Mickey webnaplója

Első gyermekkor:
– csitt-csattot visszaadtam,
– petlólomot nem bántottam (petrofor kanócát nem csavartam a tartályba eléggé el nem ítélhető módon)
– kést letettem,
– gyufával nem játszottam…
Második gyermekkor:
– Tripeaks-ben a napi adagot (500 pontot) hoztam,
– Mahjongg-köveket maradéktalanul leszedegettem,
– Fekete özvegyet 94-re teljesítettem,
– Admirálist, akárhányszor megvertem…
El ne felejtsem:
– az unokánkkal is játszottam, de őt nem vertem el, sőt. Nagyon is örültünk egymásnak.
Leventécske lassacskán belenő abba korba, amikor én már talán nem fogok játszani, ő meg a
– csitt-csattot visszaadja,  
– számítógépet nem bántja,
– kést leteszi,
– gyufával nem játszik.
Mindenesetre mára növesztett egy fogacskát felül is.
Jelentem: Harapáserőssége jelentősen megnőtt.

Nem tudom, mit akartam mára írni, de az alábbiak lettek belőle.
Tegnap este csúcsra járt a lakásunk. Anthony Davies megbolydította a méhkast. Nekem elő kellett szednem nem létező angol, alig létező francia és kicsit használhatóbb német tudásomat. Együtt a három a kölcsönös megértés szintjéig hozta csevegésünket. A nálam jobbakkal tudott társalkodni angol vendégünk, aki az angolon kívül a német és francia „tájnyelvet” is ismerte. Mielőtt cikizni kezdenétek: tudom, hogy ezek egymástól eltérő nyelvek, mégis – szerkezetükben, alapszavaik egy részében – egy kaptafára húzhatók.
Mára már visszatért családi folyónk vize a szokott medrébe. Miért?
Anthony elszállítva a reptérre, Tücsi hazatért az agapéról, melynek szervezését, lebonyolítását felesben vállalta.  
A zsinatra való emlékezéseknek vége, a hit éve elindítva, a „72 óra kompromisszum nélkül” ma zár. Szegény M. rendesen megfázva indult a záró bulit levezényelni és eltakarítani a rendezvény romjait. Hetek óta nem tudja kipihenni magát, de többletterheket cipelnek családtagjai is.  Nem tökéletes ez a világ, szoktam mondani. Szokom most is, mert csakugyan nem az. Idegenek tolakodnak a képbe, s aratják le még e rendezvényhez fűzhető szerény sikereket is. A szervezők pedig totálkárosak a gürizéstől.
Nevezhetsz elfogultnak; az én perspektívámból így látszik, és kész.
Amiről írni akartam, az egy Nyugatról ideszakadt baromság, az amerikai típusú CV.
Azt kívánja, hogy jobban eltávolodj magadtól, mint Jim, a szökött rabszolga, aki büszke volt rá, hogy –– mint mondta–: „Én az enyém vagyok, és 700 dollárt érek” (M. Twain: Huckleberry Finn). Igen, jobban eltávolodj magadtól, mert úgy kell megírnod a CV-t, mintha a felhasználó volna a szerző.
XY. született, Bp-en, ekkor és ekkor,
iskolái: itt és ott
érdeklődési köre: ez és ez.
Szakmában szerzett tapasztalatai ezek és ezek.
fogai épek,
lábai nem pókosak,
rugdosásra nem reagál lázadozva,
testi állóképessége átlagos,
munkabíró-képessége meglehetős.
Érzed: mint a lóvásáron. Ahol nem te beszélsz, hanem rólad beszélnek:
ha kell, elküldenek a virsli gyárba,
ha kell, kiröhögnek,
ha kell, alkalmaznak,
ha kell, minimálbérre vesznek,
ha kellesz nekik.
Ha nem, megy CV-d a papírzúzó iratmegsemmisítőbe.  
Soha nem töltenék ki önéletrajz helyett egy ilyen személytelenné alázó piszkot, és örülök, hogy szerződések nélküli nyugger vagyok.
Amikor esténként az országért imádkozunk, az ilyen őrültségeket nyomató rendszerek elmúlásáért is fohászkodunk. Idézem: „hogy kegyelmedből építői lehessünk annak az Országnak, amely nem az erősek jogára (CV-felhasználók), hanem az igazságra és a szeretetre épül.” Ahol tehát az ember személy, és nem arctalan, önmagától megfosztott, elidegenedett, potenciális kizsákmányolására kényszeríthető munkaerő.

A kérdés jogos, és megválaszolhatatlan. Mert ami csak lehetne, az nem biztos, hogy úgy is lesz.
Fernandel egyik filmjében azt mondja: Ha a nagymamámnak kerekei volnának, ő lenne az omnibusz.
Így is lehet beszélni, meg úgy, ahogy a viccbeli rabbi válaszol a kérdezőnek: Azt tudom, hogy mi lesz, csak azt nem tudom, hogy addig mi lesz.
De ha komolyra fordítom a szót, akkor a víziókig kell elmennem.
Mi lenne, ha mindenki azt valósítaná meg, amire rendelve van, amire tehetségei képesítik, amikhez karizmát kapna, ha hinne működésükben? Azért azt nem túl nehéz kitalálni, hogy tündöklő egyéniségek működnének együtt, sziporkázó tehetségek kínálnák mindenkinek a javára tudásukat, és nem futkosnának a szabadalmi hivatalba titkosításért, levédésért. Felragyognának az emberi kvalitások, mi pedig egymásban gyönyörködhetnénk, áldva a Teremtőt, akitől mindez van, aki mindezeknek az ős oka, és aki megteremtette az emberi képességek kibontakoztatásának a lehetőségét. Lehetett ilyen egymásnak megnyílás rövid időszakra az őskeresztények közösségeiben. Talán … Azért, hogy lássák, egyedül az önfeledt életnek van értelme, és hogy megerősödjenek a krisztushitben.
Mielőtt beleélném magamat a pozitív és színes emberi társadalomról magamból kivetített vízióba, két dolgot érdemes megfontolni. Az egyik, hogy efelé kell törekednünk mindent megtéve „erőnk szerént a legnemesbekért”, a másik, hogy ez az első Paradicsomban lehetett még így, de csak az üdvösségben valósul meg, teljesedik be totálisan másodjára.
Nem mondhatod, hogy pesszimista vagyok. A Mester tanította: A konkoly és a búza együtt nő az aratásig. Máshol, szegények mindig lesznek veletek, és ez ugye azt jelenti, hogy az anyagi javak arányos elosztása a világ végéig sérelmet szenved. Ám azt is mondta, hogy egyházán a pokol kapui sem vesznek erőt.
Ezek között a limitek között tinglitanglizunk, vagy próbáljuk becsületesen kihozni magunkból azt, amit megálmodott rólunk az Úr. Ha egyáltalán felismertük, és ha nem hagytuk, hogy szirénhangok elcsábítsanak a gagyi irányába. Ha nem kötöttük meg a mefisztói alkut, s ha nem adtuk el egy tál lencséért elsőszülöttségünket.
Kérdezheted, hogy miért foglalkozom ezekkel a gondolatokkal?
Válaszom, mert ezekkel a gondolatokkal foglalkozott a II. vatikáni zsinat ötven éve, és most a hit évében is ezekkel a gondolatokkal foglalkozik a pápa és mindazok, akiknek az ingerküszöbét még elérik az egy-egy különleges célokat kitűző időszakok célkitűzései.
S mert ezeket a gondolatokat valósítja meg a maga szerény eszközeivel a minden fiatalt megszólító 72 óra kompromisszum nélkül mai és holnapi akciósorozata.

Mind a blogok környékén, mind pedig a FaceBookon találkozom olyan – érdekes módon többnyire politikai kicsengésű – kommentekkel, amelyek enyhén szólva kifogásolhatók. Nem szoktam senkivel vitába bocsátkozni, csak azt írom le, amit gondolok egy életszeletről. Hogy tompítsam a fülemet sértő hangvétel élét, ilyenkor általában kérdést teszek fel az illetőnek.
Alapállásom évtizedek óta sem változott. Eszerint egy Újpest drukkert kb. olyan egyszerű meggyőzni róla, hogy eztán a Fradinak szurkoljon, mint az egymástól távol eső politikai nézeteket valló pártok holdudvarának gondolkozásmódját átállítani a sajátomra.
Erősödő érzésem – maradva a focinál –, hogy a focizásnak vissza kellene térnie a grundokra, mert embertelen, amit a profithajhászás művel a sportolókkal – a focistákkal is. A tét nélküli foci valóban játék lehetne.
Ugyanígy tennék a pártokkal is. Nem kell ahhoz zseninek lenni, hogy rájöjjön valaki, egy párt attól az ami, mert szemben áll egy másik résszel (pars). A részek (pártok) kakaskodása rettenetesen sok energiát felemészt, részigazságuk miatt nincs értelme fenntartani és finanaszírozni őket. A világ összes országának részrehajlástól mentes, tisztakezű, kizárólag a közjóért dolgozó kormányokat kívánok, akik erkölcsösek és szakértőkből állnak. Ismerik az általuk vezetett nép karakterét, mint cigányokét a vajda, s azt teszik, ami a köznek jó. Ha tehát a parlament elnöke volnék bármely országban, minden őrült szöveget azonnal leállíttatnék, ami nem a közjó előmozdítása érdekében kívánkozik ki a képviselőkből.
Visszatérve a blogokra és a FB-ra. Ilyesmiket reagáltam: Szélről támadja valaki a másik szélt. Eközben biztosít róla, hogy ő maga mérsékelt és mondandója objektív. Ám pejoratív jelzőkkel kelt hangulatot az általa támadott oldal leírására, s egyoldalúan. Ezt megírtam neki. Legalább elismerte, hogy igazam van.
Más esetben szegény Antallt piszkálták. Sokan. Azt írtam: Az vesse rá az első követ, aki magát különbnek tudja nála. Azóta sűrű csönd.
Kérdéseket Krisztus is feltett támadóinak. Ilyeneket:
Ha igazat szóltam, miért ütsz engem?
Melyik jótettemért akartok elítélni?   
Mit gondolsz, a királyok a fiaktól szednek vámot, vagy az idegenektől?
Korrekt és értelmes mondatokkal, kérdésekkel elejét lehet venni az értelmetlen gyűlölködésnek.
Legalábbis meg kell kísérelni.

Ma három eseményre gondolok: 
- 50 éve ezen a napon nyitotta meg az azóta Boldoggá avatott XXIII. János pápa a II. vatikáni zsinatot,
- ma indította el a Hit Évét XVI. Benedek pápa,
- Micáék munkacsoportja pedig a fiatalokat önkéntes munkára mozgósító nemzetközi rendezvénynek a magyar részét: „72 óra kompromisszum nélkül” címmel. Lényege, a vállalkozó fiatalok ezrei a hét végén azt a munkát végzik el, amire felkérést kapnak.  
ad 3. Az utóbbiról nem sok mondandóm van. Napok óta alig látjuk fiunkat, mert a szervezés egyik kulcsfigurája. A nyitás estefelé lesz az Erzsébet téren a Belvárosban (az „ideiglenesen” korábban Engels térnek nevezett placcon).
ad 1. Az elsőről sem kívánok itt értekezni, már csak azért sem, mert könyvtárnyi az irodalma az ötven éve megnyílt zsinatnak.  Magyar nyelvű vastag kötetek is megjelentek a zsinatról és az utólagos értékelésekről egyaránt.
ad 2. A Hit évéről egy néhány napja pár mondatban írtam. Ha emlékeztek még rá, Bíró püspök szavaiból szemezgettem, aki XVI. Benedekre hivatkozva említette: A Hit Éve elsősorban a hívőket szólítja meg, s azért, hogy alaposan mélyüljenek el a krisztusi tanításban, ismerjék meg, és éljék a világ elé a hit szerinti élet tisztaságát, életrevalóságát, hogy vonzó példaként mutatkozzon meg a társadalomban, amelyet jó szívvel ajánlhatnak a keresőknek.
Rögtön hozzáteszem, hogy soha nem jelentheti ez bárki nem hívő véleményezését. A hívőnek oda kell eljutnia, mint a szerzetes Marcell atyának, aki ezt fogalmazta meg: Nekem nincs véleményem (emberekről). Szeretetem van.   
Ljudmila Ulickaja regényének címszereplője Daniel Stein, a tolmács mondja életének egyik kritikus szakaszáról, amikor apácák padlásán rejtőzködött az őt kereső Gestapo elől: „Kértem egy Újszövetséget, ami korábban soha nem volt a kezemben … és választ kaptam kínzó kérdéseimre: Hol volt az Isten, amikor az emszki gettó 500 lakosát kivégezték? Hol van az Isten a népemet sújtó csapásokban? Hogy állunk az Isten igazságosságával.
És akkor tárult föl előttem, hogy Isten együtt volt a szenvedőkkel. Csak velük lehet, soha a gyilkosokkal. Istent velünk együtt gyilkolták. A zsidókkal együtt szenvedő Isten volt az én Istenem. ..Megértettem, hogy Jézus tényleg a Messiás volt, és hogy az Ő halála és föltámadása a válasz a kérdéseimre. … Keresztje nem Isten büntetése, hanem az Út az Üdvözüléshez és a Föltámadáshoz. És eggyé vált népem keresztjével és mindazzal, amit láttam és átéltem…” 223. o.   
Legyen áldás a zsinat örökségén, a Hit Évén és a 72 óra kompromisszum nélkül nevű akción:
Az egész világért ajánlja Faustyna Kowalska: „Örök Atya: Jézus fájdalmas szenvedéséért irgalmazz nekünk és az egész világnak.”

1. Lementem, majd visszajöttem, mert hűvösebb volt az idő, mint gondoltam, plusz itthon hagytam a kiváltandó kenőcsöket. Vittem viszont három cserekönyvet a könyvmegállóba.
2. Először a postára mentem, mert láttam, hogy jönni fog a HÉV tüstédes tüstént. Úgy is lett. Egy megállóra a csomagos posta. Viszem a SZIG-emet, lakcímkártyámat, értesítést a csomag érkezéséről. Előttem egy nő áll értesítéssel, hogy csomagja érkezett. Mint mondta, egész nap otthon volt, mégsem kézbesítették a csomagját. Mire a postáskisasszony: Nincs azoknak idejük várni, hogy otthon van-e vagy sem. Megnyugodtam. Nekem is az a banda állíthatta ki az értesítést, akiknek nincs idejük várni. Csak azt nem értem, hogy az értesítés kitöltésére hogy volt idejük. Be se csengettek. Ne mondd, hogy süket vagyok. Elvira is itthon volt, és ő jól hall, továbbá hadd jegyezzem meg, hogy mire előkotorta a tollát, kisilabizálta a nevemet, címemet, s lépcsőházi körülmények között megírta, levélszekrényemet megkereste, kétszer leértem volna. Ha nem így van, megeszem a kalapomat. A postához pedig szónoki kérdésem: Mit jelent a „kézbe”sítés, ha nem érnek rá a kézbesítésre. Nincs mozgósítás, s háborús körülményekről sem tudok. Miért nem érnek rá?   
Tehát nekik nincs idejük várni. Nekem viszont van időm, és még ki tudja, hányunknak, akik elzarándokolunk a postahivatalba, hogy sorállás után megkapjuk, ami a mienk. Azzal kezdtem, hogy odaadtam a SZIGemet, lakcímkártyámat.  A kisasszony megnézte, megnézett engem is, memorizálta, hogy mit keres, majd bevágta a kis ablakot, előhozta a csomagomat, elkérte a SZIGemet, lakcímkártyámat, rám nézett és kiadta a csomagomat. Mi van ezzel a világgal? Meg vagyunk mérgezve?
Persze nem akkora a dolog, és én csakugyan ráérek. De hát nem kellene megjáratniuk, ha már egyszer a kezükben van a csomag, és itt landolnak a ház előtt. Más kérdés, hogy öcsém kénytelen volt elkocogni a helyi postához, mert valahogyan fel kell adnia a kért teát.
Mint az eddigiekből kiderült, megérkezett. Ma érkezett meg, amikor délelőtt megittam a korábbi adag utolsó fél literjét. Randevú nem sikerül ilyen pontosan, mint a szül.napomon feladott csomag érkezése. Innen és most újra megköszönöm kedvességét.
3. Visszafelé Molnár Ferenc: Az üvegcipő c. vígjátékát kaptam ki a könyvmegállóból, meg Szent-Györgyi Albertnek Az anyag élő állapota c. eszmefuttatását.  Ott hagytam három feleslegessé vált könyvet.
4. A patikában kiváltottam a havi recepteket. A patikáriusnő első kérdése: Azt adja, ami a recepteken van, vagy hasonló mérsékeltebb árú gyógyszereket?Visszakérdeztem: Ugyanolyan alakúak a más típusú drogok, mint amiket szedek? Nem – mondja határozottan. Mire én: – Nézze, én naponta tízféle gyógyszert szedek. Ha nem ismerem fel a szokásos alakjukról, fogalmam sincs, melyiket szedjem reggel, délben, avagy este. És mennyit. Ezt hát tisztáztuk. Ám utoljára maradt az, amelyiken csak a hatóanyagot tüntette fel az orvos. A patikus felsorol kb. tízféle, számomra teljesen ismeretlen gyógyszernevet, a butylpiramidazintól az antikrematorinformexig. Hát ez marha jó. (Lehet, hogy rosszul jegyeztem meg a neveket, mindenesetre ugyanígy nem értettem az általa elsoroltakat, mint ti az általam írtakat.)
Mondjátok – kérdem újra –: micsoda világban élünk?
Kérdezem a patikustól, hogy mit gondol: orvos vagyok vagy gyógyszerész? Honnan tudjam, hogy melyik a leghatásosabb az én bajomra? Egészen másfajta végzettségem van. Mi van akkor, ha az általam választott vegyszertől földobom a talpamat? Ki felel érte?
Szó szót követett, majd azt mondtam neki: nem látok a receptekre előkészített kemikáliák között Atorvát. Előhúz egyet a fiókból: Ez az? Mondom: pontosan.
Megnyugodtam, fizettem, hazajöttem a zsákmánnyal.
Végre itthontudom, az egy hónapra való táplálék-kiegészítőimet. (A kockázatokról és mellékhatásokról nem érdemes senkivel sem beszélni, mert mindenki más tanácsot ad.)

Aki nem ismeri Karinthy Tegezés c. krokiját, az olvassa el, akik már olvasták, azoknak a kedvéért a végét ideidézem. Mint tudjuk, két pasi ismeri egymást, de egyik sem emlékezik a másik nevére.
Így hát süketek párbeszédét folytatják, hogy rájöjjenek, kivel is állnak szemben. ...
KOVÁCS (dühösen): Kicsoda? Kicsoda?
TAKÁCS: Hát – (rezignáltan) – hát én.
KOVÁCS: Hát én azt honnan tudjam?
TAKÁCS (dühösen): Honnan? Mit tudom én? Azt tudni szokta – az ember.
KOVÁCS: Az ember? Melyik ember?
TAKÁCS (gorombán): Hát az emberek. (Rálép Kovács lábára.)
KOVÁCS: Hu!
TAKÁCS: Mi az?
KOVÁCS: Semmi... véletlenül... hehe... rálép... ráléptünk a lábamra...
TAKÁCS (sápadtan a dühtől): Kicsoda? (Bömbölve) Kicsoda?
KOVÁCS (révetegen): Nem tudom...
TAKÁCS: Nem? (Pofon vágja.) Nesze, te piszok fráter! Most tudod? (Revolvert vesz elő.)
KOVÁCS (boldogan): Persze, hogy tudom! Te! Te! Te!...
(Egymás nyakába borulnak.)
BAKÁCS (jön, meglátja őket): Na ugye, mondom, hogy nagyon összebarátkoztatok...
Ez jut eszembe, meg az, hogy ma is sokan épp ilyen ügyetlenek vagyunk társas kapcsolatainkban.
Megyünk egymás mellett az utcán, üdvözöljük is egymást, messziről odaköszönünk egymásnak, tudatjuk, hogy tiszteljük azt, akivel találkoztunk, és rettenetesen szégyelljük, hogy immár öt, immár tíz, immár húsz, vagy ki tudja hány év óta tart az ismeretségünk, de egymásról való tudásunk nem lépi át a szomszédjainkkal való általános tájékozatlanságuk szintjét.
Miről is beszéljek vele, ha szégyellem, hogy:   
Nem tudom a nevét, annak ellenére, hogy korábban már tudtam.
Nem ismerem foglalkozását, pedig korábban már elmesélte.
Nem ismerem anyagi körülményeit, pedig már említette.
Nem ismerem családi állapotát, gyermekei, unokái számát, nevét, pedig volt rá alkalmam megtudni.
Csak mosolygunk és somolygunk, udvariaskodunk, és még felületes témákat se nagyon feszegetünk, noha alkalmunk adódna olykor akár mélyebb beszélgetésekre is.
Nem kellene pedig hozzá sok, csak egy kis bátorság a nyitásra.
Csak annak elismerése, hogy rövid az eszem, és ugyan már elmondtad, hogy ki vagy, mondd el újra.
Csak annak az esetleges megmosolygásnak a vállalása, hogy ti. már hússzor bemutatkoztam, miért ismételem meg ennyiszer a nevemet. Ez az egy, amit rólam tud a másik.   
Van ebben félsz, van ebben gőg, van ebben túlzott tapintat, van ebben önzés is.
Igen, önzés.
Nem adom ki magamat, nem foglalkozom Veled se, megvagyunk atomizáltan.
Megvagyunk.  Hát persze.
De micsoda kapcsolat az, amelyik néma.
Micsoda kapcsolat az, amelyik csak az ablakból ismeri a szomszédot. Tudod, akinek a balkonján az a sok muskátli van.
Pedig – hogy mai szóhasználattal éljek – a kapcsolati tőke fontosabb, mint a pénztőke vagy az ingatlanoké.
Akinek jó szava van a másikhoz, az remélheti, hogy viszontszeretik.
Csakhogy át kell hozzá lépni gyávaságunkon, azon, hogy mi van, ha elutasít, mi van, ha kinevet, mi van, ha kiderül, hogy ennyi idő elteltével sem tudom, ki is ő valójában.
A kapcsolati tőke mindennél többet ér – mondtam az előbb. Hogy miért?
Mert minden ember Isten képmása.
Mindenkitől tanulhatok,
mindenkinek a hasznára lehetek,
mindenki fohászkodhat értem – és viszont.    
Mindenkivel szolidáris lehetek – megint csak viszonosan.
Mindenkinek élvezhetem az empátiáját, és viszont.
Mindenkinek adhatok használható tanácsokat és kaphatok is másoktól.
Elég szempontot soroltam, vagy győzködjelek még?

A címbeli, alig tízperces műhöz tapadó élményem a régmúlt gyermekkorba visz vissza, amikor is mi, a zeneiskola növendékei elővezettük Joseph Haydn eme könnyed, elegáns és játékos opusát.  
Évtizedek múltak el, amikor a Rózsavölgyinél hosszas keresés után megvettem a Leopold Mozart (ugye W.A. Mozart apja) Kindersinfonie-jét tartalmazó lemezt, ha már a Haydnt nem kapom sehol. A legnagyobb meglepetésemre az a zene köszönt vissza a lemez barázdáiról, mint amelyet mi játszottunk.  
Hogy mi az igazság a mű szerzőségét illetően, máig két tábor vitatkozik egymással. Az egyik Haydnnek, a másik L. Mozartnak tulajdonítja a szerzőséget. (Ők ketten meg odaát jót mosolyognak erőlködésünkön.) Szerintem Haydn komponálta, mert elég gyakori a darabban a moduláció, a hangnemváltás, és ez igen jellemző volt Haydnre.  Csakhogy kevéssé ismerem az öreg Mozart életművét ahhoz, hogy megállapítsam nyugodt szívvel, ő hogyan állt a modulációkkal. Viszont az ő tábora akármire megesküszik, hogy nem lehet más a komponista, mint ő, hiszen bejárta egyszer a Harz-hegységet és összevásárolt egy csomó fafaragott gyerekjátékot, amit a helyiek készítettek jövedelem-kiegészítés gyanánt.
S csakugyan.
A szimfóniácskában megszólal a kétágú síp - a kakukk hangját utánozva, meg a recsegő hangú kereplő, és a madárcsicsergést utánzó vízzel töltött fütyülő. A csinnbumm-cirkuszi hatást csak növeli a trombita, a dob és a triangulum alkalmazása.
Ma reggel meghallgattam egy Mozartnak tulajdonított interpretációt, és utána belehallgattam egy Haydnnek jelölt változatba. A japán (Mozart) előadásnak sokkalta több hallgatója volt eleddig, mint a román zenekar (Haydn) által elővezetett darabnak.
Nekem mégis az utóbbi volt hiteles és letisztult.
Az igazságot én se tudom, hiszen saját álláspontjukat a két táborhoz tartozók ugyanúgy védik, mint a veszekedő házaspárról szóló mesében a férj és a feleség, mondván: Nem szalma az, hallja-e, kend, hanem széna. Mire a másik: Azért is szalma, hogy volna már széna!
Egy biztos, hogy e rövid darabnak biztosan nem volt két szerzője.
Ha engem kérdeztek: Haydn írta a Gyermekszimfóniát.

Csalódtam magamban, vagy csak nem találom blogomban azt a Szentjánosbogár táborokban bevett általános gyakorlatot, hogy az egyes kiscsoportok tagjai az utolsó napon, amikor nagyjából már mind ismerik egymást, mind írnak egy-két pozitív mondatot minden egyes társukról. Mindenkinek van egy lapja, és mindenki ír rá. A pozitív vélemény rögzítése után hajt egyet a papírlapon, hogy a következők ne lássák, hiszen nem az ismétlődéseknek, hanem a többiek felől érkező sokféle pozitív benyomás adja használhatóságát. Éppen ma említette fiam, hogy pedagógusok átvették a módszert, és nem kevesen felsültek vele, csupán azért, mert nem eléggé hangsúlyozták: CSAK POZITÍVUM kerülhet a lapra. Sok ocsmányság is került emiatt a harmonikákra.
Visszatérve a módszerre, csak javasolni tudom közösségeknek, hogy gyártsanak le mindenkiről harmonikát, akik ismerik egymást. Hadd lássa egyszer az életben szépségesnek magát az „írástükör”-ben az, akiről szól. Hosszú ideig segíthet neki élni az effajta pozitív megerősítés.
Eddig mi nem kaptunk harmonikát. Igazából ma sem, de egy szépen elkészített cetli-gyűjteményt mind a ketten: Tücsi is, én is. Kézzel készült még a papírkarton doboza is, ráírva: „pillanatdoboz”. Négy gyermekünk mondatai szerepelnek a cédulákon. Egyikükét elolvastam közülük (holnap egy másikat fogok olvasni), ezen ez áll:
„Bár nem szoktam kommentálni a blogodat, nagyon szeretem olvasni a gondolataidat, általában mindet el is olvastam. Egy kis megálló a munkahelyen, és egy kis »hazai íz« a bogártáborban este a matracon, vagy a Szigeten, mikor a mobilomon olvasom netet csikarva az éterből.”
Mondjátok, kell ennél több?

- Deskénél olvasom: „Gyuri bácsi a folyosón újságot lobogtat: hoztam neked valamit! Megfejtettem a keresztrejtvényt! Négy betű, festőművész és Dezső! Hazudtam neki, hogy nem tudok róla.”
- A Mestert idézem: „De ti ne ennek örüljetek, hanem annak, hogy nevetek fel van írva a mennyben.”
- Máshol: „A Bárány a Sion hegyén állt, és vele a 144 000, akinek a homlokára volt írva az Ő neve és az Ő Atyjának a neve. (Jel 14,1)
- Jelenits gondolata: Jézus egyetlen szót sem írt le életében (hacsak nem akkor, amikor a házasságtörő asszonyt elé vitték, hogy megkövezzék, amikor is egyesek szerint nem rajzolt, hanem a kövezők vétkeit írta a porba), mégis kijelentette: Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak” (Mt 24,35)    
Hát hogyan is múlhatnának el az Ige igéi?!