtem benne, hogy jól mondja-e K. Lorenz, hogy a nevelés leginkább modellálás, „követési effektus”. Ámde:
Tegnapelőtt este a fiatalok levonultak a balatoni rezidenciájukra, hogy a hosszú hétvégét ott töltsék. Tegnap aztán felhívja fiunk a feleségemet, hogy megtört a jég. Levente összeszedte tudományát, és megindult négykézláb – előre. Azóta nem tud betelni a felfedezés örömével. Körbe-körbe mászkál a szobában, és örömében hangosan rikkantgat.
Megnyugodtam: Lorenznek igaza lehet. Levente valamire mégiscsak emlékezhetett. Ám azt se lehet egészen kizárni, hogy e-gy-e-d-ü-l sikerült neki a manőver, végtagjai mozgásának összerendezése.     
Gondolom, azóta is örömmel ébred, hogy felfedezze a mikrokozmoszt, mely körülveszi őt, őket.
Sejthetitek, mennyire örülök magam is.
Ezek az igazi történések, nem a tévében látottak.
Szolgálati közlemény: Ma Ráckevén jártuk. A készült 53 kép a 2012.3 albumban látható.

Ha azt mondom, lyukas óra, az iskolára gondolok, arra, hogy valamilyen oknál fogva elmaradt egy tanítási óra, egy magyar, egy töri vagy matekóra. Van benne valami összekacsintós, valami könnyed, valami vágyott: szabadság a figyelem leterhelése helyett. A lyukas órán nem kell felelni, nem kell megfelelni. Vagy értelmesen, vagy hülyéskedéssel verjük el a 45 percet.
Lyukas óra a címe egy tévéműsornak, ahol rejtvényekkel bombázzák egymást az irodalmárok. Most pedig a kezemben tartom a Lyukas óra egyik számát, merthogy irodalmi folyóirat is, és hótt komoly cikkeket találok bennük. Már-már túlságosan is komolyakat: tartalmasakat, láttatókat, szépen illusztráltakat. Elgondolkozom rajta: biztosan jó cím ez egy igényes literátus folyóiratnak? Nekem a neve könnyedséget jelez, mint pl. „Hócipő”.
A lapot a Magyar Írók Egyesülete jegyzi. És tele van ismerősökkel. A „továrisi konyec”, rendszerváltó plakát tervezőjének a grafikáival (Orosz István), Czigány György fotóival, aki prima primissima tulajdonos, és aki szerk. biz. tagunk volt. Főszerkesztője Sághy Ildikó, akinek cikkeket küldött Feri. Az első cikk írója Szakonyi, aki a házunkban élő öreg cigány üvegcimbalmáról írt hajdan; emlékeznek benne Gyurkovics T.-ra, akinek a családját sógorom jól ismeri, s hadd említsem még meg Kiss Dénes költő-szómágust és Petrás Máriát. Utóbbinak a kerámiája díszíti helyi templomunkat. Csupa-csupa ismerős név, alkotó.
Az olvasottak közül egy mondatot emelek ki a sok közül. Orosz István nyilatkozza egy interjúban: „Alkotni úgy a legjobb, ha semmiféle megbízást nem kap az ember, csakhogy akkor üres marad a zsebe. Ez az egyetlen apró hátránya a dolognak.” Tökéletes felismerés.
Hát nem megmondtam néhány nappal ez előtt, hogy magam is „ingyen szöszögök”!
Itt el is szegem a lap ismertetését, mert nem recenzió akart lenni mai szösszenetem, csak amolyan szokásos poszt.
Jelentem még, hogy a bombológusok eredménnyel jártak. Kihúzták a féltonnás ócskavas méregfogát. A lakótelepen élő ezrek ismét visszatérhettek saját öröklakásukba. Még hány bombát fognak találni a Dunában az egykori amerikai, orosz és brit pilóták rosszvoltából?

Ma két téma kínálkozik kidolgozásra: 
Az egyik egy közös blog, melynek mai penzumcíme: Alternatív haza.
A másik a word-ből kínálkozott: Zs. szorgalmasan lejegyezte Gostika eredeti mondásait, nevezzük gyerekszájnak, és jót mulattam rajtuk ma is. Most maradjunk csak az utóbbinál.
Annál kényelmesebb sincs, minthogy ezekből mazsolázzak. Zsuzsát pedig kérem, ha ellenére volna, jelezzen vissza, és akkor törlöm a poszt vonatkozó részét.
Gosti 21 hónapos korából

Ma két téma kínálkozik kidolgozásra: 
Az egyik egy közös blog, melynek mai penzumcíme: Alternatív haza.
A másik a word-ből kínálkozott: Zs. szorgalmasan lejegyezte Gostika eredeti mondásait, nevezzük gyerekszájnak, és jót mulattam rajtuk ma is. Most maradjunk csak az utóbbinál.
Annál kényelmesebb sincs, minthogy ezekből mazsolázzak. Zsuzsát pedig kérem, ha ellenére volna, jelezzen vissza, és akkor törlöm a poszt vonatkozó részét.
A) Gosti 21 hónapos korából

1. Idézek egy hosszú előadásból, mi szerint a legtöbb kozmetikumot jobb volna megenni, mint magunkra kenni, mert a gyomrunk kiveti magából vagy erős savval oldja a mérgező anyagokat. Ám a kozmetikumok a bőrünkre kerülnek, ahonnan közvetlenül és semlegesítés nélkül a szervezetünkbe, s mérgezik azt.
„…elkészült a (vérminta) elemzés, és a következő eredmény született:
a 3000 fajta (mérgező kozmetikai vegyi anyagból) a teszteltek vérében kimutatható volt:
* 884 volt súlyosan mérgező,
* 218 meddőséget okozó,
* 314, mely súlyos biológiai elváltozásokat okozhat és mutagén,
* 146, mely rosszindulatú daganatokat okozhat,
* 376, mely bőr- és szemirritációt okozhat.”
Az előadás arra volt kihegyezve, hogy a kőolajvegyészet sokszorosan átjárja életünket, kőolajszármazékokból készül mindenféle kozmetikum, a szintetikus élelmiszer-adalékok, s szinte minden gyógyszer az összes mellékhatásaival együtt. Így hát meg vagyunk mérgezve, és egyre fokozottabb mértékben.
Szegény szép új világ.     
Következtetés: Vissza a természet(es)hez!
2. Nem tudom befejezni ma Ulickaja könyvét, aki érdekesen fogalmaz, van mondanivalója, és árnyaltam mutatja meg a zsidóság életét, szenvedését a háborúkban, a különféle vallásoktól övezve, stb., stb. Nem ragozom tovább. Két dolgot említek csupán, mert az olvasottak hitelét rontják:
A zsidó-német-lengyel szülők gyermeke, a főhős – Daniel – katolizált és pap lett. Az ő szájába adja Ulickaja – és ez elég nagy baki – a következőket: „Loyola a jezsuita rend első generálisa volt, ő alapította az inkvizíciót…”
No, ez azért muris és nonszensz, mert Ignác az inkvizíció elé került, s kihallgatták arról, hogy miket hisz és hirdet. Szó nincs arról, hogy ő alapította volna az inkvizíciót. Ő a jezsuita rendet alapította. (in: Daniel Stein, tolmács 360. o.)
A másik nagy tévedés, hogy a Szentháromság tanát – ugyancsak a főhős – utólagos görög kitalációnak nevezi. Elismeri Jahve létét és Krisztust is Messiásnak tartja, de kizárja a Lelket. Ez azért furcsa, mert az Ószövetség második mondatában ez szerepel: „A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött.” Ez a Lélek, a Ruah még számos helyen szerepel a Bibliában: 
Többek között Jézus is utal rá, az „Isten ujjá”-nak nevezve;
Krisztus megkeresztelésekor „galamb képében” jelenik meg Isten Lelke, nem beszélve arról, hogy megígéri tanítványainak, hogy
elküldi nekik a Vigasztaló Lelket, aki
el is jön majd pünkösd alkalmával és forradalmian kirobbanó eredményességet ad Péternek, aki valahogyan közli a megjelenteknek mondandóját, s akik a leírás szerint mind saját anyanyelvükön értették a hallottakat, majd pedig tömegesen (mintegy 3000-en) megkeresztelkedtek. Hadd jegyezzem meg, hogy Péter úgy beszélt, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint elvárható lett volna, hiszen írástudatlan halászember volt!  
Ez alkalommal, mint írva van: lángnyelvekhez hasonlót láttak a tanítványok egymás feje fölött lebegni.     
Ez persze regény, melynek hőse vallhat az egyház tanításával ellenkezőt, megtörténik hasonló a hétköznapok valóságában is. Mint ilyet, persze el lehet fogadni, de a történelmet félremagyarázatni a főhőssel (Loyola), nem túl bizalomgerjesztő.